arien j. coy

-  Nézz rám, Arien.

A szoba a hold sápadt fényében fürdött; a padlóról felszállingózó porszemek ezüstös ködként lebegtek a levegőben, minduntalan megragadva a fiú tekintetét; macska módjára nézett utánuk, azzal a gondolattal, hogy utánuk kapjon, kergesse őket és végül leigázza, uralma alá hajtsa az apró, táncoló kis porcsillagokat; de aztán Ő közbeszólt, nevén szólította őt és akkor már nem tudott nemet mondani Neki. Óvatos, holdkóros mozdulattal emelte fel a fejét; ébenfekete íriszein visszacsillant a hold egy kósza, ezüstös sugara, ahogy fejét félrebillentette, elérve ezzel azt, hogy a nyakába csatolt nyakörv lánca aprót csörrenjen, csilingelve-susogva. A szatén gyengéden simult a bőrére, mint egy szerető gyengéd ujjai, ahogy felemelte fejét, pillantását puhán lesunyva, mégis a gazdája arcára emelve.

-  Gyönyörű vagy ilyenkor... Leigázva, megtörve.

A szavak ezer apró darabra törtek, ahogy a fiú levegőt vett, megtörve a hirtelen beállt csendet; lelki szemei előtt látta is, ahogy ezer apró kristályszilánk hull köréjük, befedve a helyiség üres padlóját, nehéz hó-plédként simulva a reszkető vállakra, az elegáns, drága öltönyre. Nem mert megszólalni; hangja egyébként is elakadt a torkában, mintha csak szöges drótot vontak volna karcsú nyaka köré, ami most a bőrébe vágott, ezer apró sebet ejtett rajta. Meztelen bőrére jégvirágokat fagyasztott a dér, a hűvös távolságtartás, ami a Férfi hangjából hallatszott, de ő mégis úgy itt a szavait, mintha csak a legédesebb ambrózia lett volna.

Mostanában ritkán volt alkalmuk csak kettesben lenni; Ő gyakran elutazott, mondván, hogy üzleti ügyekben, és olyankor a fiú egyedül volt a házukban, abban a csendes kúriában, amiben már évek óta lakott, és aminek minden zugát kiismerte már. Olyankor a nehéz falak csendesek voltak; ő maga lábujjhegyen járta a folyosókat, félve, hogy ha zajt csap, majd elszalasztja a léptek halk koppanását a márványpadlón, mikor a gazdája hazatér. Olyankor tényleg gyötörte a magány, gondolatai kószán szállingóztak a semmiben, mindennapi tettei pedig rutinná váltak, mechanikus cselekvésekké, amiket az évek alatt beprogramoztak neki. Olyankor gyenge volt és törékeny; mint szellem, osont egyik árnytól a másikig, mintha keresett volna valamit, amit egykor ismert, de mégis ismeretlen volt számára, mert eltompult érzékei nem ismerték fel, nem ismertek már fel semmit a Gazdája illatán és látványán kívül, és Ő nélküle el volt veszve, legalábbis a házuk falain belül, amiket olyankor alig hagyott el.

De most Ő itt volt vele; ujjai szórakozottan játszottak a póráz láncával, ahogy közelebb édesgette őt magához, kezét felé nyújtva - ez volt a megérdemelt jutalom, amiért jó volt, engedékeny és szelíd; igaz, a fehér tabletta után mindig ilyen volt, és olyankor a felhőkön járt és a széllel táncolt, és olyankor a világa a szivárvány összes színében játszott, és minden érintés szelíd volt és élvezetet hozott, pillanatnyi boldogságot, mikor az ujjak a húsába martak és az éles acél a bőrén karcolt végig, mély, vörös hegeket hagyva a testén és a vér szagát a levegőben. És most ott térdelt előtte; hóka bőrén ezernyi és egy apró sebbel, az Ő szerelmének bizonyítékaival, mint ezer apró, marcangoló kis lángnyelvvel a bőrén; pillantása ködös volt még, de büszke, mint egykoron, mikor megismerte, mikor először engedte, hogy a Kéz az arcára simuljon, hogy úgy cirógassa, mintha ő lenne a legértékesebb dolog ezen a világon.

Ott térdelt előtte és csak nézte; nem tudta elszakítani tőle a pillantását, mikor végre összeakadt az Övével, és csak nézte, szivacs módjára fogadta magába a látványt és a gyönyört, ami vele járt, az elégedett mosolyát, az arcának a vonásait. És mikor felé nyújtotta a kezét, macska módjára simította hozzá az arcát; és Ő megint úgy simogatta, mint régen, és ha tehette volna, dorombolt volna is hozzá, de így csak lehunyta a szemeit, ajkait pedig halvány mosolyra húzta, amennyire csak az alsó ajkára harapott seb engedte.

-  Így akarok rád emlékezni, Arien.

A szíve kihagyott egy dobbanást; tudta, valahol mélyen érezte, hogy ezek csak üres szavak, mégis, a szíve megrebbent a bordái mögött a hallottakra. Kedve lett volna szidni magát a naivitásáért, azért, mert engedte magát így behálózni, de tudta, nem tiltakozhat; elvégre is gyenge, túl gyenge hozzá, a teste, a lelke, az akaratereje már csak árnyai régi önmagának, és hát... ott van még Ő.
A pórázt tartó kéz.
A kéz, ami szeretve és óvatosan simogat.
A kéz, amitől nem tud elhúzódni, bármennyire is akarna.