Nicholas Butler

Egy szép téli napon születem, még 89-ben. A hótakaró akkoriban még a tíz centimétert is üthette. Éreztem a csípős hideget az arcomon mikor anyukám a karjai közt szorongatott és hazasétált velem a kórházból. Úgy volt apukám visz haza minket, de bent tartották egy sürgősségi eset miatt. Az apukám.. életmentő orvos volt. Mikor anyukám először betakargatott, amint betett a puha baba ágyba éreztem a melegségét. A szeretetét. Aput akkor még nem ismertem. A születésemnél ott volt, de annyi sok ember volt ott, mind-mind férfi arc, nem tudtam melyikük lehet az édesapám. Majd fél naposan megpillanthattam Őt is. Az arcom az övé, a szemeim édesanyámé. A történetemben semmi szokatlan nem volt. Egy teljesen átlagos család voltunk. Én küszködtem a saját korombeli problémákkal, minthogy hogyan menjek anyu után, hogyan egyek, vagy hogyan mondjam el mi fáj. De még a későbbiekben azzal is, hogy hogyan tartsam vissza a természet hívását reggelig, okozva ezzel örömet a szüleimnek. Nem mondanám, hogy mindez hamar ment, de legyőztem. Szépen cseperedtem, az orvos is azt hajtogatta túl egészséges vagyok. Na igen.. köszönöm doki bá, maga aztán tudja hogyan rontson el mindent...
Hát 3 évesen elkaptam egy egész durva tüdőgyulladást. De nem tudom hogyan, hiszen ez egy nyári napon történt én pedig ki sem mozdultam. Egyedül nem mehettem sehova míg nem lettem 10 így hát otthon maradtam, mert anyu nem ért rá, apu dolgozott. De visszatérve a betegségemre. Ugyebár nem tudom hogy lettem beteg, talán a doki átkozott el. De a betegségemet követően egy hétig kórházban voltam,hogy kivizsgáljanak. Mondhatom kellemes volt 2 hetet otthon szenvednem, aztán egy hetet a kórházban. És végül... hát nem tudtak meg semmit. A betegségem eredete ugyan úgy titokzatos volt én meg, nos megutáltam a kórházakat. Mert az az egy hét szörnyű volt. De még apa sem értette a helyzetet. Se a betegségemet, se azt, hogy miért nem mutat semmit egyetlen vizsgálat sem. De aztán ez feledésbe merült és ismét makk egészséges voltam. Onnantól talán végig. Talán tényleg igaz lehet, hogy az ember addig egészséges, míg nem megy orvoshoz. Mikor 6 éves lettem és elindultam az élet iskolának nevezhető szakaszán, édesanyám félműszakban elment dolgozni. Így még előttem hazaért és tudott ebédet készíteni és velem lehetett délután, mégis több pénz jött a házhoz. Persze neki közel sem volt ilyen egyszerű, ugyanis hajnali 4kor járt dolgozni, engem pedig édesapám hordott iskolába, munkába menet. De ez az ötlet még sem tűnt olyan rossznak. Ugyanakkor mikor kijártam az általánost és Gimnáziumba mentem, megismertem egy kedves lányt. Nem mondhatnám, hogy egyből szerelmesek lettünk volna mint a szerelmes történetekben. Egy jó két év barátság után kezdtünk el érezni egymás iránt valamit. De ebben én közel sem voltam biztos, hogy helyes. Ugyanis a lány csak ritkán járt be a tanórákra, azt mondta, majd egyszer elmondja a titkát és tudni fogom miért jár be ritkán. De közben jött számomra az a tipikus lejtős szakaszom, mikor elvesztettem édesapámat. Az első szívroham elvitte, pedig nem volt közel sem idős. Éppen csak a 40-et taposta mikor elment. Én meg hát, tinédzser is voltam, úgyhogy nem igazán tudtam ezt megemészteni. De Ő akkor ott volt és ekkor kezdtem rájönni, talán tényleg érzek iránta valamit. Édesanyám időközben teljes állást vállalt, már az Ő élete sem volt könnyű. De számomra a bimbódzó románcunk volt a biztos pont, a támasz, ami átsegített a nehéz időkön. Viszont a nagy kapcsolatomban megfeledkeztem anyáról. Arról, hogy Ő is valaki fontosat vesztett el a szívének, és teljesen elhidegültünk egymástól. A lányhoz költöztem. És előtte, nos, mindent bevallott. Mesélt az árnyvilágról és elmondta, hogy Ő maga árnyvadász, emiatt járt be ritkán. Egyből a sajátjaihoz szeretett volna vinni, de azt mondta szabályba ütközik, így hát egy kisebb házhoz vezetett, ahol akkor szokott lenni, mikor iskolába jár. Így hát ott kezdtem el lakni vele. Még mielőtt betöltöttem a 18-at, megvolt az első együtt töltött éjszakánk is. Viszont ennek olyan következményei lettek amire nem pont érettségi előtt számítottunk. Megfogant a kislányunk és nem sokkal az érettségi időszak előtt meg is született. Ám egy nap arra mentem haza, hogy a kislányunk a babaágyban, de az anyjának nyoma sincs. Egy levelet hagyott a gyermek mellett. Miszerint ez hiba volt, de képtelen lett volna elvetetni, viszont nem lehet velem és senki nem tudhatja meg, hogy a gyerek tőle van. Bevallom dühös voltam, de a lányom érdekeit kellett néznem. De mégsem lettem volna képes örökbe adni. Így hát mivel édesanyámmal nem tartottam a kapcsolatot, egyedül neveltem. Nehezen, de még az érettségit is átvészeltem a lányommal. Az érettségit követően dolgozni mentem és az évek alatt megismert barátomra bíztam addig a lányomat. Ő benne maximálisan megbíztam és valamiért éreztem, hogy jó kezekben lesz a lányom. De talán ugyan azt éreztem, mint a lányom anyjánál. Lehetséges, hogy Ő is árnyvadász? Sok éven keresztül ezek után kerestem az édesanyját, de nem találtam. Tápszerrel nőtt fel és sokat betegeskedett. Szerettem volna megadni neki azt akire vágyik, az anyját. De lelépett. Ugyanakkor a lányom a biztos pont jelenleg. Hiszen anyja után, Ő is árnyvadász. Viszont mondén létemre én nem tudom tanítani, így maga sem tud erről. De feltétlen találnom kell neki egy másik árnyvadászt, aki kiképezheti, aki taníthatja.

Jelenleg kilenc éves a picur. Azt hiszem pont annyi idős mint mikor az anyját elkezdték kiképezni, tehát még nem vagyok elkésve, de sürgősen kell neki találnom valakit. Időközben viszont kiderült, a gyanúm igaz volt. A haverom árnyvadász, így rábíztam a lányomat, remélve Ő majd tudja mit kell tudnia. Nem régiben megismertem egy kedves hölgyet is. Semmi titok, csak én és Ő. De most itt állok. A kezemben egy marok pénz, amit az évek során gyűjtöttem. Előttem a ház gyönyörű és tágas. Tökéletes lenne hármunknak. Hát megvettem. Éppen a kis lakásunk nappalijában állok és dobozolok. A lányom a másik szobában a haverommal játszik. Lehet nem ilyen életre vágytam, de mégis örülök, hogy van egy lányom.