Linda Monteverde

Két évvel ezelőtt, súlyos tragédia szakította félbe a tökéletes családi idillt. A bátyám, John meghalt. Az elejében, mikor kisebbek voltunk, még nem ismertem őt annyira jól, mint azután. Ahogyan kezdtem felnőni, ő egyre több mindenre tanított meg, sokkal szorosabb lett a kapcsolatunk. Imádni kezdtem. Minden a legnagyobb rendben volt, a szüleim a Lisszaboni Intézetet vezették, én pedig követnek tanultam, természetesen a harc és a többi fontos dolog elsajátítása mellett. Azt sem bántam, amikor hazahozott egy lányt, Lydiát. Őt is megszerettem, hiszen hogy is ne szerethetnék egy olyan embert, akit ő szeretett? Szinte a nővérem lett, azt hiszem, én örültem legjobban az eljegyzésüknek és a házasságuknak.
Aztán hirtelen minden elillant.
Ekkor döntöttem úgy, hogy elmegyek. Ha otthon ültem volna, látva a szüleimet és Lydiát, biztos vagyok benne, hogy a depresszió rajtam is kiütött volna. Nem tudtam elhinni, és igazából nem is akartam szembenézni a veszteséggel, na meg persze féltem, hogy mi lesz majd ezután. Közvetlenül a temetése után szedtem a sátorfámat és elindultam, Európába. A szüleimmel és Lydiával sem tartottam igazán a kapcsolatot. Próbáltam feldolgozni a történteket, viszont mindemellett élveztem a különböző országok különböző hagyományait az árnyvilágon belül. Rengeteg embert ismertem meg, jót és rosszat egyaránt, de ez semmit sem változtatott a tényen, hogy ki vagyok és ki leszek ha visszamegyek a szüleimhez. Természetesen feladattal indultam el, figyelemmel kísértem az Intézetek munkáit, esetleges segítséget és erősítést szereztem nekik, ha szükséges volt. Akadt olyan hely is, ahol például egy hónapon keresztül tanítottam az ifjú tanoncokat. Ahogy telt az idő, az egy év, szép lassan kezdett elszállni belőlem a gyász, és sokkalta magabiztosabb is lettem. Fiatalságom miatt, pár helyről szinte azonnal elküldtek. Volt, ahol idősebbnek próbáltam kiadni magam, és ezzel sikerült lejáratnom az otthoniak jó hírnevét. Elfuthattam volna a problémák elől, de tudtam, hogy előbb vagy utóbb úgyis utolérnének. Ezért miután már az ötödik figyelmeztető levelet kaptam meg a szüleim Intézetéből, hogy nyomás haza, összepakoltam a cókmókom és elindultam. Sajnos az út csupán csak pár óráig tartott, és otthon végtelennek tűnő letolás állt előttem. Nem kell mondanom, gondolom, hogy órákig tartó álldogálás és fáradalmas gondolkodás után meghozták az ítéletem. Féltem, hogy szigorúak lesznek, de végül csak annyit mondtak, hogy New Yorkba kell utaznom.
- Miért pont oda?! - Tettem fel a világ nagy kérdését, meredten pillantva szüleimre. Sosem vonzott az a város, főleg, hogy én is hallottam dolgokat, mik mennek arrafelé mostanság és én pont szeretném elkerülni a lehető legnagyobb ívben a problémákat. Erre ők most még nagyobb kakiba küldenek bele?
- Lydiához fogsz érkezni, remélem ő bele tudja verni a fejedbe, hogy mint jelent ez az egész... Addig maradsz, ameddig kell. Aztán pedig hazajössz és az Intézeten belül fogod az ügyeket intézni, helyettünk. Ha továbbra is ilyen felelőtlen leszel, meg foglak vonni a követi címedtől. - Ebből én körülbelül azt hallottam ki, hogy akár a rúnáimat is elvehetik, ha tovább folytatom a családnév rombolását.
Tudtam, nincs mit tennem, felszerelkeztem és elindultam. New York, vigyázz, jövök!