That's not true.. Loneliness hurts. Losing someone hurts.
Újabb mély levegőt veszek, miközben próbálom magamat látszólag megnyugtatni, miszerint az iméntiekben történt eset, nos nem lehet már ennél rosszabb. Ugyanis miféle dolog érhetne még, amire egyáltalán nem vagyok felkészülve? Hátamat a jéghideg fémfelülethez nyomom, ahogy a tekintettem tökéletesen kiüresedetté válik. Talán őrültségeket kellene összehordanom, és különféle szavakkal dobálózhatnék, miszerint hátha célt érve megnyugodnék, de valahol egészen mélyen a helyzet súlyosabb. Mintha csak klausztrofóbiás lennék, nos úgy tekintek a ki nem nyíló szürke mozgóajtóra. Valahol már a pulzusom is feladhatta, hiszen a test hőmérsékletem az egekbe szökött. Meleg érzés fut át rajtam keresztül, ahogy a szívem heves dobogásba kezd. Nagyot nyelek, testem megremeg, és játszian könnyedén csúszok végig a lift oldalánál. Sikerül ülőhelyzetbe kerülnöm, de maga a körülmény semmivel sem lesz jobb. Irdatlan ütemben zaklatom fel magam, s most már rám tör a fuldoklás is, mintha csak éppen elfogyott volna a levegő körülöttünk. Nem, nem félek, mert az nem lenne rám jellemző. Egyszerűen csak az elmém őrjít meg, és a gondolataim olyan szinten ostromolnak, hogy azt hiszem lassacskán, miszerint ismét a múltban vagyok. Gondoltál valaha egyszer is arra, hogy egy pszichopata mitől lesz az, aki, s hogy az emberek miért vetik meg majdan, amikor ráemelik a tekintettük csillogó fényét? Ugye, hogy nem? Én sem gondoltam erre, sohasem hittem volna, hogy egy szép napon eljutok eddig, de lám.. Remegve hallgatom a gomb kattogását, amely újra és újra benyomódik. Mintha szánt szándékkal generálná a nő az idegesítésem fátylaként, mintha a kattogás egyszer csak lánc csörgésévé fakulna, s mintha apám közeledne felém halk lépteivel suttogóan. Pánikszerűen húzódom el, nyöszörögve zárkózom össze, és a zokogás szélén állok szinte. Hogy hogyan lehet egy gyermeket bántani, és végleg eltiporni? Nos kérdezd meg az apámat, és ő garantáltan válaszolni fog rá. Elmagyarázza majd mindazt, amit velem művelt, s amely miatt most is téveszmét képzelek magam elé. De ne aggódj értem, kérlek, hiszen a lelkem jól van - jól leszek majdan -, csak előbb meg kell őt ölnöm. Kattogás, csörgés, kattogás, csörgés, kattogás... - Fejezd már be! - Ordítok rá a pillanat tört része alatt, míg a gomb nyomását szinte régóta abbahagyta. Egyszerűen csak beképzeltem magamnak azt a monoton, idegesítő, és fránya hangot. Csak megfulladok itt a négy fémfal között, csak megőrülök az apám gondolatától, és csak elegem van, mint mindig, ha az emberek közelébe kerülök. Nem, mintha tehetne bármiről is, és nem, mintha árthatna nekem, de mégis folyton folyvást bűnösöket keresek, akikre ráfoghatok mindent, és aztán pedig könnyed módszerrel elvághatom a nyakukat. Hogy miért teszem ezt? Hogy miért kínzom magam? Egyszerűen nem tudom.. csak holtan akarom látni a saját apám, helyesbítve azt az embert, aki tönkretett, és aki elválasztott mindentől, ami a szeretethez köthető. Lezárom a szemeimet, és finoman ringatni kezdem magam. Talán eljött értem a végzet, és mostan halállal lakolok a bűnös gondolataim miatt? Vagy csak még jobban megőrülök, és végzek a tőlem nem messze lévő lánnyal? Ám, minden ilyen elmélkedés hiábavaló, hiszen erősen visszafogom magamat, és kimondom azt a szót, amely már régóta nem hangzott el az ajkaimból. - Sajnálom. - Nyöszörgöm, túl halkan cseng, és csak remélem, hogy meghallja, hiszen nincs kedvem ismételni önmagam. - Térerő? - Kapok észbe félúton, ahogy a vékony vászonkabátom zsebébe nyúlok. - Nincs. - Figyelem a kijelzőt egy darabig, ám nem sokára idegesen vágom neki a lift oldalának, amikor is azt képzelem be magamnak, hogy a saját apám éppen hív. Megőrültem? - De... de... ez így nem jó! - Emelem meg a tekintettemet fentre szegezve, ahogy nem sokára minden értelmet nyer. Szellőzőrács! Ott egy szellőzőrács fent, ami azt eredményezi, hogy kimászhatunk. Túlélhetjük, és diadalt arathatunk, nos mindezen káosz felett.
A legjobb barátnőmről készíteni egy nagyon égető fotót: ez egy olyan alkalom amit sohasem hagytam volna ki. Bár igaz, ami igaz nem egy hotdog árusnál dolgozott, hogy aztán be kellett volna öltöznie egy pufi jelmezbe. Arra a napra úgysem terveztem semmi különöset, úgyhogy tökéletes tervnek indult. De persze, hogy valaminek el kellett rontania a napomat. Nem tehetek róla, hogy nem kedvelek valakit. Az embernek nem kötelessége kedvelnie minden embert, akivel élete során találkozik és ez az élet rendje. Mindig is ismeretes volt a balszerencsém, amit mindig is gyűlöltem magamon. Ha lehet e egyáltalán a balszerencsét önmagamra fogni. Olyan szép napnak indult, de neeem. Nekem muszáj volt futnom, hogy be tudjak még szállni az üresnek hitt liftbe. Egy kis egyedüllét a tömegnyomoros busz után micsoda felüdülés lett volna. De az élet sosem volt velem kedves, ezért pont az az egy ember volt még bent rajtam kívül akit nem kedvelek. Így visszagondolva talán gyerekesnek hangzik, hogy semmi kedvem nem volt egy levegőt szívni Killiannal egy térségben. Mostanság az lenne a legkisebb problémám. De akkor és ott úgy tűnt, hogy az lesz életem legrosszabb egy perce, mígnem felér a felvonó. A nemtetszésemet hangosan kimutatva Kill azzal az idegesítő mosolyával megjegyezte, hogy nem kell sokáig elviselnem. Már épp mondtam volna valamit, hogy tudja kit nevezzen „drágámmak”, mire a lift megrázkódva megállt. Remek, csak ez hiányzott-futott át az agyamon. Miután másban nem tudtam megkapaszkodni, csakis Mr. Önimádóba, szinte tudtam, hogy erre is fog tenni valami kis frappáns megjegyzést. Én arra nem mondtam semmit, csak a szemeimet forgattam, majd újra megállva a lábamon a lift paneljéhez léptem. - Gyerünk, indulj már!-morogtam, miközben a segélyhívó gombot nyomogattam. Összezárva lenni ki tudja mennyi ideig egy olyan emberrel akit ki nem állhatok. Inkább vágtam volna el a saját torkomat. Költői túlzás, de azért ki lehet találni, hogy körülbelül tényleg tettem volna azt meg akkor. Így visszagondolva még mindig butaságnak tartom. Végül feladtam a gomb nyomogatását, mielőtt még tönkre tettem volna -hiszen már izomból nekitámaszkodtam. Nagyot sóhajtva hátradőltem a lift oldalához, majd elővettem a zsebemből a telefonomat. Huszonegyedik századi gyerek, mégsem erre gondoltam először. De persze, hogy nem volt térerő. Miért is lett volna? Az csak megkönnyítette volna a napomat... - Neked van térerőd?- fordultam a férfihoz, bár nagyon nem volt kedvem hozzá szólni. Pontosan nem is emlékszem, hogy hogyan kezdődött el az, hogy nem kedveltem Killiant. Lehet, hogy ösztönösen ezt az érzést váltotta ki bennem, vagy talán csinált valamit. Nem igazán emlékszem.
That's not true.. Loneliness hurts. Losing someone hurts.
A mondén világ mindig is annyira szórakoztató volt, ahogy egyesek szemeiből kicsordultak a könnycseppek, s ahogy mások vígan mulattak nevetgélve efelett. Az emberi élet rengeteg élvezettel teli pillanatot tartogatott nekem, és én minden egyes alkalomadtán, szinte éltem a pillanattal. Míg sokan gyászolták, sőt siratták halottjaikat, nos addig én nevettem azon, hogy mily' szerencsétlenek. Tetszett, amikor a koporsót a földbe engedték, s amikor a homokot visszahányták rá. Imádtam, ahogy körülöttem mindenki majd belefulladt a könnyeibe, és csak egyedül én voltam az, aki örömtől csillogó szemmel nézte a halottat. Különös élvezet töltött el, amikor láthattam meghalni az első áldozatomat, és még nagyobb izgatottság az, amikor újra, sőt újra elkövethettem. Bár igazából egyetlen személyre specializálódom, hiszen szeretném látni a halálát, a szenvedését az arcán, a könnyeket a szemében. Szeretném, ha könyörögne, ha térden csúszva kérlelne, hogy hagyjam meg az életét. Azt akarom, hogy a nyomorult kis életének az utolsó percei, nos kínzóak legyenek, és fájdalmasak. Imádnám, ha úgy szenvedne, ahogyan még sohasem, ha úgy érezné át a fájdalmat, ahogy én, amikor is engem kínzott meg.. Emlékszem. A mai napig színtisztán emlékszem az apám szavaira a fejemben, és ezzel egyetemben érzem a kés pengéjének a hideg érintését a bőrömön. Hallom, ahogy nevet, érzem, ahogy megvág, látom... látom a saját véremet. Egy enyhe szívinfarktus fut át rajtam, ahogy egy bizonyos nő csak úgy beszállingózik a liftbe, mintha lényegében a dolgok így működnének. Valahol csak úgy röptében megjelensz, és aztán betámadsz. Kissé ironikus gondolat, ami azt illeti. Egy szemforgatással díjazom a társaságát, ugyanis már kezdtem kiélvezni a felvonó egyetlen előnyét, miszerint egyedül szálltam be, és ismétlem: egyedül is akartam volna maradni. Mindenesetre, ha már volt oly' kedves csatlakozni hozzám, akkor talán az előnyömre is válhatna, és netán mondjuk szórakoztathatna. Bár mindezen gondolatmenetem, nos inkább csak egy álom, mintsem maga a valóság, bármely szakasza is. Hűvös tekintettel nézek végül a lányra, aki időközben kiejtette azt a nem tetsző kis mondatot is az ajkain, de lényegében nem vagyok annyira őrült, hogy magamra vegyem ezt a kis túlzását. Amióta csak ismerem Edent, nos azóta tudom róla, hogy ki nem állhat, hogy irritálja a jelenlétem, és hogy legszívesebben előbb lenne öngyilkos, mintsem bővebben két szónál többet beszéljen velem. Ami lényegében egy vicces helyzet, mivel még vele nem is játszottam késes terápiát. - Tudom, tudom... - Emelem meg a kezeimet mosolyogva. - ...de csak remélhetőleg két perc az egész, míg felér a felvonó. Annyit meg csak kibírsz, nem de, drágám? - Jegyzem meg egy önimádó mosollyal, miközben némi kötekedést csempészek a hanglejtésembe. Vicces helyzet, de ahogy jött, nos nem sokára véget is ér... Igazából mégsem annyira, mivel hirtelen megrázkódott a lift, aminek a hatására a fémfelületnek estem, míg ezzel szemben Eden pedig rám. Bár nyilvánvaló volt, hogy csak bennem tud megkapaszkodni logikusan, de akkor is.. - Legközelebb, ha hozzám akarsz érni, akkor nem kell kifogásokat keresned. - Szóltam oda viccelődve, miközben mélyen fújtam ki magamból a tüdőmben tartott levegőt. Azt kell mondjam, miszerint váratlanul ért mindez, viszont a lift megállt.... egyelőre, tehát nagyobb baj már nem lehet -, vagyis remélem.
Csak egy szokásos, átlagos nap volt a nyár közepén. A gimnáziumnak vége volt, egyetemre felvettek, így nem maradt más hátra, mint kipihenni magamat a sok stressz és tanulás után. A barátnőm az egyik plázában dolgozott, azon belül is egy elektronikai boltban, ami ironikus, hiszen pár évvel azelőtt még ő mondogatta, hogy mennyire "gáz" a testvére, amiért ott kapott munkát. Mivel más dolgom nem igen volt aznapra, így úgy döntöttem jó barátnőként megyek és meglátogatom. Persze az is benne volt a terveimben, hogy csináljak róla egy-két igen nevetséges képet róla abban a munkaruhában, ami leginkább egy börtönben viselt ruhához hasonlított. Jogosítvány hiányában a buszt választottam, hogy eljussak a bevásárló központba. A tömegközlekedési eszközök szörnyűek nyár közepén. Nem elég, hogy a szabad levegőn is fülledt meleg van, de akkor még össze is vagy zárva egy tömegnyi izzadt emberrel egy szaunaként ható "fémdobozban". Hála Istennek azonban nem kellett sokáig rajta lennem, így a kinti meleg nem is tűnt annyira szörnyűnek, amikor leszálltam. Nem vagyok egy üres fejű liba, aki a mindennapjait új ruhák vásárlásával tölti, így annyira nem kedvelem a plázát, de a barátnőm kedvéért mindent. Ahogy beléptem az épületbe, máris jobban éreztem magam a légkondicionált helységtől. Tömeg ide vagy oda, onnantól kezdve már nem érdekelt semmi sem. A lifthez indultam el, amit azért akartam használni, mert bármennyire is hűvösebb volt az épület, öt emeletet nem akartam volna lépcsőzni, a mozgólépcsővel pedig sosem voltam jóban. Túl sok horror filmet láttam már, biztos az az oka. Pár méterről meg is láttam, hogy az egyik szinte üres liftnek az ajtaja épp akkor akart becsukódni, így felpörgettem a lábaimat és még épp időben betudtam slisszanni a záródó ajtók között. Megálltam a rajtam kívül egyetlen ember mellett, aki a felvonóban volt. Egy pillanatra ránéztem, majd akaratlanul is kicsúszott a számon: - Jaj ne már! Nem udvariatlanságból mondtam hirtelen azt a mondatot, hanem azért, mert ismertem azt aki épp mellettem állt. Killian mit tudom én mi a vezetékneve. Bár nem szó szerint ismertem, nem igazán tudtam róla semmit, de annyit már biztosan, hogy nem kedvelem. Az az irritáló önimádó mosolya is lehetett az oka. Vagy úgy nagyjából minden. Nem gyűlölöm, nem szoktam embereket gyűlölni. De nem is kedvelem. Szinte ahogyan kiejtettem a mondatot a számom hirtelen megrázkódott a lift, ami miatt gyorsan meg kellett kapaszkodnom a legközelebbi dologba. Igen, Killian-be, de majdnem rögtön el is engedtem, miután megálltam a lábamon. Megállt a lift. Remek, ennél rosszabb már nem is lehetne.-gondoltam.
Kezdőlap
Re: Kill && Eden ~ Pláza ↠ Hétf. Jan. 02, 2017 9:20 pm
▢ 
|| 
▢ 
