Deznee Johnston

Édesanyám mindössze tizenkilenc éves volt, amikor egy a Klávénak intézett küldetés miatt hosszabb időre New Yorkba kellett utaznia szülőhazájából, Olaszországból. Néhány hónapig maradt csak, de ez elég volt ahhoz, hogy beleszeressen apámba, majd hozzá is menjen feleségül. A család otthon maradt, olasz ága azonban ezt nem nézte jó szemmel, ahogy a tanács sem, hisz mindez elterelte a figyelmét a feladatáról. Így hát végül, nem is olyan sokkal később, már haza is utazott, én pedig ennek köszönhetően olasz földön születtem, kevéssel a szüleim hivatalos válása előtt. Tudom, ez szinte egy átlagos történet egy viharosan fellángoló szerelemről, majd annak ugyanilyen tempójú ellobbanásáról. Egy szokásos egynyári kaland, hisz fiatal párok mondhatni naponta kelnek egybe, majd válnak el, gyakran csupán napokkal később. Nem kellene nagy jelentőséget tulajdonítanom neki, engem mégis elszomorít valahányszor eszembe jut, amióta csak ismerem a sztorit. És azt hiszem, valahol még inkább egy átoknak élem meg azóta, hogy magam is hasonlóképpen jártam... de nem szeretnék ennyire előre szaladni.
Tizenkét éves koromig nem ismertem apámat, és nem is sokat hallottam felőle. Egy toszkánai birtokon nőttem fel, édesanyám családja leginkább borászattal foglalkozott már több generáció óta, és azt hiszem, nyugodtan elárulhatom, hogy mindig is jól ment nekik. Anyám fivére, a nagybátyám, Mauro, apám helyett apám volt évekig, és igazából soha nem szenvedtem hiányt semmiben. Nagyjából olyan életem volt, mint egy hercegnőnek, egészen addig, amíg el nem kezdődtek a komolyabb edzéseim. Árnyvadász vagyok, ahogy anyám is, de soha nem lelkesedtem ezért a dologért annyira, mint a család többi tagja. Persze a rúnák néha nagyon hasznosak, és elpusztítani egy-egy démont olykor átkozottul jó érzés, de magát a harcot, az edzéseket, a fegyvereket, kardforgatást... ezeket a dolgokat sosem éreztem teljesen magaménak. Én leginkább az üzlethez értek, a szavakhoz, és bár sokszor visszafogott vagyok és szerény, általában az emberekkel is elég jól megértetem magam, jól kijövök velük. Ezekre a tulajdonságaimra idővel a família is felfigyelt, és úgy tervezték, hogy a Klávé engedélyével később majd közgazdasági egyetemre küldenek. Csak aztán édesapám váratlanul alaposan megkavarta a dolgokat.
Ahogy már mondtam, tizenkettő voltam, amikor megismertem őt. Egészen odáig fogalma sem volt róla, hogy létezem, ahogy én sem igazán tudtam róla semmit. Akkor azonban megmozgatott minden követ, hogy megismerhessen, hogy megkapjon és vele lehessek. Úgy vélem, édesanyámék nem is sejtették, mennyi fontos barátja van, amíg apám be nem vetette a befolyását. Igaz, közel három évébe telt, mire ezt elintézte, de tizenöt évesen végül sikerült magával vinnie New Yorkba. Ami engem illetett, igazából egyáltalán nem bántam, hogy így alakultak a dolgok. Egyrészt haragudtam anyáékra, amiért korábban távol tartottak apámtól, másrészt fiatal voltam és kíváncsi, meg akartam ismerni a világot, a híres Nagy Almát, Amerikát... továbbá örültem, hogy a család árnyvadász oldala, végre nem figyel majd árgus szemekkel, és egy kicsit szabad lehetek. Ez nem jelentette azt, hogy többé már nem kellett edzenem, gyakorolnom, de tény, hogy az életem nagyban megváltozott. Igazi állami iskolába járhattam, amerikai módra, mint egy átlagos tini, új barátokat szerezhettem, jobban megismerhettem a mondének életét, és közel... nagyon is közel kerültem apámhoz. Azt hiszem, boldog voltam, és ez csak fokozódott, amikor megismertem egy srácot. A kapcsolatunk barátságként kezdődött, de kezdetben talán túlságosan is fiatalok voltunk ahhoz, hogy ez komolyabb lehessen. Aztán az idő múlásával egymásba szerettünk. Az első csók, az első közös bál, romantika, kézfogás... emlékszem, azt gondoltam, ilyen lehet az a bizonyos amerikai álom, amiről mindig beszélnek.
Anyámmal sokáig nemigen tartottam a kapcsolatot, mert a távozásommal és a távolsággal megromlott a viszonyunk. De miközben túlcsordultak az érzéseim, ő is hiányozni kezdett, szerettem volna megosztani vele a lányos dolgaim, ahogy azt csak egy anyával lehet, szóval újra írtam neki. Ő pedig válaszolt. A levelezéseink egyre gyakoribbak lettek, de ezzel egy időben egyre inkább éreztem, hogy valamit eltitkol előlem, és ez bántott engem. Mégsem mertem rákérdezni, csak amikor már késő volt...
Mindeközben el kell mondanom, hogy a dolgok köztem és Nick között kicsit... félresiklottak. Nem okvetlenül rossz értelemben, inkább csak meglepetésszerűen. Nem sokkal az első együttlétünk után kiderült, hogy óvatlanok voltunk, én pedig teherbe estem. Váratlan volt, korai, és ijesztő, de szerettem őt, és egyébként sem lett volna szívem megöletni a babát. Meggyőzött, hogy menni fog ez nekünk, én pedig hittem neki, de mélyen belül mégis rettegtem, és a rossz érzésem csak nőttön nőtt az anyámtól kapott levelek nyomán. Végül rákérdeztem a dologra, hogy mi nyomasztja, a választ azonban már csak a lányom születése után kaptam meg. Édesanyám haldoklott, én pedig végtelenül hálátlannak és bűnösnek éreztem magam, amiért nem voltam mellette, nem ápoltam, nem segítettem őt a birtok vezetésében, a vadászatban... Úgy éreztem, hogy kettészakadok, hogy egy kislányt kellene felnevelnem, de közben hazahúz a szívem. Aztán elgondolkodtam, és rájöttem, hogy Kimberlynek és Nicholasnak egyaránt jobb lesz nélkülem. A lányom megkaphatja azt az átlagos, mondén életet, amit én szerettem volna mindig is. Évekig ringattam magam abba a hitbe, hogy a távozásom helyes lépés volt, áltattam magam azzal, hogy jól döntöttem, hogy értük tettem, de csak mostanában kezdek rájönni, hogy valójában gyáva voltam, és önző. Magyarázkodhatnék azzal, hogy fiatal voltam, hogy össze voltam zavarodva, rémült voltam, féltettem anyámat... de mindez ma már nem számít. Kimberly lassan belép abba a korba, amikor szembe kell néznie azzal, ki is ő, és mi a sorsa. Eddig nem voltam az anyja, de most talán nagyobb szüksége lehet rám, mint eddig valaha, és ha esélyt ad rá, szeretném jóvátenni az árulásomat, amennyire tőlem telik.