Kimberly Butler

2007. február 26-én nyitottam ki először baba szemeimet, egy csodaszép, harmatcseppes napsütötte reggelen, egy New York-i korház szülőszobájában. A születésemet követő békés családi hangulat az én esetemben azonban nem tartott néhány hétnél hosszabb ideig. Az édesanyám ugyanis kis idővel a korházból való hazaengedésünk után, úgy döntött örökre elhagy bennünket, nem hagyva mást maga mögött csak egy búcsú levelet, benne megindokolva röviden a tetteinek miértjeit. Én, akkoriban kisbabaként még nem tudtam felfogni ennek lehetséges következményeit, csak később.. mikor már elkezdtem felcseperedni. Majd látva, hogy az osztálytársaim mind az anyukáikkal és apukáikkal együtt járnak ide-oda, óviba, játszótérre.. kezdett egyre jobban eluralkodni rajtam az a bizonyos hiányérzet is. Persze, apu mindig mellettem volt, a legjobb barátjával együtt, aki az évek alatt afféle nagybátyj szerűvé is vált az életemben.
Női példakép híján, nem hiszem, hogy bárki is elcsodálkozna azon, ha kijelentem azt, hogy apás lettem. Az apukám volt az én hercegem, a példaképem és a mentsváram egy személyben. Mindig igyekezett mellettem lenni, pótolni anyut is, amennyire tudta, akkor is, mikor legszívesebben mással foglalkozott volna. Néha, mikor betegeskedtem vagy egyszerűen nem tudtam elaludni, velem is éjjelezett, meséket olvasva fel, majd mellettem is szunyókált, hogy elijessze a szörnyeket, melyek az ágyam alatt laktak. A jelenléte mindig sokat segített, erőt meríthettem belőle, bármivel is néztem éppen szembe.
Az óvi, majd az általános iskola kezdetekor elég visszahúzódó és csendes voltam, nehezen barátkoztam, elég bizonytalanul álltam a többiekhez.. majd, ahogy megismerkedtem Ashley-vel és Barbie-val kicsit én is felbátorodtam, ami egy év múlva már az öltözködésemen is látszani kezdett. Értem ez alatt azt, hogy próbáltam a korosztályombeliekhez hasonlóan én sem kitűnni a tömegből, és szép felsőkben, ruhákban járkálni. Ashley anyukája is bizonyos időközönként meglepett bennünket egy-egy csinos felsővel, vagy ruhácskával. Ha ki kellene választanom a kedvenc kiegészítőmet, akkor a kedvenc pántjaimat említeném meg. Nélkülük ritkán hagyom el a lakást, annyira ragaszkodom hozzájuk.
A hajamat  olyan 5-6 éves koromtól egyedül rendezem, fésülőm, kötöm, fonom, a kedvemtől függően. Bár, a fonás egyedül még nem megy.. ahhoz valamelyik barátnőmtől is segítséget kell kérnem, mert hát, apu az ilyesmihez nem túlzottan ért. De, mindezt nem is bánom, ahogyan azt sem, hogy a konyhában sem a legtehetségesebb. Segítek neki, ahol csak tudok, sőt Barbie anyukájától még egy könnyű receptet is sikeresen eltanultam, amit azóta előszeretettel el is készítek vacsoraidőre.
Míg kezdetben a csajokkal való közös foglalkozásaink nagyrészt a babáink felöltöztetéséből és különböző szituációk velük történő kijátszásából álltak, fél évvel később az érdeklődésünk már picit másabb irányba kezdett el terelődni: a sminkek és a divatos öltözködés felé. Igazából Ash révén barátkoztam meg először a sminkelés művészetével, aki a nővére szemhéjfesték palettáját elcsórva mutatta meg nekünk, mivel is szokták a felnőtt nők csinosítgatni magukat. Annyira megtetszett a dolog, hogy hamarosan én is kikönyörögtem magamnak egy sajátot aputól, amit később persze előszeretettel használtam is rajta. Bár, ő legtöbbször próbált jókedvet vágni a dologhoz, azért látszott rajta, hogy nem igazán volt ínyére a kísérletezésem. Mondjuk, ezzel én csak nagyon ritkán törődtem.. Minden "művemet" természetesen meg is örökítettem a fényképezőgépünkkel, hogy később másoknak is eldicsekedhessem, mit is csináltam.. és egy részem azért abban is reménykedett, hogy esetleg a közel jövőben valamikor anyu is újból felbukkan majd az életünkben és neki is megmutathatom az alkotásaimat.