Kilian és Valentine - A rejtekhelyen

Már igazából a napját sem tudom annak, miszerint mikor is találkoztam személy szerint Valentine-al utoljára. Talán hetekkel, avagy hónapokkal ezelőtt, de mindezt megelőzőleg, nos nem ez számít, hanem a terv, amellyel oly' módon bízott meg, mintsem senki mást. Belém fektette a bizalmát, már ha lehet annak nevezni azt, hogy egy sakktáblán mozgó figura vagyok általa. Mindenesetre érdekes módon, nos nem várok tőle semmit, és csak édes mosollyá válik az arcomon, amikor a sok idióta közül - hát igen, vannak a tagok között páran -, nos engem választ ki a fontosabb feladatokra. S mindezt mi sem bizonyíthatná jobban, mintsem az, miszerint a Végzet Kelyhét sikeresen megszereztem a számára. Igen, a kezembe kaparintottam, és jótékony hatással eldugtam a kíváncsi szemek társasága elől. S bár lehet, kétkedve nézi majdan a Főnököm, de nem ártott az óvatosság, ugyanis Hodge halála minden szempontból gyanút sző, s ha rám vezetik vissza a szálat, akkor már nehéz lesz álcát öltenem. Nem, mintha élvezném azt, hogy megvezethettek másokat, és eközben pedig sértetlenül kell minden egyes árnyvadásszal viselkednem. Rühellem a gondolatát is, hogy a sötétség helyett a fény útjait járjam, s hogy árgus szemek kereszttüze övezi minden egyes léptemet. Igen, kicsit fárasztó a "monoton kedvesség, és semmi vér" szlogenje. Talán, ha tapétának használhatnám az intézet lakóinak a bőrét, és kifesthetném a vörös kis vérükkel a padlót, nos máris boldogabbá válnék. Talán megmelengetném azt a zordul rideg helyet, és fényt vihetnék a sötét kis palettára. Sötét árnyalatok uralkodnának, fekete szemek társaságában..
Választhatnám a könnyebbik utat voltaképpen, de csak azért is a nehezebbikkel nézek farkasszemet. S míg könnyedén átmászok az épületen, hogy aztán felülről juthassak be, nos rendszerezem magamban, hogy mi minden is történt mióta nem találkoztam a vezetőmmel. Elsősorban kinyírtam a saját apámat, régóta dédelgetett vágyamhoz híven, és minden teher, avagy érzelmi foszlány a halálával együtt tova szállt belőlem. Nem érintette meg a lelkemet, miszerint mondén volt, ugyanis egy mocskos kis féreg a szemeimben, és ezáltal nem több. Aztán pedig megkeserítettem a húgom szende kis életét, ugyanis megkínoztam a mondén sógorkát, aki szerintem ezek után vagy elkerüli őt, vagy még jobban hozzáfűződik, s ha az utóbbi mellett dönt, akkor még sok szép késes terápián vehet részt. De a legfőbb Valentine részére a Kehely, a többi mellékes, amit szerintem meg sem említek. Magánélet.. De akkor is diadalittas mosoly szökik az ajkaimra, mert megöltem azt, ki tönkretett.
Bejutva az épületbe, nos céltudatosan veszem a lépteim a folyosó irányába, és tádám, nos nem is kell igazán sokat keresgélnem, hiszen Valentine is megjelenik tüstént.
- Főnök. - Hangom udvarias, és mélyen tiszteletteljes, de mégis szigorú éllel szegeződik felé. Ugyanis nem ám valami hétköznapi hírrel jöttem elé, hanem magával a lényeggel. A színtiszta igazsággal, és mindazzal, amiért küldött, bár feltehető, miszerint jelen esetben nincs nálam, de a szándék a lényeg, avagy a fontos mérvadó. Persze belőle kinézhető, hogy, mert nem hoztam magammal, leszedné a fejem.
- Kezdek feszengeni az álcától, uram. - Mondom, ahogy a folyosó falának dőlők. - Mindenesetre meg van az, amit óhajtott. - Mondom félszegen pillantva rá. Nem kertelek, és nem is húzom feleslegesen a szót, ugyanis nem kívánom az idejét rabolni a satnya személyemmel. - Persze keletkezett egy kisebb járulékos veszteség, de azt hiszem érte nem igazán kár. - Teszem hozzá hűvös hangszínnel, ugyanis számomra Hodge semmit sem jelentett, sőt mi több csak lenéztem, ugyanis nem értékes tagja a csoportnak -, úgymond hátráltató jelleggel bírt csupán.  

A rejtekhelyemen vagyok, és tökéletesen egyedül. Az embereim elfoglaltak a feladatukkal, és most van időm egy egészen kicsit lazítani és meglátogatni a kedves feleségem, aki még mindig nem ébredt fel a mesterséges kómából, amibe ejtette magát. Fogalmam sincs miféle bájitallal tehette, de ebben egy boszorkánymester keze van és azt is tudom melyiké. Magnus Bane, kerülj a kezeim közé esküszöm nem lesz több alvilági partyd. Maximum a halotti torod! Átlépdelek a szobán és a folyosón sétálok végig hogy elérjem azt, ahová Jocelyn szállásoltam el. Sehogy nem bírtam felébreszteni, pedig sok mindennel próbálkoztam, elég gyakorlott és kreatív ember vagyok, de mégsem sikerült. Kinyitom az ajtót, és megpillantom abban az édes lebegésben ahogy elém hozták. Szinte már elgyengülök a régi emlékek miatt, hiszen mégis csak szerettem évekig, amíg el nem árult azzal az undorító korccsal, aki a parabataiomnak nevezte magát. Hogy volt mersze!
Jocelyn arca most is lágy, olyan kellemes vonású, nem csoda hogy beleszeretett Luke is. De ő az én asszonyom! Az enyém! Ökölbe szorul a kezem.
- Fel fogsz ébredni Jossie, és nem lesz kellemes az ébredésed - ígérem meg neki ahogy eltávolodok tőle, és újra a folyosóra lépek, hogy haladjak, de ekkor hangot hallok, engem szólít. Megfordulok, és Kiliant látom, aki szinte már a barátom, benne bízom egyedül, nem teljesen, de akár már mondhatnám hogy igen. Kedvelem őt.
- Kilian. Régen láttalak, hogy megy a sorod a Klávéban? - érdeklődöm hiszen roppant veszedelmes feladat és mégis milyen kiválóan megbirkózik vele. Végül is, mondhatom hogy majdnem én neveltem ilyennek, nem volt árnyvadász akadémia, ami elrontsa és teletömje a fejét a sok ostobasággal és hamis történelemmel. A kedvem is felderül a láttára.