Selina Clara Murdock

A pohár hangos csörömpöléssel csapódott a padlóra a sziklánkok pedig beterítettek mindent. Ijedten ugrottam vissza, annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem vettem észre a föld felé zuhanó bögrét. Nekitámazkodok az asztalnak és beletúrok hajamba. Sosem lesz belőlem rendes árnyvadász ha hagyom, hogy a gondolataim ennyire elragadjanak a földtől. Jobban kell koncentrálnom, semmi nem szabadna elvonja a figyelmem, de néha képtelen vagyok irányítani saját gondolataimat. A családom járt a fejemben. Anyám, aki bátrabban harcolt, mint az árnyvadászok többsége, a sikolya, amit a démon karjaiban hallatott. Aztán eszembe jutott apám...az alkoholtól bűzlő pofája, a folytonos ütlegelései, a szenvedésem mellette. Nem sírtam amikor meghalt. Sőt, megkönnyebülést éreztem, és bár most már csak magamra számíthatok, de legalább nem kell félnem többé. Árnyvadásznak születtem, de mégsem kaptam meg a megfelelő neveltetést. Semmire nem tanított, a fegyverek nevét sem ismerem. Már harcosok az én koromban, már több démonnal is végeztek, én pedig még harcolni sem voltam soha. Szeretnék olyan jó harcos lenni mint anyám, semmire sem vágyom jobban csak arra, hogy bosszút állhassak az ő haláláért. Rengeteget kell fejlődnöm, de nem adom fel, és Olivernek hála úgy érzem, hogy napról napra erősebb vagyok. Csak ne esne ki mindig a kezemből a fegyver, vagy ne mennék neki mindig falnak vagy ajtónak. Arról nem is beszélve, hogy a mentoromnak nevezett férfi sokszor jobban megrémiszt mint egy démon. Szemmel láthatóan nincs hozzám sok kedve,  valószínűleg kényszerből vállalta az oktatásom, és azt kívánja bárcsak süllyednék el a föld alá, vagy repülnék át egy másik dimenzióba. Pedig én tényleg nagyon igyekszem. A rúnák jelentését már megtanultam, segítség nelkül is rajzolni tudok az ironnal, a történelmünket meg ismerem. A harc művészete az amit nem igazán sikerült még elsajátítanom, de Oli mellett kétlem, hogy valaha is sikerülni fog. Na nem azért...ő valóban nagyszerű harcos...de hozzám nincs türelme. Kegyetlen és elszánt. Ahogy rámnéz még levegőt is elfelejtek venni, egyetlen pillantásával képes belém fojtani a szót. Pedig igazán jóképű férfi, kemény arcvonásai mögött, néha-néha felcsillan valamilyen érzelem. Bár tekintete mindig keménységet tükröz, valahol mélyen tudom, hogy neki is vannak érzései, talán csak arra vár, hogy a felszínre engedje őket. Próbáltam közeledni már hozzá...de egyszerűen semmivel nem tudok hatni megkeményedett szívére. Szeretnék egy kicsit közelebb kerülni hozzá, jobban megismerni, tudni, hogy mit miért tesz...talán akkor az együtt töltött idő sem lenne kínszenvedés. Ha megismerném a felszín alatt rejtőzü Olivert, és nem rideg vadászt, ha Ő is adna esélyt Sillynek és nem folyton az ügyetlen lányt látna bennem, ki tudja- talán akkor még élvezni is tudnánk egymás társaságát.
Időközben sikerül összeszedegetenem a halott pohár maradványait a földről, és sikeresen megvátam az egyik  szilánkkal az ujjamat. A vér végigfolyt mutatóujjamon és pedig sziszegve tartom a hidegvíz alá. A mondénok világában láttam egyszer egy édesanyát, ahogy így csillapította a kislánya vérző kezét. Azóta én is gyakran alkalmazom amikor kisebb sérüléseket szenvedek ilyen-olyan törött tárgyak által – ami elég gyakran előfordul - , nem kell minden apró karcolásra jeleket rajzolnom magamra. Nem szeretem az iron égető érzését a bőrömön. A sebtepaszt ügyesen végigtekerem sebesült testrészemen és megkönnyebülten sóhajtok fel. Máris jobban érzem magam, és jó érzés, hogy sikerült valamit megcsinálnom magamnak anélkül, hogy az árnyvadászok nem kísértek végig  vizslató tekintetükkel. Nagy szám vagyok mostanában, mindenki sajnál és szanakozik...mindenki kivéve egy embert. Oliver. Olyan fura, hogy a gondolataimban van...szinte mindig. Bármit csinálok azon jár az eszem, hogy vajon a férfi mit szólna hozzá...kezdek bekattanni.

Rápillantok a falon kattogó órára....te jó Isten...már egy órája az edtésen kellene lennem....hogy én ezért mit kapok a fejemre....