Killian Walsh

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy... és még mit nem! Komolyan azt gondoltad egy pillanatra is, hogy így kezdem elmesélni majdan az életem? Nos, hát, kérlek, akkor tévedned kellett.. ugyanis nem áll szándékomban elmondani mindent, az elejétől kezdve, egészen mostanáig. Inkább élnék azon lehetőség körrel, miszerint a jelen eseményeit kövessük. Hiszen mi lehetne ennél izgalmasabb témakör, vagy mi okozhatna oly' nagy meglepetést, mint az, amire voltaképpen készülök? Oh, várj! Azt se tudod mit szeretnék, szóval, shh! ..Mindjárt megtudsz mindent, ígérem neked!
Foglalj helyet, és helyezd magad kényelembe.. Nézz az órára! Látod az időt? Igen, pontosan annyi, amennyit mutat, és pontosan ekkor történik ez a kis cselekmény is, amit elkövettek, vagyis, amit megpróbálok véghez vinni, s ha minden igaz, akkor egyetlen hibát sem ejtek e folyamatban. Viszont, ha mégis közbe csúszna valami, akkor az pusztán a véletlen műve lehet. De, mint tudjuk az élet nem kegyes, és mindig tartogat olyasféle dolgokat, amikkel nem igazán számolunk, nem de bár?
Oké, elég lesz az én elmei úton történő játékaimból, hisz' ugyebár senki sem hallja őket, szóval kár is időt pazarolnom rájuk a továbbiakban. Ideje hát cselekednem, és a tökéletes kis tervemet meglépnem!

Az irón segítségével könnyedén felrajzolom az ajtóra a jelet, és tádám máris egyetlen mozdulattal ki is nyílik nekem. Egyszerűen beljebb tessékelem a személyemet, ahogy finoman bezárom azt a kilinccsel, s majdan végül halk léptekkel indulok meg a nappali felé. Ám, a tervem nem jön össze, ugyanis a drága jó apám hallja azt, hogy valaki érkezett, csak éppen azt nem tudja, hogy kicsoda.
- Cissy, drágám. Remélem, hoztál nekem a boltból egy üveg pálinkát, ahogy azt kértem.. - Mondja nevetgélve. - ..mert, ha nem, akkor tudod, hogy az nem lenne szép dolog, ha megint dühbe jönnék.. ugye? - Folytatja a megkezdett monológját komolyra váltva át, miközben lazán bejutok a nappaliba, ahol ugyanis megállok. A faterom a kanapén ülve meccset néz, és épp háttal van nekem. Micsoda véletlen!
- Hogy mit csinálsz a húgommal? - Emelem fel a hangomat kegyetlen éllel, ahogy elrakva az irónt, nos előveszem a kedvenc kis késemet. - Én a helyedben, nos visszaszívnám, apucika.. - Jegyzem meg egy kíméletlen, de mégis szórakozott mosollyal az arcomon, ahogy eközben mellé lépek. Meglepődve tekint fel rám, és majdan pedig hőköl hátra, nos a kés láttán. Már épp állna is felfelé, ám elkapom a karját, és egyetlen mozdulattal az üveg asztalhoz csapom a tenyerét. A felület kissé megreped ennek a kapcsán, és apám vérre vörösre kezdi befesteni. - Milyen ironikus, hogy mit sem változtál röpke négy év alatt, mondén! - Köpöm hozzá a szavakat, mintha éppen csak a kutyámmal beszélnék. - Remélem a pokolra jutsz, de előtte... - Egyetlen mozdulattal levágom a jobb kezéről az ujjait, mire ő hangosan felordít a fájdalomtól. Arca eltorzul, és szemébe némi könny szökik. - ...megkínozlak. - Mosolygok rá elégedetten, majdan nevetve elengedem.
- Hát erre neveltelek én.. te mocskos kölyök! - Kapja el a hajamat hirtelen, ahogy magához ránt a bal kezével. - Ugyanolyan szánalmas vagy még mindig.. és egy mihaszna ember. - Sziszegi eltorzult hangon, ahogy térdre kényszerít ezáltal. Ám, én nem adok ki egyetlen fájdalmas hangot sem magamból, hanem csak nevettek, szinte egyre hangosabban. Jobb kezem viszont meglendül, és a kés a gyomrába fúródik bele.
- Mi van csak a szád nagy? - Kérdezem undorodva, ahogy ellököm magamtól, majd kiszedem belőle a kést. - A kis feleségedet, azaz anyámat, nos élvezet volt annak idején megölni. - Mondom egy ördögi vigyorral, ahogy megfogva őt, nos magam után kezdem el vonszolni a fürdőszobába, s majdan pedig engedek a mosdóba vizet. - Lám csak, most pedig megfogsz fulladni, kérlek szépen.. - Részletezem, mire ő hátrálna, de a vérvesztesége miatt, igencsak gyengévé vált. - Remélem élvezni fogod, mert jó néhány percig, nos biztosan el leszel ezzel.. - Dugom bele a jéghideg vízbe a fejét teljes erőből, és addig el sem engedem őt, amíg élettelen hullává nem válik. - Remélem a túloldalt rohadsz meg, te átkozott! - Suttogom, ahogy érzelmektől mentes arccal, távozom a helyszínről.

Valójából, nos sohasem végeztem az anyámmal, ugyanis ragaszkodtam hozzá, csak apám megrögzött elméje volt az, aki mást hitetett el velem. S voltaképpen sokáig bántott azon tudat, hogy a drága fater engem vádol a halálával, de egy idő után már nem éreztem semmit. Minden érzelem, amelyet produkálni vélek, nos az szimpla megjátszás, és nem több, hisz' Mr. Parker sikeresen kiiktatott belőlem mindent, amit csak lehetett.
S hogy a történetem hova is juttatott..?
Egy pszichopata lettem, így viszont sosem lehet tudni nálam, hogy mit is gondolok komolyan, avagy éppenséggel mit nem, bár... bár egy elmebetegnek sosincs józan pillanata, nem? Akkor meg, nos miről is beszélek?!