- Hát akkor sajnos testvérem egymás ellen kell majd harcolnunk a csatákban. A szavakba beleremegek. Nem akarom, nem szabadna, mégis.... a szívem ezer meg egy darabra törik össze. Ostobaság, mérhetetlen ostobaság hisz tudtam jól, eljön ez a nap. Tisztában voltam azzal is, hogy Lucifer nem fog kesztyűs kézzel bánni senkivel sem. Én pedig... nos lássuk be, velem sem. Hiába köt hozzá valami, mégpedig több mint bárkihez, akkor sem elég ez. Nem mentség, nem lehetőség, nem adu ász. Maximum neki. De még így is... felőröl az, ahogyan kimondja. Hát valóban csak ennyi lenne? Két hallhatatlan egymásnak feszülve a legvégsőkig? - Nem akarom, hogy bántódáson essen ezért kértelek erre, de tudtam, hogy nemet fogsz mondani. Nem vagy gyáva, és büszke vagyok rád. Fanyar mosoly jelenik meg arcomon. Ó valóban büszke rám? Van jelentősége a büszkeségének? És az a nevetséges hogy ha színt kellene vallanom a válaszom igen lenne. Számomra még most is fontos az ő véleménye. Azonban tudom, hogy ez sem teljesen őszinte tőle. A hangúsly... a hangsúly noha jól köntörfalazott mégis azt bizonyítja nekem, hogy csak cukkol. Megpróbál más módszerrel célt érni nálam. Na nem mintha sikerülne. Persze az is lehet hogy mindent én kombinálok túl, de hát pont le is szarom. A fanyar arckifejezés ott játszik arcomon, mely egyértelműen sugallja, tehet magának egy nagy büdös szívességet és feldughatja magának a sajnálatát. Nem szorultam rá. Évszázadok vannak a hátam mögött. Olyanok, melyek kőkemény évezredekké nőtték ki magukat. Azt hiszi kellett volna valaha az elismerése? Egyszer régen, egy letűnt korban... talán... igen. De most? Már nem. Rég nem. Miért hiszi hogy mégis? Milyen ocsmány testvéri fertőt akar ő rám erőltetni? És mibe vagyok képes én magam önszántamból belemászni? Érte? - Nem fitogtatok Gabriel, hanem csak elmondom, hogy tudd az esélyeket. Többen vagyunk, erősebbek vagyunk és minket nem szabályoznak a törvények. Gondold át okosan. Megéri meghalni? Fájdalmasan röhögök fel. Félig hitetlenkedve, félig cinikusan. Most komolyan számot vet? Az arányok egy dolog. Hány háború alakult másként nem pusztán a statisztika alapján? Hányszor ismétlődött már meg, hogy nem az számít amit látunk hanem sokkalta inkább az, amiben hiszünk! Azt hiszi a kis démonfajzatok árthatnak nekem vagy bármelyik arknak? Még az alacsonyabb rangú angyal testvéreim és fél kézzel elbánnak a pokolfajzataival. Ostoba tévképzet, amivel hitegeti magát... semmit több. - Azt kérdezed megéri-e meghalni? Ennyire nem ismersz engem, bátyám? - nézek rá, tekintetemben pedig izzik a harag. Ritka hogy hagyom utat törni magának, de most a feltépett sebek kihozzák. - Mondd csak, neked megérte a szerelem nevében eldobnod a szárnyaid? Megérte lebuknod? Elhagynod minket? Elhagynod engem? Egy nő miatt? Torkomat mardossa a félelem, hogy a gyanúm beigazolódik. Lucifer sosem volt képes a megbánásra. Ez csakis Atyánk specialitása. - Ó tudom, tudom, hisz téged megvezetted most mutattad meg, ugye? Atyánk babrált ki veled, pont veled a kedvencével... ugyan Lucifer! Valld csak be, hogy gyenge voltál. Hogy nem bírtál ellenállni a kísértésnek. Hogy inkább az emberiséget taszítottad nyomorba, kiüzetve őket a paradicsomból, és megajándékozva a halandósággal... Még egy ok, amiért haragudhatok rá. A több ezer éves fájdalom hömpölygő árként tör elő. Lerázom a kezét magamról. Ha nálam lenne a szeráf most könnyeden véget vethetnék az alvilág urának, de eszembe sem jutott bántani őt. Az túlontúl váratlan és alantas lenne egy angyalhoz. - Tárd ki a szárnyaid, öcsém! Mutatok valamit. A szárnyaim? Kitárni? Bolond ez? Hátrálok egy lépést. Nemet intek a fejemmel. Nem teszem meg neki. Ma nem. És máskor sem. - Ugyan minek? Hogy kitéphesd a helyéről csak mert gyűlölöd? Ugyan mit mutatnál te? Pont nekem? Nem. Épp eleget mondtál így is... Talán túl sok is volt már. Túl fájdalmas. Túl intenzív. Túlzottan olyan, amely felett jó ideig nem fogok tudni napirendre térni. De hát.. ez már csak az én problémám marad jobbára.
Vendég
Vendég
Re: Erdő ↠ Kedd Márc. 06, 2018 9:15 pm
Gabriel & Lucifer
Igen, direkt úgy beszélek most vele, mint egy felnőtt ember egy rosszalkodó gyerekkel aki valami csúnya dolgot tett s én, mint felelősségteljes szülő kioktatom, hogy ezt nem így kellett volna csinálni. Igen, feszegetem a határokat de hát ez a célom. Kíváncsi vagyok arra, hogy milyen is lett a mi Gabrielünk. Az aki régen annyira kis csendes volt és igyekezett mindenben olyan lenni, mint én. Aki ott volt mindig a közelemben, aki tőlem lesett el praktikákat. Furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy mennyire hamar lehet elérni azt, hogy dühbe guruljon és, hogy enged-e annak a halálos érzésnek, mint sokan mások és átbillen egy kicsikét a ló másik oldalára, hogy megismerhesse a sötétebb oldal hatalmát. Igen, nem kéne játszadoznom vele de hát már annyira zsigerből jön, hogy nem tudok vele mit csinálni. A beszélgetésünk haladtával már látom, hogy itt szép szóval nem fogok tudni sokat elérni így hát meg kell ismernem, hogy milyen is lett, hogy egy taktikát tudjak felállítani ellene, hogy aztán a kis Gabci bábút eltehessem az útból. De legalább már azt elértem, hogy elkezdett kételkedni Atyánk által elmondott történet hitelességében. Hiszen a legtöbb bukott angyal észrevette már, hogy itt van valami a háttérben csak soha nem mondtam el nekik, hogy mi is. Ez azért van, mert ha elveszíted a mennyei fényed akkor sokkal tisztában fogod látni a dolgokat, mint régebben. Elkezdesz gondolkodni, visszatekintesz és mivel az angyalok okos lények észrevehetik, hogy van egy kis vak folt amit sehogy sem tudnak betölteni. Ez az, amit Gabrielnek is látnia kellene. Csak hát annyira benne élt Isten kis világában, hogy nem csodálom azt, hogy nehezére esik elfogadni a tudatot. Elhiszem, hogy jó volt benne lenni abban a bizonyos kosárban, hogy az Ő kedvence lehetett mert persze ez nagy löket egy szárnyasnak, de akkor sem ér semmit. Hazugság, hazugság hátán. - Hát akkor sajnos testvérem egymás ellen kell majd harcolnunk a csatákban. Nem akarom, hogy bántódáson essen ezért kértelek erre, de tudtam, hogy nemet fogsz mondani. Nem vagy gyáva, és büszke vagyok rád. Most viszont nincs semmiféle gúny a hangomban, hanem teljes őszinteség és még egy halvány mosoly is kúszik az arcomra. Igen, olyan, mint amilyennek elvártam. Nem kell őt féltenem. - Nem fitogtatok Gabriel, hanem csak elmondom, hogy tudd az esélyeket. Többen vagyunk, erősebbek vagyunk és minket nem szabályoznak a törvények. Gondold át okosan. Megéri meghalni? Sóhajtok halkan, majd hirtelen a szemébe nézek és újból megfogom a vállát. - Tárd ki a szárnyaid, öcsém! Mutatok valamit. Ha nem teszi meg ezt elsőre, akkor hangosabban mondom neki. Hogy mit akarok neki mutatni? Meglepetés.
- Akármennyire horkantasz fel, akkor is ez az igazság. S ha végre nem a szíveddel gondolkoznál, ha nem az agyaddal akkor te is rájönnél, hogy amit mutattam neked az a valóság. Kioktat. Hangszíne ugyan nyugodt, de érzem benne a cinizmust. Az élt. Van képe kioktatni engem a látásról. Mintha ez valami kibaszott őstehetség lenne. Hát épp ő ítélkezik? Épp ő aki felett már egyszer valaki, réges-rég ítéletet hozott? Aki már ezer éve elítéltetett? Mégis milyen jogalapon képez ő vádat? Mégis milyen jogalapon hiszi azt, ismer engem? Egykor voltam az, aki. S ugyan nem változott semmi, semmi jelentős, de mégis átalakult minden. A körülöttünk nyüzsgő világ. Az emberek. A minőségük. A lét maga. Az életem. Igen, még az én életem is. - Hogy mit várok ennyi idő után, Gabriel? Azt, hogy gondolkozz! Úgy, mint régen. Okos vagy, okosabb nálam, okosabb Michaelnél. De ha fordított esetben nekem mutatnál ennyi bizonyítékot, akkor elgondolkoznék azon, hogy mi van ha igazat mond? Ne vakítson el a megvetés, testvérem. Mélyen legbelül tudod, hogy igazam van. Tudom hogy igaza van? Igen. Tudom, hogy talán most az egyszer ebben a büdös, végeláthatatlan spirálban miben élünk, talán nem kertel. Talán tényleg őszinte. No de biztos vagyok benne? Az életem tenném rá. Hát nem. Nem bízom benne és ez normális. Hisz ő elbukott. Hibát követett el, olyan hibát, mely helyrehozhatatlan. Cserben hagyott engem, Atyánkat. Szégyent hozott a fajtánkra. Elárult minket. Voltaképp eddig totálisan úgy hittem én őt, de ez az új forgatókönyv, melyet ő maga tárt elém jelentősen megváltoztatja a dolgokat. Itt ugyanis Atyámra kellene haragudnom, ami effektív lehetetlen. Hogy tehetnéd ha egyszerűen azt a valakit csupa jóság vesz körül? Akire felnézel? Aki maga a teremtő? Tőle kaptam az életet. A képességeimet. A fényt, a létet. Hogy fordulhatnék ellene? Tény, feszegetem a határokat. Mindig kíváncsi természet voltam, mindig szerettem játszani. Minden angyal közül talán nekem van a legtöbb merszem Atyánk türelmének kijátszásában. Viszont ostoba sem vagyok. Vannak határok. Igen erős, kontúrozott határok. Lucifer megmutatta hol az egyik. Nem szándékozom olyan botor lenni, hogy utána essek. Lassan ingatom a fejem. Nemet jelzek. Nem, nem vagyok biztos semmiben sem. Vele kapcsolatban nem. Annyi esztendő telt el, oly sok vészterhesen nehéz időszak... ki tudja mi történt ez alatt? - Igazad van, egyik sem vagy. Egy sokkal ostobább arkangyal vagy. Mert még ők is belátnák azt, hogy valami itt nem stimmel. Ó és, hogy miért hívtalak ide? Két oka volt. Az egyiket már megmutattam. A másikat pedig még csak elmondom. Hamarosan megszálljuk a földet, nem fogsz majd tudni mit tenni ellene. S az lenne a kérésem, hogy menj vissza a Mennybe és le ne gyere addig, amíg ennek nincs vége. Dugd homokba a fejed. Tekintetem összevonom. Ostoba arkangyal? Komolyan, még ő degradál le engem? A harag elönt pillanatok alatt és nehezen nyelem vissza. Nem sajátom ez az érzés, csakis ebben az emberi testben, de ebben aztán sűrűn. Olyan, mintha megfojtana. Mintha egy keserű pirulát dugnának le a torkodon, jó mélyre. Kegyetlen szar érzés. - Ez a kérésed? - köpöm ki a szavakat nyersen. Le sem tagadom, mennyire fájdalmasan ért a kritikája, mennyire elevenembe vágtak a szavai. - Nos... akkor tudod jól bátyám hogy nem tehetem meg, amit kérsz... Felettébb szándékosan gunyoros hangnemben nyomom meg a jelzőt. Báty... Báty, aki hazudik. Báty, aki cserben hagy. Báty, aki megaláz. Ez a Lucifer nem az, aki egykor volt. A fényhozó nem volt önző. Nem volt önelégült. Nem volt egy vérbeli seggfej. - Azt hiszem neked agyadra ment a purgatórium. Örülök hogy ekkora erőd kerekedett. Gratulálok, ezek szerint megérte az a pár évezred, amit a gyűlölettel és az ármánykodással elértél. Azt vártad hogy, szemtől szemben mondjam ki? Hogy fitogtathasd a nagyszerűséged előttem? Rohadtul nem érdekel ez Lucifer. Ahogy te sem. Gyerekes ostobaság... Fájnak a saját szavaim. Nem tudom a harag dolgozik-e még bennem vagy valóban így is érzek, most azonban kiszakad mindez. Nem érdekel mi mindenre képes. És egyszerűen azért nem, mert fájdalommal tölt el. Mert tudom jól mi mindenre lehetett volna képes ha köztünk marad a Mennyben. És nem hiszem el hogy mindezt még ha részben is, nem én idéztem elő. Egyszerűen nem bírom feldolgozni a tényt, hogy Atyám, a szeretet maga, taszította el őt, le a sárba. Képtelenség... egyszerűen az. És bárki bármit mond, még midig jobb magam okolni. Még mindig jobb újabb négy évezred önsanyargatás mint a felismerés... az, akiben örökkön hittél, az aminek örökkön éltél, színtiszta átverés, semmi több.
Vendég
Vendég
Re: Erdő ↠ Szer. Feb. 28, 2018 10:20 am
Gabriel & Lucifer
A hármunk kapcsolata és személyisége nagyon érdekes. Emberi gondolkodással ezt fel sem lehet fogni, ha valaki papírra akarná vetni az belebolondulna a sikertelenségbe. Hiszen mi egyszerre vagyunk ugyanolyanok és különbözők, védjük egymást, de ha arról lenne szó akkor megküzdenénk csak azért, hogy megmutassuk, hogy kinek van igaza. Ezt egy mondén nem értheti, sőt még a legtöbb alvilági de még meg merem kockáztatni azt, hogy az angyalok sem értik. Csak mi hárman. Én, Gabriel, Michael. Persze a többi arkangyal testvéremmel is törődöm, őket csak ölheti meg más csak én. A nagyágyúk tudják ezt, a kis démonok? Azok nem, de nem is érdekel. Egy csettintéssel eltiporják őket a fivéreim, ezért nem aggódok. Maximum csak a Lovasoknak és Főbűnöknek lenne meg arra az erejük, hogy megöljenek egy arkot. De akkor tudják, hogy a saját sírjukat ásták meg hiszen azután én gyilkoltam volna meg őket, szépen, lassan, fájdalmasan. Ejh... ezek az érzelmek, ha nem lennének akkor már rég elfoglaltam volna ezt a világot. - Igen, arról. Becsukom a szemem és úgy hallgatom azt, ahogyan kimondja. Azt a dolgot, amiért én is szenvedek és a nap minden percében azt érzem, hogy bár véget vethetnék ennek a mardosó tudatnak. Tudom, hogy miattam érez ürességet és, hogy magát okolja azért, ami történt. "Ha elég erős lettem volna", "Ha ellenálltam volna" "Ha megtettem volna". Ugyanazok a mondatok hangozhattak el örök időkig az ő fejében, mint az enyémben. S ezek teljesen megtudják őrjíteni az embert. Mindig arra gondolni, hogy mi lett volna ha máshogy csinálom ezt, vagy azt. De ha folyamatosan a múlton gondolkodsz, akkor attól csak fájóbb lesz az emlék és sokkal hamarabb összeroppant. Elfelejteni nem tudod, de ha elvonod a figyelmet akkor az segíthet. - Akármennyire horkantasz fel, akkor is ez az igazság. S ha végre nem a szíveddel gondolkoznál, ha nem az agyaddal akkor te is rájönnél, hogy amit mutattam neked az a valóság. Mindig is ő volt az agy a csapatban és most még sem tudja ezt a képességét használni. Megvet a tettemért és csalódott, s ez olyan erős benne, hogy képtelen gondolkodni és átlátni azt, ami a való. Gabriel, ne legyél már ennyire hülye. Nem is tudnám tagadni, hogy amióta nem találkoztunk, azóta az erőm sokkal de sokkal nagyobb szinten áll, mint régen. Ezt betudhatjuk annak is, hogy minden ember bűne erősít engem és a Pokolban lévő lelkek száma nagyobb, mint a Mennyeké. S hát a Lenti rész az nem a kedvességről ismert, ott is fejlesztettem a képességeimet, hogy mikor eljön az idő akkor véghez tudjam vinni a tervemet. Viszont, annál a szintnél még nem vagyok, hogy megváltoztassam a Fenti energiákat, arra csak Atyánk képes és még Isten nem vagyok, de kihangsúlyozom MÉG. - Hogy mit várok ennyi idő után, Gabriel? Azt, hogy gondolkozz! Úgy, mint régen. Okos vagy, okosabb nálam, okosabb Michaelnél. De ha fordított esetben nekem mutatnál ennyi bizonyítékot, akkor elgondolkoznék azon, hogy mi van ha igazat mond? Ne vakítson el a megvetés, testvérem. Mélyen legbelül tudod, hogy igazam van. Nem hiszem el, hogy ennyire vak. Nem vette észre azt a nagy tátongó lyukat, ami benne van? A kitörölt emlékeket? Ennyire jól működött Isten elmetrükkje? - Igazad van, egyik sem vagy. Egy sokkal ostobább arkangyal vagy. Mert még ők is belátnák azt, hogy valami itt nem stimmel. Ó és, hogy miért hívtalak ide? Két oka volt. Az egyiket már megmutattam. A másikat pedig még csak elmondom. Hamarosan megszálljuk a földet, nem fogsz majd tudni mit tenni ellene. S az lenne a kérésem, hogy menj vissza a Mennybe és le ne gyere addig, amíg ennek nincs vége. Dugd homokba a fejed. Tudom, hogy ez egy nagy kérés és nem fogja megtenni, hiszen nem gyáva. De akkor bizony erővel kell őt félreállítani az útból és azt nem szeretném. A fegyverem már megvan ellene, de csak akkor fogom majd használni, ha minden kötél szakad. - És, hogy kerülök ide? Tudod az átjárót Atyánk úgy tervezte, hogy én az akkori erőmmel ne tudjak átlépni ide. De mivel fejlődtem egy kicsikét, így nyitottam magamnak egyet.
- Nem vagyok mártír, testvérem. Nem hazudok, és ha egy kicsit az agyaddal is gondolkodsz nem a szíveddel akkor te is rájössz, hogy valami itt nem kóser. Nem érezted mindig is azt az ürességet? Mintha valami hiányozna? A kisebb angyalokat Atyánk lehet át tudta verni teljesen, de téged biztos, hogy nem. Ajkaim szétnyílnak. A pillanatnyi düh elönt majd tova is tűnik. A harag és a fájdalom nálam időszakos, nála ellenben állandó. Érzelmeim, melyek ehhez a létsíkhoz húznak és itt tartanak normálisak. Tudom mit érez egy mondén, tudom hogy reagálna rá. Valószínű beverné Lucifer képét, ha tehetné. Ugyanakkor ezek az érzések abszolút ellenkeznek valódi valóm éltető elemével. Nem vagyok képes sokáig elmerülni bennük, egyedül talán az önsajnálat okozta szenvedésben. - Ürességet? Te komolyan ürességről beszélsz? - hangomban a tömény undor mellett a hitetlenség csendül ki. Egyszerűen nem tudom elhinni hogy valóban ezt kérdezi. Valóban így kérdezi. Mert lássuk be, azóta mardos a szomorúság, annak is a lassú gyilkos verziója, mióta megesett mindaz, ami. Onnantól gyötör a lelkiismeret, hogy megakadályozhattam volna, ha elég erős vagyok és megálljt tudok parancsolni hogy ne csábítsa el Évát. Akkor nem lett volna a kiüzetés, Lucifer a bátyám maradt volna, ténylegesen a bátyám nem holmi fikció, és valóban örök másodikként éltem volna le halhatatlan életemet (na nem mintha Mich esetében nem lenne így bár sosem volt ez köztünk letisztázva s kimondva) - Azóta érzem az ürességet mióta... mióta... azóta. - nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok kimondani. - És nem Atyánk miatt. Nem a világ miatt... A fejem rázom meg hevesen. Hát valóban nem éri? - Miattad! Úgy vágom hozzá a nyilvánvalót, olyan vádló hevességgel és benne oly régi fájdalommal hogy az biztosan arcon csapja... már ha maradt benne bármi érzelem. Vajon maradt? - Soha sem hazudna? Ezt még te sem hitted el, Gabriel. Te is tudod, hogy mi mindenre képes csak azért, hogy a nagy Terv valóra váljon. Kellett egy gonosz, akitől félnek az emberek. S így drámai volt, hiszen ő is imádja, ezt tőle örököltem. Ki ha nem a legfényesebb angyal bukjon el? Végig hazudott neked, de én nem. Őszinte voltam veled és a testvéreinkkel mindig is. Felhorkantok. Őszinte? Ugyan mégis ki hinné ezt el? Pont az Ördögnek magának, személyesen? Minek néz ő engem? Egy ostoba, megtéríthető mondénnak? Nevetséges abszurdítás! - S, hogy miért higgy nekem? Azért mert te is tudod, hogy nincs meg az a hatalmam, hogy megváltoztassam az emlékképet a Mennybeli energiák miatt. Csak a színtiszta igazságot tudtam neked mutatni, és lehet, hogy fáj és csalódtál most, de jobb ha megbarátkozol a tudattal. Valahol a monológja felénél érzem, ahogy az ereimben meghűl a vér. Nem tudom biztosra mennyi hatalma van. Valójában alig ismerem már őt. Ez a Lucifer nem az a Lucifer, aki a bátyám volt egykor. Azóta túl sok idő telt el, túl sok megmérgezett homokóraszem pörgött le és immár voltaképp egy ismerős arca mögé bújt idegennel társalgok. Valóban nem volt annak idején ekkora hatalma, no de nem változhatott ez azóta? Annyi évezred után... annyi kín és keserv után... valóban ne érhette volna el a lehetetlent? Hisz az emberek szenvedése táplálja őt meg az erejét. Az emberek, legalábbis a legtöbb, imád szenvedni... Ostobán azt hiszik mártírként majd többre vihetik, pedig mindez súlyos tévedés. - Tudom, hogy nem hinne nekem. És azt is tudom, hogy senki más sem. Hiszen én vagyok az Ördög, a Sátán. Egy félresikerült alkotás, igaz? Gabriel, azt hittem, hogy te nem leszel velem előítéletes. Pont te nem. Benned bíztam és bízok mai napig, de ez amit most mondtál. Fájdalmat okozol vele. Ennyire megvetsz te is engem, fivérem? Az, aki mindig mellettem állt mindenben? Soha nem hagytalak volna el titeket, ha nem lett volna muszáj. Ha egy kicsikét is ismersz, akkor erre rájössz magadtól is. Mikor beigazolja saját feltételezésem rádöbbenek, ő nagyon is jól tudja, mi jár az én fejemben. Vagy nem változtam annyit, vagy túlontúl kiszámítható vagyok. Végtére is ez nem túlzottan meglepő ha jobban belegondolok. Ellenben mégis cseszettül aggasztó. - Lucifer... - nyögöm ki a nevét, szenvedéssel telve. Miért kell ez? Miért próbál manipulálni engem is? Hát nem érdemlek annyit, hogy legalább nálam mellőzze a piszkos kis játékait? Tudom, hogy tudja mennyire értek az önsanyargatáshoz és undorodom attól, hogy pont ő használja ki. Ugyanakkor igaza is van, elutasítom. Úgyhogy egyben undorodom saját magamtól is. És ennyi érzés már tényleg túl sok. - Nem... nem ismerlek. Nem eléggé. Más vagy. Megváltoztál. Veled együtt pedig én is. Mégis mit vársz? Ennyi idő után? Elhátrálok egy lépést, épp csak annyit hogy ne érinthessen meg. Fáj az egész, így meg még jobban hogy nem érzem őt. Már nem a parabatai-om, nem úgy mint annak idején volt. - Felbukkasz a semmiből és elvárod hogy higgyek neked? Mindezt emlékekre alapozva és a múltra? Nem egy ostoba mondén vagyok, akire hatnak az elmetrükkjeid. Nem egy ostoba árnyvadász vagyok, aki az utadba áll botorul. Minek hívtál valójában ide? És azt ne mondd hogy hiányzott a kisöcséd meg a bratyizás, mert úgysem hiszem el! Akkor már jöttél volna hamarabb! És ha már itt tartunk, mellesleg, mégis hogy a fészkes bús fenébe kerülsz te egyáltalán ide? Unalmas lett a Pokol?
Vendég
Vendég
Re: Erdő ↠ Pént. Feb. 16, 2018 10:43 pm
Gabriel & Lucifer
Tudom, hogy ő is érzi azt, hogy már egyszer megjárta azt az utat amit megmutattam neki egy fantáziaképben. Érezte ő is akkoriban a fényességet, ami most újra átjárta. Hiszen a részecskéket nem lehet megváltoztatni, még én sem vagyok képes. Így látszik az, hogy az igazat mutattam meg neki és ez nem holmi cselszövés, hogy Apánk ellen lázítsam a mostani kedvenc fiát. Atyánk hangját elfelejteni csak akkor lehet, ha ő is azt akarja de ha újra felszínre hozzuk akkor meg lehet törni ezt a kis varázslatot. Nekem nincs meg az a hatalmam, hogy visszaadjam neki az emlékeit, pusztán megmutattam azt, hogy én mit éltem át. Az én szemszögemből. A fájdalmaimat átruháztam rá, azokat amiket már eltemettem magamban s lehet, hogy nem látszik de ez a mozdulat nekem is ugyanolyan sokkoló és fájó volt, mint neki. Látszólag mutatom csak azt, hogy nem volt rám hatással, de olyan volt, mintha a fagyott szívembe egy dárdát döftek volna és az pedig darabokra hullott. Újra szenvedtem azt, amit akkor. Tudom, hogy nem így kellett volna a tudomására hoznom, hanem legalább fel kellett volna vezetnem neki, hogy mi fog most következni de hát igen, abban igaza van, hogy szeretem a drámaiságot. Ez is maga a létem. - Nem vagyok mártír, testvérem. Nem hazudok, és ha egy kicsit az agyaddal is gondolkodsz nem a szíveddel akkor te is rájössz, hogy valami itt nem kóser. Nem érezted mindig is azt az ürességet? Mintha valami hiányozna? A kisebb angyalokat Atyánk lehet át tudta verni teljesen, de téged biztos, hogy nem. Látszólag nem veszem fel a gúnyos visszaszólást és a megvetést, de belül folyamatosan mardos ezeknek a szavaknak az ismétlése s a kiejtése. Tudom, hogy olyan, mintha elárultam volna őket és azért hagytam ott őket, mert én azt akartam. De ez nem igaz, soha nem tettem volna meg ha Ő nem kért volna meg rá, ha nem kényszerített volna bele ebbe a helyzetbe. Hisz ő is és én is ismerem Istennek az erejét és tudjuk, hogy amit eltervez az úgyis úgy lesz. Akárki akármit akar. Szabad akarat? Kérlek. Ez egy tág fogalom. Az embereknek is annyi van, mint az angyaloknak. Semmi. - Soha sem hazudna? Ezt még te sem hitted el, Gabriel. Te is tudod, hogy mi mindenre képes csak azért, hogy a nagy Terv valóra váljon. Kellett egy gonosz, akitől félnek az emberek. S így drámai volt, hiszen ő is imádja, ezt tőle örököltem. Ki ha nem a legfényesebb angyal bukjon el? Végig hazudott neked, de én nem. Őszinte voltam veled és a testvéreinkkel mindig is. S ez az igazság. Soha nem hazudtam, ha volt egy olyan kérdés akkor inkább elkerültem a válaszadást, de hazudni nekik soha nem tettem. Mással megtettem, hiszen ha nem tettem volna akkor most nem lennék ott ahol. - S, hogy miért higgy nekem? Azért mert te is tudod, hogy nincs meg az a hatalmam, hogy megváltoztassam az emlékképet a Mennybeli energiák miatt. Csak a színtiszta igazságot tudtam neked mutatni, és lehet, hogy fáj és csalódtál most, de jobb ha megbarátkozol a tudattal. Nem kell, hogy most ezt elhiggye nekem. De mindennap, minden este ezzel a tudattal fog feküdni és éppen elég, hogy ez megborítsa azt a mélyre vetett hitet, amit Atyánk felé diktál. Mert ismerem. Úgyis utána járna a dolgoknak és megtudná az igazat. Hiszen még a hülyének is feltűnő volt ez a történet, hogy valami kis bibi van benne. Érzem, hogy amint ráteszem a kezem akkor ösztönből megmerevedik. Igen, ez szokásos reakció ha én, az Ördög, hozzányúlok valakihez. De nem akarom megölni, már rég megtehettem volna ha akarnám. Minden vagyok csak nem testvérgyilkos. Nem ölném meg se őt, se Michael-t. Bántani, bántanám őket de megölni? Esélytelen. Ha a háború amit tervezek eljő, akkor az első dolgom lesz őket félreállítani az útból. Nehéz lesz, de megvannak a terveim arra, hogy kispadról nézzék a cselekményeket. - Tudom, hogy nem hinne nekem. És azt is tudom, hogy senki más sem. Hiszen én vagyok az Ördög, a Sátán. Egy félresikerült alkotás, igaz? Gabriel, azt hittem, hogy te nem leszel velem előítéletes. Pont te nem. Benned bíztam és bízok mai napig, de ez amit most mondtál. Fájdalmat okozol vele. Ennyire megvetsz te is engem, fivérem? Az, aki mindig mellettem állt mindenben? Soha nem hagytalak volna el titeket, ha nem lett volna muszáj. Ha egy kicsikét is ismersz, akkor erre rájössz magadtól is.
Valahol a rosszullét két kőkemény hulláma között ér el az információ. Beáramlanak szavai a fülemen át a hallójáratomon keresztül egyenesen az agyamig, de ott valahogy nem jut tovább. Nem nyer semmi értelmet elsőre, mert Lucifer fájdalma, mit az előbb volt oly kegyetlen vagy épp kegyes megmutatni ott mardos bennem. Mélyen eltemetett dolgokat fed fel, régi már behegedtnek hitt sebeket tép szét és cincálja darabokra. Éva arca máris könnyeket csal arcomra, melyek mindössze elborítják tekintetem mely így fátyolossá válik de nem gurul le egy csöpp sem, mert egyszerűen nem hagyom. Nem akarom ezt, nem, így és nem itt. Az sem segít hogy a másodperc, mi nemrég elém tárult túlontúl valósnak hat, ahogyan az is ahogyan Lucifer körítés nélkül odalökte. A maga kegyetlen stílusával. Valahol mélyen, lelkem írmagjában sejtem hogy mindez nem véletlen. Hogy van igazság abban, amit megtudtam és hogy... talán valóban úgy is volt ahogy állítja. Ismeretlen emlék és mégis az az érzésem támad mintha már elsétáltam volna ez előtt a kapu előtt csak épp nem nyitottam be rajta sosem.... De nem. Az eszem és a szívem, a lojális szívem mást diktál. Azt hogy ne higgyek a szavaknak, a vele párosuló megtévesztésnek. Hisz a bátyám az, aki szakavatott mestere mindennek. Ki ne csinálná ezt jobban, mint ő? - Elhinni? - nyögöm ki egyszerre fájdalmas szusszanásként és dühös fújtatásként. Igen, mérges vagyok, hogy így se szó se beszéd letámadott. Itt, annyi év után, a semmi kellős közepén, angyalszárnyait villogtatva mint holmi isten... Hát minek képzeli ő magát? A pokol ura, ez tény, de nem mindenható. - Mindig is tudtam hogy imádod a drámaiságot, de sosem gondoltam volna hogy képes lennél mártírrá válni. Hangomban gunyoros tónus csendül és valahogy úgy köpöm ki a szavakat, mik megsebeznek nemcsak őt de önnön magamat is, mintha csak egy söpredékkel beszélnék. - És ugyan mégis miért hinnék neked? Épp neked? Percek alatt nyerem vissza egyensúlyom ahogy a hányingerem lecsillapszik és a gyomrom háborgása is alább hagy. Immár szemtől szemben figyelem testvérem, kire egykor felnéztem. Még így, a félhomályos árnyékvilágba, a fák lombajinak susogása között is érzem, sokat változott. Persze nem csak ő, én magam is. Sok évszázad nyomja lelkem, sok történés, cselekedet, és sok megpróbáltatás. Mindenki viseli a maga béklyóit, legyen ember, angyal, vagy bármely egyéb lény. Egyszerűen ezzel jár a lét maga... - Atyánk sosem hazudna, Lucifer. Sosem tetté ezt. Sosem kényszerítene senkit arra, amit te akarsz elhitetni velem. Atyánk jó, jobb mint amilyen te valaha lehetsz. Hangom a végén megremeg egy halovány árnyalatnyit. Mert tudom, a fényhozó volt a legtündöklőbb közöttünk egész addig, míg ki nem hunyt hogy átadhassa magát a legmélyebb sötétség uralmának. Ajkam összeszorítom és bár ugyan a széle megremeg de elszakítom róla a tekintetem és elfordulok. Menni készülnék? Magam sem tudom. Inkább csak kell egy kis vagy épp sok távolság tőle. Valahogy túl sok mindez egyszerre. Jobb örültem volna egy helló szia, mi újság itt a való létsíkban Gabriel-nek, nem egy egyenes kontratámadásnak ami ellenem, a lényem ellen, a mivoltom ellen és atyánk ellen szól. De persze mit is várok a gonosztól? Evidensen nem lehet kedves... A keze állít meg. Ahogy rám nehezedik, a melegsége átjár ösztönösen merevedek bele a mozdulatba. Mindössze a tekintetem siklik le a vállam irányába oda, ahol ujjai a kabátom érintik. Még így a félhomály derengésében is látom ujjai ívét, alakját és tudom nem jelentenek rám veszélyt. Ha meg akarna ölni már rég megtette volna. Valahogy vicces, de felötlik az a gondolat is bennem, hogy ha erre kerülne a sor, esélyesen nem is ellenkeznék. Hagynám magam és szinte áldottnak tekinthetném a sorsom hogy az ő keze által esik meg velem is az, amit minden embernél végignézek. A megsemmisülés beteljesülése. - Michaelnek? Ugyan kérlek, senki nem hinne neked. Én sem tudok... A szavak nyers igaza éget engem is, de tudom, neki egyenesen arcul csapád. Valóban nem akarom elhinni azt, amit mutatott. Valóban nem tudom azt képzelni mindez megeshetett. Egyszerűen maga a fájdalom és az ezzel járó kín mely minket kísér... nem. Kizárt hogy atyám erre adta volna a fejét. Túl lojális vagyok, túlzottan hiszek benne ahhoz, hogy mindezt lenyeljem. És fáj a gondolat hogy a saját bátyám képes az arcomba hazudni. De még így is ennek ellenére is, visszapillantok felé. Talán még egyszer utoljára hosszú évezredek kitaposott ösvénye után. Az arcra mely egyszerre kedves és ellenszenves. Egyszerre jól eső rápillantani és mégis szomorúsággal tölt el. Épp úgy, ahogy a találkozásunk és annak a teljesen tökéletesen tökéletlen kettőssége.
A hozzászólást Gabriel Sinclair összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Feb. 19, 2018 7:02 pm-kor.
Vendég
Vendég
Re: Erdő ↠ Csüt. Dec. 21, 2017 4:04 pm
Gabriel & Lucifer
Sokáig figyeltem árnyékból, tehetetlenül is megbújva a Pokol védőfalai közül, hiszen nem tudtam kiszabadulni és elébe menni a dolgok folyásának, csak nézni és szenvedni tudtam azt, amit egykor Atyánk rám mért s ezzel az összes többi angyalra. Az én bukásommal kezdődött el a Nagy Terv, innen ered minden. Az összes gonoszság ami megjelent a világban az mind Én vagyok. Minden világégést én idéztem elő, mert Atyánk így akarta. Elküldtem démonjaimat, lovasaimat, hogy fertőzzék meg a világot. Háború a vörös lovával Németországba vágtatott és kíntól, verejtéktől, haláltól teljes csöpögős suttogást hallhatott az egyik ember fülébe, aki ennek hatására teljesen megváltozott. Zsidóüldözés, koncentrációs táborok és pusztítás. Közben Éhínség is ügyködött, hogy a nagy csaták mellett ne csak a golyózápor hanem az éhhalál is nagy szerepet játsszon. Emberek millióit öltük már meg, csak azért mert Isten így akarta. Fülembe suttogott, hogy engedjem el Pestis pórázát és hagyjam, hogy átszelje a sárgolyót ezzel halálos betegséget hozva a világra. Megbüntettem az embereket, csak azért, hogy engem büntessenek. S még azt mondják, hogy én vagyok a legkegyetlenebb lény a földön, aki eddig csak létezett. Én nem tudnék úgy elbánni egy lénnyel, hogy a büntetésében is büntetéseket szabok rá, Isten pedig ezt megteszi. Egyedül én tudom róla a teljes igazságot, senki más. Csak is én. Hiszen ki lehet annyira kegyetlen, hogy letaszítja a kedvenc fiát a Mennyekből és örök kárhozatra ítéli a fivérei nélkül? Megadta azt, hogy lássam őket de a Földre pedig nem léphettem. Nem hagyhattam el a Poklot csak akkor ha megidéznek, de hát ki az a bolond aki megidézné pont az Ördögöt? Az emberek furcsák, de azért ennyire nem. Teljes öngyilkosság. Persze vannak a sátánisták, de hát nekik nincs az a tudás a birtokukban ami kellene ahhoz, hogy én megjelenjek előttük. Pusztán meglátnak egy boszorkánymestert és már egyből ráhúzzák a Sátán álarcot csak azért mert van emberfeletti ereje van, amit nem tudnak megmagyarázni. Kész röhej. A légáramlat amit keltek a szárnyaimmal, nyugtatóan hatnak a körülöttünk lévő állatokra, ami másnak furcsa lehet, de nekünk kettőnk nem. A szárnyaim még ha nyomokban is, de tartalmazzák a Menny energiáját és ez boldogságot okoz ezekre a piciny lényekre és amíg itt állunk nem érezhetnek félelmet, úgy mint eddig. Hiszen az emberek világa tele van veszélyekkel, ölik ezeket az apróságokat csak azért, hogy egyenek vagy, hogy eladják őket pénzért. Undorítóak. De már nem kell sokat várni és az üldözőkből, űzött vadak lesznek és a gyermekeim lesznek a vadászok. Élvezet lesz lerombolni mindent amit ők építettek. Még várok mielőtt mozdulnék, kíváncsi vagyok, hogy ő mit szeretne tenni. Keblére ölel, ordít vagy a szívembe mélyeszt egy pengét? Nem tudom, de mindegy is. A legfőbb az, hogy most együtt vagyunk itt, mi ketten. Ahogy kiejti azt a nevet, amit rám aggattak, keserűség tölti el a szívemet és csak sóhajtok egyet. A hangja, az a nyugtató hangja most teljesen más volt ezzel a névvel, de hát nem lehet mit tenni ez ellen hiszen most már ez az új létem, s ezt el kell fogadnom. Másodpercek leforgása alatt kerülök mellé és teszem a hideg ujjaim, meleg homlokára, hogy megmutassam neki azokat a képeket amiket Isten kitörölt. Mellé a fájdalmamból is tárok elé egy kis részt, hogy soha nem felejtettem el. A Pokolból folyamatosan figyeltem, néztem minden lépését és akkor is próbáltam vigyázni rá, már amennyire a helyzetem engedte. Nem szólok semmit, nem is teszek semmit csak figyelem amint eléri az a tudás az agyát, amit egykor Isten törölt ki belőle. Nem adok választ egyből, csak fürkészem azt az arcot amit olyan régen láttam csak a saját szememmel. - Mert csak most tudtam kapcsolatot létesíteni veled. S ha ezt egy démonommal üzentetem meg, akkor úgy sem hiszed el. Meg kellett neked mutatnom, hogy elhidd. A hangom halk, de minden szavát kristálytisztán lehet hallani. A szárnyaimat összezárom, s eltűnik majd a másik kezemet is kihúzom a zsebemből. - Atyánk hazudott neked és mindenkinek rólam. De szeretném, hogy ha ezt nem mondanád el másnak. Még Michaelnek sem. Nem akarom megrendíteni a hitében. Majd megtudja, ha eljön az ideje. Az egyik kezemet ráteszem a vállára és egyenesen a szemébe nézek. - Testvérem, a segítségedet kell kérnem! Nem tűrhetem tovább azt, hogy Atyám hazudik és beállít a legfőbb gonosznak. Tennem kell ellene valamit!
Szinte unottan pörgetem meg a telefont a kezembem. Szinte unottan bámulok ki az ablakon hogy a megszokott new york-i látkép köszönjön vissza. Szinte unott és szinte szokványos nap a mai is... egészen addig míg a levél, a vérvörös pecséttel elő nem bukkan a többi irat alól. Eleinte figyelmet sem szentelek neki, mert semmit nem mond, és sürgetőbb dolgok akadnak. Van bőven munka, mert a mondének mindig szeretik a körülményességet és a hosszan tartó lélekrágást. Én pedig túlzottan is lelkiismeretes vagyok. Mindig az voltam. Talán ezt szívleli Atyám annyira bennem. Csak a délután közepére jutok el oda hogy két megbeszélés között a telefont ujjaim közt forgatva egyszer majd kétszer újra megpillantsam a boríték szélét. Ezüstkék íriszeim elidőznek a derékszögön egy pillanatig, majd a telefon halkan koppanva ér asztallapot hogy kezem immár a papír után nyúljon. A boríték drágának tűnik és az L betű látványa egyszerre mond semmit és szít bennem kételyt, melynek jele a szemöldökeim összeráncolásában nyilvánul meg. Egészen addig türelmes nyugodtság ölel körbe mígnem szét nem hajtom a rövidke üzenetet. Helyszín, időpont. Lényegre törő, rövid, tömör. Talán túl tömör is. Ha nem lenne az utóirat azt hinném valaki véletlenségből kézbesítette épp nekem vagy mindössze szórakozni akar. És bár én angyal vagyok, halhatatlan de mégsem szeretem ha az időmmel szórakoznak. Ám van egy bökkenő... a szöveg egyértelműen az, amire nem számítottam. Jó ideje nem gondoltam hogy valaha bekövetkezhet mindössze csak elgyötört pillanataimban holmi ócska vágyálomként derengett a kép. Lucifer és én újra szemtől szemben. Sokszor jártam a földön, többször is mint kellene, és mindig más indokkal. Sokszor láttam a gonosz arcát, de sosem a valódit. Nem azt, kit egykor volt testvérem testesít meg. A sorokat újra és újra átolvasom. Az idézet megakadva kattog agyamban újra meg újra. Hajnalcsillag. Mennyire találó is volt egykor ez a név. Sammael, a fényhozó. És nézd mivé váltunk. Nézd mivé lett a világ. Érzem, ahogy a szívverésem felgyorsul és erőteljes levegő kell hogy mindezt visszafojtsam. Hogy újra beálljon a ritmus a normális rendszerbe és én magam se pattanjak fel azonnal. Mindössze egyetlen lomha mozdulattal nyúlok a központi telefonhoz nyomom meg rajta az asszisztensem gombját és mikor ő beleszól csilingelő lágy hangon én rekedtem közlöm a tényeket. - Sam, mondjon le minden délutáni időpontot és rakassa át jövő hétre. Sürgős dolgom akad. A válaszát már meg sem halom mert agyamban egyetlen gondolat ég. Találkozom a bátyámmal. Az egyetlen bátyámmal. Luciferrel.
Hosszú percekig néztem a tükörbe mielőtt kifordultam volna az ajtón. Sokáig csak azt hittem mindez egy ostoba csíny, valami otromba tréfa valami idiótától. De ugyan ki lenne képes ilyenre? Ki merészelne ilyen végsőkig elmenni és átverni? Épp engem? Megsérteni egy arkot, a legnagyobb vétek a világon. Pláne ebben a témakörben. Ugyanis akár akarom akár nem, de tény, Lucifer témaköre érzékenyen érint. Még annyi hosszú évezred után, most is. Valahol ott él bennem az iránta érzett kín, a félelem és a fájdalom keveréke. Megbékéltem a helyzettel, valahol el is fogadtam, de... ettől még előtör a mélyre eltemetett lélekbugyorban. Mint épp most. Talán ezért is döntök úgy, elmegyek, hogy szembenézzek azzal, aki egykor oly sokat jelentett nekem. Akiben megbíztam, akire felnéztem. És aki cserben hagyott minket. Lépteim alatt az avar halkan csördül meg, míg a hideg csípős szele arcomat cirógatja. Olyan ez mint egy női puha kéz, egyszerre finom mégis kutakodó. Már épp eszembe jutna egy emlékfoszlány, de elnyomja az a bizsergető érzés mely a konstans gyomorgörcsöm mellé társul. Ugyanez van Lia miatt is, de az ördöggel való találkozás még hatványozza is... Arról meg már nem is beszélve hogy mégis csak a parabatai mint olyan tőlünk származik. Mi, ő meg én, Mich és a többiek olyan szoros kötelék tulajdonosai vagyunk, mely túlnyúlik teren és időn. Túlmutat rajta és rajtam, talán magán Atyánkon is. Egyszerre fullasztó és mégis bizsergetően jó újra érezni a jelenlétét. Nem kell látnom hogy tudjam, ténylegesen ő az, s mégis, mikor a fekete szárnyak megvillannak előttem, a lélegzetem elakad. Nem azért, mert fekete és nem azért, mert épp ő maga mutogatja, egyszerűen az hogy itt áll, abban az alakban ahogy talán utoljára láttam eszembe juttatja azokat az időket, mikor még az emberiség gyermekcipőben járt. Mikor még minden alakulhatott volna másképp. Máshogy. Jobban, szebben, reményekkel teltebben. Valahol egyszerre fájdalmas arculcsapás ez számomra, valahol pedig... hát részéről enyhe nagyképűség, de mit is várok az ördögtől? Mikor megfordul, arcán mosollyal, nem rezdülök. Csak komolyan és acélosan állom a pillantását és figyelem a vonásait. Hallom a nevem csendülését a szájában, a hangját, mely talán élcesebb és mélyebb mint korábban volt de tulajdonképpen semmit nem változott. Valahol egyszerre lenne kedvem ráüvölteni és a nyakába borulni, egyszerre ragadnék pengét és szorítanám a torkához hogy érezze azt a kínt, amit okozott de dobnám is el menten mert annyira nem illik angyali mivoltomhoz. Az emberlét túlságosan befolyásolja a mindennapjaimat, ezt érzem. Lia maga túlontúl befolyásol, ami tudom, nem jó és mégis... képtelen vagyok ellenállni, csakúgy mint önnön bátyámnak. - Lucifer... Hangom mély, halk suttogás csak. Egyszerre lemondó, egyszerre kérlelő, egyszerre kutakodó, tudni vágyódó. Már épp mozdulnék, épp lépnék felé vagy csak kinyújtanám a kezem. A karom hogy megfogjam hogy nem álom, hanem a kőkemény valóság. Nem holmi ügyes trükk egy botor boszorkánymestertől. Nem átverés... hanem valóban itt van ő a pokol ura, és nem lent időzik a föld mélyén... ám ő beelőz. Mire észbe kapok, már előttem áll, ujjai hidegségét érzem homlokom közepén és mire elérhetném hogy elsöpörjem onnan az emlékképek kezdenek el pörögni az agyamban. Ösztönösen hunyom le ezüstkék szemeim, hogy megjelenjen előtte Éva arca, Atyám szavai, Lucifer áldozata; mind-mind elemi erővel sújt le rám. Olyan szinten sokkol az egész, hogy halk nyögéssel szakadok el tőle és összegörnyedek a fájdalomtól. A felismerés mint olyan nem hogy sokkol, konkrétan letaglóz. Nem tudom felfogni, képtelen vagyok feldolgozni is... mert ez... - Ez lehetetlen... Nyögöm ki két mély lélegzet között, mellyel a bordáim közé igyekszem némi levegőt préselni, nem sok sikerrel. - Te.. ez... nem. - rázom a fejem, és egyszerre leszek mérges és érzem magam tehetetlennek. - Miért? Miért most? Miért így? Képtelen vagyok kiegyenesedni kell még néhány perc de tudom, még égetőbb ettől számomra a válasz is, így mindössze csak az állam szegezem fel és a tekintetem vezetem feljebb hogy a velem szemben álló arcába pillanthassak. Abba az arcba, mely magáé az ördögé. Személyesen. Ám nekem nem más mint azé a lényé aki a legtöbbet jelentette a világon Atyám mellett persze.
Vendég
Vendég
Re: Erdő ↠ Szer. Dec. 20, 2017 11:15 pm
Gabriel & Lucifer
Eljött egy olyan nap az életemben, amit már annyira vártam, hogy nem találok rá szavakat. Évezredek után találkozót szervezek az egyik testvéremmel. Azzal a férfival, akivel a kapcsolatom olyan szoros volt, mint senkivel. Felnézett rám, én voltam az akivé válni szeretett volna, miattam mindent félredobott csak azért, hogy én jól érezzem magam. Elvettem tőle a szerelmet, félreállt szó nélkül csak azért, hogy én és Éva egymásra találjunk. Kedves öcsém, Gabriel el sem tudom azt képzelni, hogy miket élhettél át mióta én eltávoztam a Mennyek soraiból. Mennyi tervünk volt, mennyi emlék ami folyamatosan kínoz belülről, mint egy felhevített szeráf penge amit keresztbe állítottak belém, hogy minden megtett mozdulatnál égesse a belsőszerveimet. Ez az én átkom. Minden másodpercben érzem még a mai napig is, amikor rájuk gondolok. Az a kis láthatatlan rúna, gyötör és gyengévé tesz. Ezért is nyomom el magamban teljesen, hiszen Lent az alattvalóim nem láthatnak semmiféle gyengeséget rajtam. Túl veszélyes. Ezt senki sem értheti, a mi kapcsolatunk túlmutat minden testvéri szálon ami létezik a világban. Azt hittük, hogy elszakíthatatlanok vagyunk és amibe együtt fogunk az úgy is teljesülni fog. Uralkodtunk csak azért, hogy felettünk uralkodjanak. De egy váratlan fordulat keresztülhúzta a számításainkat, hiszen Atyánk olyat kért tőlünk, amit el sem tudtunk képzelni, hogy lehetséges. Mindenkinek feltette ezt a kérdést, és a mi kötelékünk nálatok erősebb volt, mint az Atyai szeretett de nálam nem. Én elvállaltam az Ördög szerepét. Azt akartam, hogy büszke legyen rám az aki teremtett engem és azt hittem, hogy ezzel a döntésemmel nem fogom majd befolyásolni a ti életeket. Meg voltam róla győződve, hogy a bukásom után titokban azért felszárnyalhatok hozzátok csak azért, hogy keblemre ölelhesselek titeket úgy, mint régen. Naiv voltam, és ezt bevallom s azóta is magamon viselem a keresztemet. A ti elmétekből kitörölte Atyánk a képet, amikor tőletek is megkérdezte, hogy megtennétek-e így csak én, meg Ő tudtunk erről és én hűséges gyermek módjára fenntartottam ezt a látszatot, de úgy érzem, hogy elárult engem így megteszem én is ugyanezt vele. Most levetem a leplet és megmutatom neked az igazságot. Tudnod kell azt, hogy nem Éva miatt lettem kiűzetve a Világunkból az csupán egy bűnbak volt úgy, mint a mondénok háborúinak a kitörésének okai. Rá kellett fogni valamire csak azért, hogy senki se gyanakodjon. Isten mindvégig hazudott nektek és beállított a Gonosznak aki elárulta a fivéreit. Mindig is nagy stratéga volt az Öreg, de azt ő sem gondolhatta, hogy örökre meg fogom tartani a szavamat, hiszen ő sem tette. Tudom, hogy ezzel még egy törést fogok okozni az életedben és sok mindent át kellesz majd gondolnod, viszont azt akarom, hogy tudd, hogy én segítek neked mindenben. Egy levél pihen ott az asztalodon, vérvörös pecséttel s csak egy nagy "L" betű van belemártva a tintába. Külváros, erdő. Ott foglak várni, meg fogsz érezni. Ui: És igen biztos nálunk a prófétai beszéd is, a melyre jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen világító szövétnekre, míg nappal virrad, és Hajnalcsillag kél fel szívetekben" Az utóirat egy idézet, amit egykoron írtak rólam Isten könyvébe s tudom, hogy ismeri. Innen akarom vele tudatni azt, hogy ki is küldte neki a levelet. Mert hát abból az "L"-ből nem lehet sok mindent sejteni, de az írásból kiragadott idézet viszont sokat elmond a levél írójáról. Hiszen benne van a régi nevem egyike, Hajnalcsillag. Az erdőben egy tisztás közepén állok, szárnyaim kitárva és szépen lassan legyezik a levegőt, hogy ezt a kis áramlatot Gabriel megérezze. Az egyik kezem zsebre van dugva, míg másik mellettem pihen és figyelem a sötétséget. Már bőven benne vagyunk az éjszakában, de így biztos vagyok benne, hogy senki sem fog minket megzavarni. Amint meglátom a testvéremet, picit megremeg a kezem. - Üdvözöllek, Gabriel. Pillantok a szemébe egy fájdalmas mosoly kíséretében és közelebb lépek hozzá, s hirtelen mellé teleportálok majd két ujjamat a homlokára teszem, hogy megmutassam neki a képet amit kitöröltek az emlékezetéből. Leveszem a sorok után az ujjamat s hátrébb lépek néhány lépést. - Tudnod kellett, ezért hagytalak el titeket.
Veled vagyok és mégsem. Itt vagyok a testemben, üvöltve, zihálva, megfosztva magam a lehetőségek gyönyörű pillanataitól. Itt vagyok...de tudod, hogy nem teljesen. Ajkaid puhasága egy elfeledett csókot juttat eszembe. Egy másik életet, egy akaratot, egy néma sóhajt, ahol a remény még élt. A hit, hogy egyszer minden más lehet. Itt vagyok...itt vagyok? Ne eressz el. Könyörgöm, sose tedd meg. A szívem mélyén, ahova csak te érsz el, láthatod, hogy milyen nagy szükségem van rád. A közelségedre, az érintésedre. Sose leszünk igazán egyek. Elvette már a sors a lehetőséget. De, mi teremthetünk egy újat. Egy más milyet. Átírva a szabályokat, a korlátokat, a világ összes törvényét! Égessük fel a hidat! Égessünk mindent el..táncoljunk a múlandó, fájdalmas érzések között! Lehetnél a mindenem...lehetnél az életem, de ebben a lehetetlen másodpercben, nem én döntök. A farkas, ami a testemben nyújtózik, csak rád vár. Elfogadva, elvéve, rombolva. Aranyszínű széllel betakarva. Látod őket Mathias? Érzed, hogy mi történik? Fekete és fehér, fekete és fehér...két pólus feszül egymásnak, hogy elszakítsanak mindent, ami valaha létezett, elpusztítsák a : mi lett volna, ha kérdést. Nem számít nekik az idő. Már nem...tudják, érzik, hogy elkezdődött valami, amit minden életükben folytathatnak már. Nem kell az elválás sötétségétől rettegniük, elég, ha a két, ijesztően zöld írisz egymásba tekint. Együtt járják táncukat. Az energiájuk felkavarja a rejtett mágiákat. Mintha színeket varázsolnának a világba. Már nem csak fekete és nem csak fehér. Szürke, arany, édes csokoládé...elolvadnak, elpusztulnak, hogy főnixként szülessenek újjá, egymás mellett térdepelve a fű, hideg harmatában. A Nap, melengető fényének takarója óvja őket. Elrejti a világ elől a nászt, mi új fényt hoz a világba. Átölel és nem lépek el. Ujjaim a kezére simulnak. Lehunyom a szemeimet, elhiszem farkasának ígéretét. Nincsenek szavak. Talán nem is kellenek. Csak energiák és két bestia esküje. Nem tépem el a láncainkat. Hagyom, hogy egymáshoz szorítson minket. A lelkek perdülése magába szippant. Nincs jelen és nincs múlt. Talán jövő sem. Csak mi ketten, itt és most, ahol megállt a világ. Örökre. Sóhajom reszketegen száll az erdő fái felé. Süvölt a fatörzsek között, kígyó módjára tekergőzik, majd füstként száll tovább, az ég felé. A mindenségbe olvadva. Felé fordulok. A tekintete túl mély. Túl sok az ígéret. Riadtan, édes kis rigóként nézem összefonódó kezünket. Az ujjak apró barázdáit, a bőrünk színét, a tenyerünk melegségét. Hüvelykujjammal végigsimítok kézfején. Tudd, hogy döntöttem. Nem csak a farkasom. Bár szívem, sosem lesz a tiéd és te ezt érzed is, hogy más kezében dobban már, mégis, itt vagyok. Ismét itt. Veled. A farkasainkkal. Az életünkben. Ebben a félelmetes viharban. Tudd, hogy nem másítom meg a bestiám kérését. Tudnod kell. Érezned. Higgy bennem! Hiszek benned. Egyszerre lélegzek testével, az oxigén éltetőn járja be tüdőnket. Életet préselve a meggyötört testünkbe, a világot legyőzve az erejével. Esküszöm, hogy a falka lesz az igazi otthonom. A te kérésed és a te akaratod. Bármerre is vigyen utam, Lupád maradok. Az egyetlen nőstény, aki táncra hívhatja az alfát. Védelmezz kérlek! Tedd meg, hogy szabadon engedsz és én is megteszem! Hagyd, hogy a szíved megtalálja a másik felét és én is megkeresem. Veled leszek akkor is, amikor egyszerre dobbansz mással, legyél velem te is! Régmúlt mese vagyunk. Egy olyan kor története, amit nem mesélnek már senkinek. Elköteleződni valaki mellett, minden életedre úgy, hogy sosem lesz igazán tiéd. Mert nem lehet. Igazán. Sose. Elengedem, puha tenyerem arcára siklik. Egy család vagyunk. Lásd! Akard! Ölelj át és ne kérdezz semmit...az összes titkomat és fájdalmamat a szívedbe pumpálom. Érzed, tudom...újjászületek most melletted. Tekintetem a motorra ugrik. Vigyél el... Törjük meg a percet, vesszünk el az országút porában. Legyünk egy másodpercre halandó lelkek...annál is kevesebbek. Törékeny kis semmiségek, amik majd újra megtalálják magukat, a Nap narancs fényében, miután felbőg a motor...
Nem akarok felébredni. Túl sokáig álmodtam, túl régóta tart ez az édes felejtés, a tagadás tiszta leple szinte eggyé vált már a bőrömmel. Olyan régóta bámulom ezeket a fénygömbökben úszó illúziókat, hogy szinte már el is felejtettem, én magam teremtettem őket, hogy az lehessek, akinek lennem kell, és ne az, aki valójában vagyok. A valóságra senkinek sincs szüksége - így hát maradt a csalás, a harc és a szédítés. Sosem tudják meg, ki vagyok valójában. Ő azonban látja. Vágyom rá, biztosan érzi, hogyan üvölt testem minden egyes porcikája az érintéséért, érzi apró, szomjazó sóhajaimat az ajkán, ahogy keze bejárja fedetlen bőrömet, mindent éreznie kell, ahogy testem farkasom ösztönének engedve az övéhez simul, a bőrét égetve. Csakhogy ez a közelség veszélyes, a lepel pedig túl vékony, olyan könnyedén tapinthatja ki alatta igazi valómat, rejtett vágyaimat, amilyen természetességgel táncol nyelvünk egymáson. Szégyenteljes. Beteg. Mocskos. Deviáns. Gyenge. Ott lüktet az ereimben, minden egyes dobbanásával ezt pumpálja a szívem. Oly' tiszta, ártatlan vágy, melyet megfertőzött a világ - inkább elrejtem, hogy soha senki ne tudhassa meg. A csókba rejtem, kutakodó tenyerembe, mely végigsimít a lány combján, a hasán, puhán érintve, mi nem lehet az enyém. Ahogy elhúzódik tőlem, le kell sütnöm a szemem, nem bírok ránézni. Tudom, hogy csúfosan elbuktam. Nem akarom látni, hogyan néz rám; nem akarok vele szembesülni, hogyan fog egyszer mindenki rám nézni, amint kiderül az igazság. Nem tudnám elviselni azt, amit az arcán látnék. Tudja, tudja, tudja, szajkózza megriadt szívem, de mély levegőt véve elcsitítom. Nem. Még mindig szabad vagyok. Figyelem, hogyan ölti magára emberi mivoltának köntösét. Tekintetem csodálattal legeltetem gyönyörű alakján, a napfényben ragyogó bőrén. A vágy még mindig kísért, de már uralom. Talán nem lehet az enyém és talán sosem lesz, de a lelkünket uraló fenevad már döntött. Annyi mesét hallottam róla, annyi legenda keringett szájról szájra, és most a saját szememmel láthatom egy lupa születését. Mert valamiben téved: ha nem is úgy, mint mások, ha nem is úgy, mint lehetne vagy kéne, de attól még hozzám tartozik. Mostantól egy része az enyém. A tekintetét érezve újból lesütöm a szemem, majd óvatosan pillantok rá újból. Mosolyát látva elönt a megkönnyebbülés. Persze, csak ha te is akarod. Feltápászkodom a földről, lesöpröm a bőrömre tapadt földet és piszkot. Ráérős mozdulatokkal öltözködöm, ruhadarabról ruhadarabra fosztom meg testem a szabadságtól, belekényszerítve emberi lényem ketrecébe. Amint elkészültem, öt ujjal helyreborzolom a hajam. Kigombolom ingem felső gombjait, könyék fölé tűröm az ujját, majd az övemmel babrálva, merengve pillantok el újból felé. Ahogy ott álldogál, haját táncra hívja a reggeli szél, megmoccan bennem a lelakatolt szörnyeteg. Ő az. Téged választott, még ha nem is akarod. Halkan mögé lépek, nyoma sincs már az osonó farkasnak, cipőm talpa alatt puhán ropog az avar. Mögé lépek, testem az övéhez simul, ahogy karjaimat köré fonva átölelem. Ha nem húzódik el, fejem az övének döntöm, és csak ölelem, osztozva a szellőn, mely már kettőnket cirógat, és még oly sok minden máson is. Mi van, ha én még nem akarok felébredni? Mihez kezdesz a lázadásommal? Kezem könyökére siklik, gyengéden magam felé fordítom, ha hagyja. Kisimítom arcából a zavaró tincseket, a füle mögé igazítom. Már bátran állom a tekintetét; az enyém nyugalmat tükröz, melyet ő hozott az életembe, és sziklaszilárd elhatározást. Már pontosan értem a nagyszüleink meséjét; már pontosan látom, mi a szerepe az életemben. Te? Te is látod? Tenyerem az övére vándorol, ujjaimat az övébe kulcsolom, majd ajkamhoz emelve apró, sokatmondó csókot nyomok a kézfejére. Szemem közben az övét fürkészi, a kapcsot csak ő törheti el. Nincs szükség szavakra, tudom, hogy nem kell semmit sem megmagyaráznom. Egy új élet lehetőségét kínálom fel neki, otthont és családot - és saját magamat, minden hazugságommal együtt. Cudar sors egy ilyen fiatal szépségnek, de a farkasunk már döntött. A lupám lettél. Elfogadod, vagy elfutsz? Én nem fogom elengedni a kezed.
Lehunyom szemeimet. Kavarog. Minden annyira nehéz és annyira fájdalmas. Nem találom a helyem a világban. Mintha csak egy aprócska esőcsepp lennék, aminek le kell hullnia a sárba, de még rezegve ott tombol a viharos szélben, várva az elmúlás tökéletes pillanatát. A végét a történetnek, amikor újra egybeolvadhat az anyatermészet lágy ölével. A világmindenséggel. Akarom. Annyira szeretném érezni a világnak a szépségeit, a boldogságot hozó óvatlan perceket. Kilépni a sötétségből a napsütésre, látni a naplemente varázslatosságát, élvezni a madarak csodálatos énekét. Annyira mohón szeretném és közben ellököm magamtól a lehetőségeket. Ki vagyok én? Ki lehetnék? Ki voltam? Létezik egyáltalán a sors? Meg van írva az életünk? Vagy mi alakítjuk, miközben elvágunk ezer, aranyszínű aprócska fonalat, hogy új csomót köthessünk rájuk, ezernyi friss cselekményszálként elkönyvelve. Itt vagyok! Lélegzek és mégis azt érzem, hogy megfulladok. Nincs mellettem igazán senki. A falkának a családot kellene jelentenie, mégis ürességet érzek a szívemben. Vágyom a valahova tartozás fenséges érzésére! Ehelyett az árnyak, folyamatosan beszőnek a pókhálóikkal, a groteszk, mesebeli csapda közepére taszítva. Én vagyok az élet legnagyobb prédája. A saját életem áldozata. A fakarsom nyüszít bennem, szabad akar lenni. A láncok visszatartják, megfojtják, a bestia pedig az én testemet kaparja belülről. Így vagy úgy, de el fogja venni, amire szüksége van. Kitépi a szívemet tudom...és állok, tehetetlen nézem végig, amint felemészt a haragja, a kétségbeesése, a félelme a vadállatnak a testemben. Én magam is ketrecbe vagyok zárva. Egy világban, amit a saját falaim vesznek körül. A saját kínjaimból épített téglák tornyosulnak. Látszanak az üregek, észrevehetőek a hibák. Le fog omlani! Segítsen valaki...könyörgöm segítsen valaki! Nem tudom, hogy lenne a helyes, mit kellene tennem! Hova fordulatnék még segítségért, ha a jó Isten se hallgatja már meg imáimat? A fohászaim rég szertefoszlottak, az álmaim eltörtek, a szilánkok ott úsznak a testemben, a megfelelő pillanatra várva, bele akarnak mélyedni a szívembe és a lelkembe. Mit jelent egyáltalán a lélek? Van bármi megfogható jelensége? Létezik még az enyém? Mégis kivé váltam én? Hol találom meg a lányt, akinek lennem kéne? Merre induljak? Istenem... Kinyitom szemeimet. Itt vagyunk. Ketten. A Nap felkelő sugarai átmelegítik védtelen, mezítelen testünket. Gyermeke vagyunk a Földnek. Ide térünk egyszer vissza, miután leéltük az életünket. Ebbe az illatos, fenséges, puha rengetegbe. Örökös körforgás ez. Mondén? Árnyvadász? Farkas? Egy lesz a lelkünk a végén úgyis. A felhők gyengéden járják táncukat szemünk előtt. Orromba a vágyakozás illata kúszik. Szeretném érinteni és szeretném ha érintene. Szeretném, ha képesek lennénk a megváltásra, de tudom, lehetetlen. Támaszként forrnánk össze, egy szebb és jobb világot mutatva egymásnak. Hazugság volna. A bestiák csodálatos hazugsága. Nem tehetem.. Nariel...hol járhatsz? Miért nem fogod meg végre a kezem? Szorítasz magadhoz és bizonyítasz be mindent, amire vágyok? Miért érzem, hogy Mathias karjai hozhatnák ebben a szent pillanatban az odaadás, örökérvényű gyönyörét? Nem veszed észre, hogy a te szívedre vágyom igaz? Nem láthatod...a mágia eltakarja lelkedet előlem. Átfesti a színeket feketére és félő, mind a ketten az árnyak között ragadunk. Képtelen vagyok válaszolni a szavaira. Értelmezem őket és elfogadom az összeset. Most azonban, a fűben feküdve, érezve a bőre melegét, a gondolataimat képtelen vagyok szavakká formázni. Szükségem van rá és ezt Ő is érzi. Emberi énünk tán soha nem lelne egymásra, de még annyira friss az átalakulásunk, a farkasok hívogatása, hogy összerezzenek érintésére. Szemeimben csodaszép lángok táncolnak. Elnyelt álmok, vágyak, képzetek. Kérlelő csodák, amik megmentésre várnak. Ajkaim puhán, csodálatosan találnak rá szájára. Olyan gyengéden, mintha csak egy angyal a szárnyával játszadozna. A felkavarodott szél cirógatása. Az esőcseppek néma rezonálása. Nyelvem puhán, mézédesen talál rá Mathias nyelvére. A farkasaink egy másik dimenzióban teljesen egyé váltak már. Megalázkodva, felemelve, elfeledve. Megtörve, átadva, elvéve. Dominánsan, alázatosan, megfürödve az életben. Karjaim hátára simulnak, magamhoz ölelem és nem bánom a másodperc bűnösségét. Nem létezik a világ. Nincs szél és nincs madárcsicsergés. Csak a szépséges, védtelen párosunk. A megnyílt lelkünk, a felbukkanó, csitítandó érzelmek, amik nem egymásnak szólnak. Nem...lehetetlen. Hajába simítok, becézem érintésemmel, gerincét cseppfolyóssá változtatom, ahogy izmaival játszadoznak ujjaim. Szeretném megadni neki, amire vágyik, de tudom, hogy lehetetlen. Érzékelem. A csalódását, a vágyakozását. Nem én vagyok az, aki most örömben kellene, hogy részesítse. Elengedem. Hirtelen olyan távolinak tűnik. Elhúzódok tőle. A világ elől. Bezárkózom. Nem magyarázkodok. Nincsenek vétkeim. Nincsenek bűnök. Csak a törékeny valómat melegíti a napsugár. Úgy játszik hajamon, mikor már a talpamon állok, mint ezer kristályragyogás, a hajnali harmat táncában. Egy vagyok a fák között rejtőző angyalokkal és tündérekkel. Egy vagyok a világmindenséggel. Egy vagyok Mathias farkasával. Érzed ezt drága alfám? A farkasaink döntöttek...megmásítható még? Fellázadunk akaratuk ellen? Halandó lelkünk elvesztette a csatát, de ők egymásba karoltak és nem engedik már egymás kezét. A család kötelez... Némán lépdelek a motor felé. Gyengéden húzom testemre a zavaró ruhadarabokat. Még mindig nem beszélek. Képtelen vagyok rá. Némán várok rá, hagyom, hogy hajamat az arcomba fújja a szél. Ajkaimon biztató, megbocsájtó mosoly. Nincs semmi baj...mind a kettőnket más vár... Vár a valóság megfoghatatlan talaja, ahol már nem számít az erdő, fantasztikusan pézsmás illata...a bőrünk melegének keveredése. Menjünk! Ideje felébrednünk... Csodálatos álom volt.
■ ■ Zene ■ ■uhh...évek óta nem...nem tudok mit írni most. ■ ■credit
Vendég
Vendég
Re: Erdő ↠ Szomb. Ápr. 01, 2017 8:08 pm
Zoey && Mathias
Érzem, hogy szüksége van rám - nem szoktam hozzá, hogy másoknak szükségük legyen rám. Hiába hagytuk már el Sarával meg Chrisszel a totyogós kort, még mindig bátran fordulnak hozzám, ha tanácsra van szükségük, de az mégsem ugyanaz, mint bevezetni valakit egy teljesen új, ismeretlen világba. Bójának lenni a nyílt, viharos tengeren. Ez mindig a bátyám dolga volt, de most, hogy a falka az enyém, ezt a megelőlegezett bizalmat és ezt a hatalmas felelősséggel járó tisztséget is megörököltem tőle. Felelősséggel tartoztam a falkámért, a családomért, melynek már Zoey is a tagja volt. Kevesen mondhatják el magukról, hogy két különböző családon osztoznak, de ugyanilyen gondoskodó odaadással tekintettem a kiadóra is. Csak hát mennyivel másabb valakinek a kéziratát rendezni, a nyomdával telefonálgatni és a magánéleti gondokban segíteni, mint kiokítani egy újoncot, hogyan vadásszon! A kiadónál kiépített családomat már ismertem és képes voltam magabiztosan kezelni, a falka azonban teljességgel új volt a számomra - új és izgalmas. És macerás. Borzasztóan macerás. Fájdalommal tölt el, ahogy az átváltozását figyelem. Olyan esetlen, olyan keserves, hiányzik belőle az a természetesség, amit majd a rutin hoz. Nem baj, minden alkalommal egyre könnyebb és könnyebb lesz, míg végül már fel sem tűnik neki, mikor melyik bőrét viseli. Ezt nem lehet máshogyan megtanulni, gyakorolni kell és tűrni a fájdalmat. Férfiból vagyok, az udvariasságom csak addig szól, ameddig igényt tart rá. Az ő döntése, hogy nem vesz pokrócot, az én szabadságom, hogy a tekintetem végigfuttatom rajta. Sosem vetettem meg a szépséget, függetlenül attól, együtt vagyok-e bárkivel is. Az ember hűséget fogad, nem vakságot, bár felmerül a kérdés, hogy meztelenül, a semmi közepén ez még mindig kimerül-e a vakságban... Magamban úgy döntök, hogy igen, és nem fordítom el a fejem, amikor elindul felém. Szeretném, ha tudná, hogy szépnek tartom, mint nő, mint ember, mint érző, lélegző lény. Nem egy darab húsként tekintek rá, nem bábuként. Tetszik a külseje, már-már hibátlan bőre és az a bájos szépség, amit a lelke tükröz. - Mellettem biztonságban vagy - közlöm, nem hencegve, nem erőfitogtatásként, csak tényszerűen. A falkából senki nem emelhet rá kezet, és tudom, hogy másoktól is képes lennék megvédeni. Aki egyszer öl, az olyan magabiztosságra tesz szert, hogy a végén tényleg elhiszi: jobb mindenkinél. Felé fordítom a fejemet, ahogy lefekszik mellém, tekintetem óvón követi, miként helyezkedik el. Érzem a kezét a vállamon, de az arcát fürkészem kíváncsian, miközben elmerengek, mit válaszolhatnék a kérdésére. Mi vezethetett? Láttam, hogy egyedül van, láttam a szemében a félelmet, a fájdalmat, és úgy éreztem, én meg tudnám tanítani rá, hogyan változtathat ezen. Amikor először megpillantottam, olyan lánynak tűnt, akit mások nagyon tudnának szeretni, ha megtanulná, hogyan fogadja el önmagát. De amíg képtelen elfogadni, mivé lett, addig képtelen lesz megnyílni bárki felé. - Nem tudom - felelem végül, mert sokkal egyszerűbb ezt mondani a fejemben kavargó katyvasz helyett, és mert ez az igazság. - Boldogtalannak tűntél. Szükséged volt rám. Vagy csak valakire, aki felkarolja. Talán ennyire egyszerű az egész. Hisz aki New York kocsmáit járja egy írópalánta után, az nem fog magára hagyni egy lányt a belső farkasával. Talán csak ilyen gondoskodó személyiség vagyok, aki képtelen nemet mondani, ha látja, hogy más a kezét nyújtja; vagy aki hajlandó beugrani a vízbe, hogy kimentse a fuldoklót. - Ez olyan, mintha egy mondént kérdeznél meg, nem szeretett-e volna soha ember lenni. Számunkra épp olyan természetes volt, hogy vérfarkasok vagyunk, mint ahogy az embereknek természetes az, hogy emberek. Nyilván mindenki eljátszik a gondolattal, milyen lenne, ha valaki más lehetne... Ez független attól, fajilag mik vagyunk. Néha az emberek csak szeretnének okosabbak, erősebbek, szebbek, barnábbak, vékonyabbak, magasabbak lenni. Mindannyian sóvárgunk valami után, ami nem lehet a miénk, de kevesen vagyunk azok, akik hajlandóak lennének drasztikus lépéseket tenni, hogy megszerezzék azt. A legtöbben inkább beletörődnek. Haja a bőrömhöz ér, megérzem a teste melegét, forrón simul az enyémhez, orromba betekergőzik mivoltának friss, üde illata. Közelebb hajolok, hogy jobban érezzem. Ujjaim a hátára vándorolnak, kusza ábrákat festek meztelen háta vásznára, a gerince vonalán becézve a bőrt. Emberi énem már nagyon is éber, hatással van rá a finom test közelsége, látható jelét a pokróc sem nagyon rejti. Nem jövök zavarba, a testem reakciói épp olyan természetesnek érződnek most, mint Zoey közelsége. Még érzem a vér szagát a levegőben, még mindig állatok vagyunk, valami más bőrében. - Nem akartam kritizálni őket. Biztosan nekik is megvan a maguk baja... Pont ezért lenne jobb, ha összedolgoznánk. Mosolyt csal az arcomra, ahogy a haja elrejti előlem. Odanyúlok, megelőzve őt a mozdulatban, és kisimogatom az arcából a rakoncátlan fürtöket. Kezem megpihen a füle mögött, ujjaim közt puha tincsek tekergőznek. Egyetlen pillanatra fájdalmas felismerés hasít belém: bár valaki más lenne! Mintha a bensőm pontosan tudná, ami ellen az agyam még lázadozik: nem ő kell. Ő sosem lesz elég jó. Senki sem lesz soha olyan jó - a szívem már döntött. Csakhogy neki ebbe a játékba nincs beleszólása; ha elég erősen akarom, a jó is lehet tökéletes, és amúgy is, ki vágyik a tökéletességre, amikor választhatja a normálisat is? Bőven beérem valamivel, ami boldoggá tesz, ami kielégít - sosem vágytam többre. Ajkam puhán érinti a lányét, mint a filmszakadás. Egyik pillanatban még kék az ég, az erdőt megtölti körülöttünk az ébredező állatok neszezése, a fák lombjai susognak a szélben. Még mellette könyökölök, kezem az arcán pihentetve, aztán a következő pillanatban már nincs ég, nincsenek madarak, sem neszezés, Zoey fölé hajolva, vággyal és szeretettel könyörgök a csókjáért. Kezem a vállára siklik, hogy gyengéden a hátára fordítsam, mohón ostromolva, arra kérve, ezúttal ő tanítson nekem valamit.
Gyűlölöm. Hónapok óta csak őrlődök. Elvesztettem önmagamat. Annyira mohón, átkozottul kerestem, hogy ki voltam, hogy észre se vettem, azt az új lehetőséget, az új életem szépségeit, amit az élet adott. Csak a vérre emlékszem szinte még mindig, a fájdalomra és a rettegésre. Arra, hogy mennyire, mérhetetlen egyedül maradtam a szörnyek között. Azt kívánom sokszor, bár falnának fel elevenen és talán akkor véget érhetne az egész rémálom. Nem akarom! Annyira nem akarom...vágyom vissza, a régi életembe! A barátaimhoz, a családomhoz, akik mind úgy tudják, hogy meghaltam. A temetésemet messziről néztem végig. A könnyeik az én arcomon csorogtak végig. A fájdalmuk az én szívembe mart bele és...azt hiszem, egy részem teljesen elpusztult aznap, amikor egy idegen nő testét eresztették a föld alá, abban a hitben, hogy rám dobnak, szép álmokat hozó földet. Tévedtek...de legalább nem szenvednek már tovább. Idővel elfelejtik a mosolyomat, a nevetésemet, a hangom lágyságát...csupán én vagyok az, aki soha többé nem fogja megtalálni magát. Hófehér bundámat vér színezi. Beszennyez, átalakít egy vérszomjas fenevaddá. Figyelem alfámat. Tekintetemben vegyes érzelmek dúlnak. Igyekszem tisztelni, megadni neki mindent, amit csak kér és elvár...de ott a kétségbeesés is! A félelmem! Vajon, valaha észreveszi? Túl lát a falaimon? Képes a lelkembe látni? Közelsége megrészegít. Megfürdök erejében, a csodálatos fekete alakjában. Fejemet hozzádörgölöm, nedves orrom az övéhez érintem. A szívünk egy másodpercre, egy ritmusra kezd dobbanni. Egyetlen percre megnyugvást hoz a jelen. A két fenevad csodálatos tánca, a hajnali szellőben. A harmatos fűben. Vérben mártózva. Jelzem neki, nem kérek többet a prédánk húsából. Sokkal inkább Ő kell nekem. A megnyugtatása, a tanítása, a farkasa. Farkas szemeim elkomorulva simítanak végig rajta, hogy követhessem kifelé az erdő, biztonságot adó fái alatt. Nem fordítom el fejemet előle. Annyira csodálatosnak találom, ahogy az izmai megfeszülnek, mikor a farkas ketrecbe zárul, a halandó test mögött. Lehasalok, két mancsomat magam előtt nyújtóztatom. Szenvedek. A bestiám még nem akar messzire kerülni tőlem. Halkan morranok fel. Fájdalmasan. Mintha csak leláncolni kellene, lelkem veszélyesebbik felét. Izmaim rángatózni kezdenek...Egy másodpercig csak fekszek a fűben, reszkető testtel és hagyom, hogy átjárjanak az érzések. Az összes kétségbeesésem. Vádlón kezdenek potyogni könnyeim. Kérlelő tócsákká állnak össze szemeim alatt. Már nem nézek rá. Nem vagyok képes rá. Nem akarom látni a sajnálatát. A pokrócot az autó mellett hagyom. Ujjaim a fatörzseken futnak végig. Szemeimet becsukom. Hagyom, hogy a csípős szellő, nyugtató takaróként boruljon rám. - Nem vagyok már szégyenlős, Math...túlságosan sok mindent kiöltek belőlem az elmúlt hónapok. Köztük, ezt is. Szeretem...szeretem ezt a fajta szabadságot, csak még képtelen vagyok arra, hogy elfogadjam. Most... - ránézek, kicsit közelebb lépek hozzá, könnyeimet gyors mozdulattal letörlöm. - Melletted, biztonságban érzem magam! - fejezem be az előbbi mondatomat és ajkaimra halovány mosoly szökik. - Miért? Miért akartad, hogy a falkád részese legyek? Mit láttál bennem, Math? - kérdezem halkan, ahogy lehasalok mellé a fűbe és megérintem vállát. Bőre melegétől, heves pulzusom csendesedik. Hallgatom szavait és elgondolkozok. Szeretném megérteni. Bár értenék bármit. Olyan vagyok, mint egy kisgyermek, aki semmit nem ért még a világ ezen szegletéből. - Nem bánod? Hogy farkasként születtetek? Sose szerettetek volna mondénok lenni? - ha nem húzódik el, fejemet a vállán pihentetem meg. Hallgatom a szívének ütemét. A felhők játékosan szaladnak el fejünk felett. Ezernyi alakot öltve, meséket mondva nekünk. Egy világról, ahol minden békés és nem kell semmivel szembenéznünk. Eszembe jut Alec és halkan elnevetem magam...egyetlen egyszer találkoztam vele, mégis tudom, hogy nincs teljesen igaza a férfinak. - Nem irányítanak...csak segítenek. Azt hiszem! - a fűbe döntöm fejemet. Barna hajtincsem eltakarja arcomat. Gyengéden kisimítom szemeimből. Csak halkan pihegek. Élvezem a percet. Mellette.
Könnyedén félrepöckölt a vad; lehet, hogy nem több egyszerű zsákmánynál, de a halált félő lélek veszedelmesebb tud lenni bárminél. Épp ezért féltem Zoey-t is, pár pillanatig biztosra veszem, hogy nem állja majd meg a helyét és áldozatául esik a vaddisznó veszedelmes agyarainak. Ez az első vadászata, nincs azzal semmi gond, ha meginog... Félelmem azonban alaptalannak bizonyul, ahogy ügyes, tehetséges vadászként leteríti az állatot. Elégedetten figyelem, hogyan szakítja át a húsát, hogyan préseli ki a zsákmánya utolsó leheletét, mint egy kegyetlen, vérszomjas, lelketlen szörnyeteg. Hiszen énünk ezen fele pontosan az. Farkasbundában nincs helye sajnálatnak. Közelebb ügetek hozzá, fejem az övéhez fúrom, nedves orromat nyaka dús bundájába temetem. Büszke vagyok rá, és ezt igyekszem a tudtára adni. Atyai gondoskodással kezdem el tisztogatni, lenyalogatom a bundájára tapadt vér egy részét, majd kíváncsian várom, mihez kezd a zsákmányával. Büszkeségem csak tovább nő az alázatát látva. Tudja, hol a helye a hierarchiában - pontosan ilyen falkatagokra van szükségem. A vadhoz lépek, érdeklődve szimatolom végig. Még érezni a halál savanykás aromáját a tetem körül. Szép, tiszta sebek, határozott harapással tépték fel őket. Kicsit még kapkodó, de jó munka. Halk morranással mélyesztem agyaraimat a húsba, mohó éhségemet visszafogva, megfontoltan szakítok ki belőle újabb és újabb falatokat. Amint úgy érzem, elég volt, ellépek a vadtól és átadom Zoeynak a terepet. Megbökdösöm orrommal az oldalát; csak lassan, üzenve. Ha túl sokat töm be elsőre, emberi szervezete azonnal kiveti majd magából. Ösztöneimen kellemes bágyadtság lesz úrrá, a bestia éhsége kielégült. Türelmesen várom, hogy Zoey is végezzen, addig a vért nyalogatom a pofámról. Tudom, hogy gondoskodnom kell majd a tetemről, de ez már az emberi felem problémája, farkasént még élvezem a tudatlanságot, a gondtalanságot. A fehér nőstény oldalán indulok el vissza a motorhoz. Már nem űz a vadászösztön, sem az éhség, lusta léptekkel csörtetek előre. Levetett ruháinkat a büszkeségünkkel és minden mással együtt az erdő szélén parkoló motornál hagytuk. Ösztönösen jön már, olyan könnyedén, mint a lélegzet: farkasként szívom be, férfiként eresztem ki. Meztelen bőröm élvezi a fűszálak puha cirógatását, a lágy szellőt, a reggeli napfényt. Ülésbe tornázom magam, hátam a motor hátsó kerekének vetve, és csak élvezem, hogy újra ember lehetek, épp olyan, amilyennek teremtettek. Már-már arról is megfeledkezem, hogy Zoey itt van. Leemelem az odakészített pokrócot, széthajtva derékig betakarózom, a másikat pedig a lánynak dobom, udvariasan kerülve tekintetemmel az átalakulása folyamatát. - Ne öltözz még vissza - javaslom, s mivel ez így elég félreérthetően hangzik, védekezőn hozzáteszem: - Nem mintha valami perverz lennék... De a meztelenség ezen formáján nincs mit szégyellned. A lényed része, még érzed a bundát, érzed a karmok helyét az ujjadon. Hagyj időt a testednek, hogy visszataláljon önmagához, és élvezd ki, hogy újra vannak lábujjaid. Szégyenlősködni ráérünk később is. Eldőlök a fűben, ujjaimat összefűzöm a tarkóm alatt és a tiszta, kék eget bámulom. Mindig változó, mennyi idő adatik meg ebben az édes, euforikus lebegésben. Ha a helyzet úgy kívánja, egyből felkapom a ruháimat és visszazökkenek az emberi életembe; ha viszont lehetőségem adódik épp olyan ritka alkalmak egyikén, mint a mai, akkor akár órákig is képes vagyok csak anyaszülten létezni, élvezve a két világ közti megrekedést. Tekintve, hogy hűvös az idő és Zoey is velem van, ezúttal beérem negyed órával is. - Tudtad, hogy az Árnyvadászok kódexe szerint a lükantrópia nem örökíthető tovább? Kíváncsi vagyok, nekem és a testvéreimnek erről miért nem szóltak, amikor vérfarkasként születtünk... - tekintetem elidőzik a bárányfelhőkön, nem figyelem, közben merre jár és mit csinál a lány. - Hogy gondolták az Árnyvadászok, hogy az egész alvilágot irányítani akarják, ha még ilyen alapvető dolgokkal sem vannak tisztában? A diktatúrából amúgy sem születik soha semmi jó. Nem értem, miért nem élhetnénk mindannyian együtt, egymás mellett békében, mint egyenrangú partnerek. Különben sem a vérfarkasok azok, akik mindannyiunk közül pátyolgatásra szorulnak...
A hozzászólást Mathias Cruz összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Ápr. 01, 2017 8:11 pm-kor.
Vendég
Vendég
Re: Erdő ↠ Hétf. Márc. 27, 2017 10:46 am
Mathias
A madarak csicsergése bántón hasít át a dobhártya vékony rétegén. Kijózanítva elmémet. Megfürdök a hajnali levegő csípősségében és harmatában, ami szitálva szórja nedvességét, fehér bundámra. Ellentétek. Én és Mathias. Fekete és fehér. Két farkas, akik soha nem lesznek hasonlóak. Két lélek, akiknek tanítania kell még a másikat. Ösztönlények és emberek. Félelmetes szörnyetegek, halkan dobbanó szívvel. Adrenalin fertőzi ereimben a vért. A vénáimon keresztül pumpálja a szívem felé a hevességet, a fuss vagy üss ösztönt. Ártalmatlan vadász lennék csak, aki prédájára vár, vagy sokkal több annál? Alfám mellett végre kiteljesedhetek. Az lehetek, aminek teremtettek. Fenevad, mégis több. Kontrollált, veszélyes fegyver. Tekintetem az övébe olvad, zöldes színben villannak fel íriszeim. Elnyújtózok a földön, fáradtan. Első két lábam megfeszítve, hagyom, hogy gerincem körül az izmok húzódni kezdjenek. Halk morgás szalad ki torkomból. Az erdő, pézsmás illata az orrom simogatja. A falevelek hangja, fülemben zümmög. Az ébredő természet kérleli lelkem, hogy a bizalom, ami Mathias felé irányul, végre kiteljesedhessen. Érzem a vaddisznót. A szívének gyors ritmusát. A félelmét, ami olyan édesre festi vérének ízét. Lassan bólintok fejemmel, jelezve, hogy értem, mit szeretne. Elülső lábaimat behajlítva várom, hogy felém kergesse a riadt állatot. Figyelem a harcukat és a testemen érzem a felőlük áradó feszültséget. A kimondatlan, állati ösztönöket. Az ijedtséget, ami prédánk szeméből árad. A könyörületet kérő izmok összhangjának, játékát. Lassított felvételként látom, ahogy a hím, felé kap. Annyira erősen és eltökélten, amilyen én talán, sose leszek. Mielőtt elgondolkodhatnék ezen, a vaddisznó már felém tart. Az életéért esedezve próbál megsebezni, agyarait a testembe fúrni. Ám egy erős ugrással, már mellette is termek, hogy mancsaimmal taszíthassak egyet, erős, nehéz testén. Fogaim majdnem elérik húsát. Csak egy pillanat lett volna... Eltépem elmém határait. Átadom magam a rezdüléseknek, az erdő és az áldozatunk harmóniájának. Akarom! A vérét! A húsát! Ki akarom elégíteni a bennem lakó farkas minden kívánságát. Nem nézek hátra Math-re. Agyaraim határozottan tépnek bele a préda húsába. Morogva, élvezve ízlelem meg, fenséges vérét. Még szemeimet is becsukom egy pillanatra. Hogy átsegítsem a túlvilágra és érje több szenvedés, a nyakán éri, következő harapásom. Diadalittasan, vértől csöpögő pofával fordulok vissza alfám felé. Gyors mozdulatokkal termek mellette, fejemet az övéhez fúrom, mintha csak megerősítésre várnék...igen, jól csináltad! Felkínálom neki áldozatunkat. Hátrálni kezdek. Övé az elsőbbség, én csak utána következek. Valamit sikerült már tanulnom, mióta mellettük vagyok. Egy család vagyunk és egy falka. Tartozok valahová.
Kora hajnalra járt, a fű nedvesen csillogott a harmattól. A természet még csak ébredezett körülöttünk, halkan csicseregtek a madarak. Mérföldekre jártunk a város zajától, az emberi civilizáció utolsó morzsáját is leporoltuk magunkról, hogy eggyé váljunk valami nagyobbal, valami ősivel, valami mással, mely mindvégig az ereinkben csörgedezett, csak kénytelenek voltunk elnyomni. Nem voltam benne biztos, hogy már az első lecke alkalmával célravezető lenne-e átalakulni, de szerencsére Zoey elég nyitott személyiségnek bizonyult, már amint feloldódott, így aztán jó hamar túlléptünk a formalitásokon, meg a ruháinkon. Senki sem szereti, ha hajnalok hajnalán kirángatják az ágyából, de ilyenkor az erdő még csendes, a környék pedig teljesen kihalt. Tökéletes terep két farkas számára, akik fel akarják fedezni a rengeteg csodáit. Puha léptekkel ügettem a nőstény mellett, néha megtorpantam, ha érzékeny orrom szagot fogott. Csak bóklásztunk, a fákat kerülgettük és élveztük, hogy kinyújtóztathatjuk eddig leszorított ösztöneinket. Bundánkba bele-belekapott a csípős szél, ezernyi csábító illatfoszlányt sodorva magával, egy ígéretes vadászat lehetőségét. Megtorpantam és magasra szegett fejjel beleszippantottam a levegőbe. Különleges illatot hozott erre a szél, a vad semmihez sem hasonlítható, édes aromáját. Pontosan tudtam, hogy ezt kerestük, őt kerestük, de meg akartam várni, Zoey vajon észreveszi-e, az ő csiszolatlan, nyers ösztöneit felpiszkálja-e a közelben ólálkodó zsákmány szaga. Érzi-e a szív lüktetését, hallja-e, ahogy dobol a vére? Elsősorban a nőstény tanítása volt a cél, ezért türelmesen lestem, rákap-e a nyomra, meg tudja-e állapítani, merről jöhet. Ha elindult, követtem, ha tétovázott, az élre törve mutattam neki az utat. Körülbelül 500 méter múlva kirajzolódott előttünk a bokrok rejtekében földet túró vaddisznó tömött, tömzsi alakja. Nesztelen léptekkel osontam előre, mancsom kerülte a törékeny gallyakat, a ropogós avart, bundám halkan karistolta csak az aljnövényzet ágait. Termetes méretem ellenére alig csaptam zajt. A tökéletes vadász, támadásra készen. A terv egyszerű volt: becserkészem, lefárasztom és egyenesen Zoey felé űzöm. A leterítés az ő dolga lesz, és az, hogy szemtől szemben megbirkózzanak egymással. Egyszerű, rövid jelzésekkel adtam tudtára az ötletet, aztán kilőttem a rejtekhelyként szolgáló levelek közül. Elmosódott, fekete árnyékként süvítettem a vaddisznó felé, ki a veszélyt észlelve, riadtan felkapta a fejét, de már késő volt. Menekülésbe kezdett, fejvesztett csörtetéssel igyekezett kitérni éles harapásaim elől. Fürgén ugrándoztam körülötte, oda-odakapva, hogy Zoey felé tereljem. Riadt madárraj reppent fel a fákról, hangos szárnycsapásaikkal átszelték az eget. Egyetlen pillanatra vonta csak el a figyelmemet az élénk ricsaj, de az elég volt, hogy a feldühödött zsákmány egy hősies ökleléssel a legközelebbi fához csapjon, majd bőszen kilőtt, egyenesen a bokrok közt rejtőző nőstény farkas felé. Az ősi ösztön űzte, és elsöpört mindent, amely az útjába került.
Talán nem volt szép tőlem ez az udvariatlan modor, de az a helyzet, hogy eléggé hisztis vagyok. Volna rá okom? Nos, talán. A fél arcom be van verve mint valami barbie baba behorpadt feje, és ha ez nem elég, akkor bizony örülök, ha nem leszek az elkövetkezendő életemben tolószékes. Röhejes lenne. Vérfarkasként átváltozva mi a fenét kezdenék egy tolószékkel? - Kösz. - Fogadom el tőle el a vizet. Talán úgy tűnt, hogy semlegesnek tituláltam a tettét, de valójában a nyálam összefutott a számban a víz láttán. Egész eddig talán még a pocsolyából is tudtam volna inni, de az őrült nagy helyzet az, hogy egy csepp eső sem esett. Nagyon el voltam foglalva magammal, és egy pillanatra a lányról is elfeledkeztem. Nos, igen, sokszor megkaptam, hogy nem épp én vagyok a nyálas lányok ideálja, de az a helyzet, hogy ez vagyok én. Nem kértem senkitől, hogy fogadjanak el. Minek? Megélek én a hegy hátán a civilizáció nélkül is. A vizet egészen mohón fogyasztottam, talán a fele félre is folyt, ami nem jelentett gondot, elvégre még is csak letisztította a nyakamat és a véres arcomat. Aztán csak hagytam, hogy a lány segítsen nekem. Lány... hogy is hívják őt? - Az én nevem Howl. És a tiéd? - kérdezem tőle csak úgy csevegés gyanánt, hogy ha már egyszer elcipeli az én pille testemet, akkor beszéljünk is már valamiről. Most bármiféle témának tudok örülni, hiszen az elmúlt néhány magányosan töltött napjaimban nem igazán akadt beszélőpartnerem. És ez szomorúsággal töltött el. Egészen mélységesen.
Fogalmam sincs arról, hogy még is mióta lehetett itt, a tűző napon, a hideg éjszakán, felváltva egymást, de nem néz ki túlságosan jól. A ruhája rengeteg helyen szakad és izzadság folt éktelenkedik rajta, a haja össze vissza áll, és a sebek is koszosak, félő, hogy elfertőződik, eléggé gyorsan el kéne látni, de nincsen nálam semmi amivel tudnék rajta segíteni, hiszen nem készültem arra, hogy egy agyonvert embert kell majd ápolgatnom. Sőt, ha őszinte szeretnék lenni akkor senkire sem számítottam, mert a fő cél ez volt, hogy ne bukkanjak senkire, nincs hangulatom Alex óta másokhoz, sőt, inkább a szüleim halála óta nincs hangulatom semmihez és senkihez. Adamat a mai napig nem vagyok képes felfogni. Amikor több nap után felébredtem a kómából akkor ő volt az első aki ott volt mellettem, a nevemet mondta ki, és aggódó tekintettel nézett engem. Emlékszem, azt mondta, hogy nem fog elhagyni, hogy ő és a banda itt vannak mellettem és segítenek átvészelni ezt az egész helyzetet, feldolgozni a sok halálesetet, de nem így lett. A banda kapott egy nagyobb, komolyabb szerződést amit nem tudtak nem elfogadni. Egy részem nem haragszik Adamre, mert csak az álmát követte, megvalósítja azt amit mások nem tudnak avagy nem mernek, viszont a másik részem igen is neheztel rá, hiszen szükségem volna rá, de nincs mellettem. Kitudja, hogy éppen hol turnéznak, már instagramon sem követem őt/őket, mert nem akarom még jobban fájdítani a szívemet. Túl kell lépnem rajta. Túl kell lépnem rajta és a saját lábamra kell állnom. Meglepődöttségemet jelezvén húzom fel a szemöldökömet amikor meghallom a hangját flegmán és bunkósággal keverve. Most komolyan? Nem hiszem, hogy van olyan helyzetben, hogy ilyen stílust engedhetne meg magának. - Tessék, igyál. - mondom miközben a táskámból előveszek egy vizes flakont és oda adom neki. Ellentétben vele én igyekszem normálisan viselkedni vele és a normális hangomat használni, hiszen ugyan nem ismerem őt, de segítségre szorul. - Gyere, nem messze lakom innen, otthon rendbe tudjuk hozni a sebeidet, meg letusolni is letudsz. - mondom és az egyik karját átrakom a nyakamnál és óvatosan segítek neki lábra állni.
Vendég
Vendég
Re: Erdő ↠ Csüt. Dec. 22, 2016 11:03 pm
Nyakig szarban nyitott szájjal. Itt hagytak összeverve, és lehet azt tervezték, hogy épp akkor térnek értem vissza még egyszer összeverni, amikor annyira a padlón leszek, hogy már csak a halálért fogok könyörögni. Ha valóban így van a történet, akkor bizony nagyon jól haladnak a felé. Nem utolsósorban a társaság is csak hiányzott mellőlem. Tudni illik, hogy nem igazán tűröm a magányt, de talán most ez a legkisebb bajom, mondhatom. Még egy kis ideig nyalogattam a sebeimet, ám még is, hogy egyáltalán még az életben lábra tudjak állni és ne tolószékben kelljen a lányok után gurulnom, nos, leszedtem egy darabot a pólómból és a lábamra kötöttem jó erősen, mintha fásli lenne. Még ugyan nem próbálkoztam a lábra állással, egyelőre vártam, hátha valaki megérkezik a segélykiáltásra. Nem sokra rá a homályból felfedezek egy csinos női alakot. Kellene ennél több? Az a lényeg, hogy nőből van. Már plusz pontokat szerzett nálam ezzel az adottságával. De persze viccet félretéve, nos, a lényem kevésbé volt ilyen jól mulatott. Inkább igyekeztem jelezni neki, hogy ott ülök, és szükségem lenne rövid ideig a támogatására. Amikor idaért, figyelmesen tekintettem rajt végig. Nagyon fiatal lánynak tűnt. Talán még nálam is fiatalabbnak ígérkezett. Ajkaim elváltak egymástól látszólag, miközben hallgattam amit mondott. Lesokkoltam. - Most akkor segítesz, vagy csodáskodsz? - Kérdezem tőle kicsit hisztérikusan, hiszen még is csak itt aszalódom néhány napja. De az is lehet, hogy majd magamon kell segítenem. Egyáltalán tudja, hogy mit kell tenni ilyenkor? Kezdtem kicsit kételkedni.
El sem hiszem, hogy tényleg lefeküdtem egy zsaruval, és azt sem tudom elhinni, hogy olyan dolgok történtek ott amik történtek. Teljesen józan voltam, így a jégtől elképzelve egészen a bilincsig fogalmam sincs, hogy hogyan voltam képes belemenni ezekbe, hogyan volt merszem megengedni neki. Az egész olyan váratlanul és gyorsan törtélt, nem számítottam bele Alexet az estémbe, még is így alakult, pedig eredetileg csak energiaitalért mentem le a boltba, hogy az éjszaka fent tudjak maradni a beadandó házi dolgozatok miatt, amik hétfőre kellettek, de aztán teljesen más tevékenység miatt maradtam fent éjszaka. Másnap reggel sem volt sokkal jobb a helyzet, hiszen akkor meg a konyhában történt egy-két dolog, amiért mondjuk az apám tuti kinyírna, ha még életben volna. Alex képes volt olyan dolgokba belevinni és olyan dolgokra rávenni amikbe normál esetben biztos, hogy nem egyeznék bele. Képes volt kirángatni a megszokott kis konfortzónámból, amire szükségem volt azok után, hogy Adam itt hagyott. Talán az egészhez köze van a szüleim halálának, hiszen külsőre szöges ellentéte lettem a régi önmagamnak. Megváltam hosszú szőke hajamtól, vágtam le belőle és befestettem sötét barnára, ruháimat vagányabbakra cseréltem és hát úgy látszik felmegyek idegen pasik lakására is akikkel az éjszaka kellős közepén találkozok egy boltban. Nahjó, ez természetes, hogy ebből nem tervezek szokást csinálni, csak egyszerűen úgy kikészültem lelkileg, hogy fogalmam sincsen, hogy hogyan kéne túllépnem a dolgokon... Kis kikapcsolódás gyanánt és amiatt, hogy sikerüljön kiszellőztetnem a fejemet sétálok egyet a közeli erdőben, muszáj kicsit kiszakadnom a mindennapi környezetemből. Egyszer csak egy hangra leszek figyelmes, segélykiáltásnak tudható be. Érdeklődve megyek a hang irányába. - Huh, téged aztán jól elpáholtak. - mondom miután oda értem hozzá. Nem ismerem őt. Tele van sérüléssel, bokáján látszik, hogy vagy kiment vagy eltörték, egyik sem jó, több sebe is van ami vérzik.
Vendég
Vendég
Re: Erdő ↠ Csüt. Dec. 22, 2016 8:54 pm
Fenébe is... Az a lényeg, hogy tényleg nem maradt már semmim sem. Se fedél a fejem felett, a bajtársaim is valószínű mind halottan fekszenek a tábor szélén, és egyedül csak én menthettem a bőrömet. Bennem óriási a túlélési remény, hiszen kölyökként sem hagyatkozhattam túlzottan másra. Mindig is ilyen életet kaptam, miért is számítottam másabbra? Az már csak a hab a tortán megspékelve egy kis borssal, hogy elég rendesen rátaposott az egyik szemétláda a bal bokámra, s lássuk csak... aligha tudom megmozdítani. A monokli a szemeimen és a különböző árnyalatokban elterülő foltok pluszban még a testemen, nos, szinte alig feltűnő a fájdalom. Pár napja már a hideg pázsitban rohadok, talán nevezhetném így is. De ha a jó oldalát nézem, akkor társaloghattam a mókusokkal és persze különösen szép látványban volt részem éjjel a tiszta égbolt végett. Csak, hogy ne mindig panaszkodjak. Ám hiába is sorolom el az előnyeit ennek a kis csövezésnek, hozzáteszem, hogy nem ittam és még csak nem is ettem pár napja, tehát kezd a fejem kissé megfájdulni. De persze, nem vagyok hisztis picsa, úgyhogy kénytelen leszek fájó porcikákkal két lábra állni, és elindulni valamerre. Az egyik kidőlt farönkhöz kúsztam, majd pedig azt kihasználva egyszerűen felülök, és hátammal nekitámaszkodom. Bár az émelygés teljesen visszarántana a földre, de az még azért odébb lesz. - A francba is... valaki jöjjön már ide! - Emelem hangomat pár oktávval, kellően erősen meglökve a szavakat, hogy aki a közelben találna járkálni, nos, megtaláljon. Még egy kiéhezett vérfarkasgyűlölő vámpírnak is tudnék örülni, csak tudjam, hogy van körülöttem valaki és nem én vagyok a világon az utolsó élő egyed.
Kezdőlap
Re: Erdő ↠ Pént. Jún. 30, 2023 8:06 pm
§§ 
§§ 
