| Re: Jonathan Owler ↠ Szomb. Márc. 11, 2017 3:03 pm |
gratulálunk elfogadva! Sziaa Jonathan! Először is nagyon tetszett a lapod, szépen kidolgoztad és örülök, hogy Én fogadhatlak el, a tündérek az egyik kedvenc lényeim Tetszett a színházas rész, ahogy olvastam az egész jelenet elém tárult és megtudtam pár dolgot ezáltal a régi színházi előadásokról is, kulturálódjunk vagy mi! Hibát nem találtam az előtörténetedben, sem nyelvtani sem esztétikai hiba nincs benne. Nagyon várom már, hogy mint nevelési tanácsadó berobbanj a játéktérre és megregulázz minket Nem húzom az időt, mars foglalózni aztán mehet a menet! shadowhunters frpg |
|
| Jonathan Owler ↠ Hétf. Márc. 06, 2017 7:16 pm |
Jonathan Owler Emlékeznek még a humoros 19-dik századi Angliára? Én akkor születtem, ebben a humoros időszakban, ami akkor megélve a legkevésbé sem volt az. Az emberek a másik fejére öntötték a klotyó tartalmát vagy éppen a koszos, büdös felmosóvizet. Nem volt humoros, a legkevésbé sem! De az a kor magában szép volt, persze ha ezeket az undorító dolgokat nem vesszük figyelembe. Hiszen akkor tájt kezdődtek a színházi előadások, virágzott a kultúra. Szívesen tértem be egy-egy előadásra vagy csak próbára. Egyszer még előadónak is beválogattak, az volt aztán az álom meló. Tudniillik akkor még nők nem vehettek részt a színház életében, így midőn meglepő, a férfiak játszották a női szerepet is; mint Shakespeare egyik főbb művében, a Romeo és Júliában, ami nem mellesleg mindazon által, hogy megbotránkoztatta a nézőket, a későbbiek folyamán nagy sikernek örvendett. Egy ilyen műben szerepelhettem magam is, élmény volt és egy közösség tagja lettem anélkül, hogy tudtam volna róla, bár a szerepet nehéz volt eljátszanom, élveztem és örültem neki, hiszen nem én kértem, hogy szerepelhessek. Ezt követően azonban mégis elutasítottam minden felkérést, egy időre valódi otthonomba is visszaköltöztem, menekülve az emberi kötelességek elől. Persze nekem és családomnak, mint tiszta vérű tündéreknek sem volt könnyebb mint az embereknek. Az életünk tette ki mind azt, amit a mondénok munkának nevezték, szabályok szerint éltünk, ha megszegtünk valamit azért bűnhődnünk kellett. A tündér lét is ezáltal egyfajta kötelesség. Mint első szülött gyermek, a családom örökségét én örököltem, de eszem ágában sem volt, hogy kapzsin megfosszam minden tulajdonjogától húgocskámat, így hát, mikor szüleinket száműzték az emberi világba, egyenlően osztottuk meg mind azt, amit hátrahagytak. Mind ez nem pénz volt, de számunka igen értékes emlékek, tárgyak. Miután pedig ketten maradtunk, nem szerettem volna szomorúnak látni húgomat, ez a világ már rég nem nekünk való volt, szüleink elmenetével pedig egyenesen kitaszítottak voltunk saját szülőföldünkön, ezért magammal vittem Londonba. Ekkor már csak-csak elhagyták az emberek a kiöntöm a klotyó tartalmát az ablakon szokásukat. Míg a húgom otthon maradt és begubózott, addig én magam elindultam az álláskeresők útvonalán kikötve nevelési tanácsadóként. Sajnos itt már nem kaptunk ellátást, magunknak kellett megteremtenünk az életben maradásunk környezetét és mint idősebb testvér, én álltam be dolgozni. Ebben a szakmában az a jó, hogy nem kell hazudni, pont ideális nekem. Nem tudok hazudni ahogy a tündérek nagyja sem, igazából csak a féltündérek képesek a hazugságokra. Lehet nem a legjobb példa, de a kutyáknál is akkor keletkezik hibás gén, mikor két különböző kutyafajt párosítanak. Ekkor ugyanis mindkét faj tulajdonságait örökli az utód. Tehát mint tiszta vérű tündérek, mi nem tudtunk hazudni sosem. Jó pár éve már a pályán voltam, mikor már nem csak a munka és a pénz érdekelt, hanem elkezdett foglalkoztatni az emberek és azok érzései. Elkezdett érdekelni azoknak az aránya, akik pont az én segítségemre szorulnak és elkezdtem éppen ezért kivizsgálni minden lehetséges okot. A háttérben túlnyomó többségben valamilyen halál eset, veszteség állt, de volt olyan eset is amikor a gyerek hiperaktívnak született és ezért voltak gondok vele az iskolában. Aztán azon kaptam a fejem, hogy már egészen kutakodok emberek után és az utcán is szemügyre veszek pár mondént; egyik ilyen alkalommal, pedig megláttam egy fiatal hölgyet is, bár ha nem csal a megérzésem, ő nem mondén volt, hanem árnyvadász. Magával ragadott az egész lénye, talán még munka közben is volt, hogy rajta járt az eszem és nem koncentráltam a „páciensemre” eléggé. De csak akkor egyszer láttam és azóta egyszer sem. Az utcákat továbbra is járom, őt keresve, de nem lelem, már a húgom is azt gondolja bekattanok. Vajon tényleg csak képzeltem? Vagy tényleg ott volt és valami rejtélyes okból kifolyólag nem láttam azóta? Meg kell tudnom az igazat, hogy tudjam, nem kattanok be.
◆ GREGG SULKIN ◆ ◆ 203/23 ◆ TÜNDÉR ◆ ◆ LONDON, 1813. 09. 17. ◆ ◆ NEVELÉSI TANÁCSADÓ ◆ |
|