Gyakorlóterem

Jace + Clary

Mióta minden történt, mióta életemben először hasznosítottam az erőt amit voltaképpen Valentine-nak köszönhetek, minden olyan csendes volt. Amolyan vihar előtti csendet jelképezte és óva intett bennünket attól, hogy lankadjon a figyelmünk. Annyi mindenen mentünk már keresztül együtt és külön, hogy én már képtelen volnék egy percig is elhinni, hogy igen. Valóban minden rendben van, a gonosz közelsége elillant. Valentine nem árthat nekünk míg el van zárva, de akkor sem fogok megnyugodni. – Mióta csak megismertem Clary-t minden más lett. Nem azért mert bajt hozott a fejünkre, hanem mert végre megmutatta mi van odakint. Eddig nem láttuk fától az erdőt, a Klávé megannyi titkot rejtett el előlünk mindvégig azt gondolva, hogy soha nem jövünk rá, hogy valami nincs rendben. Clary volt az egyetlen aki elég bátor volt ahhoz, hogy felfedje mindezt és ne csak begubózzon és rettegjen a sötétben lakozó szörnyektől. Én mindig is tudtam, hogy Ő nem egy szánalmas mondén. Már az első pillanattól fogva tudtam, hogy közénk való és talán szép lassan is, de ezt be is bizonyította. Aznap este látott a Pandemonium előtt, ami elég okot adott rá, hogy higgyek magamban és abban, hogy a gyógyító rúna felfestésével nem egy szörnyeteget teremtek. Használt, mert mindvégig árnyvadász volt, csak nem tudott róla. Én pedig Jace Wayland, vagy Morgenstern, tudja is a fene, végig tudtam. És amennyire ellenséges szemek fogadták, annyira barátságos szemek őrzik most. Végre már Alec és közte sem akkora a nézeteltérés ami talán Jocelyn halálának is köszönhető, de nem számít az ok. Csakis a cél az ami számít, ami meghatároz bennünket és én személy szerint nagyon örülök ennek. Nem tudja senki míg meg nem tapasztalja milyen dönteni testvér, parabatai és testvér vagy barátnő között. Nem is akartam dönteni soha, én mindkettejüket szerettem mindvégig, még ha egymást fel tudták volna akasztani néha.
Az utóbbi napban még a megszokottnál is jobban érzem magam feltöltötten és harca készen, mint ezidáig bármikor. Ami pedig Valentine-t illeti, nem tudom mi történhetett akkor és már ideje, hogy megtudjam, ahogy azt is ki vagyok valójában, ugyanis nekem és Clary-nek ideje tiszta vizet öntenünk a pohárba. Meg kell tudnom mi igaz vagy mi nem. Nála senki nem tudja jobban kiismerni Valentine lépéseit így abban reménykedek, hogy őszinte legyek, hogy elmondta elvétve vagy közvetlen neki a tényleges igazságot. Mert én már nem is tudom hányadán állok Clary-vel, hogy a barátnőm, vagy a húgom. Mindez nagyon nem mindegy. Mikor megcsókoltam, majd rá pár nappal megtudtam, hogy a testvérem azt sem tudtam mit gondoljak. Egyszerre voltam rosszul a gondolattól, hogy megcsókoltam a húgomat és egyszerre vágytam, hogy megtegyem ismét. Mert nem akartam, hogy ez válasszon el tőle, de mégis megtörtént és úgy érzem ez volt a célja Valentine-nak. Mintha mindenáron külön akarna tudni bennünket. Talán mert együtt erősebbek vagyunk és fél, hogy legyőzzük. Bár joggal fél, hiszen nem régiben is ez történt és azért tart ott ahol.
A gyakorlóterembe sétálok a szeráfpengém kíséretében. Örülök, hogy végre rendes harci eszközökkel gyakorolhatok, ráadásul Clary-vel, ugyanis mára lett megbeszélve a mi kis edzésünk. Minden bizonnyal még abban is bízok, hogy ismét felszínre törik az angyal és végre megtudhatom mi is ez valójában. A dolog ami aktiválja az összes rúnámat vagy éppen azt amelyikre gondolok. Talán koncentráció idézi elő? Vagy valami más? Egyáltalán mi ez, az angyal csinálja? Azért van mert Valentine kísérletezett velem? Mert angyalvért fecskendezett a vérembe? Pontosabban anyám méhébe? Ezért lenne mindez? Egyáltalán mégis milyen szörnyeteg tesz ilyet. Kísérletezik egy babával aki még meg sem született. Mi lett volna ha nem segített volna hanem rontott volna mindenen? Én most nem állnék itt egy hülye kísérlet miatt. Egyszerűen efelett nem tudok elsiklani. Folyamatosan ezen kattogok, hiába is bármi.

598 szó / raindrops / Ezzel is megérkeztem babe

Josh & Ev

Én is elmosolyodtam halványan a köszöntésére, ami egy külső szemlélőnek úgy tűnhetett, mintha örömömben cselekedtem volna így, de valójában nem volt igaz – belül nem éreztem semmi mást, csak szomorúságot. Szomorúságot az iránt, hogy a kapcsolatom Joshsal ennyire megromlott, és szomorúságot az iránt, amiért én kicsit sem tehettem semmit azért, hogy újra a régi legyen. Valaki mindig azt mondogatta, hogy semmit sem lehetetlen megjavítani, s habár némileg igazat adtam ennek, de tagadhatatlan volt az is, hogy ami egyszer eltört, az soha nem lesz már olyan, mint fénykorában – ahogy a vázán is megmarad a repedés a ragasztás ellenére is, úgy a kapcsolatokon is. Akkor pedig főleg, ha a másik fél nem akar semmit tenni azért, hogy megbeszéljük az eltávolodás okát. És Joshnál pontosan ezt éreztem, ez pedig mindennél jobban idegesített. Mintha csak én ragaszkodtam volna ahhoz a szoros kapcsolathoz, ami kettőnk között volt.
Amikor benyögte Josh, hogy dolga van, annak ellenére is, hogy az előbb közöltem vele, nem érdekel, ha van már más programja mára, lefagyott a mosoly az arcomról. Először hitetlenkedve pillantottam a bátyámra, majd megjelent a düh is, ami csak még jobban fokozódott, ahogy azt állította, az a normális, ha mindketten járjuk a magunk útját. Én pedig… egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy pont a bátyám fogja ezt mondani egyszer. Olyan volt, mintha egy teljesen más emberrel álltam volna szemben, és nem azzal, akit már 21 éve ismerek. Hogy megbántott-e? Meg, de még mennyire, és ezt az arcomról is tökéletesen le lehetett olvasni, de ebben a pillanatban nem érdekelt. Akartam, hogy Josh tudja, most átlépett egy határt. Lehet, hogy már közel sem volt olyan a kapcsolatunk, mint régen, de ettől függetlenül sem tetszett, hogy ekkora egy érzéketlen seggfejjé vált. Ha mással viselkedett így, az teljesen hidegen hagyott, na de hogy pont velem… Felháborított, nem is kicsit, így az első reakcióm az volt, hogy megfogtam azt tárgyat, ami hirtelen a kezem ügyébe került, és hozzávágtam azt a bátyámhoz – ez jelen esetben egy rongy volt, amivel a szeráfpengéket szoktuk letisztítani.
- Annyira, de annyira egy tapló vagy, mondták már? – vetettem a szemére villámló tekintettel. – Én idejöttem hozzád szép hangnemben, hogy megbeszéljük, mégis mi a fene bajod volt mostanában, erre ezt kapom?! Ezt érdemlem szerinted, Joshua Heallight? A tulajdon húgod vagyok, és nem a kutyád, akivel úgy beszélhetsz, ahogy akarsz! De tudod mit? Engem már nem érdekel ez az egész, menj a dolgodra, és fordulj fel, ha azt akarsz… Úgy sem érdekel téged az, hogy velem mi van és mi sem.. – kiabáltam először a bátyámmal, majd az utolsó mondatom már csak szinte egy morgás volt, ha értette Josh, amit mondtam, akkor értette, ha nem, akkor engem az sem érdekelt.
Mérges és csalódott voltam, ami nem épp egy kellemes egyveleg volt, de persze gondolom ez sem foglalkoztatta a bátyámat. Annyira elvolt a saját világában, hogy senkivel sem foglalkozott közben, ami nem is érdekelt volna túlzottan, ha nem éreztem volna végig úgy, hogy valami rosszban sántikál, hogy ezúttal ő az, aki bajba sodorja magát. Mert lehetséges, hogy némileg igaza volt abban, hogy a felnőtté válás egyik velejárója az, hogy a testvérek kialakítják a saját életüket, és már nem osztanak meg egymással mindent úgy, mint régen, de az, amit Josh művelt, az koránt sem volt normális. Egyik pillanatról a másikra váltott nagyon távolságtartóvá, és emiatt lett nekem olyan érzésem, mintha titkolna valamit előlem. Valami komolyat. És elhatároztam magamban, hogy kerül, amibe kerül, de ki fogom deríteni az igazságot, azonban nem most. Most csak dühös akartam lenni, és ha Josh itt hagyott, akkor kiengedhessem a felgyülemlett feszültséget egy kis edzéssel. Aztán pukkadjon meg egyedül!
Durcás arccal karba tettem a kezemet, majd hátat fordítottam Joshnak, s amikor úgy ítéltem, hogy most már kellő távolságba értem tőle, nemes egyszerűséggel leültem a földre. Ha Josh ekkor még itt volt, akkor majd felnyársaltam őt a tekintetemmel, de ha mondjuk úgy döntött, mégis csak marad még beszélgetni, akkor nem cselekedtem semmit, csak félrefordítottam a fejemet, hogy lássa, egy egyszerű bocsánatkérés ezúttal nem lesz elég.

Bátyóóóó   ● words: 651 ●

Josh & Ev

Az utóbbi időben olyan sok minden történt, s olyan sok mindenre derült fény, hogy egyszerűen nehéz volt feldolgoznom mindazt. Kezdve onnan, hogy Magnustól végre megtudtam az igazságot a szüleim haláláról, egészen odáig, hogy Aldertree majdnem megöletett minket Simonnal. Persze az utóbbi előbb történt, mint az, amikor Magnusnál jártam, de így, hogy végre ismertem az egész sztorit, már tényleg mindent értettem. Aldertree akkor tényleg azért választott csak engem és Simont arra a lehetetlen küldetésre, mert el akart tenni minket láb alól – ez volt a Klávé módszere. Persze, ha valakivel ezt így közöltem volna, biztos furcsán nézett volna, nem értve, hogy mégis honnan szedek ekkora baromságot, de így volt, éreztem minden porcikámban. A Klávé nem bízott bennem, a szüleim múltja miatt, s ebben az ínséges időkben, amikor Valentine szabad lábon garázdálkodhatott mindenfelé, minden kétes múlttal rendelkező személyben potenciális kémet sejtettek. Ezt normális esetben meg is értettem volna… Nem, mégsem voltam képes megérteni.
Nem értettem, hogy egy szülő mióta határozta meg ennyire a gyerekeit, főleg, hogy nélkülük kellett nekünk felnőnünk. 10 évesen tényleg sok mindennel mérgezhettek volna minket… Meg egyébként is, a szülő bűne az övé is marad, nem száll tovább a gyerekeire, és én soha nem adtam okot a bizalmatlanságra. Legalábbis, mindig így gondoltam. De a Klávé mindenesetre nem így látta, ami azért elég szomorú volt.
A legrosszabb az egészben pedig az volt, hogy eltávolodtunk Joshsal egymástól. Nem tudom, hogy mikor vagy hogy történt, már csak azon kaptam magam, hogy néha napokig nemhogy nem beszélünk egymással, de még csak nem is látom, aztán nem osztottam már meg vele mindent… Régebben ez elképzelhetetlen volt a számomra. Hisz állandóan egymás nyakán lógtunk, pontosabban én Joshén, mindenesetre a tényen nem változtat, hogy folyton együtt voltunk. Mellettem volt az első szerelmi csalódásomkor; amikor először kevertem balhét, ő volt az végül, aki vállalta helyettem a felelősséget és elfogadta a büntetést… Ő volt az én drága bátyám, az egyetlen megmaradt családtagom, akire, amióta csak az eszemet tudom, számíthattam. És tessék, lássék, itt tartottunk most. Kicsit sem örültem ennek, de lassan már tényleg olyan volt, mintha a mi szoros kapcsolatunk csak egy fakó, múltbéli emlék lenne, s mi sem lennénk többek egymásnak egy idegennél. Utáltam ezt az érzést, mert nagyon hiányzott nekem. Épp ezért elhatároztam, hogy kerül, amibe kerül, de ma megtalálom őt, még ha a világ végéig is kelljen kutatnom utána. De szerencsére, nem kellett ennyire elmennem a végletekig, ugyanis hamar megtaláltam a gyakorlóteremben.
Épp egy szeráfpengét fogott a kezében, amikor beléptem a helyiségbe én is. Lépteim halkak voltak, nem akartam ugyanis megzavarni őt. Olyan békésnek tűnt így, mintha maga is eggyé vált volna a karddal, hogy nem lett volna szívem rögtön kirángatni a nyugalmából a hülye kérdéseimmel. Nem akartam bizalmatlankodni vele, mert tényleg szerettem és bíztam benne, még az életemet is gondolkodás nélkül a kezébe adtam volna. Ugyanakkor tagadhatatlan volt az is, hogy valami nem volt rendben vele, és szerettem volna ezt megtudni. Vagy legalább megpróbálni kideríteni. Hisz, ahogy most is így végig néztem rajta, egyre jobban növekedett a rossz érzés a szívemben Joshsal kapcsolatban, mintha valami olyanba keveredett volna, ami nem volt helyes. Kérlek, angyalok, mondjátok, hogy nincs igazam, mondjátok, hogy a bátyám még mindig ugyanaz a személy, akinek én megismertem!
- Josh… - szólítottam őt meg halkan, miközben közelebb lépkedtem hozzá, ezáltal sem hagyva neki kibúvót ez a beszélgetés alól. – Beszélnünk kell egy-két dologról – kezdtem bele, majd mielőtt ellenkezni tudott volna kezdeni, felemeltem az ujjamat, ezzel is csendre intve őt. – Nem érdekel, ha van már valami más elhalaszthatatlan programod, mert akkor kénytelen leszel most kihagyni, és egy kis időt szánni a húgodra is. Mert nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, akinek feltűnt, hogy mennyire eltávolodtunk egymástól – sóhajtottam fel, majd fürkészően pillantottam bátyám arcára, válaszára és reakciójára várva.

Bátyóóóó   ● words: 613 ●

331 || black beatles || jobb lesz majd  

Túl laza nap van a hátam mögött, nem kergettem sokáig Ro nyomait, mert nem ment sehova sem. Nem keverte magát bajba, így nem volt szükség rám, és arra, hogy segítsek neki. na nem mintha bármikor is lett volna rám szüksége, és arra, hogy segítsek neki, hiszen amikor legutoljára tettem, akkor is bajba kevertem. Igen, elbasztam, tudom, miattam lett olyan, amilyen, miattam vérfarkas, mert figyelmetlen voltam. Elrontottam, amit még a legbénább ember se vétett volna el, de figyelmetlenné váltam mellette, mert ő jó volt, és elvonta a figyelmem apró beszólásaival, amiket felém intézett. Nem lett volna szabad hagynom, tudom, de nem tudtam összpontosítani, és ha úgy vesszük ez okozta az Ő vesztét. Azt mondjuk a mai napig nem tudtam megfejteni, hogy miért csak megharapta, majd elszaladt. Rám nem támadt, ahogy ő neki sem ártott a vérfarkas, csak megharapta, majd továbbállt, mintha ez lett volna a terve. Oké, lehet nagyon érdekes lehet nekik egy ilyen lényt megharapni, de nem tudom megérteni, hogy abban mi is jó nekik. Számomra ebben nincs semmi logika, vagy relativitás, inkább olyan, mintha tényleg csak ez lett volna a terve, hogy kirántson egyet közülünk, és a saját soraiba állítsa, de annak sem értem a okát. Aztán lehet, hogy csak az zavarta meg, hogy utolsó pillanatban észbe kaptam, és odaléptem, hogy na akkor intézzük el.
Jobb vadész akarok lenni, hiába tanítottak ki, olykor nagyon figyelmetlen vagyok, nem tudom kizárni a külvilágot, de közelharcban jó vagyok, azzal sosem volt problémám, csak a reakcióidőm lassú, mintha ólom súlyok lennének a tagjaimon, vagy az agyam lenne állandóan lefagyasztva. Éppen ezért próbáltam magam gyakorolni a gyakorló teremben, hátha megyek vele valamire, de valahogy nem haladtam előre. Nagyon keveset, de mint már eljutottam erre a következtetésre a közelharc megy, azzal nincs problémám, mert itt minden érzékem az ellenfelemre összpontosul, viszont, ha ilyenkor csapnak tarkón, az megint kimarad persze. Az egyik fordulásnál viszont kirepül a kezemből a bot, ami elrepül, én pedig nagyon félve nézek utána, ki tudja mit tör össze, vagy épp kinek repül neki.

itt meg az én mini záróm ; köszönöm a játékot!

Alec & Ev

Halkan felkuncogtam, amikor Alec azzal jött, hogy nem jó ötlet megmérgezni a partnert rögtön az első randin. Volt igazság abban, amit mondott, és igazából tényleg nem tudtam elképzelni őt, ahogy a konyhapult mögött áll, fején egy kukta sapkával, testén pedig egy kis virágos köténykével, miközben ő maga épp a hagymát szeleteli – már ez a kép olyan vicces volt, hogy képtelen voltam letörölni a vigyort az arcomról. Na persze nem azért, mert nem tudott főzni, egyszerűen csak annyira nem illett hozzá ez az egész szituáció, hogy alapból hülye ötlet volt tőlem pont ezt felhozni neki, elismerem. De azért megnéztem volna, hogy így serénykedik, csak az Intézet ne bánja meg!
Amikor a következő pillanatban Alec mellettem landolt a földön, elégedett mosollyal fordítottam oldalra a tekintetem, hogy lássam, ahogy foggal-körömmel ragaszkodik a győzelméhez. Igaza volt, némileg, de azért tagadhatatlan volt, hogy ugyanúgy győztem én is. Mert habár megadtam magam, de egy igazi harcban nincsenek szabályok, ergo, ha valaki azt is mondja, hogy feladta, az még nem jelenti azt, hogy tényleg így is gondolja – mint most én is tettem. De mivel most csak egy gyakorlásról volt szó, nem szándékoztam Alec orra alá dörgölni az érveimet, hagytam inkább, hogy ne essen csorba a nagy és neves Lightwood büszkeségen. Teljesen csendben viszont mégsem tudtam maradni.
- Te is tudod, hogy nincs teljesen igazad – vágtam vissza neki egy mindent tudó mosollyal az arcomon, de többet nem fűztem hozzá a témához, mert kinéztem Alecből, hogy leálljon velem vitatkozni arról, hogy miért is nyert ő, és nekem miért nincs igazam – néha meglepően kisfiúsan tudott viselkedni, amivel persze nem volt semmi gond, elvégre ugyanezt én is elmondhattam magamról, hiába voltam már 21 éves. Az ember a lelke mélyén tényleg mindig gyerek marad.
Amikor felém nyújtotta Alec a kezét, készségesen elfogadtam azt, és hagytam, hogy segítsen talpra állni. Nem tagadom, fájt minden porcikám, de jól esett az edzés, ez a kis kikapcsolódás, ugyanis ez ideig elfelejthettem minden nyűgöm-bajomat, amik a bátyámhoz fűződtek. Tényleg nagyon idegesített az, hogy megint nem tudtam róla semmit, csak úgy szőröstül, bőröstül eltűnt, és még csak egy nyamvadt üzenetet sem hagyott, hogy:”Drága, egyetlen, mindenkinél jobban szeretett húgocskám,Ev! Dolgom akadt, ne várj az edzéssel. xoxo Josh”. Nem vártam el tőle, hogy minden lépéséről beszámoljon nekem, de azt igen, hogy ha már megbeszélünk egy közös programot, akkor mondja le azt hivatalosan, és ne csak úgy lépjen le, mintha a világon semmit sem jelentenék neki. Hisz a húga voltam! Megállj, Josh, ha legközelebb látlak, kapni fogsz ám rendesen!
- Én is köszönöm, Alec. Egy élmény volt – válaszoltam neki mosolyogva, miközben segítettem összeszedni a botokat. Ami igazából kimerült annyiban, hogy csak álltam és néztem, ahogy a fiú a helyére teszi a két gyakorló eszközt, ugyanis megelőzött abban, hogy megragadjam a sajátomat. Na nem baj, a szándék megvolt, és ez a lényeg!
Magamban persze azért jót mosolyogtam azon, hogy köszöni a jó tippeket, mivel egyiket se állíthattam volna igazán. Mondtam valamit, való igaz, de hogy az a tanácstól messze állt, az is biztos volt, az meg még jobban, hogy jónak nem lehetett volna nevezni. De azért aranyos volt tőle, hogy próbálta menteni a menthetőt, de akkor sem sértődtem volna meg, ha a képembe vágja, mennyire haszontalan vagyok, ha a szerelmi tanácsadásról van szó.
- Menj csak, nekem is meg kell keresnem a bátyámat, nehogy valami bajba keveredjen nélkülem – vigyorogtam rá Alecre, már csak azért is, mert biztosra vettem, hogy ő is tudja, én előbb keverném Josht valami galibába, mint ő saját magát, már csak a természetemből is fakadóan. – Ha esetleg szeretnéd még, hogy elgyepáljalak, akkor tudod, hol találsz meg – tettem még hozzá búcsúzóan, majd most már tényleg befejezve a szórakozást, intettem neki egyet, és megindultam kifelé, hogy a szobám felé vehessem az irányt. Csak egy forró zuhanyt akartam, hogy aztán belevethessem magam New York utcáinak a feltérképezésébe, hátha valahol megtalálom a bátyámat.
Mielőtt azonban elhagytam volna a gyakorlótermet, még egyszer visszafordultam felé, hogy egy utolsó jó tanácsot adjak neki.
- Alec, nem számít, hogy hova viszed Magnust, vagy hogy mit csináltok. A lényeg, hogy együtt legyetek – mondtam neki komoly hangon. – És ne felejtsd el, hogy ne hozd szóba a gondokat, meg a munkát. Elég hangulatromboló – tettem még hozzá. – Jó szórakozást, majd ne felejts el mesélni! – kacsintottam rá, s most már tényleg meg sem álltam a szobámig, hogy a mai napi teendők következő pontjára léphessek: megtalálni Josht.

words: 715 ● ez volna a záróm, találkozunk legközelebb <3 ● ©

na, hát szépen elgyepáltál 

Alec & Ev

- Néha én is ezt kívánom – rántottam egyet a vállamon, ahogy Alec közölte, néha jobban örülne, ha kevésbé lenne akció dús élete.  Ami engem illetett, nem hazudtam az előbbi megszólalásommal, mert tényleg volt már, hogy ugyanez megfordult a fejemben. Nem is feltétlen a démonok miatt, meg hogy mindig volt bonyodalom, amin törhette az ember a fejét, hanem inkább a saját természetem miatt. Tudjátok, amikor naponta többször kevertem balhét, az már számomra is kissé unalmassá tudott válni. A probléma azonban ott kezdődött, hogy hiába fogadtam meg, hogy lesz egy-két nap, amit nyugalomban töltök el, valaki ebben mindig meggátolt, én pedig hiába próbáltam eltűrni a provokációt, minél jobban hallgattam, annál durvább sértéseket vágtak hozzám. Még szép, hogy azok után nem hagytam magam!
Szóval, én ha akarnék se tudnék a mostaninál békésebb életet teremteni magamnak, legfeljebb, ha valami csoda folytán teljesen megváltozna a személyiségem, de ugye akkor már nem is én lennék, annak pedig nincs semmi értelme. Így nem maradt nekem más, mint az izgalom, az adrenalin, meg az akció. De ez így tökéletesen meg is felelt.
- No lám, csaknem a kis Lightwood is beszáll a provokálásba? – kérdeztem tőle felvont szemöldökkel, széles mosollyal az arcomon. Őszintén szólva, soha nem láttam Alecet még ilyennek, de nem volt ellenemre, sőt! Nagyon is élveztem, hogy végre ő is felengedett annyira, hogy beszálljon a játékomba, még ha egyikőnk sem érte el a várt hatást a szavaival.
Annyiban azonban igaza volt Alecnek, hogy nem volt szüksége figyelemeltereléshez ahhoz, hogy én óvatlan lépést tegyek. Mert bizony hajlamos voltam én megtenni azt magamtól. Nem azért, mert a gondolataim túl gyakran elkalandoztak harc közben, hanem azért, mert mindig túlságosan beleéltem magam abba. Jellemző volt rám, hogy folyamatosan csak támadok, a védekezéssel annyira nem törődve, és bizony hiába a támadás a legjobb védekezés, ha olyan volt az ellenfelem, aki nagyon jól ki tudta elemezni a másikat, akkor az én gyenge pontjaimat is könnyedén meg lehetett találni, amikről a nagy hévben én is megfeledkezem. Szívás, de ez is előfordul.
Alec következő kérdése azonban teljesen meglepett, és bizony sikerült is vele megzavarnia a koncentrációmat. Ösztönösen összevontam a szemöldököm, miközben azon gondolkodtam, hogy most csak összezavarni akart-e ezzel, vagy tényleg, halálosan komolyan gondolta. Ahogy azonban jobban szemügyre vettem az arcát, rájöttem, hogy az utóbbiról volt szó. Tényleg randi tippeket kért tőlem, amin normál esetben jót nevettem volna. Persze nem a rosszindulatból, csupán azért, mert pont engem talált meg ezzel.
Volt tapasztalatom, hogyne, de nekem általában egyik randim sem ért jó véget, bárhova is mentem az aktuális partnerrel, mert én valahogy mindig megtaláltam a módját, hogy tönkretegyek mindent. Nem azzal, hogy túl sokat beszéltem, vagy hogy baromságokat mondtam, hanem hogy valamilyen úton-módon mindig sikerült balhét keverni... Ó, a régi szép idők!
Mielőtt azonban válaszolni tudtam a fiú kérdésére, jött is a következő támadása, amire figyelnem kellett, így elhalasztottam a tanácsadást, és inkább a sokkal sürgetőbb problémára koncentráltam, amit Alec botjának a közelsége okozott.
Kivédtem az ütését, és ellentámadásba lendültem, miközben fegyvereink a levegőben voltak, azzal azonban nem számoltam, hogy Alec nem fog bedőlni kétszer ugyanannak a trükknek, így az egészet ellenem fordította, én pedig már csak arra eszméltem fel, hogy hangos koppanással ér földet a hátam, miközben a derekamtól a nyakamig fájdalom futott végig rajtam, aminek hatására egy halk nyögés szökött ki torkomon. Mindezt figyelmen kívül hagyva már készültem volna, hogy felugorjak, vagy félreguruljak, és újra talpra kászálódhassak, Alec botja azonban a torkomnak szegeződött, mielőtt bármit tudtam volna lépni, az enyém meg persze nem messze tőlünk hangos koppanással ért földet.
- Jó, feladom, te nyertél – sóhajtottam fel, mivel már nem volt, amit tenni tudtam volna. Vagyis.... éppenséggel volt, remélhetőleg.
Ha Alec elkezdte elemelni botját tőlem, én nemes egyszerűséggel megragadtam azt az egyik kezemmel, és kitéptem a markából, hogy aztán harmadszor is bevethessem ugyanazt a trükköt ellene – hogy kiszántsam alóla a lábait. Reménykedtem abban, hogy a fiú erre most nem számított, és hogy sikerrel járt a tervem, mert így legalább döntetlen lett volna az eredmény, és nekem nem kellene egyedül a földön feküdnöm.
Abban esetben, hogy sikerült kirántanom Alec lábait maga alól, egy elégedett vigyor terült szét arcomon, de ugyanúgy fekve maradtam, mint abban az esetben, ha felsültem a kis akciómmal.
- Szóval olasz kaja? – kérdeztem vissza. – Szerintem az jó ötlet. Feltéve, hogy szereti az olaszt – tettem még hozzá, elvégre az sem olyan biztos. – Ha még egy kezdetleges kapcsolatról van szó, akkor én mindenképp egy kajáldába, vagy valahova ilyen helyre vinném. Vagy, főzhetnél neki otthon is, de az attól függ, hogy milyen típusú személy az, akit el akarsz hívni – magyaráztam Alecnek lelkesen, de minél többet mondtam, annál inkább úgy éreztem, hogy nincs értelme az egésznek, és hogy még mindig képtelen vagyok rendes tippeket adni másnak, főleg ha ilyen dologról volt szó. Talán azért, mert először magamnak kellene tudnom adni tanácsokat.

words: 784 ● ©

Alec & Ev

- Csak egy mindent tudó mosolyt villantottam Alec felé, amikor közölte, hogy épp bemelegít. Persze, tudtam én is nagyon jól, hogy az igazi harctól messze jártunk még, nem volt szükség a szavai alátámasztása érdekében vállkörzéseket is csinálnia, de ettől függetlenül tovább provokáltam őt. Habár mondani nem mondtam semmit, de arcomról tökéletesen leolvasható volt az üzenetem: Ugyan, Lightwood, kit akarsz becsapni ezzel? Keményebben kell próbálkoznod, mert így még egy mondén is erősebb nálad.
Azért reméltem, hogy nem vette véresen komolyan ezt, mert nem akartam megbántani, csak dühbe gurítani, hogy elveszítse a fejét, és én könnyedén felülkerekedhessek rajta, viszont nem tudtam biztosra, hogy mennyire van érzékeny lelke. Egy dolog az, amit mutat a külvilág felé, és egy másik az, ami a tényleges valóságot takarja. Én viszont már hozzászoktam ahhoz, hogy Joshsal ehhez hasonló, sőt, sokszor ennél jóval durvább sértéseket vágunk egymás fejéhez edzés közben, ami miatt akarva-akaratlanul is kicsúsztak a számon most is.
Magam is meglepődtem, amikor az ütésem hatására Alec botját sikerült oldalra mozdítanom, ennek mindenesetre nem mutattam jelét az arcomon. Ha kevesebb tapasztalattal rendelkeztem volna, simán abba a hitbe ringathattam volna magam, hogy a fizikai erőm és ügyességem messze felülmúlja a fiúét, de olyan sokat harcoltam már a szeráfpengékkel, hogy minden rezdülésből meg tudtam állapítani valamit. Most például azt, hogy nagyrészt a meglepetésnek köszönhetően értem el ezt az apró sikert, éreztem ugyanis, hogy Alec szorosan fogja a botot – ha nem így lett volna, biztosan kiverem a kezéből. Ezt követően azonban már kétségtelenül ügyelni fog arra, hogy stabilabban tartsa fegyverét, elvégre elég egy óvatlan pillanat, és máris pusztakézzel kellene szembenéznie velem.
Dicséretére csak biccentettem egy aprót hálásan, de ezúttal inkább csendben maradtam, és Alec tekintetét fürkésztem félszemmel, míg a másikkal testének mozdulását, hogy időben észrevegyem és kitaláljam, mit akar lépni, majd kivédjem azt, és ha lehetőség kínálkozik, akkor én is ellentámadásba lendülhessek.
Lefegyverező technikáját hárítva lendítettem ütésre a botomat, ám Alec mindkettő csapásomat kivédte az utolsó pillanatban, majd eltaszított magától akkora erővel, hogy simán fel is dönthetett volna, ha nem vetettem volna meg jól a sarkamat a padlón. Ennek köszönhetően csak pár centit csúsztam hátrébb, koncentrációmat azonban nem zavarta meg.
Láttam a felém érkező csapást, gyorsan rájöttem, hogy mit akar cselekedni a fiú, nekem pedig ez alapján kellett döntést hoznom. Fejemben lehetőségek sorát futtattam át másodperc tört része alatt, de inkább a megérzéseimre hagyatkoztam.
Kivédtem a jobb vállamra érkező támadást, majd abban a pillanatban, hogy a botja a bal oldalamon csapódott, egy gyors mozdulattal a sajátommal kirántottam Alec lábait saját maga alól. Közben nem törődtem belém nyilalló fájdalommal, csak kitértem az ellenséges fegyver útjából, és a fiú jobb csípőjére mértem egy erőteljes ütést. Igyekeztem magam persze visszafogni, de ahogy egyre jobban szétterjedt az ereimben az adrenalin, kezdtem én is egyre inkább megfeledkezni arról, hogy csak egy egyszerű edzésen voltam, és nem egy küldetésen, ahol élet-halál kérdése az, hogy az adott ütésemmel képes vagyok-e kettészelni a démont.
- Meglehet – adtam igazat Alecnek, miközben vettem egy mély levegőt, hogy rendezzen szapora légzésemet. Éreztem, hogy a torkom is kezd egyre jobban kiszáradni, ahogy belelendültünk a harcba, de egyáltalán nem volt ellenemre. Ezt társam tudtára is adtam egy széles mosoly kíséretében. – Ami azt illeti, én is mennék már démonokat gyilkolászni. Unalmas az árnyvadász élete nélkülük – magyaráztam neki tovább. Persze az utóbbi időben nem lehetett volna azt mondani, hogy nem volt dolgunk, ez az egész Valentine ügy, a sorozatos támadások, amik az Intézetet érték... Ami azt illeti, szíves örömest kivettem volna én is a magam részét a harcból, a visszavágásból, szerettem volna fajtársaimnak segíteni, elvégre én is ugyanúgy árnyvadász voltam, mint a többiek, de valamiért mindig elutasították a kérelmemet, amikor csatlakozni akartam egy olyan küldetéshez, aminek köze volt Valentinehoz. Az okát nem tudtam, így nem értettem az egészet, elvégre nagyszerű harcos voltam, és könnyen lehet, hogy meggondolatlan és forrófejű, de én is tudtam uralkodni magamon – többé-kevésbé. Na jó, inkább kevésbé, de ez már csak részletkérdés.
Igyekeztem semmi rosszra nem gondolni, de ahogy telt az idő, és vált egyre komolyabbá ez az egész ügy, úgy kezdett el engem is egyre inkább frusztrálni ez a helyzet. Mi értelme árnyvadásznak lenni, ha nem engedik, hogy segítsek?
Mindenesetre inkább elhessegettem a felesleges gondolatokat a fejemből, és újból az előttem álló harcnak szenteltem minden figyelmemet, mert biztosra vettem, hogy Alec nem fogja megvárni, amíg újra minden idegszálammal rá koncentrálok, hanem inkább kihasználja, hogy pár pillanatra leengedtem a védelmemet.
- Azt akarod, hogy elbízzam magam, és egy óvatlan lépést tegyek, mi? – válaszoltam Alecnek újból provokatívvá válva, de valójában jól esett a dicsérete. Legalább egy valaki elismeri a képességeimet. Bárcsak elég lett volna ez ahhoz, hogy engem is belevegyenek a komolyabb küldetésekbe, és ne csak pitiáner démonok után küldözgessenek, mintha kezdő lettem volna!
A botok végül ismét a levegőbe emelkedtek, a helyiség pedig az összecsattanó fegyverek hangjától zengett. Zene volt füleimnek ez, s egyre inkább átéreztem én is a harc hevét, egyre jobban belejöttem a küzdelembe. Hárítottam, kiszúrtam, megint védtem, és ezt így folytattuk, miközben ruhámon egyre jobban átütött az izzadság. Nem mintha ráértem volna ezzel foglalkozni, amikor ilyen nagyszerű ellenfelet sikerült kerítenem magamnak.
Szorosan markoltam a botot, amikor Alec középtájon ráütött. Éreztem abból, ahogy a csuklóimba fájdalom nyilallt, hogy ha nem tartom biztosan a fegyvert, akkor Alec könnyűszerrel kiüti azt a kezemből. Nem hagytam neki. Összeszorítottam fogaimat, ahogy minden erőmet mozgósítottam. Igyekeztem minél feljebb tolni Alec botját a sajátommal, majd amikor nagyjából az orrom magasságába értek, nagyot löktem rajtuk, igazából a levegőbe dobva fel a fegyveremet, ami egy darabig biztosan vitte magával Alecét is.
Mivel nem volt már semmi az utamban, pusztakézzel mértem csapást Alec hasára, majd jobb lábammal ismét kigáncsoltam őt – legalábbis ez volt tervben. Az érzékeim azonban azt súgták, hogy veszélyben vagyok, ezért elperdültem Alectől, kikerülve az esetlegesen felém érkező botot, majd mielőtt a sajátom földet érhetett volna, bal kézzel elkaptam azt.

words: 951 ● ©

Alec & Ev

- Én mindig az vagyok – válaszoltam Alecnek, megengedve magamnak egy önelégült vigyort, de ettől függetlenül árgus szemekkel figyeltem minden mozdulatát, minden rezdülését. Így sikerült elkapnom az apró mosolyát, ami átfutott az arcán, és ugyan szinte rögtön ugyanolyan komor kifejezéssel bámult engem, mint előtte, de most már nem tudott becsapni.
Elégedettséget éreztem, amiért a nagy Alexander Lightwoodot sikerült mosolyra fakasztanom, még ha csak egy rövid időre is. Megértettem teljesen a komorságát, nagyon sok baj érte az árnyvadászokat, az Intézetet mostanában, az ő vállait pedig pláne sok teher nyomta. De örültem, hogy mindez ellenére elkezdte ő is élvezni a harcot, így is, hogy még igazán bele sem kezdtünk. Ez a kis kikapcsolódás neki sem ártott – ebben teljesen biztos voltam.
Láttam a tekintetében, hogy kissé elkalandoztak gondolatai, s már épp én terveztem támadni, amikor ő megelőzött. Összevont szemöldökkel védtem ki a két egymást követő csapását, amiket a vállamra és a csípőmre irányított, aminek hatására Alec hátrált pár lépést, és ismét körözni kezdett körülöttem.
- Csak ennyit tudsz? – Nem bírtam ki, hogy ne provokáljam, habár sejtettem, hogy nem fog fejvesztve nekem támadni ennyitől. Kicsit irigyeltem a hidegvérűségét, hogy még harc közben is képes volt megőrizni nyugodtságát. Ezzel szemben engem, ha nagyon belejöttem már a verekedésbe, teljesen magával ragad a csata heve, és sokszor észre se veszem, ha már véget ért. Most még persze nem tartottunk itt, épphogy elkezdtük ízlelgetni egymást, amit az óvatos mozdulatok is jól tükröztek.
Szemeimmel végig követtem Alecet, ahogy a képzeletbeli kör ívén haladt, és amikor ismét egymással szemben találtuk magunkat, támadásra szántam el magam. Jobbra fordítottam a testemet, a botot pedig magam előtt tartottam. Bal kezemet előrecsúsztattam a tetejére, miközben a másikkal jobban megszorítottam fegyveremet, majd előrelépve a jobb lábammal, s ugyanerről az oldalról egy félkörnek az ívén előrelendítve a botot változtattam a testhelyzetemen.
Gyorsan és határozottan csapódott neki a fegyverem Alecének, aminek hatására az, ha a fiú nem tartotta elég a szorosan a botot, a baloldalra lengett ki. Ezzel a technikával akár el is repíthettem volna a fegyvert, de most első sorban még nem a lefegyverzés volt a célom, csak fel akartam mérni, hogy mennyire biztosan fogja Alec a botot, valamint hogy nekem mekkora erőt kell belevinnem a mozdulataimba ahhoz, hogy kicsavarjam azt a kezéből.
A támadásommal végezve ismét visszaálltam a kezdeti védekező pozíciómba, miközben továbbra is Alecen tartottam a tekintetemet, megelőzve egy túl meglepetésszerűen érkező csapást. Viszont amikor hirtelen rákérdezett bátyámra, akaratlanul is ráncba szaladt a homlokom.
Nem értettem, hogy hirtelen hogy vagy miért jutott eszébe Josh, de igazán nem is számított. Kisimítottam arcvonásaim, és egy nemtörődöm kifejezést vettem fel, leplezve előtte, hogy kicsit azért én is aggódtam bátyám holléte miatt. Egész nap nem láttam én sem, ráadásul nem szólt arról, hogy bárhova is elmenne, holott a mai edzést még tegnap megbeszéltük. Viszont nem akartam, hogy Alec megzavarja a koncentrációmat, vagy hogy összezavarjon a kérdéseivel.
- Ezt én is szeretném tudni – válaszoltam végül neki, megengedve, hogy egy cseppnyi aggodalom kiszűrődjön a hangomból, de több nem. Még magamat is emlékeztetnem kellett arra, hogy Josh is árnyvadász volt, és hogy tudott magára vigyázni. Nem volt szüksége a húga pátyolgatására.
Egyből felismertem, hogy Alec mire készült, így mielőtt a botját be tudta volna akasztani a sajátom és a karom közé, még a levegőben megállítottam a fegyverét, és viszonylag több erőt beleadva a támadásba, letoltam azt bal irányban a föld felé, majd gyorsan elemelve a sajátomat, csapást indítottam az ellenkező oldalon először a csípőjére, majd a térdére.

words: 565 ● ©

believer; technikailag kicsúsztam a mából, de azért reag~

Alec & Ev

Felkuncogtam azt látva, ahogyan Alec kezdeti homlokráncai kisimulnak, s izmait is hogyan lazítja el, miután hallotta a kérésemet. Nem értettem, hogy miért kell egyből a legrosszabbra gondolni, de Alec már csak ilyen volt. Biztosan a vezetők átka ez – jegyeztem meg magamban, még mindig jókedvűen mosolyogva az előttem álló fiúra.
- Valami rémhírre számítottál, mi? – vigyorogtam továbbra is, nehezen ejtve ezt a témát, de tény és való, hogy aranyos volt ez a reakciója. – Ne aggódj, ha rajtam múlik, tőlem nem fogsz ilyeneket hallani, legfeljebb rólam, de tőlem nem – tettem még hozzá egy vállrándítás kíséretében. Bár azért reméltem, hogy nem kerül sor arra, hogy Alec fülébe jusson az egyik balhém híre. Valahogy úgy gondoltam, hogy ez egy kellően rossz jel lett volna, ami azt jelentette volna, hogy nagy bajt kevertem, valamint hogy a következmények is igen komolyak lesznek. Nem igazán kívántam erre a sorsra jutni.
- Igen, képzelem mennyire – forgattam meg szemeimet mindent tudóan, de semmi rosszallás nem tükröződött hangomban. Igazából magamban még jót is szórakoztam rajta. Alec vicces volt a maga módján, még ha sokszor túl komoly, túl szőrszálhasogató, és túl savanyú tudott lenni. De ő így volt tökéletes. Meg egyébként is, nem rendelkezhetett mindenki olyan balhés természettel és heves vérmérséklettel, mint én. Elképzelni nem tudtam, mivé válna a világ csak ilyen emberekkel.
- Oké, akkor negyed óra múlva. Itt várlak – biccentettem egy aprót, majd azt figyeltem, ahogy Alec sarkon fordulva elindul Lydia irodája felé a folyosón. Amikor már kellő távolságba ért tőlem ahhoz, hogy semmiképp ne lássa, mit csinálok, mosolyogva megcsóváltam a fejem, miközben még mindig azon mulattam, ahogy először reagált. Evelyn, a rémhírek hozója. Vicces. Inkább Evelyn, a rémhírek okozója. Az utóbbi sokkal inkább passzolt hozzám, meg kell hagyni.
Miután kellőképp kiszórakoztam magam ezen a gondolaton, nekiálltam inkább bemelegíteni. Alec nem tűnt nyápicnak, és olyannak sem, aki félvállról venne egy nő árnyvadászt. Persze bokán is rúgtam volna, ha így tesz, de épp ezért nekem is komolyan kellett vennem őt. Hiába volt szó csak egy kis gyakorlásról, nem igazán szerettem veszíteni, ha pedig mégis rosszul áll a szénám, akkor tenni szoktam arról, hogy ne adjam meg magam a másiknak könnyen. Ha harc, hát legyen harc!
Éreztem, ahogy a vérem egyre jobban felpezsdül a harc gondolatától, és már alig vártam, hogy a partnerem visszaérkezzen, hogy aztán végre nekiláthassunk. Így amikor végeztem a bemelegítéssel, és Alec még nem érkezett meg, képtelen voltam megülni a fenekemen, vagy megállni egy helyben. Muszáj volt fel-alá sétálgatnom.
Az arcomon virító mosoly kiszélesedett, amikor megláttam Alecet közelíteni a gyakorlótér felé. Már nagyon bele akartam kezdeni. Izgatott voltam, és ezt nem is lepleztem.
- Nagyszerű – válaszoltam neki, majd őt követve beljebb mentünk. Nem volt különleges elképzelésem arról, hogy mivel vagy hogyan gyakoroljunk, így amikor láttam, hogy megindul a gyakorlóbotok felé, hagytam, hogy így tegyen, s csak karba tett kézzel vártam rá.
Ha Alec két botot vett ki, egyet nekem, egyet magának, s az egyiket felém dobta, azt könnyedén elkaptam a jobb kezemmel, egy széles, harcias mosolyt dobva felé. Azonban ha nem tett így, én is odamentem, s magamnak vettem ki egyet, amit aztán megpörgettem a kezemben, hogy teszteljem a fogását.
Immáron bottal a kezemben felvettem egy kényelmes távolságot Alectől, és beálltam egy védekező pozícióba, miközben arra vártam, hogy ő is felkészüljön a harcra.
- Gyerünk, Lightwood, mutasd, mit tudsz – szólaltam meg harciasan mosolyogva Alecre, miközben erősen fókuszáltam a mozdulataira, a lélegzetére, valamint a tekintetére is, hogy azokból olvassa előre kitalálhassam, mit szándékozik lépni.

words: 565 ● ©

xxxx; notes; others

Alec & Ev

Furcsán üresnek hatott az Intézet, ahogy a folyosóin sétáltam végig. Hozzászoktam már ahhoz, hogy ha nem is egyszerre húsz emberrel, de eggyel legalább összefutok, ahogy egyik helyiségből megteszem az utat a másikig. A mai nap azonban különlegesnek volt mondható e tekintetben – sehol nem volt egy lélek sem.
Némileg furcsállottam a helyzetet, főleg, hogy az okát sem tudtam. Könnyen előfordulhatott, hogy sokunkat valami nagyobb szabású küldetésre küldtek ki, illetve mások meg lehet, hogy vagy a szobájukban kuksoltak – mint August szokta -, vagy épp a város utcáit járták. Mindenesetre különösebben nem foglalkoztatott ez, nem frusztrált az egyedüllét, hiszen így legalább biztosra vehettem, hogy nem találkozok össze egy idiótával sem, aki felhúzhatna. Mondjuk, kicsit viszketett már a tenyerem, szívesen verekedtem volna egy jót, elvégre az elmúlt 24 órában ez kimaradt az életemből, ami rekordnak számított nálam.
Ahogy ez tudatosult bennem, nem tudtam eldönteni, hogy örüljek-e, vagy borzadjak el azon, hogy milyen problémás alakká váltam. Inkább csak megráztam a fejem, hogy elhessegessem a felesleges gondolatokat a fejemből, mielőtt azon kezdtem volna el agyalni, ezúttal milyen balhét tudnék keverni. Egy-két személyt szívesen megszívattam volna, de inkább letettem erről, és tartottam magam az eredeti tervhez – egy kis gyakorlás soha nem árt egy árnyvadásznak.
Ezért hát folytattam az utamat a bátyám szobája felé, hogy megkérjem, eddzen velem. Legnagyobb döbbenetemre azonban nem volt a hálóhelyiségében. Csak összevont szemöldökkel álltam az ajtóban, ahogy végigfuttattam tekintetemet a teremben, hátha valahol mégis csak megpillantom Josht, de csak az üresség fogadott.
Egy lemondó sóhaj hagyta el ajkaimat.
Ha a szobájában nem volt, akkor ötletem sem volt, hogy hol kereshettem volna még, elvégre bárhol lehetett. Csak felesleges időpazarlásnak tartottam, hogy felbolygassam az egész Intézetet vagy az egész várost utána. Persze, megtehettem volna, hogy felhívom, de inkább nem akartam zavarni, bárhol is legyen. Biztosra vettem, hogy nem dobná fel túlságosan a húga hívása, és nem akartam teljesen rátapadni, mint egy pióca. Találok én magamnak más edzőpartnert!
Sarkon fordultam, és becsukva magam mögött az ajtót, inkább egyből a gyakorlótér felé vettem az irányt, hátha összefutok ott valakivel, akit be tudok fűzni egy kis gyakorlásra. Ha pedig egy olyan személyt találok, akivel nem épp rózsás a kapcsolatom, még jobb!  Csak azt ne felejtsem el, hogy egy gyakorlásról van szó, és nem kellene a szart is kiverni belőle.
Úti célomhoz érve azonban csak Alecet láttam. Na, nem mintha gondom lett volna ezzel! Bírtam Alecet, még ha néha nem is értettem egyet vele, de összességében nem ápoltunk rossz kapcsolatot egymással. Egy könnyed (könnyed?) gyakorláshoz azonban tökéletes volt partnernek, ráadásul nem volt túl sokszor lehetőségem összemérni képességeimet az övével – az árnyvadász társaim erőviszonyait viszont jobb szerettem tudni arra az esetre, ha együtt küldenek ki egy küldetésre, mert akkor az alapján tudtam én is terveket szőni.
Igazából harc közben szerettem fejjel menni a falnak, nem épp az a taktikázó típus voltam, de hát ezt senkinek sem kell tudnia.
- Alec! – léptem oda a fiúhoz egy széles mosollyal az arcomon. Tökéletesen le lehetett olvasni rólam, hogy nemcsak egy baráti csevejre vágytam, hanem egészen más céllal érkeztem, de nem is állt szándékomban leplezni ezt, elvégre, semmi olyat nem akartam, ami esetleg Alec ellenére lehetne. – Ráérsz most egy kicsit? – kérdeztem tőle oldalra döntött fejjel, várakozóan pillantva rá. – Ha esetleg van egy szabad perced, na jó, igazából egynél jóval több, de a lényeg, hogy ha nincs semmi életbe vágóan fontos dolgod, akkor edzenél velem egy kicsit? – Igyekeztem szépen nézni a fiúra, hogy ezzel is sikerüljön meggyőznöm, habár tudtam, hogy ő nem az a fajta, akit szép mosollyal rá lehetne venni bármire is. Így csak reménykedni tudtam abban, hogy beleegyezik, mert ha nem, akkor biztosan halálra untam volna magam, és valami rosszaságon kezdtem volna el törni a fejem. Ami nekem nem lett volna feltétlenül rossz, de annak már sokkal inkább, aki ezúttal a célkeresztbe kerülne.

words: 620 ● ©

Próbálok felejteni, avagy túl lépni a dolgokon amik az életemben eléggé balul sültek el, de eddig nem igazán sikerült, pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy a múltam ténylegesen a múltam legyen és ne legyen része a jelenemnek. Nehéz bevallanom magamnak is ugyan, de valamilyen szinten muszáj igazat adnom Jake-nek, igaza volt abban amit még a DuMort hotel előtt található parkolóban mondott. Apánk sokkal többször bántotta őt ez tény és való, és néha még most is beleborzongok, hogy hogyan nézett ki egy-egy éjszaka a teste... Engem szerencsére békén hagyott, csak lelkileg próbált megtörni, de nem sikerült neki, álltam a sarat, de Jake... Őt kegyetlenül bántotta, a gyomrom görcsbe szorul most is, ha belegondolok, hogy hogyan nézett ki egy-egy verés után, mikor bementem a szobájába leápolni a sebeit. Apánk kedvenc fenyítő eszközei közé tartozott az öv csatos része, azzal bántotta nagyon sokszor a bátyámat. Én pedig nem tehettem semmit, csak a szobámban ültem össze kuporodva az ágyamon, a hátamat a hideg falnak döntöttem és sírtam. Sírtam, mert pokoli életünk volt, meg volt tagadva tőlünk az árnyvadászoknak járó kiképzés, anyánk halála után pedig testi és lelki bántalmazásoknak voltunk kitéve, de egyikünk sem szólt a rendőröknek. Én nem mertem, Jake pedig... Jakeről pedig fogalmam sincs, hogy miért nem szólta zsaruknak. Szó szerint szép lassan apánk kivert a bátyámból minden fajta emberi érzelmet. Egy idő után már nem igényelte a segítségemet, a bántalmazás után semmi érzelem nem látszódott az arcán, semmi ami arra utalhatott volna, hogy éppen hogyan van, egy idő után pedig már én sem foglalkoztam vele. És így nőttünk fel, így romlott meg a testvéri kapcsolatunk... Mára már csak ismerősökké váltunk, mintha nem is lennénk családtagok, mintha nem ugyan az a vér csörgedezne az ereinkben.

16 évnyi kiképzés maradt ki az életemből, ezért örülök annyira annak, hogy Dimitrivel és Maxel is ugyan csak tudok gyakorolni. Mindig bennem volt az, hogy a legjobb akarok lenni és ezt most sincsen másképp, csak éppenséggel folyton van valami ami eltereli a figyelmemet. Most ugyan csak a múltam és a családi hátterem az ami elvonja a figyelmemet a harcról, a gyakorlásról, épp ezért is jó annyira, hogy terepre még nem küldtek ki, mert tuti végezne velem rögtön egy démon.
Nézem ahogy Max oda sétál mellém és kiveszi a kezemből a tőrt. Ismételten rossz vagyok, nem tudok tisztességesen figyelni, nem tudom rendesen a figyelmemet a gyakorlásra összpontosítani.
Szavaira bólintok, majd sóhajtok egyet és kizárok minden külsős tényezőt, minden problémát az agyamból, és támadok. Egyszer ütni próbálok, aztán rúgni.