|
Discord szerver
Shadowhunters
|
Utolsó posztok Tagjaink tollaiból | |
User statisztika Belépett tagjaink | Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 7 vendég Nincs A legtöbb felhasználó (138 fő) Kedd Okt. 15, 2024 8:05 pm-kor volt itt. |
| Lélekszámláló Elfogadott tagjaink
Csoportok :: | | | | |
Összesen :: | 21 | | 11 | 10 |
Angyalok :: | 2 | | 2 | 0 |
Klávé tagok :: | 1 | | 0 | 1 |
Árnyvadászok :: | 2 | | 2 | 0 |
Kör tagok :: | 0 | | 0 | 0 |
Tündérek :: | 1 | | 0 | 1 |
Mondének :: | 3 | | 0 | 3 |
Félvérek :: | 1 | | 0 | 1 |
Dámpírok :: | 0 | | 0 | 0 |
Vámpírok :: | 3 | | 1 | 2 |
Vérfarkasok :: | 6 | | 4 | 2 |
Boszimesterek :: | 2 | | 2 | 0 |
Bukott angyalok :: | 0 | | 0 | 0 |
Démonok :: | 0 | | 0 | 0 |
|
Legaktívabbak A hónap méhecskéi | |
|
|
| Re: arien j. coy ↠ Szer. Aug. 17, 2016 5:00 pm |
Gratulálunk, elfogadva! Üdvözlünk az oldalon
Drága Rien, Először is hát... váó! Én mondom, hogy minél több lappal találkozom, és minél inkább olvasom őket, avagy jelen esetben elfogadom, nos annál jobban úgy érzem, hogy valami olyannak leszek a részese, aminek eddig nem. Persze mindezt jó értelemben, hiszen csodálatos volt az írásmódod, és magával ragadott a lapod. Satnya sors ide, vagy oda. Röviden tartó kínzó élvezet, avagy csak ' bár' tovább folytatódott volna az írás.. De mindenesetre egyszer mindennek vége szakad, nem de? Tetszett az elejétől a végéig, a kiragadott körülmény leírás, a belső gondolati játszma, és ahogy a szavak találkoztak egymással. Beletudtam magamat képzelni a helyzetbe, és áttudtam élni azt, amit visszaakartál adni. Lenyűgöztél - csakhogy egyszerűsítsek Na hát! Na hát, kicsi Rien! Kíváncsi leszek, hogy hová is sodor téged az életed, viszont.. mindenesetre, mint boszorkánymester a boszorkánymesternek megsúgom, hogy: ne hagyd magad ily könnyen elcsábítani, hiszen jobb a saját lábadon állni, és a földön járni Mondanék még sok-sok szépet, jót, és... áh, rosszat nem tudok Aki erre mégis tud mondani, nos azt megverem :'D Haladva a korral, és persze magammal, nos el vagy fogadva, kérlek! Bár ezek után még ott vannak neked a foglaló szekciók, és csak azután látogass el a játéktérre! Jó utat, barátom! |
| | |
| arien j. coy ↠ Szer. Aug. 17, 2016 4:18 pm |
Arien Jules Coy | ₰ Becenevek: ha már nagyon muszáj, legyen Rien ₰ Csoport: boszorkánymester ₰ Play by: Mark Tuan ₰ Foglalkozás: rúdtáncos ₰ Kor: 417 (22) |
a múlt árnyai
- Nézz rám, Arien.A szoba a hold sápadt fényében fürdött; a padlóról felszállingózó porszemek ezüstös ködként lebegtek a levegőben, minduntalan megragadva a fiú tekintetét; macska módjára nézett utánuk, azzal a gondolattal, hogy utánuk kapjon, kergesse őket és végül leigázza, uralma alá hajtsa az apró, táncoló kis porcsillagokat; de aztán Ő közbeszólt, nevén szólította őt és akkor már nem tudott nemet mondani Neki. Óvatos, holdkóros mozdulattal emelte fel a fejét; ébenfekete íriszein visszacsillant a hold egy kósza, ezüstös sugara, ahogy fejét félrebillentette, elérve ezzel azt, hogy a nyakába csatolt nyakörv lánca aprót csörrenjen, csilingelve-susogva. A szatén gyengéden simult a bőrére, mint egy szerető gyengéd ujjai, ahogy felemelte fejét, pillantását puhán lesunyva, mégis a gazdája arcára emelve. - Gyönyörű vagy ilyenkor... Leigázva, megtörve.A szavak ezer apró darabra törtek, ahogy a fiú levegőt vett, megtörve a hirtelen beállt csendet; lelki szemei előtt látta is, ahogy ezer apró kristályszilánk hull köréjük, befedve a helyiség üres padlóját, nehéz hó-plédként simulva a reszkető vállakra, az elegáns, drága öltönyre. Nem mert megszólalni; hangja egyébként is elakadt a torkában, mintha csak szöges drótot vontak volna karcsú nyaka köré, ami most a bőrébe vágott, ezer apró sebet ejtett rajta. Meztelen bőrére jégvirágokat fagyasztott a dér, a hűvös távolságtartás, ami a Férfi hangjából hallatszott, de ő mégis úgy itt a szavait, mintha csak a legédesebb ambrózia lett volna. Mostanában ritkán volt alkalmuk csak kettesben lenni; Ő gyakran elutazott, mondván, hogy üzleti ügyekben, és olyankor a fiú egyedül volt a házukban, abban a csendes kúriában, amiben már évek óta lakott, és aminek minden zugát kiismerte már. Olyankor a nehéz falak csendesek voltak; ő maga lábujjhegyen járta a folyosókat, félve, hogy ha zajt csap, majd elszalasztja a léptek halk koppanását a márványpadlón, mikor a gazdája hazatér. Olyankor tényleg gyötörte a magány, gondolatai kószán szállingóztak a semmiben, mindennapi tettei pedig rutinná váltak, mechanikus cselekvésekké, amiket az évek alatt beprogramoztak neki. Olyankor gyenge volt és törékeny; mint szellem, osont egyik árnytól a másikig, mintha keresett volna valamit, amit egykor ismert, de mégis ismeretlen volt számára, mert eltompult érzékei nem ismerték fel, nem ismertek már fel semmit a Gazdája illatán és látványán kívül, és Ő nélküle el volt veszve, legalábbis a házuk falain belül, amiket olyankor alig hagyott el. De most Ő itt volt vele; ujjai szórakozottan játszottak a póráz láncával, ahogy közelebb édesgette őt magához, kezét felé nyújtva - ez volt a megérdemelt jutalom, amiért jó volt, engedékeny és szelíd; igaz, a fehér tabletta után mindig ilyen volt, és olyankor a felhőkön járt és a széllel táncolt, és olyankor a világa a szivárvány összes színében játszott, és minden érintés szelíd volt és élvezetet hozott, pillanatnyi boldogságot, mikor az ujjak a húsába martak és az éles acél a bőrén karcolt végig, mély, vörös hegeket hagyva a testén és a vér szagát a levegőben. És most ott térdelt előtte; hóka bőrén ezernyi és egy apró sebbel, az Ő szerelmének bizonyítékaival, mint ezer apró, marcangoló kis lángnyelvvel a bőrén; pillantása ködös volt még, de büszke, mint egykoron, mikor megismerte, mikor először engedte, hogy a Kéz az arcára simuljon, hogy úgy cirógassa, mintha ő lenne a legértékesebb dolog ezen a világon. Ott térdelt előtte és csak nézte; nem tudta elszakítani tőle a pillantását, mikor végre összeakadt az Övével, és csak nézte, szivacs módjára fogadta magába a látványt és a gyönyört, ami vele járt, az elégedett mosolyát, az arcának a vonásait. És mikor felé nyújtotta a kezét, macska módjára simította hozzá az arcát; és Ő megint úgy simogatta, mint régen, és ha tehette volna, dorombolt volna is hozzá, de így csak lehunyta a szemeit, ajkait pedig halvány mosolyra húzta, amennyire csak az alsó ajkára harapott seb engedte. - Így akarok rád emlékezni, Arien.A szíve kihagyott egy dobbanást; tudta, valahol mélyen érezte, hogy ezek csak üres szavak, mégis, a szíve megrebbent a bordái mögött a hallottakra. Kedve lett volna szidni magát a naivitásáért, azért, mert engedte magát így behálózni, de tudta, nem tiltakozhat; elvégre is gyenge, túl gyenge hozzá, a teste, a lelke, az akaratereje már csak árnyai régi önmagának, és hát... ott van még Ő. A pórázt tartó kéz. A kéz, ami szeretve és óvatosan simogat. A kéz, amitől nem tud elhúzódni, bármennyire is akarna.
|
| | | |
| Engedélyek ebben a fórumban: | Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
| |
| |
| |