Életem megkeserítője, te vámpír...

Te kis dög... Igen, az vagy! Mi is lehetnél vámpírként? Na meg főleg a szüleim egyik gyilkosaként? Mármint, igazából, te voltál az, aki az ajtóban őrködött, amíg a többiek megtették, és amint értetlenül odamentem hozzád megkérdezni, miért állsz a lakásunk bejáratában te befogtad a számat, kihurcoltál a házból, és a legközelebbi sikátorba rángattál be. Nem tudom miért voltak a szüleim, a célpontotok, nem tudom, engem miért mentettél meg ilyen furcsa módon, azt meg végképp nem értem miért zaklatsz még mindig. Rémálmaimban igazából még mindig érzem a sikátor falát a hátam mögött, a hidegséget, ami belőle árad, na meg a te, élettelen érintésedet, vagyis a kezedet a szám fölött. Bár a legrosszabb rémálom a valóságban történik meg, amikor váratlanul bukkansz fel, a most már szinte üres lakásban, bármikor sötétedés után. Gyűlölöm a fajtádat, hiszen megölték az utolsó rokonaimat, azt meg még jobban utálom, amikor későn érek haza, és te hirtelen ott vagy a kanapém közepén, én meg majdnem szívrohamot kapok.
Nem azt mondanám, hogy kedves vagy, de azért annyira rossz sem lehetsz, hiszen sosem bántasz, legalábbis nem tűnik úgy, hogy szeretnél, de ki tudja. Tényleg nem értem mit akarsz tőlem, és az a rossz, hogy az angyalok se tudják //Lynn a fejében lévő hangokat illeti ezzel a megnevezővel// mit akarsz tőlem. Mi a terved mond csak? Mert lassan nem csak a szüleim miatt leszek rohadt ideges, és akarok behúzni neked, hanem azért is, mert egyszer tényleg miattad fogok meghalni szívrohamban.

Csak ennyit szeretnék megszabni, a többi szabadon alkotható, csak gyere gyorsan, az a lényeg. Keserítsd meg az életemet drága névtelen