Ronin Cerwyn

1991. február 17., Anglia, London

Egy ködös, esős délutánon vitték be édesanyámat a kórházba. A vártnál előbb folyt el a magzatvize, így apám nem tudott jelen lenni az eseménynél. Március első hetére lettem kiírva, így édesapám teljesen nyugodt szívvel ment el azon a héten egy üzleti útra. Én viszont még meg nem született gyermekként is koránérett voltam, így nem voltam hajlandó az apámra vagy a tavaszra várni.
Az időjárás nem segítette a kórházba való utat. Nagy volt a forgalom a városban, de úgy, hogy az eső is zuhogott az emberek nagyja része az autóval való közlekedést választotta. Bár szinte kiszámítható volt, hogy ilyen lesz az idő, hiszen az Egyesült Királyságban az a ritka ha nincsenek záporok.
Így édesanyámnak nem volt más választása, mint az összehúzódásokkal küszködni, mindaddíg, amíg be nem értünk az orvosoktól nyüzsgő épületbe.
Apám hiányában a nagynéném, annak a férje, illetve az unokatestvérem voltak jelen a szülésnél. Jelenlét alatt pedig úgy értem, hogy a néném anyám kezét fogta, míg én a világra jöttem, miközben a bácsikám és Rickard -mert én így szeretem szólítani- a váróban ültek. Unokatestvérem története alapján az átlagosnál gyorsabban ment le a szülés. Gondolom már türelmetlenül vártam, hogy a szülőorvos az alsó felemre csapjon. Néha elképzelem, hogy milyen lenne újra látni azt a dokit és hogy ő mit szólna ahhoz, ha én vágnám fenéken... Nevetséges lenne, tudom.
Apám hiányát nem igazán érezhettem meg akkoriban, hiszen csak azon voltam elfoglalva, hogy aludjak. Anyám mindig azt mondogatta: "Olyan édes kisbaba voltál." A múlt időt minden felnőtt szereti kiemelni az ilyen mondatokban. De nem kell aggódni, pontosan tudom, hogy most is édes vagyok.

1992. április 3., Anglia, London

"Enyém!" A legtöbb klisé szerint a gyerek első szavának vagy az anya, vagy az apa kell hogy legyen. Nos, én már egy évesen eldöntöttem, hogy nem leszek a szokásos gyerekek közül az egyik. Így amikor Rickard elvette tőlem a cumimat felvisítottam, hogy enyém! Micsoda akaratos kis kölök lehettem, mi? Pedig a családtagoktól hallott történetek szerint egyáltalán nem voltam követelőző. Csendes gyerek voltál, mondogatták mindig. Aminek a szüleim hálásak is voltak, hiszen attól féltek a legjobban, hogy semmi alvást nem tudnak majd szerezni, legalább három éven keresztül.

1996., Anglia, London és környéke

A Cerwyn és a Karstark család mindig nagyon közeli kapcsolatot épolt egymással. Így volt szerencsém gyermekként játszani Rickardal és a nálam egy évvel fiatalabb unokatesómmal. Vörösnek szerettem hívni a haja miatt. Azóta is úgy hívom, persze csak akkor, ha nem akar utána megverni miatta.
Ebben az évben történt az, hogy anyám lelépett egy szó nélkül. Vagy lehet, hogy hagyott hátra valami üzenetet az édesapámnak csak én nem tudok róla. Gondolom engem akart kímélni a csalódástól. Legalábbis ebben reménykedem. Akárhogy is ebben az évben lett a köztem és az édesapám közötti kapcsolat nagyon szoros. Részben azért voltam annyit a közelében, mert féltem, hogy ő is hátrahagy és részben azért, mert ő neki is szüksége volt rám. Egymás támaszai voltunk.
A nagynéném is ott volt az apámnak, de nekem valahogy soha sem volt szimpatikus a nyanya. Mármint ott volt a születésemnél is, minimum kedvelnem kéne, de az nem olyan egyszerű. Már gyerekként is éreztem rajta, hogy valami nem stimmel vele... Vagy csak én voltam egy fura gyerek, fura emberismerettel.
Végül apám gyorsan túltette magát anyám távozásán, mert máris beállított egy másik nővel.. Egy TERHES nővel. Lett egy húgom, akire egyáltalán nem vágytam. De végül a születésétől kezdve eldöntöttem, hogy imádni fogom a kiscsajt. Ez így is lett.

1999., Anglia, London és környéke

Rickard elhagyta a családját. Ezzel együtt engem is. Pedig olyan szoros volt a kapcsolatunk. Akkor még nem tudtam, hogy miért ment el. Az egész családot végigkérdeztem, hogy hol van. A nénémtől csak megállíthatatlan sírásrohamot kaptam, a bácsikámtól egy "majd ha felnőtt leszel elmesélem"-et az akkora már gyarapodott unokatestvéreimtől pedig egy szomorú fejet vagy vállrándítást.
Az általános iskolát akkor már rég elkezdtem. Mondanom sem kell, nem voltam oda azért a gondolatért, hogy az ottani felnőttek úgynevezett házifeladatokat adjanak. Persze az írás, olvasás és számolás alapvető dolog, ha nem akar az ember teljesen retardált lenni. Így megcsináltam a házikat. Nem a legkitűnőbb eredménnyel, de azért elég eszes ember lett belőlem, nem?

2005., Anglia, London és környéke

Tizennégy évesen nekem is volt szerencsém megismerkedni a gimnáziumnak nevezett pokollal. Remek egy hely volt. Az ötlet, hogy rakjunk be több száz hormonoktól és pattanásoktól duzzadó tinédzsereket szinte a legrosszabb dolog, amit kitalálhatott az emberiség. A klikkek, mint minden egyes iskolában az enyémben is megvoltak. Az iskolatársaim véleménye szerint én a "vicces srác" nevet kaptam. Lehet, hogy nekik nem esett le néha, hogy komolyan gondoltam, amikor valakit le zokniagyaztam. Egye fene, legalább viccesnek tartottak.
De legalább megismerkedtem a mostani legjobb haverommal, Josh-al. Bűntársam a rosszaságokban, amiket tizenhat évesen elkövethettem.

2009., Anglia, London és környéke

Az érettségi éve volt a legkönnyebb, hiszen a tudat, hogy végre ez az utolsó év a pokolból a legjobb volt, amióta elkezdtem a gimit. A végzős bálra először úgy volt, hogy az akkori barátnőmet viszem el, de a csaj épp azelőtt egy héttel döntött úgy, hogy neki jobban bejön a nagydarab, zokniagyú sportoló. Az ő veszte. Most ezt mondom, de akkoriban azért egy kicsit elszomorított. Nem voltunk együtt olyan sokáig, csak két hónapig, de azért mégis. Így a suli második legszebb nőjét volt szerencsém elvinni a bálra... Említettem már, hogy az unokatestvéremet? Nem volt olyan gáz, hiszen szinte már mindennaposnak számított, hogy az ember a rokonát viszi el a bálra. Legalább így nem kellett semmi miatt sem aggódnom Vöröske mellett. Bezzeg Josh röhögött rajtam mint a tejbe-tök, mert ő volt olyan ügyes, hogy a number 1 szépséget választotta párjának. Kis majom...

2010., Anglia, London és környéke

Végre búcsút mondhattam a giminek! Osztálytalálkozó lesz majd öt év múlva.. Még mit nem!
A továbbtanulásról nem kellett sokat gondolkodnom, mert elég régóta az volt a vágyam, hogy zsaru lehessek. Nem csak azért, mert szeretném felszámolni a legtöbb bűnözést a városban, hanem azért is, mert rohadt dögös vagyok pisztollyal a kezemben. Az akadémiát sikeresen befejeztem, őszintén nem is volt olyan nehéz, mint azt gondoltam volna.
Vettem egy saját lakást a város közepén, remek rálátással a Big Benre. Nekünk briteknek mindennapi a látvány, mégis én magam nem tudok betelni vele. Gyönyörű, főként este, amikor a városi fények sokaságában ott magaslik. A hangja is elér idáig, így megspórolhatom az ébresztőórára áldozott pénzt.

2011., Anglia, London és környéke

Előléptetést kaptam, így már nem csak utcai zsaru, hanem rendes nyomozó lett belőlem. Gyilkossági nyomozó, hogy pontosítsak. Nem olyan izgalmas, ahogyan azt a filmekben szokták mutatni, de elég érdekes, hogy ne unjam halálra magam. A társam nagy szerencsémre az öreg barátom, Josh. Így legalább a nap egészében tud idegesíteni a baromságaival, ahogyan én is őt. Vagy a változatosság kedvéért egyszerre megyünk a többiek agyára bennt az őrsön.

2014., Anglia, London és környéke

Édesapám elhunyt. A mentorom, az egyetlen megmaradt szülőm. Idióta pilóta! Csak az amerikaiak képesek ilyen szörnyen nagy balesetet okozni. Apa egy üzleti útra ment New Yorkba. Maga a repülés teljesen jól ment, de amikor leszálltak volna a reptéren a gép kerekei nem akartak kijönni, így gurulási alap nélkül a fémet súrolta szét a beton. Ami azt eredményezte, hogy túlmelegedett valami alkatrész és BUMM! Nyolcvan ember búcsút mondhatott az életének, ezzel okozva hiányt a családjukban. A mi családunkban is. De nem volt lehetőségem magamba zuhanni, ugyanis a húgomnak mégjobban szüksége volt a segítségemre. De azért én sem maradtam vigasz nélkül. Nekem ott volt Rickard, aki levelezés során nyugtatott meg vagy több tucat üzenetével. Meg persze ott volt Josh, aki a szolidabb poénjaival próbált meg felvidítani többé-kevésbé sikerrel. Végül pedig Vöröske. Ő vele tudtam a legjobban megbeszélni a dolgokat. Talán épp akkor, abban az évben volt, hogy olyan érzéseket kezdtem el felé táplálni, amit nem kellett volna. Szerelem. Ilyen szerencsés fordulat sem történt meg velem még soha. A szerelem távol állt tőlem jó régóta. Persze voltak rövidebb kapcsolataim, de azoknak semmi köze nem volt az érzelemhez.
Vöröske nem tud róla, természetesen. Hülye lennék neki elmondani! Csak Josh tud róla, neki elmondtam, de ő sem nagy segítség, amikor kb "Szexet!Szexet!" felkiálltásokkal buzdít a dologra. Köszi haver.

Napjainkban, Anglia, London

A falka -ha nem említettem volna, hogy vérfarkas lennék- vezére, a bácsikám megbetegedett. Fogalmam sincs, hogy mi lehet a baja, ahogyan mások sem tudják, viszont van bennem egy fajta félelem, hogy nem fog felépülni. Túl sok embert veszítettem már el így is, őt nem szeretném.
A hír miatt Rickard visszautazott a családjához. Gondolom aggódik az apja miatt, na meg a falka. Nos igen. Ben a bácsikám betegségét meghallva szinte rögtön cselekedett és kijelentette, hogy ameddig a beteg fel nem épül ő veszi át az irányítást. Nem sok sikerrel, de megpróbáltam lebeszélni a dologról. Hiszen ez kétszínűség és árulás is egyben.
Rick első megjelenése a falkagyűlésen nem volt a legjobb. Velem együtt sok falkatársunk mellé állt, hogy nem Bent illeti a vezetői cím, azonban a másik fele a csapatnak az áruló pártját fogta. Amikor Rickard kapott egy jobbost tőle rögtön közéjük álltam. Nem vagyok a legidősebb tagok közül az egyik, de még így is sokan figyelni és hallgatni szoktak rám. Nem tudom miért, talán mert annyira hasonlítok apámra.
Egy biztos. Ebből semmi jó nem fog kisülni és van egy olyan érzésem, hogy az a behúzás lesz a legkisebb fájdalom, amit még egymásnak fognak okozni. Ami annyit tesz, hogy a falka többi tagja is sérülni fog. Márpedig azt nem hagyhatjuk. Én nem hagyhatom. Hiszen a két legfontosabb személy is falkatag. A húgom és Vöröske.