Ace Carver

Ace Carver gyakran elgondolkodik azon, hogy vajon mi lehet ijesztőbb az embernek. A tudat, hogy meg fog halni és számára már nincs holnap vagy pedig az, hogy a gyilkosa még csak egy rendes indokot sem tudott kitalálni arra, hogy miért is vet véget földi szenvedéseinek. Mindig rákérdez erre, amikor úgy dönt, hogy elveszi valakinek az életét. A kínzás és a sikolyok olyan örömöt okoznak benne, mint egy átlagos emberben a boldogsághormonok, amiket a csokoládé vagy éppen az orgazmus képez.
Választ nem szokott kapni a gondolatára, ami főként a hiányzó nyelv vagy esetleg összevarrt száj miatt van. De végül mindig arra a következtetésre jut, hogy őt nem izgatja a félelem. Amennyire emlékszik rá egész gyerekkora óta másként működött, mint a rendes gyerekek. Ha egy öt évesnek elveszi egy másik, sokkal nagyobb gyerek a játékát az általában sírva fakad és egy felnőtt után keres segítségért. Carver ellenben csendben figyelte az eseményeket. A kis dagadt Pete Douglas az óvodában az egyik legnagyobb és legfélelmetesebb gyereknek számított. Hiába, a szülőknek fogalmuk sincs arról, hogy a hierarchia már a kicsiknél is kialakul. Minden gyerekben félelmet keltett a túltáplált betontömb. Viszont Carver... neeeem, ő már akkor sem volt átlagos. Több kellett ahhoz, hogy valami vagy valaki elijessze. Így nagyobb eszközökkel még nem rendelkezve, egy ollóval -olyannal, amit csak a felnőttek használhattak, éles hegyűvel- a kezében állt bosszút a pufók fiún. Akkor még nem tudta, hogy milyen jó érzést keltett benne amikor a penge élével átvágta a torkát. Azt viszont tudta, hogy bajba kerülhet a dolog miatt, ezért az apukájától tanultakat vetette be. Az udvaron álló bungallóban követte el a gyilkosságot, így szemtanú hiányában a később kiérkező rendőrbácsiknak azt mesélte, amit az apja elvárt volna tőle: Pete Douglas elvette az óvónénitől az ollót és megcsúszott a vizes kisház padlóján. Micsoda tökéletesség, nemde? Ki gyanúsítana meg egy ártatlan fiút?
Az édesapja ellentétben tudta az igazságot. Ismerte már a fiát és azt, hogy mire volt képes. Pedig még csak kisiskolás sem volt. Így a néha egyértelmű bizonyítékokat Mr. Carvernek kellett elrejtenie, miután Ace elkövetett egy-egy "csínytalanságot", ahogyan az apja szerette nevezni a vérontást.
Már most, a Carver családnak egy nagyon hosszú és véres története van. Az egész pedig egy olyan személlyel kezdődött, aki belevéste a nevét a történelembe. Az angliai gyilkos, a 19.századból aki mind a mai napig leleplezetlen maradt. Arra viszont senki sem gondolt, hogy Hasfelmetsző Jack netán családot is alapít. Márpedig Ace az ő távoli leszármazottja. Az évek alatt az brit család Amerikában kötött ki, így az akcentust a legfiatalabb Carvernek már nem sikerült elsajátítania.
Az öldöklés, ami a józanész határait már rég túllépte jellemezte az egész férfi ágot, Jack után. Hiszen valakinek tovább kell vinni a nevet és megszabadítani a Földet a nyomorult és jelentéktelen életektől. A cél időközben kicsit megváltozott, de a lényeg mindig ugyanaz maradt: szenvedjen mindenki, aki azt hiszi olyan tökéletes a világ, illetve halál vár arra is, aki megrontja a világot. Nemes cél lenne? Nem, akármennyire is őrült Mr. Carver, ő nem hiszi el azt, amit távoli rokona és példaképe: amit tesznek az nem nemes, nem tiszta és végképp nem hősies. Ugyanolyan mocskosak, mint a többi patkány ezen az átkozott bolygón. Egy dologban viszont jobbak. Hiszen az a több száz -talán ezer- ember, akiket kevesebb mint kétszáz év alatt eltakarítottak ebből a létezésből valamilyen szinten jobbá teszik őket.
Ace sem lehetett kivétel, erről pedig az édesapja remekül gondoskodott. Első lépésként megszabadította az anyjától, a nőtől aki életet adott neki. Az anyai szeretet gyengeséget szül az emberben. Márpedig ő nem engedhette, hogy az örökösének bármilyen gyengesége is legyen.
Az árnyvadász létet már rég megtagadta Mr. Carver. Az előnyökkel persze szívesen élt, de a nagyapjának köszönhetően már rég eltűntek a Klávé és a többi bohóc figyelő szemei elől. A gyerekes harc a Körrel pedig egyáltalán nem izgatta, hiszen mindkét felet teljes szívéből megvetette. A rúnákat azonban megtanította a fiának. Így Ace erősebbé válhatott a mondénokkal szemben.
Így Carver tanult, fejlődött. Rájött, hogyan kell elrejteni a hullákat és persze ahogyan egyre nagyobb lett egyre jobban élvezte azt, amit csinál. Viszont a nézetei teljesen megváltoztak. Hol érdekelte őt, hogy valaki bűnös vagy nem bűnös?! A világ romlott és nem kell indokot keresni ahhoz, hogy elvegye valakinek az életét. Hiszen senki sem jó vagy rossz. Olyan csak a gyerekeknek való mesékben van. S a való világban sohasem a jónak tituláltak nyernek. A romlottság áldás és művészet. Az örege viszont nem így vélekedett a dolgokról. Így amikor eljött az ideje végzett vele is. Szép lassan, kiélvezve a fájdalom minden egyes pillanatát. A kacaj az! Igen, talán az a legijesztőbb amit az áldozat tapasztal. Az az eszelős nevetés, ami jelzi azt, hogy az elme már roncsolódott. Nem olyan szinten, ahogyan azt az apja elképzelte. Sokkalta betegebb és hátborzongatóbb módon. Volt ideje gyakorolni azt a hosszú, fülfájdító nevetést és volt kitől eltanulnia. A kitalált Gotham város főgonosza nagyon megihlette a fiút, még akkor is, ha tudta, hogy nem valóságos személy. Jack mellett ő lett a példaképe és minden vágya az volt, hogy olyan személlyé váljon, mint az a kettő.
Valamit azért csak sikerült véghez vinnie tizennyolc éves korában. Az apja összes vagyona rászállt, ami nem volt kis pénz, tekintve, hogy az egyik nagy mágnáscégnek dolgozott. Így nem számított problémának, ha egy-egy félrecsúszott esetet el kellett sikálnia. Az emberek bármit képesek megtenni a pénzért. Ezen következtetés után pedig úgy döntött, hogy folytatja apja munkáját. A cég igazgatójaként jó sok beleszólása lett a város dolgaiba. Micsoda dolog, hogy egy elmebeteg kezébe került több millió ember élete valamilyen úton-módon.
De a valódi életcéljában sem hagyott fel. Hogyan is tehette volna, amikor olyan extázist nyújt neki amikor a késsel felszabhatja egy másik ember bőrét. Az anatómia nagyon foglalkoztatja, így jobban szereti felvágni az embereket, mint sem pisztolyt használni, ami egy pillanatig tart csak minden élvezet nélkül. Még akkor is, ha a végeredmény ugyanaz. Egy újabb hulla végzi a folyóban, egy húsfeldolgozóban és így esetleg az emberek tányérján.
Micsoda humorral tölti el, amikor elgondolkozik azon, hogy esetleg pont az áldozat családja fogja a tányérjára tálalni az egykori szerettüket.
Persze nem mindegyik hullát tünteti el a kíváncsiskodó szemek elől. Az még izgalmasabb, amikor egy adott adrenalin szintet elér azáltal, hogy valaki követi az elszórt morzsákat és nyomokat, amiket maga után hagy egy-egy esetnél.
Az újságok is jól ismerik a műveit és nagy szeretettel olvassa a kritikákat. A neveket is bájosnak, olykor mulatságosnak találja, amit éppen rá aggatnak az újságírók. Névjegye is egyértelmű és családját meg nem tagadva, az őse tiszteletére minden áldozatába belevési: