Aline Penhallow

Peking;
Hatalmas üvegablakok, egy apró hintaló, rúnákkal teli könyvek a földön, fakard a kezemben. Ez az első emlékem, de még most is úgy fel tudom eleveníteni a legkisebb részletet is mintha a legélesebb fényképet készítettem volna. Kivéve, hogy az nem őrzi meg a levendula szagot ami bejárta a szobámat. Anyám valamiért megszállottja volt a levendulának annak idején.
Késő délután volt, és apával játszottunk - nem, harcoltunk, hiszen ő akkor vad, gonosz démon volt én pedig a rettenthetetlen árnyvadász akit senki se győzhet le, habár az ő testét díszítették rúnák és nem az enyémet. Mikor a hátára ülve kinyilvánítottam fölényes győzelmemet a világ királyának éreztem magam, noha alig múltam 5 éves. Apám elhitte, hogy egy nap én lehetek a legjobb, ezért én hittem neki. Akkor ez tűnt természetesnek, mintha az ég kék, a belváros veszélyes, nem hagyhatom el az intézetet, anyát ne zavarjam csak vacsora után, a démonok rosszak, az alvilágiaktól jobb három lépés távolságot tartani, egyszer majd én leszek a legjobb árnyvadász, találkozok egy másik nagyon jó árnyvadász fiúval, összeházasodunk és rengeteg nagyszerű árnyvadász gyerekünk lesz. A világ még egyszerűen tűnt akkoriban. Persze ami egyszerű, az nem mindig igaz is.

Alicante,
Pár nappal később anyám, Jia Penhallow bejelentette, hogy az intézetet átveszi egy neve-nem-számít-úgyse-lényeges család, mivel ő azt a hihetetlen kitüntetést kapta a Klávétól, hogy helyet kínálnak neki a Tanácsban. Természetesen ez nem egy olyan ajánlat amit egy árnyvadász csak úgy kedve szerint elutasíthat ha a ötéves gyereke toporzékolni kezd hogy ő ugyan biz nem, csak azért sem költözik el jó neki itt is köszöni szépen. Meg tekintetbe véve hogy a szüleim házasságát így se nézte jó szemmel a Tanács, még csak fontolóra se vették, hogy esetleg meggyőzzék őket a maradásunkról. Szóval az Intézetet hátrahagyva költöztünk az árnyvadászok fővárosába, Alicanteba.
Ami persze nagyon jó, hiszen itt minden gyerek olyan mint te, minden gyereknek ugyanaz az álma mint neked, és mindenki ugyanolyan megszegett szabályok szerint él mint te. Szóval mikor azaz álmod, hogy te leszel az egyik legjobb árnyvadász akit valaha láttak, naná, hogy az összes másik gyerek ugyanazt az álmot dédelgeti. Ez egy idő után pedig rettenetesen unalmassá teszi az életet.

12 évvel később
Szóval míg anyám magasabb és magasabb pozíciót szerzett magának a Tanácsban, én próbáltam elütni az időt. Eleinte legalább apám társaságát élvezhettem - Patrick Penhallow mellesleg, még nem volt alkalmam bemutatni - lassan őt is maga alá temette a munka. Így hát gyakorolni, edzeni kezdtem. Egy pár évre még az Akadémiára is eljártam, aztán magamat alkalmasnak találva jelentkeztem az igazi munkára. Anyám őrjöngött először, aztán egy rövid győzködés után belement, hogy bemutassam a tudásomat pár Klávé tag előtt, hogy ők is megbizonyosodjanak arról amit én eleve már tudtam. Persze naivan azt hittem, hogy ezután kezdődik az igazi móka, hah, persze. A napom nagy részét őrjárattal töltöttem az első pár hónapban, míg meg nem kaptam az első küldetésemet. Aztán a másodikat, és a következőt. Ez persze azt is jelentette, hogy végre egy két alkalommal elhagytam a várost, ha valamelyik Intézetnek extra segítségre volt szüksége. Nem azt mondom, hogy azok az alkalmak voltak az év fénypontjai de... De pontosan azt mondom. Életem legjobb élménye volt mikor a Los Angelesi Intézetnek kellett egy kis segítség, ezért majdnem egy hónapot töltöttem az ott élő Blackthorn családdal - noha a démon-problémát alig egy hét alatt megoldottuk.
Tisztázzunk valamit; imádom a családomat. Nem a legtökéletesebb amink van, de sose volt vele baj és a szüleimre is számíthattam mindig. De olyan közel élni a Klávéhoz, az ember akaratlanul is úgy érzi mintha minden mozdulata nagyító alá lenne véve, és a legkisebb hibát se követheti el vagy pedig kampec. Los Angeles viszont... Olyan volt mintha tíz éve először engedtek volna ki a kalitkámból hogy éljek egy kicsit.
Mindenki keresi ki is ő valójában, mi is a célja ebben a világban, blah blah blah, de ha az egész életed a törvények szerint éled, valahol elfelejted megkeresni önmagadat miközben felnősz. Bármilyen sablonosan és nyálasan hangzik, én abban a négy hétben nemcsak megtaláltam magamat hanem majdhogynem ujjá is születtem.
És anyám igazán nem örült neki.

- Mégis mit gondoltál? - még sose vettem észre, hogy az iroda plafonja igazából díszített. Valami furcsa mozaik minták keresztezik, és egyesülnek pont ott ahol a lámpa lóg le, díszesen, előkelően. Pont úgy ahogy édesanyám ül a székében, szinte szoborszerűen komoly arckifejezéssel, várva a válaszomat. Persze ezt senki se tudná leolvasni az arcáról, kivéve ha nem töltötte volna a lába alatt a fél életét.
- Ummm... unatkoztam? - megmozdul az egyik szemöldöke - Nem gondolkodtam? - két milliméternyit feljebb csúszik. - Oh, tudom már! A jó szándék vezérelt. csak jót akartam. Aham. Az már tényleg csak véletlen egybesesés volt, hogy éppen megszegtem egy-két - nyolcat, igen megszámoltam mikor az ajtó előtt vártam - szabályt. - és ezzel előveszem a legártatlanabb mosolyomat, Ami egyben a legaranyosabb is próbál lenni, hátha elér a szívéig és rájön a nosztalgia miszerint a kicsi lányát szeretné megbüntetni aki olyan aranyos volt mikor még nem bír beszélni és járni hogy bajt okozhasson.
Lemondóan sóhajt, és a fejére tolja az olvasó szemüvegét. Nyereség? - Mégis mit tegyek veled, Aline? Mégis meddig kívánod tovább folytatni ezt a viselkedést? Amióta visszajöttél Los Angelesből egyszerűen nem tudom... nem tudom mi ütött beléd. - nem számítottam rá, hogy ilyen megtört lesz hangja. Tisztába vagyok vele, hogy mostanában nagyon feszegetem a határokat, és többször vagyok bajban minthogy sikeres jelentest adok le de... Tényleg ekkora lenne a baj?
Talán megnyílhatnék. Talán elmesélhetném mennyire nem érezem magam otthon mióta visszajöttem. Hogy mennyire idegennek érzem magam a saját bőrömben. Hogy olyan mintha egy szerepet játszanék amit nem is én választottam, sőt sose akartam. Hogy egyszerűen sikítani lenne kedvem, hogy semmi sem történik - mindig ugyanaz. Edzés, őrjárat, edzés, edzés, még több őrjárat. Oh, és akkor még ne beszéljünk a pletykákról amik keringenek, miszerint "eladó sorba" kerültem. Mégis hol élünk?! Ez már a huszonegyedik század! Ha rajtam múlik bizony sosem megyek férjhez.
Talán elmondhatnám mindezt, de nem teszem. Helyette inkább megoldást keresek, fényt az alagút végén ha úgy tetszik.
- Mi lenne ha... - kezdem halkan, még magam se tudva, mit szeretnék mondani igazán. - Mi lenne ha... És hallgass végig kérlek. - ülök fel, egyre izgatottabban ahogy a gondolataim sebesen száguldoznak a fejemben. Zseniális! Egy zseni vagyok! - Ha elküldenél? - máris szólásra nyitja a száját és már hallom is. Aline, ne légy nevetséges kérlek. De én az ujjam feltartásával belefojtom a szót. - Hagy fejezzem be. Ha elküldenél, de mint egy diplomatai küldöttet. Tudom, hogy a Klávét zavarja, hogy egyre kevesebb jelentést kap az intézetektől, így nem tudja pontosan felügyelet tartani az ottani rendet. Tehát miért ne mehetnék el én, hogy meggyőződhessek róla, hogy mi folyik ott? A jelentéseim mindig pontosak voltak, mint a lányod megvan a nevem is amit tisztelhetnek, és így elterelheted a Tanács figyelmét a szabályszegéseimről is amik rossz fényt vetnek erre a névre. Sőt, fejleszthetem a diplomatai készségeimet. Mindenki nyer. - tárom szét a kezem, olyan nyerő vigyorral a képemen mintha legalábbis az évezred felfedezését tettem volna meg. Nem hiszem el, hogy nem gondoltam erre hamarabb. Ezzel nemcsak hogy kiszakadok ebből a letargikus környezetből, de ha elég rafinált vagyok úgy is intézhetem a dolgokat, hogy a lehető legtöbb időt töltsem el a Los Angelesi intézetbe. És nem utolsósorban Helent is viszontláthatom.
Mondtam már, hogy egy zseni vagyok?
Anyám, elhúzza a száját, és ferde szemmel néz rám. Ismer. Diplomáciai készségek? No persze. Még ő se veszi be, de attól eltekintve ő is tudja, hogy amit mondok nem hülyeség. Főleg mostanában egyre több jelentés érkezik meg későn, hiányosan és elég sok az olyan is amin bűzlik, hogy a valami van a háttérben. Lehet, hogy nem rajongok a törvényért, de tisztába vagyok vele - nehéz, de be kell tartani. Kivéve egy két alkalommal. Meg persze ha van rá jó indok hogy ne. Nagyon jó indok. Szóval ha úgy nézzük, nem csak én, anyám, a családunk, a Tanács, de még az Intézetek is nyernek velem.
- Felhozom ma az ötletedet a megbeszélésen. De ahogy a többieket ismerem, sose mondanának nemet egy kis extra felügyeletre. Én pedig majd kezeskedem a megbízhatóságodról. Szerencsére több jót tettél az asztalra, mint ahány kihágásod van, Aline. - akaratlanul is elmosolyodom; anyám ritkán dicsér meg, mert ha megteszi azt igazán érti. Én pedig minden fél dicséretnek is örülök. - Szóval lassan kezdj el pakolni. Ha minden igaz, New Yorkban kezdesz, mert onnan jön a legtöbb panasz és bár Lydia Branwell valószínűleg kiemelkedő munkát végez, én személyesen örülnék ha magad is megbizonyosodnál róla.