Abbadon

Micsoda idegesítő lények vagytok ti...
Gonosz mosollyal az arcán lökte oda a következő kört a mellette ülő lánynak; vastag, fekete szemfestéke alól pislogott rá, aztán a pohárban lötyögő whiskyre, majd megint rá emelte az alkoholtól bódult, borostyánszínű íriszeit. Szőke barátnője továbbra is idegesen feszengett mellette a bárszéken, a Newcastle sörösüveg címkéjét kapargatva vörösre lakkozott körmeivel. Egész este kerülte a tekintetét, szótlanul és meglehetősen józanul szobrozott buta barátnője jobbján, akinek viszont be sem állt a szája. Most is magyarázott valamit, bántóan éles nevetése pisztolylövés módjára hasított a levegőbe a mondat végén; az angyal elvigyorodott, mint aki figyelt arra, ami az imént elhangzott, majd unott arckifejezéssel húzta le a saját poharának tartalmát; várta a kellemes melegségét, várta, hogy kaparjon, hogy égessen belülről az alkohol, hogy szögesdrót módjára kússzon végig a torkán egészen a gyomráig, de nem történt semmi, nem érzett semmit. A pultra tette az üres poharat, alá az ötven dolláros bankjegyet és a kijárat felé indult; meg sem lepődött, hogy a lány követte.

Emberek, ti gyenge, szánalmas teremtmények...
Az eső apró, sűrű cseppekben szitált, a szél pedig csontig mart; a szeme sarkából még látta, ahogy a lány összehúzza magán a fekete bőrkabátot és elsimítja az arcából az egyenesre vasalt, rozsdavörös hajtincseit, amiket finoman lebegtetett arca körül a szél. Egy ideig elidőzött rajta a tekintete; teljesen más benyomást keltett az utcai lámpák gyér fényében, mint a bár villogó neonjai között, és egy pillanatig elgondolkodott azon is, hogy akár még csinosnak is nevezhette volna őt, kevesebb festékkel és egy megnyerőbb stílussal, mint amit most képviselt.
Aztán sarkon fordult és elindult maga elé; a bár melletti sikátor üres volt, mint mindig, ahogy elhaladt a tömött kukák és konténerek mellett, könnyeden, elegánsan átlépve a földet borító szemétkupacokat, egészen az utcát lezáró, narancsszín téglás tűzfalig. Hátát unottan támasztotta neki, hosszú kabátja zsebéből előásva a dunhilles dobozt és kipöccintett belőle egy szálat, hogy rágyújthasson; a vörös hajú utána indult, magas csizmája sarkainak koppanásai visszhangozva verődtek vissza a környező épületek falairól, megtörve az őket ölelő csendet.

Micsoda bosszantó liba...
Nekidőlt a falnak, a fekete bőrkabátba bújtatott háta tompán puffant, mikor elérte a téglákat, majd kezei előrelendülve megragadták az angyal pólóját és közelebb húzta őt magához; mozdulatai esetlenek voltak, az alkohol intenzíven dolgozott még a szervezetében, bár azt nem tudta eldönteni, hogy vajon tiszta fejjel is ennyire bután viselkedik-e.
Vörösre rúzsozott ajkai mohón tapadtak az övéire, nyelve türelmetlenül próbált utat törni magának; fogai akaratosan martak az alsó ajkába, elég erősen ahhoz, hogy vérének fémes íze szétáradjon a nyelvén. Karcsú zongoristaujjai kétségbeesetten fonódtak fekete pólójának anyagára; teljesen elfeledkezett a külvilágról, de semmi olyat nem tudott mutatni, ami elég lett volna ahhoz, hogy elvonja a figyelmét az ütemes, irritált dobogásról a háta mögött.
- Ideje lenne indulnunk! - A szőke barátnő még mindig a járdán szobrozott, vékony karjait szorosan keresztbe fonta maga előtt, fázósan fogva össze magán a vastag, kötött pulóverét, hogy védje magát a hűvös széltől. Egyszerre volt ideges és türelmetlen, morcos és egy kicsit rémült is, és csak ezzel a négy tulajdonságával máris sokkal okosabbnak bizonyult, mint a barátnője, aki csak most húzódott el tőle, az alkoholtól és vágytól ködös tekintetét a sikátor bejáratára próbálta összpontosítani, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Undorodom tőletek, szánalmas férgek...
Lusta mozdulattal emelte a szájához a cigarettát, mélyet szívott bele, majd az ég felé fújta a sűrű, szürke füstöt, hogy addig nézhessen utána, míg szét nem foszlott a levegőben; a vörös hajú ugyanígy tett, vörös rúzsa alaktalan foltot hagyott a filteren, ahogy elvette a cigarettát a szájától. Szabad keze az öngyújtóval játszott, újra és újra meggyújtotta, aztán addig figyelte az apró lángocskát, amíg egy gyenge szélmozgás el nem oltotta azt, és közben beszélt, egészen szép vágású ajkai közül úgy folytak a szavak, mint egy folyó, aminek sem eleje, sem vége nem volt, de ő már rég nem figyelt rá. Rosszul volt már tőle, utálta a fajtáját; magamutogató, nagyszájú emberek, kétszínű élősködők, akik nem érdemelnek mást, csak megvetést.
Szenvedést.
Halált.

Hova lett a büszkeséged, te hitvány szerzet...
Mikor ujjai a torkára kulcsolódtak, a lány macskamód simult a fogásába, mintha csak élvezné, ami történik; szemeiben nyoma sem volt a rettegésnek, annak ellenére, hogy az angyal egyre erősebben szorította a nyakát, az alkoholtól tág pupillái bámulatot és rajongást tükröztek csak; nem félt, cseppet sem félt, és ez mérhetetlenül dühítette a férfit.

Te ostoba...
A dühe egyre csak nőtt, ezzel együtt az ujjai is egyre szorosabban fogták a lány torkát, aki már szinte pánikszerűen kapkodott levegő után; megigézve figyelte, ahogy a kezdeti rajongás a vörös hajú szemében lassan rettegéssé vált, ahogy vergődve próbált szabadulni a fojtogató ujjaktól. Sikítani akart, de hangja a torkán akadt; pillanatok alatt rémült józanra, apró kezei az angyal csuklóira markoltak. Érthetetlen motyogás hagyta el a száját, amiből csak annyit tudott kivenni, hogy az életéért könyörgött.
- Kérlek, ne bántsd! - A szőke lány vinnyogása bántóan törte meg a csendet, ezer apró szilánkra törve azt.
- Ne gyere közelebb! - Mélyről, torokból felhangzó morgásba fulladtak a szavai, mire a lány megtorpant néhány lépésre tőlük. Teljesen elfeledkezett róla, de már mindegy volt; látott mindent, őt is meg kellett ölnie.

Olyan kiszámíthatóak vagytok mind...
A fekete hajú hisztérikusan csapkodott, taktikát váltva, minden megmaradt erejével szabadulni próbált; érezte, ahogy hegyes műkörmei az alkarjába vájtak, felszakítva a bőrét, megtépve a húsát. A meleg vér végigfolyt csupasz karján, egészen a könyökéig csordogált, majd cseppenként a porba hullott az angyal lábai mellett, elkerülve kabátjának felhúzott ujjait.

Nem nekem kellene véreznem...
Tudta, hogy a penge ott lapult az övénél, egy mozdulat lett volna előhúzni és egy újabb, hogy máris a bordái között pihenjen; milyen remek is lenne, milyen leírhatatlan érzés! Nem is tudta szavakkal leírni, milyen valakibe belemártani egy kést, milyen, mikor az éle feltépi a hóka bőrt, utat tör magának a gyenge, rózsaszín hús puha szövetein keresztül és ha kell, talán még csontot is tör, édesen reccsen, hangosan roppan. Milyen csodásan néz ki, ahogy az ezüstszínű fémen megcsillan a mélyvörös nedű, az érzés, mikor a bőréhez ér, forró, sűrű, ragacsos.
Az egyetlen jó tulajdonsága az embereknek, hogy van vérük. Semmi más.
De most ketten voltak, nem volt ideje ellen pazarolnia az időt; a másik még mindig ott toporgott, idegesen kiabált, de túl lelkiismeretes volt ahhoz, hogy elszaladjon, túl gyenge, túl ostoba... túl ember.

A vesztedbe rohantál, te tudatlan...
Csigolyák roppantak, majd a vörös hajú teteme tompa puffanás kíséretében hullott a földre, mozdulatlanul hevert a lábai előtt, arccal a fal felé fordulva, természetellenesen kitekert nyakkal. A haragja tovaszállt, csak az adrenalin maradt, az elégedettség érzése, ami úgy áradt szét az angyal ereiben, mint a leghalálosabb méreg.
Cipője orrával undorodva lökte odébb az élettelen, de még langymeleg testet, majd jól megszokott, lassú, ráérős lépteivel indult a szőke barátnő felé, aki teljesen megsemmisülve figyelte halott barátnője testét a por és szemét rögtönzött oltárján.
Megállt előtte és a lány rá nézett; egyikőjük sem szólt egy szót sem, aztán a lány hisztérikus zokogásban tört ki, míg az angyal a fejét hátravetve kacagott fel.
Mindketten tudták, hogy meg fog halni.

Élvezet lesz végignézni, ahogy elvérzel...
- Mit tettél? Mit tettél, te szörnyeteg?! Istenem! - Apró öklei a mellkasát csapkodták, hangja el-elcsuklott a sírás miatt, ő viszont még mindig jóízűen nevetett. - A pokolra fogsz jutni, ott fogsz elégni, te rohadék! Egy csepp bűntudat nincs benned, egy csepp rossz érzés sem?!
Bántóan éles hangon kiabált, mialatt rendületlenül ütötte, ahol csak érte, de semmi haszna nem volt; végül erejét vesztve, szipogva rogyott le a porba, egyenesen az angyal lábai elé.
- Miért érezném magam rosszul? Míg a te istened szolgáltam, semmit sem kaptam, most úgy élek, mint a királyok! - Széttárt karjait az ég felé emelte, ugyanabban a pillanatban széttárva ébenfekete tollakkal borított szárnyait is, a sikátor egyik falától a másikig. - A te istened nevében harcoltam, az ő dicsőségéért ontottan vért, égettem porrá városokat, és mit kaptam cserébe? Semmit!
- Mi vagy te...? - Kérdőn pislogott fel rá, hangja megremegett a rémülettől, de az arcáról már nem lehetett semmit sem leolvasni, mintha az érzelmek, amik korábban tükröződtek rajta, sosem lettek volna; tudta, hogy esélye sincs már, de így a végén is túl büszke volt, esze ágában sem volt megadni neki azt az elégtételt, hogy rettegni lássa.
- Miért szeretnek titeket, ostoba embereket annyira? Szánalmas férgek vagytok mind, törékeny, haszontalan lények. - Undorodva húzta el a száját, ahogy rá nézett. - Nem érdemeltek többet annál, mint amit a barátnőd kapott.
Mindkettejük tekintete a földön heverő, halott lány tetemére siklott, de ő már nem zokogott, és az angyal sem nevetett.
Pont olyan volt, mint az össze többi halott, aki az útját szegélyezte már évmilliók óta, azt az apró különbséget leszámítva, hogy régen a saját hitükért, a saját céljaikért harcolva haltak meg az emberek, most viszont már csak azért, mert ő azt akarta, hogy haljanak meg. Ebben már semmi dicső nem volt, semmi mártírság, ez maga volt az egyszerű gyilkosság.
Végül hátat fordított a szőke lánynak, ott hagyta a porban, összetörten, megsemmisülve; ellépett mellette, semmibe véve őt, mint valami kutyát és nyugodtan sétált a sikátor kijárata felé, megkerülve egy kisebb szemétkupacot.
- Még találkozunk. - A válla fölött vetette oda neki a szavakat, szinte már undorodva kiköpve őket, majd kilépett a járdára, elvegyülve az ott járó tömegben. A lány nem jött utána, nem szaladt megnézni, merre ment, nem kiabált, valószínűleg nem is mozdult, csak hevert ott a földön a drágalátos hullája mellett. Meg kellett volna ölnie, de az túl gyors lett volna, túl egyszerű, túl nyilvánvaló. Azt akarta, hogy féljen tőle, hogy remegjen úgy, mint a barátnője tette, mikor az utolsó lélegzetvételét lecsókolta az ajkairól, mielőtt kitekerte volna a nyakát; érezni akarta a félelme ízét a szájában, a vérét a kezén, az utolsó lélegzetvételét az ajkain.
Meg fogja ölni, de nem most, hadd remegjen még egy kicsit...