Nem gondoltam volna, hogy van még élő rokonom. Azt sem tudtam, hogy az öcsém egyáltalán életben van, hiszen még apánk akkor küldte el tőlünk otthonról amikor még ember voltam, az pedig valljuk be; nem igazán most volt. Egy idő után fel is adtam a reményét annak, hogy a testvéremet valaha is látni fogom, és ez az érzés csak megerősödött bennem miután vámpírrá váltam. Minden olyan dolog ami az emberi mivoltomnál fogva fontos volt, onnantól kezdve megszűnt létezni. Nem akartam többé érezni azt a fájdalmat amit az öcsém hiánya okozott, nem akartam többé a viszonzatlan szerelmet sem érezni, egyszerűen csak élvezni akartam az életet, és miután vámpír lettem, nos, így is tettem. Nem érdekeltek az emberi érzések, nem érdekelt a másik fél, csak azt tartottam szem előtt, hogy számomra mi a jó, még akkor is, ha ezért másokon kellett keresztül gázolnom, még akkor is, ha ez egy-két ember halálába is került. Emberként nem gondoltam a túlvilágra, nem gondoltam arra, hogy milyen lennék, ha a halálom után lenne lehetőségem vissza térni az életbe, ezért sem képzelődtem a jelenről, mert abban hittem, hogy élünk aztán egyszer majd meghalunk. Nos, ha úgy vesszük akkor halott vagyok, még is úgy érzem, hogy sosem voltam ennél elevenebb. Imádom a vámpír létet és semmi pénzért sem cserélném el azért, hogy újra halandó lehessek. Az emberek gyengék és védtelenek, könnyű őket legyőzni. Könnyű őket kihasználni és megbántani, én pedig ezt a luxust nem engedem meg magamnak. Sokkal szívesebben okozok inkább én fájdalmat másoknak. Felvont szemöldökkel nézik végig a férfin amikor a kérdésemre csupán csak annyit válaszol, hogy ne aggódjak. Hm, elég nehéz nem aggódnom, amikor valakitől megszerezte a lakcímemet, vagyis van olyan valaki az életemben, valamelyik bizalmasom akiben még sem bízhatok meg igazán, hiszen rögtön elmondta egy jött-mentnek, hogy hol lakom. És ha ennek a férfinek rossz szándékai vannak? Attól még, hogy esetleg rokonok vagyunk, még akarhat nekem rosszat, és valahogy nem is igazán lepődnék meg rajta. Nem nagyon tudok olyan embert mondani aki nem kívánna engem már a pokolba. Bár az ilyenek sosem zavartak igazán, mióta érdekel engem az, hogy ki mit gondol rólam? A magam ura vagyok, az életemet pedig úgy irányítom ahogyan nekem az tetszik. Elnevetem magam a kérdése hallatán. Nos, már is sikerült kiismernie ilyen jól? Ugyanis nem sok mindent teszek úgy, hogy ne legyen hátsó szándékom. Ez most sincsen másképp. - Nos, te a családodat keresed és megakarod őket ismerni, nálam jobban meg senki sem segíthet neked. – mondom oldalra biccentett fejjel és a tekintetemmel ismét végig mérem őt. Hm, látszik, hogy rokona Curtisnek, mert meg kell hagyni, nem csúnya a srác. - Nekem pedig sosem lehet tudni, hogy mikor jönne jól egy boszorkánymester. – vonok vállat végül. Kellemest a hasznossal. Én segítek neki, ő pedig segít majd nekem, ha szükségem lesz rá, ilyen egyszerű az ajánlatom a számára. Visszautasíthatatlan, hiszen látszik rajta, hogy megakarja ismerni a családját. Szegény, nem tudja, hogy milyen elcseszett családba született. Nos, majd akkor felvilágosítom én róla.
Miután találkoztam Curtissel, nem egy, nem kettő ember keresett fel, első ránézésre egyik sem tudott semmit, de aztán megismertem hamar kik is valójában. Az egyiktől hallottam, hogy Curtisnek van egy lánytestvére, Katherine. Azt mondta csakis akkor ad több információt, ha megígérem, jó szándékkal jöttem. Természetesen ez nem volt nehéz, hiszen sütött rólam, hogy tudni akarom ki vagyok. Ezek után pedig egy hosszas beszélgetés után, már nem is emlékszem hogyan – mert jó erősen be voltam piálva –, de megkaptam a címet amire úgy vágytam. Persze mindezt elmagyarázni közel sem lenne ilyen egyszerű egy felzaklatott vámpírnak. Na de a kérdésem a következő, hogy lett mindkettejükből vámpír? Talán isteni csoda, hogy egymásra találjanak? Úgy istenigazán nem tudom hova tenni ezt az információt vagy úgy ezt az egész esetet. Az is új nekem, hogy van apám és nem halt meg, hát még az, hogy van egy nagynéném is. Különben sem túl sűrű azok száma akinek az apjuk ember (volt) és boszorkánymesterek. Ez talán annak köszönhető, hogy kevesebb a női démon. Pedig valljuk be, itt a Földön is van jó pár démoni nőszemély. Amilyen szerencsés voltam, az évszázadom alatt az összeset kiszúrtam magamnak. Talán Ronnie jelenti nekem a megváltást, mert előtte sosem volt dolgom egy ilyen rendes lánnyal. És ha úgy nézzük nem csak családom lett, de ráadásul a családom tagjai mind vámpírok. Katherine, Curtis.. na és Ronnie is. Persze sok ez most nekem, de hamar képes vagyok feldolgozni mind ezt és állok elébe ha még jobban meg akarnak döbbenteni. - Legyen annyi elég, hogy bizalmas információ volt és nem származik bajod belőle. - Jól tudom, hogy az irháját félti, hiszen akitől a címet tudom – akinek még csak a nevére sem emlékszem – elmondta azt is, hogy miért ennyire féltve őrzött titok a címe. Akárcsak nekem fiatalabb koromban, Katherinenek is megvannak a saját démonai amikkel küzd. Sok ellenség, kevés jó barát. A legrosszabb kombó. - Akár már most kinyögheted mit szeretnél amiért hagytad, hogy bejöjjek. - Hamar átlátok a szitán és nem igen tetszik amit látok. De ez van, ilyen világban élünk. Kihúzom magam és kiroppantom a gerincemet, amelynek érzése mindig mutatja számomra, hogy még létezek. Sokat görnyedek, talán egyenesebben kéne járnom és nem lenne ilyen gondom. De mi lenne abban a pláne, így ropogtathatom a hátamat, sokkal izgalmasabb így az életem. Ha már nagyon unom a banánt, felállok és ropogtatom a gerincemet. Remek elfoglaltság. Persze most nem emiatt csináltam, de ez egy remek hasonlat volt.
403 szó / iTunes zenelejátszási lista / És egy negyed évvel később végre megszültem
Katherine Wright
Vámpír
❖ new york
Tartózkodási hely :
2016. Jul. 23.
Csatlakozás ideje :
Re: Konyha ↠ Hétf. Ápr. 10, 2017 6:16 pm
Leonert & Katherine
Oh, hello!
Nem tagadom, részben azért gondoltam meg magamat a férfival kapcsolatban, mert jó, ha az oldalamon áll egy boszorkánymester, hiszen jó pár ellenséggel "büszkélkedhetek" és sosem lehet tudni, hogy mikor lenne szükségem egy kis varázslatra, és mivel Leonert az én drágalátos unokaöcsikém, ezért biztos vagyok benne, hogy készségesen állna a rendelkezésemre. Ha meg nem... Akkor tennék arról, hogy segítsen nekem. Aki már ismer az nagyon jól tudja, hogy nem vetem meg az erőszakot, ha én valamit a fejembe veszek azt mindenáron megszerzem és elérem, és ez most sincsen másként. Bőven van hátsó szándékom azzal kapcsolatban, hogy leálltam eme rokonommal csevegni. Nem nagyon tartom számon a rokonaim számát, de ez betudható annak, hogy a legtöbbről nem is tudok. Azt sem tudtam, hogy az öcsém életben van, pofonként ért az egész amikor megláttam őt a Pandemonium klubban. Viszont az is tény és való, hogy amikor össze találkoztam vele, akkor teljes mértékben máshogy álltam hozzá a dolgokhoz és ő magához is, mint mondjuk jelen esetben Leonerthez. Curtis mindig is nagyon fontos személy volt az életemben, főleg az emberi életemben, hiszen annak volt eddig még csak a részese, de a mai napig szeretem őt és örülök annak, hogy ismételten együtt lehetünk. Leonert viszont... Sosem ismertem őt, azt sem tudtam, hogy az öcsémnek van egy gyereke és erre a találkozásra így nem lehet felkészülni, szóval nem is értem, hogy a férfi mit várt tőlem, hogy mosolyogva és boldogan a karjaiba ugrok örömömben? Ugyan már, nem vagyok én ilyen szentimentális. Becsukom magunk mögött a bejárati ajtót, majd követem őt a konyhába, majd felülök a pultra és onnan figyelem őt. Nem is tudom mit kéne mondanom neki. - Nahjó, elég zavaros ez az egész. Egyáltalán honnan tudtad, hogy hol lakom? - teszem fel számára az első kérdésemet, hiszen ez roppant mód érdekel, mivel nem sok embernek árultam el, hogy hol lakom, főleg mivel az ellenségeim kapva kapnának az alkalmon, hogy álmomban gyújtsák rám a házat.
Bárhogy is küzdök a társalgásért és a családomért, rá kell jönnöm, hogy lehetetlen volna ezt végig csinálni érzelmekkel, belerokkannék, úgyhogy egyszerűen csak érzelemmentesnek kell maradnom, mintha csupán egy iratot intéznék a hivatalban, nem szabad hagynom, hogy felülkerekedjenek rajtam az érzéseim és már előre is beleéljem magam dolgokba amik talán sosem valósulnak majd meg. Mert lássuk be, nem biztos, hogy befogadást nyerek ebbe a családba, hosszú az az ide, amit nélkülük töltöttem, még csak a létezésemről sem tudtak eddig. Nem várom el, hogy egyből befogadjanak, csak hogy meghallgassanak. Éppen ezért is, gyengéd átváltással válik semmissé minden az arcomon, majd elhaladok Katherine mellett, amint beinvitál, be a konyháig, ez nem is nehéz, hiszen a folyosó végén az első kanyar egyből a konyhába vezet, ott megállva várom, hogy utánam jöjjön. Érdekel miért gondolta meg magát, de valahogy sejtem, egy manipulatív nőszemély, aki képes lenne bármit megtenni azért, hogy neki jobb legyen; én meg egy boszorkánymester vagyok, aki varázsolni tud és szinte mindent képes megtenni. Hát nem egyértelmű, az erőm kell neki, nem azért hívott be, mert végre elhitte amit mondtam, hanem mert kellek neki, vagy csak úgy gondolja jobb velem jóban lenni. Persze sok -féle gondolat van, ami megfordulhatott abba a furfangos kis fejében, így pontosan megállapítani és tényeket levonni igen csak nehéz munka lenne. Épp annyira nem számít a szavam Katherine-nek, mint Curtis-nek, hiszen mégiscsak testvérek, nagyon is hasonlítanak, ebben legalábbis biztosan. Bár valljuk be, valószínűleg nem csak ebben. Ugyanakkor az ízlése tetszik, nem az a minden rózsaszín körülöttem és Barbie-nak érzem magamat - típusú nő. Nem is tudnám elképzelni rózsaszín göncökben vagy rózsaszín lakásban, de ez más vámpírokkal sincs másképpen; egy vámpír inkább a vér színéhez vonzódik, mint egy vattacukor rózsaszínhez. De itt nem is csalódtam, a konyha is magával ragadó, a falak és a padló harmóniában vannak egymással és még a bútor is teljesen ideillő. Sok vámpírt ismerek, de még a DuMort-ban sincs ennyire harmóniában egy szoba. Ott minden sötét, fekete vagy vörös. Illetve van egy különleges szoba, ami kék; de nekem az sem az ízlésem. Minden olyan egyhangú és unalmas. Ott éltem, mégis most úgy gondolom, ha ott kéne élnem, bekattannék; de talán be is kattantam amíg ott voltam, biztosan nincs ki mind a négy kerekem, hogy felkerestem az apámat, sőt, még a testvérét is!
Tényleg van abban valami, hogy ez a srác meg Curtis eléggé hasonlítanak egymásra, de az, hogy az öcsémnek legyen egy gyereke... Olyan hihetetlen, mintha csak azt mondaná az ember, hogy a Nagy Asmodeus meg tud állapodni egy embernél. Ezek a dolgok konkrétan a lehetetlennel érnek fel. Még is hogyan lehetne Curtisnek egy fia? Bár ezeken a dolgokon nem igazán kéne meglepődnöm, hanem csak belegondolni, végig gondolni a dolgokat és akkor lehet belátnám, hogy ennek az egyenlőre még idegen fickónak teljes mértékben igaza van, hiszen ha úgy vesszük, semmit sem tudok a saját öcsémről. Az életem 70%-át nélküle éltem le, még ember koromban apánk elküldte őt valahova, gondolom az Isten háta mögé. Sosem tudtam, hogy mi van vele, életben van-e egyáltalán vagy már meghalt, az egész olyan volt, mintha elnyelte volna a föld. Nem tudtam megkeresni, hiszen még csak azt sem tudtam, hogy még is honnan kezdjem el a keresését. Nem állhatok úgy ehhez a mostani helyzethez, hogy teljes mértékben elzárkózom még csak magától a gondolattól is, hogy van egy unoka öcsém. Muszáj valahogy előhoznom a barátságos énemet, és halványan el is mosolyodok azon a kijelentésén, hogy se Curtist, se engem nem olyan könnyű megtalálni. Úgy látszik ez is egy családi vonás nálunk, hogy jó rejtekhelyet tudunk magunknak keresni, ahol kevés személy talál ránk. Gondolom az évszázadok alatt ő maga is össze gyűjtött jó pár ellenséget magának akivel nem túl szívesen találkozna. Ha jobban belegondolok, még én sem tudom, hogy az öcsém hol lakik, eleve egyenlőre még csak egyszer találkoztunk. A Pandemonium klubban. Akkor tudtam meg, hogy a testvérem akit olyan sokáig halottnak hittem, életben van. Fogjuk rá, mert ugyebár vámpír, azok meg halottak. Felvont szemöldökkel nézek rá amikor valódi énjét mutatja meg nekem pár pillanatra. Ő egy boszorkánymester... Hm, nem semmi. Az ilyen ismerősök eleve jól jöhetnek az embernek bármikor, amikor végezni akar valakivel, avagy csak menekülni, elbújni egy-egy ellenség elől. Nekem meg abból van egy pár. - Meggondoltam magamat, gyere inkább be. - mondom neki miközben arrébb állok az ajtóból, a hangomból viszont továbbra sem vehető ki semmilyen érzelem.
Erőt veszek magamon, mert érzem, ez nehezebb lesz, mint amire számítottam. Megpróbáltam elhitetni, nem sikerült, ideje, hogy bizonyítsak is. - Csak nézz rám, majd az öcsédre, és mindent megértesz - Mitagadás, rengeteg a hasonlóság közöttünk, s jobban elnézve még Katherine-ben is találok olyat ami felfedezhetó rajtam is. Ez egész egyszerű bizonyítás, mert nem a levegőbe beszélek, a hasonlóság meg van, Curtis az apám és ezt a vak is látná ha elmondom mellé a sztorimat is. Márpedig elmondom ha beenged, ha nem. Joga van tudni a teljes igazságot, hiszen bármit is gondoljon rólam a mai nao zárásával mindenképpen a családom egy tagjaként nézek majd rá másnap, vagy azután, vagy azután. - Tudod, nem könnyű titeket megtalálni, se téged, se Curtis-t. - Mondókám nem lesz olyan izgalmas, mint egy akciófilm, de remélni tudom, hogy figyelni fog mégha untatom is. Ha nem hisz nekem az egy dolog, de megkell hallgatnia hogy találtam rájuk, hogy miért nem tudott eddig egyikük sem rólam. Tudnia kell, hogy az én vérem nem lesz a vacsorája. - 1532-ben jöttem világra, az öcséd lefeküdt egy démonnal, mikor még ember volt. - Ezt sem hinné el? Hiszen az ő testvére, csak ő tudhatja milyen valójában, ha ő sincs vele tisztában, hát ki lenne? - Egy vámpír nevelt fel, mindvégig ott volt Curtis a szemem előtt de nem jöttem rá, hogy az apám. Bele sem gondoltam, mert ő vámpír, és lehetetlen, hogy egy vámpírnak és egy démonnak féldémon gyereke szülessen. - Meginogtam, mit mondjak még? Egyszerűen nincs már semmi extra, hiszen nem is magamtól találtam rájuk, évszázadokon keresztül kutattam azokat akik bármit is tudnak. Aztán azokat akik bármit is tudnak a Wright névről. Leéltem majdnem 500évet szülők nélkül..család nélkül. De most sem érzem magam közelebb a családomhoz, nem hisznek nekem. Persze, hogy nem, ki az aki ilyet elhinne, annak teljesen elborult az agya. Ha tükröt állítanának velem szemben, nem hinném el amit mondok, süt rólam, hogy hazudok; pedig az igazat mondom. Megértem miért nem enged be, ugyanakkor békésebb lenne odabent, mint idekint beszélni, bárki meghallhatja és bárki láthat minket. Igaz ez nem egy sürgő-forgó környék, annyi szent. De már ki is találtam mit csináljak, persze ez közelsem igazolja azt, hogy nem hazudok, de a történetem egy részét talán igen. Tehát minden erölködés nélkül egyszer csak bezöldülök, mint az éretlen banán. Csak pár pillantásra mutatom meg igazi külsőmet, megvárom míg észleli, majd bőröm ismét átlagos. Nem szívesen mutogatom a boszorkányjelemet, mert kellemetlennek tartom. Macskaszem s társai, én meg bezöldülök, mint aki túl sok brokkolit evett kiskorában.
Felvont szemöldökkel nézek továbbra is az ajtóban álló idegen férfira és amikor lényegében bemutatkozik, mint az unokaöcsém, csak elnevetem magamat. Hihetetlen, hogy valakinek, bárkinek is van annyi mersze, hogy kitaláljon egy ilyen sztorit és úgy állítson be egy vadidegenhez. Méghozzá egy vámpírhoz. Egy olyan vámpírhoz akinek mostanában nagyon nincsenek jó napjai, akinek darabokra van törve a szíve, akit nemrégiben egy démon majdnem halálra kínzott. Szóval igen, nagy bátorság kellett ahhoz, hogy ide állítson és ilyen hitelesen előadjon egy ilyen sztorit. - Már nem azért, de szerintem ilyet senki nem hinne el. - mondom gúnyos hangnemben, és továbbra sem állok arrébb az ajtóból. Eszem ágában sincs beengedni egy vadidegen embert a lakásomba. Hah, lehet a paranoia kezd belülről felemészteni, de most ez van. Szerintem, ha valaki meghallgatná azt, hogy az elmúlt 2-3 hónapban miken kellett keresztül mennem akkor teljes mértékben megértenék és jogosnak tartanák a paranoiámat. Egy démon megszállta Sebastiant és majdnem meghaltam, honnan tudhatnám azt, hogy az a démon meghalt, vagy egyáltalán feladta a kicsinyes bosszúját velem kapcsolatban? Abban az 1 hónapban amit "láttam" belőle, abból nem tudtam leszűrni azt, hogy hamar feladó típus, sőt, inkább az ellenkezője. Amikor az idegen férfi felhozza az öcsémet, elkezdek gondolkodni. Simán kinézem belőle, hogy fűvel-fával össze fekszik, még emberekkel is és nem törődik azzal, hogy milyen következmények lehetnek, de valahogyan akkor sem tudom elhinni, hogy lenne egy fia. Lenne egy fia az öcsémnek? Annyira hihetetlen és abszurd az egész, hogy szinte lehetetlen elhinni. De ha még így is van, miért csak most tudtam meg ezt? - Sok mindenkinek elcseszett az élete. - mondom oldalra biccentett fejjel, továbbra is őt vizslatva a tekintetemmel. - Honnan kéne tudnom, miért kéne elhinnem azt, hogy igazat mondasz? - hangnemem szúrós, ellentmondást nem tűrő. Nagyon nincs hangulatom hülye gyerekek kicsinyes játékaira, márpedig, ha ez nem igaz és valami hülye terv része akkor biztos, hogy ez a férfi a másnapot nem fogja megélni. Kérdésére, miszerint bejöhetne-e, nem válaszolok és nem állok arrébb, remélve azt, hogy veszi az adást, hogy ez egy eléggé magabiztos nem. Érdekel a történet? Érdekel persze, de a saját életemet nem fogom kockára tenni.
Ahogy kinyillik az ajtó kihúzom magam, akár egy katona, fapofával állok, majd egy kis enyhülés következtében halvány mosoly lepi el az arcomat s lazábbra veszem az állásomat is. - Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy az unokaöcséd személyesen? - Ha a világon bárki elhinné, mikor elé állnak, s közlik, hogy a rokonuk, az igen csak nagyszerű volna. De ez a valóság, itt senki nem hisz senki idegennek. Márpedig most számára én nagyon is idegen vagyok, mégha családtag is. - Nos, gondolom nem, a testvéred fia vagyok. Elég egy elcseszett történet az enyém. - Nem tagadom, nem szabadott volna megfogannom sem, nem hogy világra jönnöm. Az, hogy apám vétett egy hibát, az adhatta meg, hogy én most itt legyek, semmi több. Bizonyára nem tervezett magának gyereket és ezért én nem is jöhettem számításba. Ezért az életem része a kárhozat és az elveszettség, így is van, elvesztem még 485 évvel ezelőtt. - Te pedig a nagy nénim vagy - Közlöm gyilkos nyugodt hangnemben, mintha ez a legtermészetesebb lenne, mintha csak annyit mondtam volna, az ég kék, a fű zöld. Kezeimet zsebre vágom és figyelem az arvonásait, memorizálom, mintha utoljára látnám, pedig tulajdonképpen először pillanthatom meg. Nyugtázom magamban azt is, hogy tényleg igazán dögös. Az arca és az alkata is tökéletes. A melleit pedig kísértés nem bámulni. Persze nem nekem, beteg lenne ha a saját nagy nénim lenne a bámulásom középpontjában, inkább csak az arcát fürkészem továbbra is egy jó fél percig, majd megköszürölöm a torkomat. - Bemehetek? - Nem tartom lényegesnek hozzá tenni, hogy felvázolom a helyzetet, mert magától értetődő, hogy beszélgetni jöttem, semmi több. Van lakásom, tehát nem lakhatásért jöttem kuncstorogni, emellett éheznem sem kell és munkám is van. Bár ez utóbbit nem sokan tudják, mert nem sűrűn emlegetem. Lássuk be, a nagy boszorkánymester egy nevelési tanácsadó, mi ebben a dicsőséges? Vak vezet világtalant, semmit nem tudok az életről, a létezésemről pedig nem tud a családom, nem éppen nekem kellett volna erre a hivatásra mennem, de talán ebben a szakmában érzem leginkább otthon magamat. Olyanokon segíthetek akik talán egy kicsit is átestek/esnek azon amin én is átestem. Segíthetek, hogy ne ott végezzék ahol én, ez fontos!
Feltűnően és szokatlanul csendes és nyugodt napom volt ma. Nem mentem sehova, nem hívtam fel senkit, csak itthon voltam, ültem lent a nappaliban és gondolkodtam az elmúlt pár hónapon, az időszakon ami már a hátam mögött van. Annyi mindenen mentem keresztül. 504 év alatt annyi mindennel kellett megküzdenem, még is véleményem szerint az elmúlt pár hónap sokkal nehezebb volt, mint abból a sok száz évből bármelyik ellenségemmel való viszálykodás. Fogalmam sincs miért, talán azért, mert elkezdtem megváltozni. Asmodeus elkezdett engem megváltoztatni, a tudta nélkül, akaratlanul. Akaratlanul szerettem belé, amikor megismertem nem terveztem azt, hogy itt fogunk kikötni, hogy egy férfi miatt fogok szenvedni, hogy vissza fognak utasítani. Nagy csorba esett az egómon, viszont a szívemnek jobban fáj, mint az önérzetemnek. Olyan sokáig sikerült kizárnom az életemből ezt a fajta érzést, a szerelmet, és olyan hirtelen ért a felismerés, hogy igen, szerelembe estem, hogy szinte fel sem fogtam, de már alakultak a dolgok. Nem tudom elfogadni azt, hogy Asmodeus másokkal is legyen, miközben velem van. A döntés rajtam állt és én meghoztam azt a bizonyos döntést. Igyekszem távol tartani magamat tőle, de valahogy, valamiért, a sors mindig az útjába sodor, és amikor éppen sikerülne túl lépnem rajta, akkor bukkan fel az életemben. Már vagy 1 órája lement a nap, de nekem továbbra sincs kedvem semmit sem csinálni, nem megyek sehova, semmihez nincs energiám, csak ülök a kanapén és gondolkodom. Ha valaki most látna akkor tuti nem gondolná rólam azt, hogy az egyik lételemem a gyilkolás. Nagyon gyorsan kezdtem el megváltozni és egyre jobban hasonlítani a régi önmagamra, amikor még ember voltam és ez nagyon nem tetszik. A gyengéket legyőzik és kihasználják, én pedig nagyon nem akarom, hogy bárki is újra fájdalmat okozzon nekem. Asmodeus pedig szinte csak azt tud okozni nekem... Folyamatos fájdalmat. A gondolataimból a csengő ébreszt fel. Kíváncsian megyek oda az ajtóhoz, hiszen fogalmam sincs, hogy még is ki lehet itt, nem sokan tudják, hogy hol lakom, főleg azért, hogy az ellenségeim ne találhassanak meg. Pár "barátom", Asmodeus, és az öcsém, Curtis tudja csak, hogy hol lakom. Felvont szemöldökkel reagálok így hirtelen amikor egy idegen férfit pillantok meg. - Hát te meg ki vagy? - nem játszom itt a jó pofát, hiszen nem sokan érdemlik meg azt, hogy normálisan, tisztességesen viselkedjek velük.
Az égbolt a Naplemente tüzében táncol, fényfoszlányok százai cikáznak, az utcákat is fény vilagítja meg, a park ilyenkor tán a legszebb. Félhomályban itt-ott csak a fák alakja mutatkozik meg, mégis a szem mintha látná a lombokon mozgó levelek sokaságát ahogy a szél mozgatja. A sikátorok sötétek, egy-egy vámpír sziszegése hallatszik belőlük, néhol sikolyok is.
Az elmúlt egy év olyan gyors leforgással szaladt az idő kerekével, mintha gurítanák. Rengeteg minden történt ez idő alatt. De talán a legnyégesebb, hogy megismertem a családomat és ezzel egyetemben a származásomat is. Azzal, hogy megtudtam, a Wright család az én igazi családom sok minden megváltozott, mind bennem, mind az életemben. Tudtam azonban, hogy nem lesz egyszerű odaállnom Curtis elé, hogy "Hello, a fiad vagyok" és az első lépés sosem könnyű, de talán nem is ez volt az igazi kihívás, hanem megtudnom, hogy van egy nagy nénim is, aki nem mellesleg igen csak dögös hölgy. Na igen ám, de jól viselkedni és belopni magamat a szívébe talán már nem lesz olyan könnyű, mint észrevenni a külső szépségeit s tátott szájjal bámulni, hogy "atya-gatya de szexy nénikém van". Mind ez annyira egyszerűnek viszonyult s a közel jövőt nézve reszketek. De nem is attól, hogy nem fogok tetszeni neki s kitagad apámmal egyetemben, hanem hogy nem lesz hova beilleszkednem, hogy számomra nem marad más, csupán a vámpír társasága aki felnevelt.
***
Kockáztatnom kell annak érdekében, hogy megtudjam, mi lenne ha.. Ha már most elbukok, még mielőtt elindulnék akkor nem tufok meg semmit s megadhatom magamnak a gyáva címert, tisztet. Ezért is nem is habozok tovább s forgatom az agyamat, hogy mi lenne ha, hanem felkapok magamra egy sötét kék zakót a fehér ingemre, felkapom a kulcsomat s megindulok. Hosszú még az éjszaka, úgyhogy nem loholok, békéswn lépek s teszem egyik lábam után a másikat. A kulcsommal szenvedek, annyi kulcs van rajta, hogy összegabalyodott. Rendbe téve csúsztatom a zakóm egyik belső zsebébe s tovább indulok. Egy kellemes fél óra sétát követően megérkezek az uticélhoz. Nem régiben tudtam meg, hogy itt lakik Katherine Wright, aki ha minden igaz a nagy nénim. Már látni szeretném, tudni, hogy nem sokára lesz családom, lesz egy nagy nénkm akire felnézhetek, akit szerethetek. Csöngetek is, hajamat megigazítom s mély levegőt veszek; lassan kifújom, majd ismét jön a mély levegő vétel; és így tovább. Türelmetlenül várom, hogy ajtót nyissanak, de talán nem annyira türelmetlenül, mint az arcot aki fogadni fog.
Kezdőlap
Re: Konyha ↠ Vas. Okt. 01, 2017 3:31 pm
Miután találkoztam Curtissel, nem egy, nem kettő ember keresett fel, első ránézésre egyik sem tudott semmit, de aztán megismertem hamar kik is valójában. Az egyiktől hallottam, hogy Curtisnek van egy lánytestvére, Katherine. Azt mondta csakis akkor ad több információt, ha megígérem, jó szándékkal jöttem. Természetesen ez nem volt nehéz, hiszen sütött rólam, hogy tudni akarom ki vagyok. Ezek után pedig egy hosszas beszélgetés után, már nem is emlékszem hogyan – mert jó erősen be voltam piálva –, de megkaptam a címet amire úgy vágytam. Persze mindezt elmagyarázni közel sem lenne ilyen egyszerű egy felzaklatott vámpírnak. Na de a kérdésem a következő, hogy lett mindkettejükből vámpír? Talán isteni csoda, hogy egymásra találjanak? Úgy istenigazán nem tudom hova tenni ezt az információt vagy úgy ezt az egész esetet. Az is új nekem, hogy van apám és nem halt meg, hát még az, hogy van egy nagynéném is. Különben sem túl sűrű azok száma akinek az apjuk ember (volt) és boszorkánymesterek. Ez talán annak köszönhető, hogy kevesebb a női démon. Pedig valljuk be, itt a Földön is van jó pár démoni nőszemély. Amilyen szerencsés voltam, az évszázadom alatt az összeset kiszúrtam magamnak. Talán Ronnie jelenti nekem a megváltást, mert előtte sosem volt dolgom egy ilyen rendes lánnyal. És ha úgy nézzük nem csak családom lett, de ráadásul a családom tagjai mind vámpírok. Katherine, Curtis.. na és Ronnie is. Persze sok ez most nekem, de hamar képes vagyok feldolgozni mind ezt és állok elébe ha még jobban meg akarnak döbbenteni. - Legyen annyi elég, hogy bizalmas információ volt és nem származik bajod belőle. - Jól tudom, hogy az irháját félti, hiszen akitől a címet tudom – akinek még csak a nevére sem emlékszem – elmondta azt is, hogy miért ennyire féltve őrzött titok a címe. Akárcsak nekem fiatalabb koromban, Katherinenek is megvannak a saját démonai amikkel küzd. Sok ellenség, kevés jó barát. A legrosszabb kombó. - Akár már most kinyögheted mit szeretnél amiért hagytad, hogy bejöjjek. - Hamar átlátok a szitán és nem igen tetszik amit látok. De ez van, ilyen világban élünk. Kihúzom magam és kiroppantom a gerincemet, amelynek érzése mindig mutatja számomra, hogy még létezek. Sokat görnyedek, talán egyenesebben kéne járnom és nem lenne ilyen gondom. De mi lenne abban a pláne, így ropogtathatom a hátamat, sokkal izgalmasabb így az életem. Ha már nagyon unom a banánt, felállok és ropogtatom a gerincemet. Remek elfoglaltság. Persze most nem emiatt csináltam, de ez egy remek hasonlat volt.
