Eden Neala Prendergast

Minden olyan tökéletesen ment. Felvettek az orvosi egyetemre ösztöndíjjal, édesapámat előléptették, a kistestvéreim pedig éppen elkezdték az iskolát. Az egész család olyan boldog volt, de ki hitte volna, hogy egyetlen meggondolatlan este mindent elronthat. Csak egy kis kikapcsolódásra vágytam. A barátnőm erőltette, hogy a város szélén lévő kocsmába menjünk el. Persze én egész életemben a jó kislány szerepét töltöttem be, ezért nem volt sok kedvem egy részeg motorosokkal teli helyre menni.
De nem hibáztatom őt, hiszen honnan kellett volna tudnia, hogy ez fog történni. Ha valakit hibáztatni lehet, akkor az én magam vagyok. Ha annyira nem szerettem volna elmenni akkor csak egyszerűen mondanom kellett volna neki.
Ezen minden egyes este rágódom. Mindig magamat hibáztatom a dolog miatt, hogy aztán bűntudattal tele, szemeimet vörösre sírva aludjak el.
Persze azt nem engedem, hogy Damian -vagy akármi is legyen a valódi neve- is láthassa. Neeem, azt hiszem nem lenne a legjobb ötlet. Benne van az alap szabályaiban. Hányadik is volt ez? A harmadik? "Új szabály.. ha nem hagyod abba a bőgést akkor a legközelebbi motelban fognak holtan találni egy golyóval a fejedben."
Nos, így azt hiszem, hogy az ilyen fajta érzelemnyilvánítást csak akkor tehetek, amikor biztos vagyok benne, hogy nem szerez tudomást róla. Vagyis általában akkor amikor félholtan kidől az ágyban és egy perc alatt már az álomvilágban hajkurássza a bárányokat.
Neki biztosan könnyű, hiszen semmit sem jelentek a számára. Ha kedve tartja bármelyik percben az életemet veheti és mindenféle bűntudat nélkül hajtana tovább.
Néha azt kívánom bárcsak sose költöztünk volna Amerikába. A nyelvel semmi problémám nincs, hiszen édesanyám Oregonból származott. De hiányzik az ismerős utca, a barátok és minden egyéb Írországból. Az amerikaiak azt hiszik, hogy olyan furcsák vagyunk, pedig egyáltalán nem. Őszintén mondva elég lekezelőnek érzem, ha manókhoz és aranyhoz hasonlítanak minket. Meg persze a kihagyhatatlan harisnyás táncunkra. Bezzeg az nem furcsa, amikor ők a lekváros kenyérre rákenik azt az undorító sós mogyorókrémet. A hideg is kiráz tőle. De amikor meg én ennék egy kis Nutellás kenyeret akkor meg ők undorodnak tőle. Milyen rendszer ez? Az a világ legfinomabb és egyben leghizlalóbb kajája. Eltértem a tárgytól, nincs igazam? Sajnálom csak Damian mellett lehetetlen, hogy rendesen beszélhessek. Annak örülök ha néha megszólalhatok.
De biztosan felmerültek benned a kérdések, nincs igazam? Ki az a Damian? Miért vagyok minden nap élet és halál között, lebegve az örökké való nyugalom határán? Nos, erre egy nagyon sajnálatos válaszom van.
De had meséljem el, hogy mi is történt pontosan azon a bizonyos éjszakán.
A barátnőm kocsijával mentünk ki a város szélén lévő kocsmába. Mondjuk őszintén szólva nem igazán illik rá a kocsma szó. Olyan, mint egy étkező csak éppen kevesebb kajával. Van egy szép kis billiárd asztal a helyiség jobb oldalában, ahol főként a helyi motoros banda szokott lazulni. Gyakran túllépve az alkoholmérgezést megközelítő határt. A pult mögött az egész kedvesnek kinéző pultos nő a hely tulajdonosa általában azonban nem küldi el a részeges bandát, mert ők a legjobb kuncsaftjai.
Mi a barátnőmmel azonban csak az egyik boxban foglaltunk helyet, hogy valami "könnyű" kaját fogyasszunk, más néven hamburgert. Nem vagyok oda érte ezért csak ő rendelt azt, míg én salátát. Nem vagyok vegetáriánus vagy hasonlók csak nem szeretem a zsíros kajákat annyira. Lehet azért, mert láttam egy dokumentumfilmet, hogy hogyan készítik el...
Aztán valamikor később, amikor már csak a kirendelt italunkat ittuk jött be az ajtó Ő. A legelső pillanatban azt gondoltam: "Jézusom, de helyes ez a srác." Kinek nem jönne be egy borostás arcú, nem túl idős, rossz fiú alkatú pasi? Őszinte választ várok!
Persze mostanra már abból is elegem van, ha csak rá kell néznem.
Valami családi oknál fogva a barátnőmnek előbb kellett hazamennie. Így egyedül maradtam ott a bárban. Fogalmam sincs miért maradtam ott. Bárcsak haza vitettem volna magamat vele vagy fogtam volna egy taxit.
De nem, sajnos nem így történt a dolog. Így legnagyobb meglepetésemre egy széles mosollyal leült velem szemben a helyes srác. Persze kedvesen fogadtam, bemutatkoztunk egymásnak. Annyira örültem, hogy végre szóba áll velem egy helyes pasi, hogy szinte nem is érdekelt az, amit a szüleim kiskorom óta tápláltak belém. Ne állj szóba idegenekkel! A legelső és egyben legfontosabb szabály, amit minden kisgyereknek megtanítanak. De mégis, valami vonzott afelé, hogy nem kell félnem ettől az idegentől. Nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Azóta sem tudom, hogy miért engem választott. Hiszen sokkal több velem egykorú lányt felszedhetett volna. Nem, neki én kellettem, valami érthetetlen indokból kifolyólag.
Azt sem tudom miért tette, hogy mit szándékozik velem csinálni. Felmerült bennem, hogy csak egy pszichopata akinek az a szórakozása, hogy ok nélkül ártatlanokat rabol el. Nem tudhatom, hiszen a szabályokban az is benne van, hogy nem tehetek fel kérdéseket. Csak akkor, ha ő megengedi. Ki nem fogadna szót, ha egy pisztolyt szorítanának a fejéhez.
Hogy sikerült elrabolnia, amikor egy emberekkel teli kocsmában ültünk? A válasz olyan egyszerű, amilyen idióta is. Egy esztelen liba voltam. Azt mondta szívesen lerak otthon ha szeretném, mert éppen útban lenne neki. De meg kell értenetek. Az emberben van egy általános ösztön, hogy nem bízik meg az idegenekben. Nos nála nem éreztem azt a bizonyos vészcsengőt, ami arra figyelmeztetett volna, hogy ebből még baj lesz. Ennek köszönhetem, hogy most itt vagyok. Az autójában az anyósülésen, valahol az országúton, ki tudja merre felé haladva.
Nem tudom minek kellek neki, mit szeretne velem kezdeni. A filmekből láttak alapján pedig elég valószínű, hogy nem fogom megélni a huszadik életévemet...