Ginny Cerwyn

Ha nekem valaki azt mondja két évvel ezelőtt, hogy egy nap majd egy pszichológus flancos magánrendelőjének várótermében fogok dekkolni, akkor tutira a képébe nevetek. Erre most tessék. itt ülök a sok eszét vesztett féleszű között és várom, hogy végre rám kerülhessen a sor.
- Virginia Cerwyn!?- szólt ki egy kedves és barátságos hang a résnyire nyílt ajtón, majd nem sokkal később a hanghoz egy anyával közel egykorú duci hölgy is kipenderült a folyosóra.
- Igen! Megyek. – feleltem egy kedves, de nem túl őszinte mosollyal az arcomon.
Nem is értem, mi a fene üthetett anyába amikor kitalálta, hogy jöjjek el ide. Komolyan mondom, hogy rá inkább ráférne a tanácsadás mint rám. Jó persze, nem azt mondom, hogy nem viselt meg apa halála. De a falkában és a közvetlen családban is vannak olyanok jócskán, akiknek kisírhatom magam, ha úgy érzem. Ezért nem kellene ennyi pénzt kifizetni. Arról már nem is beszélve, hogy hülyeségnek tartom ezt az egészet úgy, ahogy van.
- A doktor úr már várja önt. – mosolygott rám az imént még az ajtóban ácsorgó hölgy, aki most serényen próbál beterelni egy tejüveg kétszárnyú ajtón.
Amint beléptem, egy pillanatra elakadt a szavam, ami nem sűrűn fordul elő velem. Mindenfelé csodaszép modern berendezés fogadott és egy öltönyös, igazán jóképű, tőlem nem sokkal idősebb srác. Aki minden bizonnyal a doki lehet, lévén, hogy rajtunk kívül más nem volt a helységben.
- Miss Cerwyn? Üdvözlöm. Foglaljon helyet, és máris elkezdjünk. – köszöntött a doki, aki így jobban szemügyre véve nem is volt rossz. Viszont ha elmesélem neki a kis életemet akkor tuti biztos, hogy kényszerzubbonyt húzat rám, és abban nem mutatnék előnyösen egy randin.
- Köszönöm, Dr. Cross. – mosolyogtam rá játékosan, miközben a fülem mögé tessékeltem egy rakoncátlan, göndör loknit, és lehuppantam a kényelmesnek látszó kanapéra.
- Mondja csak Miss Cerwyn, minek köszönhetem a látogatását? – tért rá egyből a lényegre Dr. Daniel Cross.
Nem csak helyes, de még lényegre törő is. Azokról a szomorú kiskutyaszemekről már nem is beszélve, amiktől már az első szempillantásban elaléltam. Azt kell, hogy mondjam az anyám jobban ismer mint azt gondoltam volna. Hiszen a szomorú kiskutyaszemek az egyik gyengéim.
- Nyugodtan hívjon csak Ginny-nek. – ajánlottam fel lelkesen, hátha így könnyebben megtaláljuk a közös hangot.
- Nos, Ginny. Miért jött el ma hozzám? Kérem, meséljen nekem egy kicsit. Magáról, és arról ami miatt eljött hozzám. – hadarta el gyorsan a kötelező kérdéseket, miközben egy jegyzetfüzettel és egy tollal a kezében leült velem szembe egy nem túl kényelmesnek látszó, de annál mutatósabb fotelba.
„Hát lássuk csak… Meghalt az édesapám és képtelen vagyok így két év után is feldolgozni és az egész falkámat ezzel a letargikus hangulattal kergetem az őrületbe. Ezért az anyám elküldött önhöz.” Alighanem ha ezt így elhadarnám neki, akkor a következő kérdése az lenne, hogy melyik szanatóriumba vitessen.
- Lássuk csak, hol is kezdjem… - próbáltam meg húzni egy kicsit az időt, de nem túl sok esélyét látom annak, hogy ez alól kitudnék bújni.
- Nyugodtan, szép lassan. Kezdje az elején és úgy haladjuk el a problémáig, ami miatt eljött hozzám. Rendben? – mosolygott rám kedvesen, amitől az furcsa és megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy jobb lesz, ha tényleg mindent az elején kezdek és szépen aprólékosan építem fel a történetem.
- Na jó, doki. De előre szólok, hogy néhány részletnél totál zakkantnak fog gondolni. – sandítottam rá félszemmel, miközben egy rojtot kezdtem el birizgálni a nadrágom hasítékánál.
- Én nem ítélkezem Ginny. Csupán azért vagyok itt, hogy meghallgassam és elmondjam a véleményemet és a tanácsaimat. Meg egyébként is, nem hinném, hogy tudna nekem olyat mondani amivel meglepne. Elég sok mindent hallottam már. – felelte kedves hangon, miközben meghallottam, hogy a papíron elkezdett sercegni a toll hegyében lévő kis golyó.
Jegyzetel! Ez most vagy jó, vagy nem a számomra, de már Ő is lendületbe kezdett akkor hát hagy szóljon. Adhatok neki némi írni valót.
- Hát jó… Akkor vegye kézbe a tollat és jegyzeteljen, mert elég összetett az életem. – vetettem oda egy huncut mosollyal az ajkamon, majd végre belekezdtem a mesélésbe.
- Szóval… A nevem Virginia Lilith Cerwyn. Egy gyönyörű decemberi napon láttam meg a napvilágot London egyik legkisebb, de talán a legjobban felszerelt magánklinikáján. A szüleim Amelia és John Cerwyn és a féltestvérem Ronin mind ott voltak a születésemnél ahogyan a család többi fontos tagja is.
Ha azt mondanám, hogy eléggé nagy családba születtem bele, akkor még enyhén fogalmaztam, hiszen apának egy testvére, még anyának három testvére van, akiknek már mind született legalább egy gyermeke, és akkor még ott vannak a nagyszüleim is, no meg persze a falkánk minden jelenlegi és jövőbeli tagja. – álltam meg egy pillanatra a mesélésben, hiszen ennél a pontnál muszáj voltam félszemmel rásandítani, és megfigyelni a reakcióját. Viszont legnagyobb meglepetésemre nem történt semmi. Még csak meg sem rezzent, úgyhogy meglepettség ide, meglepettség oda, folytattam a mondókámat.
- Talán ezért is érzem magam úgy, mintha egy olasz szappanoperában élném a mindennapjaimat. – kuncogtam egy kicsit a saját viccemen, hiszen néha tényleg olyanok vagyunk, mint azokban a bugyuta filmekben, amikor nagy „családi” összejövetel van.
- De ez csöppet sem zavar, hiszen imádom a nyüzsgést ami körülvesz, szinte ez éltet, és sok családtagommal ellentétben én szeretem a fényt, a csillogást, a zenét, az éneklést és a fényképezést is. Arról már nem is beszélve, hogy imádom, hogy ha én lehetek a középpontban. Talán ez abból is fakadhat, hogy mindig is én voltam apuci kis hercegnője. – komorodtam el egy pillanat alatt és újra az a szívemet mardosó érzés kerített hatalmába.
- Csak volt? – kérdezett rá, ezzel is csak még inkább rossz hangulatba kergetve.
Nem tudom, hogy látta e rajtam a letargikus hangulatomat, vagy csak ösztönből jött neki, de ennél a pontnál ahogy felemeltem a fejem és a szemeibe néztem, a tekintete mint ha azt üzente volna felém, hogy „Sajnálom és ne haragudja” de az is lehet, hogy mindezt csak beképzeltem. Ki tudja? Ebben az állapotban bármi előfordulhat.
- Igen, csak volt. Mivel nem olyan régen meghalt, és… és igazából emiatt is vagyok itt. – vallottam színt, neki. Azt az aprócska részletet kihagyva a képletből, hogy azért nem teljesen önszántamból jöttem el hozzá.
- Hogy-hogy emiatt? – feszegette tovább a dolgot, holott semmi kedvem nem volt hozzá, hogy beszéljek erről.
Viszont az a sanda gyanúm támadt, hogy nem fogom megúszni egy „Köszi, de most erről nem beszélnék, ha nem baj.” típusú kifogással. nem olyan embernek tűnik, mint aki ezzel megelégszik, főleg nem ha az egyik betegéről van szó, akármennyire is ijesztően hangzik, hogy a betege vagyok.
- Ami azt illeti, nem megy valami jól az elengedése. – mondtam ki ami igazából a problémám, és ami miatt annyi éjszakán át sírtam álomba magam.
- Tudja doki. Most, hogy bekerültem a főiskolára sok minden megváltozott és igazából, ha jobban belegondolok, akkor már hozzá is lehetnék szokva a gondolathoz, hogy a mi fajtánkból könnyebben meghal valaki. De ha az embernek a saját édesapjáról van szó, akkor az azért mégis csak más. Nem? – néztem rá kérdőn, de Ő nem válaszolt, csak tovább jegyzetelt. Én pedig, ezen felbuzdulva tovább fecsegtem a jelenlegi lelkiállapotomnak megfelelően.
- Úgyhogy egy kicsit tanácstalan vagyok, hogy mégis mit kellene tennem. Hallgassak az eszemre és az unokanővéremre és menjek el vele Írországba és felejtsek el mindent, ami ideköt és eddig fontos volt nekem. Vagy hallgassak a szívemre és legjobb barátomra, maradjak itt és próbáljak megbirkózni a saját démonaimmal. – vontam fel kérdőn az egyik szépen ívelt szemöldökömet, miközben folyamatosan az járt a fejemben, hogy ha nem fog erre sem reagálni semmit, akkor sikítok.
- Ilyen kérdésekben én nem lehetek a döntő bíró Ginny. Ezt önnek kell eldöntenie. Mi az amit jobban szeretne? – emelte rám a tekintetét és újra azokkal a szomorú kiskutyaszemekkel méregetett.
Bocsi doki, de ez most hatástalan, akármennyire is azok a szemek a gyengéim. Viszont abban volt valami amit mondott. Talán tényleg arra kellene koncentrálnom, hogy mi is az amit tényleg szeretnék. Viszont ha ez annyira könnyű lenne, akkor nem ücsörögnék itt egy jóképű pszichológus magánrendelőjében.
- Mi az amit jobban szeretnék? Fogalmam sincs. Ez nem éppen egyszerű kérdés, ha az ember vérfarkasnak születik és több irányba is vágyakozik. Nem gondolja? – mértem végig, miközben különböző kérdések, válaszok és eshetőségek cikáztak a fejemben.
- Tudja mit doki? Ne is válaszoljon. Azt hiszem már tudom mit kell csinálnom. Vagy legalább is azt hiszem, hogy tudom. – vágtam rá szinte azonnal, meg sem várva, hogy mit fog mondani az orvos.
- Ginny? Mit gondol mit csinál? – nézett rám értetlenül.
- Hogy én? Hazamegyek, vagy valamelyik barátomhoz. Ezt még nem tudom pontosan, de majd kitalálom. – mondtam mosolyogva, miközben elindultam az ajtó irányába.
- Ja, és köszi doki. Sokat segített. – azzal ki is libbentem az ajtón és meg sem álltam Sean lakásáig.