Vérbeli spanyol - bevándorló - Árnyvadász-családból származom, senkit nem tudok mondani Fernando unokabátyámon kívül a vérvonalunkból, aki ne végezné a hivatását maximális odaadással. Mégsem ő a fekete seggű a kolóniánkban, hanem én. Hogy miért is? Nos, ez nem annyira bonyolult, igen röviden összefoglalható. Megszegtem az egyetlen aranyszabályát egy fontos eskünek. Az egyetlen fontos eskünek, ha apám szavait akarom idézni.
Sose szeress bele a parabataiodba! Persze, persze, könnyű azt mondani, drága apám. A tiéd nem volt ellentétes nemű és brutálisan szexi. Bezzeg az enyém! De ne szaladjunk ennyire előre. Sok víz folyt le a világ összes folyóján, mire eljutottam a nagy
BUMMig. Részletezném alant, ha szabad. Ha nem szabad, akkor is.
Sosem volt előlem rejtve az a világ, aminek része vagyok. Nem egy felemelkedett mondén gyermek volnék, hanem árnyvadásznak neveltek, egészen pici koromtól kezdve tudtam a démonok és egyéb kedves és nem annyira kedves lények létezéséről. Számomra olyanok, mint másnak a levegővétel: természetesek. Éppen ezért nem volt abban semmi fura, amikor copfos, fodros ruhás kislányként először láttam
őt harcolni velük.
Segíthettem volna neki, de nem akartam. Valljuk be, még az árnyvadász-kislányok is lehetnek kényesek, s bizony a legújabb ruhám volt rajtam, eszemben nem volt összepiszkolni. Ez a hivatalos álláspontom a mai napig arra, hogy miért csak néztem Liamet és miért nem mentem hozzá közelebb. Valójában viszont annyira megbabonázta nyiladozó ízlésemet, hogy moccanni sem bírtam. Ezt bevallani viszont istenesen cinkes lenne, így sosem ragozom.
Liam és én onnantól kezdve szinte egy percet sem töltöttünk külön, ha épp nem volt muszáj. Azon felbuzdulva, hogy mindketten a vadászok útját járjuk mindent együtt akartunk megtanulni, olyan szinten tökéletes páros lettünk, hogy mindenki készpénznek vette - köztük mi is - : parabataiok leszünk. A rituálé napját izgatottan vártam, anyám körül sertepertéltem és folyamatosan arról faggattam, neki miért nincsen parabatai-társa, amikor ez az egész mennyire fantasztikus. Sem akkor, sem azóta nem mesélte el nekem az okát, mindig lerázott és leráz azzal, hogy ez egy különleges kötelék és nem mindenki találja meg a megfelelő partnert hozzá. Nos, nem tudom. Általában megérzem, ha valaki nem mond nekem igazat és anyám meséje elég büdös. De egy ideje - fentebb említett okokból kifolyólag - nem nagyon feszegetjük otthon a
parabatai-témát. Kissé sikamlós lett mifelénk a színezete.
A mai napig emlékszem arra, amikor először néztem
rá úgy, mint férfire. Megszokott, közös edzés volt, semmi különleges, láttam már őt többször félmeztelenül, de még sose voltak rám hatással - olyan hatással, mint akkor - a szépen kidolgozott izmai. Klisés vagy sem, de a tavaszi zsongás számlájára írtam az egészet, addig a pontig, amíg szép lassan rá nem döbbentem: szerelmes vagyok belé. Fülig és igazán. S ami még meglepőbb volt a történetben? Kiderült, hogy ő is belém. Mondanom sem kell, hogy csesz.. elnézést, khm.. elrontottuk azt, amire felesküdtünk a körben annak idején. Hogy megérte-e? Abszolút. Bár a bimbózó románcot követő páréves szünet nem hiányzott púpnak se a hátamra. Spanyolországot - ahová a száműzetést büntetésül kaptam, éljenek a gondos szülők - nem szeretem. Örülök, hogy újra itt lehetek. Már csak az a kérdés, vajon Liam mennyire fog örülni nekem?