Liam P. Lane

× 1992. Június 04. - A dátum mikor megláttam a Nap sütötte New Yorkot. Bár a Napból nem sokat láthattam a szülőszobán, na mindegy is. Tehát 24 éves lennék, legalábbis a szüleim ezt állítják. Én sokszor a felelősségtől ami a vállamon pihenget inkább érzem magam 30-40 évesnek, de azt mondják ez a felelősség csak nőni fog ahogy idősödök. Jelen pillanatban úgy megállítanám az időt, hiszen jelenleg lássuk be. Boldog vagyok, van egy hivatásom ami nem ad pénzt de mégis megélek, Isten se tudja hogyan, és a legfontosabb, hogy szerelmes vagyok. Pontosabban ez már nem csak szerelem, hiszen míg Ő annyit lát, hogy kapcsolatban vagyunk, addig én azt látom, hogy a kezemben tartom az apró kis dobozkát, amiben a nagymamám gyűrűje pihen. Hogy miért nem édesanyám ujján? Hát jó kérdés, talán úgy gondolta édesapám olyan ember lesz aki maga is képes lesz gyűrűt venni édesanyámnak és majd én megkapom a gyűrűt ha lesz egy lány, akinek az ujjára húzzam. Ez mind-mind így is lett. Édesapám nem csak árnyvadász, de még remek vállalkozó is. Egyszer talán majd én is követhetem a munkába. De mit is beszélek, így is elég felelősség van a vállamon, nem kell több. Bár a házasság is azzal jár, de az más, hiszen szeretem Annie-t. ×

× És most, hogy felvezettem a jelenemet, lássuk csak, hogy is jutottam én idáig.
Mivel a szüleim is árnyvadászok így hát.. én is az lettem. Szinte még meg sem tanultam írni olvasni mikor már tudtam kívülről az összes rúnát és egy két kivételével mindet le is tudtam rajzolni. Ami azt illeti, már 10 évesen szívesen beálltam volna a többi árnyvadászhoz, de úgy vélte a Klávé, hogy még nőnöm kell. Hát maradtam a normális gyermek dolgoknál. Játszottam a játszótéren. De ez sem bizonyult jobbnak, hiszen azzal, hogy nem lehettem még hivatásos árnyvadász, nem volt fegyverem se. S nem kellemes mikor körülötted mindenki mondi és csak Te látod, hogy mindjárt felfalja egy démon a barátaidat. Hát ezért az nap sok sérülést vittem haza, ugyanis minden fegyver nélkül vetettem magam rá a gonosz démonra és végül is egy darab fával szurkáltam agyon mire eltűnt. Na nem halt ám meg, csak elmenekült a gyáva féreg. Ekkor vettem észre, hogy egy kislány mind ezt úgy nézte végig, hogy a szeme sem rebbent. Mindenki ott pislogott és őrültnek néztek, de Ő egyedül nem. Mind ez azért, mert Ő nem csak engemet látott amint a levegőben vagyok és a levegőt szurkodom. Ő látta a démont akire rávetettem magamat. Ekkor kezdtem közel kerülni hozzá, mert megértett engemet és azt is, hogy árnyvadász szeretnék lenni, hogy megvédjem a szeretteimet. Tulajdonképpen Ő ezzel ugyan így volt. A neve Annie. Ő az a lány, akiről az én történetem is íródott. ×

× Annie-vel nőttem fel végül, és mind a ketten mikor 15 évesen végre hivatalosan is árnyvadászok lehettünk tettünk egy parabatai esküt. Így a mi kötelékünk azon különleges árnyvadászokéhoz hasonló, akik egymás parabatai-testvérei. Bár itt szó sem esett testvéri kötelékről akkor még. Egyszerűen oly' annyira összenőttünk, mintha csak egy test és egy lélek lennénk, ezért döntöttünk emellett a kötelék mellett. De egyikünk sem bánta meg. Voltak már nehezebb időink, mikor annyira megterheltük a köteléket, hogy majdnem megszakadt, de sok esetben vigyáztunk rá, akárcsak egymásra. Míg a nagyok csoportosan mentek szinte mindig, addig mi mindig csak ketten, egyedül. De egymást sosem hagytuk el, csak ha nagy gáz volt. És aztán ahogy nőttünk, hát a parabatai kötelékünkből más is lett. Még hozzá szerelem. Egyikünk sem akarta tagadni, hogy érez valamit a másik iránt. Valljuk csak be, fiatal korunk óta ismerjük egymást, egy a célunk és egyek vagyunk. Ezért döntöttünk a kapcsolat mellett. De ez felelőtlennek nyilvánult. Ugyanis emiatt oda volt a parabatai kapcsolatunk. A kötelékünket megkellet szakítani így több évig nem láttam Annie-t. Valójában sosem felejtettem el, és így talán később is bomlott fel a kötelékünk, de nem voltam képes elfelejteni. Nem régiben viszont ismét láthattam. Igaz, már csak mint szerelmemet, de még ha a kötelékünk nincs is meg, mi mindig parabatai társakként fogunk egymásra tekinteni. A történtek ezen nem változtatnak semmit. ×

× Félre értés ne essék, ez nem egy „Sad Story”. Akkor már inkább „Love Story”. Mindkettőnk szülei élnek és virulnak és ez pont elég a kapcsolatunk biztosításában. ×