Cameron Wries

Hogy tehette ezt velem? Nem tettem semmit ellene, egy rossz szavam sem volt rá, erre most itt vagyunk. Egymással szemben állunk, ő teljesen nyugodtan áll, én pedig a sírás határán. Nem túl férfias dolog, tudom, de nekem is vannak érzéseim, pont úgy, ahogy minden emberi, és érző lénynek. Fáj amit mond, minden szava egy újabb éles tőr a szívembe, ami megölbi nem fog, csak összeroppant, és apró szilánkokra töri azt a szervemet, ami a vért pumpálja testembe. Érzem, hogy belülről rohadok, hogy minden, amit eddig éreztem kiszökik a testemből, és csak a fájdalom marad, ami mindent felemészt. Undorodom minden szótól ami a száján jön ki, mert bánt velük, keserű érzéssel töltve el testemet. Talán annyira keserűvel, mint amikor tömény whiskey-t és kávét iszik az ember, feketén, sötéten, mint most ebben a pillanatban a lelkem. Pedig egész jó ember voltam, sosem ártottam neki, lehet, hogy voltak vitáink, és mondtam hirtelen felindulásból, és dühből dolgokat, de ilyen messzire még sosem mentem, erre is csak ő képes, senki más.
- Biztosan ezt akarod? - hangom meglepő mód merev, nem remeg, nem csuklik el, szinte hibátlanul, és minden érzelemtől mentesen cseng. Nem kellene tudnia, hogy mennyire tesz tönkre engem ebben a pillanatban, de biztos vagyok benne, hogy érzi. Csak tudnám mi az oka ennek.
- Sosem voltam még semmiben sem biztosabb. - bólint is hozzá, én is azt teszem, egy kicsit lassabban, mint ő, de ugyanazt a mozdulatot megteszem, majd megfordulok, és ki is lépek az ajtón. Nem akarok ott tartózkodni tovább, ahol ő is van. Hangja miatt megtorpanok, olyan vékonynak tűnik, mintha mégse lenne olyan biztos, de kimondta, ott elvágta magát nálam. A lábaim visznek is tovább, meg sem állok egészen a parkig, ahol mély levegőket veszek, próbálok lenyugodni, erőt venni magamon, de a kezem még remeg, a lábaim is alig tartanak már meg, így letelepedek egy padra.
Telefonomat előveszem, nehezen tartom meg, a képernyőt sem tudom olyan gyorsan benyomogatni, ahogy terveztem, de mégis eljutok a D betűhöz. A név fölött elidőzik ujjam, mintha nem lennék biztos abban, hogy jó ötlet-e felhívni őt, arra kérni, hogy jöjjön ide hozzám, és segítsen megemészteni bizonyos dolgokat. Ő talán jobban ismeri őt, hiszen barátnők, lehet Ő tudja azt, hogy miért történt ez az egész.
Mély levegőt veszek, majd rányomok a nevére, és várom, amíg cseng, beletelik néhány hosszú pillanatba mire felveszi, de hangja mégis melegséggel tölt egy, különös bizsergéssel, amit nem tudok hova tenni, csak azt érzem, hogy hallani akarom még, és érezni a bizsergést.
- Dim. Szia! Szükségem van rád. - kezdek bele gyorsan, és mielőtt bármit tudna mondani folytatom is. - A parkban vagyok, ha úgy érzed. - nem erőszak semmi, lehet nincs hozzám semmi hangulata, főleg úgy, hogy dörögni kezd az ég, és vihar közeleg. Tombol az ég is, pont úgy, ahogy az én lelkivilágom is, aminek, most Dim-re van szüksége, jelenleg csak benne bízok meg, és csak ő tud segíteni. Sokat jelent, hogy ő van nekem.