Michael Wayland. ℘

Nos, minden egyes történetnek egy boldog családi pillanattal kellene kezdődnie, miszerint a szülők boldogok, és örülnek a gyermekük érkeztének. Ám, vannak olyan személyek, mint, amilyen én jó magam is vagyok, miszerint nem élhetjük meg a vidám kezdés érdemeit. Nem nőhettünk fel szerető szülők mellett, vagy, ha mégis, akkor zakkantak a rokonaink. Őrült módon nevelnek bennünket. Talán éppen alkoholt fogyasztanak, és ezért vernek félholtra mindennap, avagy csak megeshet, hogy rácsok mögött ülnek. Magunkra hagytak minket, hogy az árvaház keretein belül boldoguljunk, avagy meghaltak, mert számukra ez volt megírva végzetként. Akárhogyan is kezdődik el a sorsunk, nos egyetlen dolog kellőképpen közös bennünk, miszerint: emberek vagyunk.

A nevem Jonathan... Jonathan Wayland, ám, amikor a tükörbe nézve állok magammal szemben, nos úgy érzem, hogy nem érdemlem meg ezt a nevet. Nem érdemlem meg azt, miszerint Michael legyek. Ugyanis az egykori nevemet félredobva, nos az apám nevét öltöttem magamra tiszteletként, de a fájó igazság az, hogy ezzel szemben ő, nem lenne büszke rám. Hiszen, sok ponton megbuktam, és rengeteg szégyenteljes csalódást okoztam. Ha még élne, akkor talán letagadna, és azokkal a szavakkal illetne, hogy: "én nem erre neveltelek", vagy, hogy: "nem ezt vártam tőled.." Őszintén mondhatom, miszerint én sem ezt vártam magamtól, de az évek.. az évek neveltek, oktattak, és a veszteség, amely űrt hagyott a szívemben, nos teljesen felemésztett. Nem volt elég, hogy egy nagyszerű nevelést kaphattam, hogy a kilétem titokban maradhatott, és hogy egy szerető nevelőanya mellett lehettem. Nem voltak elegek a jó szavak, a kedves esti mesék, az a rengeteg harc, és az a sok évnyi szép emlék. Nem tudtam beérni egyetlen személlyel, aki valójából még nem is a vér szerinti rokonom. Már fájt... fájt nézni, ahogy az a semmirekellő a nevemmel élt, ahogy bemocskolta a családomat, és ahogy eltiporta a létemet. Azt hitte, hogy ő maga az, aki valójából én vagyok.. De a történet kezdete, és a végezete koránt sem egyenlő. Ahogy én szenvedtem egykoron, nos ők is ugyanúgy fognak általam. Hisz' fájdalmat érdemelnek, és végtelen kínt, mely széttépi a lelkük, és amely örökre megpecsételi a sorsuk..

Tíz éves koromig mondén világban nevelkedtem. A nevelőm a szüleim szolgálója volt előzőleg, és egy árnyvadász család, nos leszármazott utolsó gyermeke. Egyedüliként tovább örökíthette volna géneket, de miután megölte a saját gyermekét - miattam -, sokkban élt. Igazából személyiségzavarral küzdött, és bár igyekezett mindezt leplezni előttem, de olyan volt mindig is számomra, mint az anyám, avagy, mint egy nyitott könyv. Ismertem, és ő is engem. Miután betöltöttem a tízet, nos rám ruházta a fia nevét, ami által sikerült bekerülnöm néha az Intézetbe, és Idrisbe is. Rendes képzést kaptam, és azalatt a röpke nyolc év alatt sikerült bosszút esküdnöm. Ugyanis a nevelőm, elmondta a történteket, bemutatta számomra Valentine múltjának a részleteit, és Jace-t, aki az én nevemmel él ezen a világon. S miután betöltöttem sikeresen a tizennyolcat, nos úgy határoztam, hogy New York-ba érkezem, ugyanis itt található Jace, és a legújabb hírek szerint Valentine is. Azt hiszem, miszerint elérkezett a leszámolás ideje, ugyanis hármunk közül csak egyetlen személy maradhat életben..