Jonathan "Jace" Wayland

„A fiú soha többé nem sírt, és sosem felejtette el, amit megtanult: szeretni egyet jelent a pusztítással, akit pedig szeretnek, az elpusztul.”


Amióta Clary megérkezett az Intézetbe, minden a feje tetejére állt. Nem mintha bánnám, hiszen éppen kijárt már nekünk egy kis izgalom az unalmas, démonöldöklős hétköznapok mellé. Mindent megtettünk, amit a Klávé kívánt, minden szabályt betartottunk és tökéletesen végeztük a munkánkat. Igaz, kevesen vagyunk és most, hogy a démonok egyre csak szaporodnak, a problémák pedig halmozódnak, nehezedik a mi dolgunk is. Clary-t az első pillanattól kezdve kedvelem. Az elhatározottsága, az akarata és az új iránti érdeklődése felülmúlik már most sok árnyvadászt. Nem könnyű ilyen hirtelenül és ilyen korban belecseppenni egy ismeretlen világba és megtudni: hogy minden, amiről csak azt hittük mese, valójában létezik. Nekünk más volt, mert mi itt nevelkedtünk, már apró korunk óta ismertük mivoltunkat és végig tudtuk, mi lesz a feladatunk, ha felnövünk. Ugyan furcsa érzés volt megtudni, hogy a férfi, akiről tanultunk, és akit a legnagyobb ellenségünknek tudunk be az egész létünk alatt, újra visszatért, elrabolva Clary anyját. Mind összefüggéseket kerestünk, de nem tartott sokáig mire kiderült, hogy a lánynak valójában Valentine az édesapja. Ettől még nem tekintettem rá másként. Szárnyaim alá vettem őt, megvédve az ismeretlentől, már amennyire kellett, hiszen be kell vallanunk, gyorsan megállt a lábán! Persze nem mindenki volt ilyen megértő és gördülékeny, mint jómagam. Alec-ot is nehéz volt meggyőznöm – sőt még egy kicsit mindig úgy érzem, hogy nem sikerült teljesen - arról, hogy megbízhatunk benne. Teljes valómban érzem, hogy ez így van és nem csak az érzelmeim súgják ezt.

Minden akkor kezdődött, amikor rájöttünk, hol van a Végzet Kelyhe. Valójában azt is mondhatnánk, hogy minden egy pofonnal indult, hiszen amikor Luke segítségére nem számíthattunk, kettőnknek kellett valamit lépni. A mai napig felemlegetem azt a nyakast, amit akkor kaptam tőle! Viszont ez közel sem volt elég ahhoz, hogy megszerezzük az ász kártyát. Alec és Izzy segítségét kellett kérnem, és a tökéletes csapatmunkánk eredményeként eljutottunk a széfekhez, ahol a lefoglalt cuccokat őrzik.
- Egész napos programot tartunk, vagy mi? – Pillantottam Claryre, amikor Luke dobozából egyesével kezdte el kiszedegetni a dolgokat én pedig összefont karokkal álltam ott és figyeltem őt, na meg a környéket, nehogy valaki ránk törjön. Egy apró, gúnyos pillantás után felgyorsult a dolgok menete, és a kártyát meg is találtunk, de a kelyhez nem tudta belőle kivenni. Először kételkedtem benne, hogy valójában csak egy hülye kártyát találtunk és ebben biztosan nincs a kehely, de amikor látta, hogy ő egy pillanatig sem habozik, tudja, hogy ebben van, megnyugodtam. A kijutás már nem volt olyan könnyű és gördülékeny, mint befelé menet. Felhívtuk magunkra a démonok figyelmét, üldözőbe vettek minket. Menekülni kezdtünk, a lényeg az volt, számomra legalábbis, hogy megvédjem a lányt. Mellette voltam végig, az alagutakba értünk, de kénytelenek voltunk szétválni. Alec lemaradt az ajtóban, Izzy és én pedig a következő állomásnál próbáltuk meg feltartani a démonokat. Azt hittem, Clary kijutott, Izzyvel miután úgy láttuk, megöltük és feltartottuk a szükséges mennyiséget, visszarohantunk az Intézetbe.
Nagyon megijedtem és kapkodni kezdtem a fejem, amikor még Clary nem volt ott. Már rég itt kellene lennie! Mondogattam ezt magamban és Izzynek, na meg hogy a legfontosabb az, hogy megvédjük most a lányt. Erre elbuktam. Nem akartam elhinni, hogy valamiben elbukhattam. Már kezdtem elveszteni az ép gondolkodásom, amikor Alec megjelent, Claryvel az oldalán. Halvány félmosoly jelent meg az arcomon, és mindent eldobva léptem közelebb, végignézve rajtuk és egy hálás pillantást vetve a parabatai-om felé.
- Jace! Megvan… a Kehely! Sikerült! – Ujjongott a lány, én pedig csak megráztam a fejemet, és meglepődötten álltam ott, karjaimba zárva őt, amikor megölelt. Furcsa, melengető érzés volt, amit nem éreztem már évek óta… hiszen szinte mindent szeretetet kiölt belőlem apám, tíz éves koromban.
- Clary… engem nem érdekel az a hülye kehely. – Mondtam kicsit eltolva őt magamtól, hogy lássam az arcát. – A lényeg, hogy jól vagy. Azt hittem valami történt, már itt kellett volna lenned. – Nem mondom ki hangosan, hogy aggódtam, de azt hiszem, eléggé jól éreztetem a hangnememben. Alec pillantásait végig éreztem közben magamon, viszont ügyet sem vetettem rá, csak Claryre figyeltem, csak ő volt most a fontos. Elmondta, hogy mi történt, hogy egy alakváltó démon az én alakomat öltötte fel, és mégis tudta, hogy nem én vagyok az. Kicsit rácsodálkoztam, hogy ilyen rövid idő alatt kiismert már engem, és igazából büszke is voltam rá, hogy ennyire gyorsan tanul és tényleg figyel rám, annak ellenére, hogy legtöbbször a saját feje után rohan. És ekkor volt az a pillanat. Nem az első, de viszont az igazi. Amikor összenéztünk aggódó tekintettel egymásra, és megláttam a szemeiben a vágyat. Megcsókolt. Már máskor meg akartam én is tenni ezt, de nem mertem, mert nem tudtam mi van közte és az a Simon mondén között. Most pedig bizonyított nekem. Átkaroltam, minden porcikámmal élveztem, ahogyan az ajka az enyémhez ér. Mintha csak mi ketten lettünk volna, a világ pedig hirtelen megszűnt körülöttünk.