Angel ~ Arielle

Mióta csak szárnyam bontogathatom, és a földre tekinthetünk Mi, Angyalok, mindig figyelemmel kísértem a halandókat, küzdelmeiket és álmaikat. Sokszor estek el és teltek meg újra élettel, amivel elnyerték csodálatomat. Érdekesek, és bármennyire határolódunk el magasan, a világom attól, amit ők élnek, csak magasztosságában tér el. Mi is megküzdünk, bár nem egymással, hanem a rosszal; értük. Vannak csatáink, amikkel háborút lehet nyerni. Egy azonban biztos: éppen úgy az Úr gyermekei valahol, mint mi, még ha távolabbiak is. Köztük is járnak szárnyak nélküli jótevők, éppen úgy, ahogy a sötétség is meglakik. Nagyon fiatal lehettem, éppen csak megtanultam írni és olvasni, mikor először láttam egy angyalt visszatérni földi álcáját magán hordozva. Elképedtem, kíváncsi voltam, de már akkor is tudtam, mennyire nem illik mindezt. Meghúzódtam és csak figyeltem. Ezen tulajdonságom olyan érzékeimet erősítette fel, amivel a legapróbb rezzenéseit is megismertem halandónak, démonnak és angyalnak. Jó szemem van ehhez, ami talán abból is fakad, hogy türelmes és kíváncsi természetem egyszerre segít, hogy mindezt kamatoztassam. Ezzel is hívtam fel magamra a figyelmet és bízta rám az egyik legkomolyabb feladatot az Úr.
„Légy szemem hát, és figyelj erősen,”


Máig emlékszem első utamra a halandók közé, mikor köztük járva somolyogtam magamban; mit sem tudnak róla, kik azok, akik életüket is áldoznák értük. Jártam angyalokhoz nem illő helyeken, az Úr látószögéből kieső sarkokon, s füleltem. Hallottam sóhajokat, imákat és szitkokat, de annál is több volt az, amit nem hallhattam meg elsőre, nem tudhattam, hogy szükséges. De minden apró névnek, helynek és segélykiáltásnak hasznát vettem, így amire csak tudtam figyeltem. Én lettem a fal, aminek füle van; a szellő, ami körül lebeg és bárki mit sem sejtve beszél tovább, szinte mindenről. Nem tartottam magam kémnek, vagy információszerzőnek, én mindig úgy tekintettem erre, mintha csak ott lennék egy óvó karként, és ha olyan üti meg a fülem, bárkinek a segítségére siethetek. Tudtam világ életemben merre sodor az élet, hol a helyem, hol kell lennem, és ezt az Atya is így akarta.
„válj fülemmé, és tudd, mit tudni kell.”


Eleven, vidám és élettel teli voltam, valahogy ki is tűntem, olykor nem a jó értelemben a többiek közül. Sokkal több empátia jutott nekem, mint bármelyik másik angyalnak, arról nem beszélve, hogy ahogy egyre több év volt mögöttem, minden apró érzést lassan kezdtem nem csak érezni és felismerni, de értelmezni is. A lélek szeme és füle az érzékelés, amit nem tudunk megfogni. A szeretet, az óvás, de éppen úgy a düh és a harag is ide tartozik. Nekem is évekbe telt, mire mindezt sikerült a megfelelő érettséggel és bölcsességgel meglátnom. Se a halandók, se az Angyalok esetében nem minden fekete, vagy fehér. Színesek vagyunk, ennek a kulcsa pedig az emberség és a spirituális erők egyensúlya. Ez talán mondhatni egy magam által kikövetelt feladat, amihez felnőttem és amibe bele is születtem. Az Atyának sosem okoznék csalódást, hiszen én csak a jót szeretném az emberekben megerősíteni és a rosszat feloldani, eloszlatni, vagy enyhíteni. A törékeny és Mennybéli külsőm ellenére az egyik legerősebb angyal vagyok, mert mindezek befogadására képes vagyok.
„Elnyered, mit mindenki keres: átérzed a világot,
S kinyílik a legfontosabb érzékszerved, a Szíved.”


Persze, ahogy mindenki idefent, én sem csak ezen fontos feladatokból állok, nem csak látás és hallás, vagy a magasrangú angyalok megfigyelései és felügyelése; valami sokkal egészebb ennél. Sokkal közelebb érzek magamhoz minden angyalt, vagy éppen halandót akkor, ha láthatom, érezhetem a jelenlétét, informálódhatok róla. Különös érdeklődést mutatok a művészetek iránt, különösen a zene és a tánc fogott meg az évek alatt, és azt hiszem túlzások nélkül mondhatom, hogy feltétel nélküli szeretetem adom ezen ágaknak. Minden lenyomott billentyű a zongorán szinte egy angyali lehelet, amik összessége valami jót csempész az emberiségbe. A tánc pedig; lépésenként iránymutatás, fény a szürkületben és a remény útjának kitaposása. Remény. Ez az, amit akár fizikai, akár lelki gyógyítással bárkinek adhatok és adok is; büszkeséggel tölt el, hogy ezt tehetem.


Általában magam elrejtve járok és kelek ott, ahol szükségét érzem a Földön. Óvatos vagyok, mégis szinte érezhető, ha valahol ott jártam; egy bizonytalan ember könnyebben lép előre, egy gyermek könnyeit mosoly váltja fel, egy démontól sértett gyógyulás mezejére lép. A fényesség, ami körülleng, az az aura, amit a hozzám hasonlók távolról is kiszúrnak mind-mind csak megerősít, hogy azért én viselhetem, mert az Úr jobbá, könnyebbé akarta általam tetetni mások életét, én pedig büszkén rendelem alá magam, sőt, olykor boldogan is. Mikor Michael mellé kerültem egyszerre volt bennem némi aggodalom és izgalom, azonban türelmes voltam, alkalmazkodó és a végletekig következetes; hiszen ez a hivatásom, ez az, amit tennem kell. Bár nehezemre esik a jó tanácsokat megfelelően megtartani mostanra már. Annyi jót tesz; ő nem csak egy légiót, de egy világot is elvezetne. Mérhetetlen tiszteletem felé olyan érzésekkel vegyül, amit jómagam felismerek, de még számomra is kitapasztalatlan, így igyekszem csak élvezni a kapott lehetőséget, bár nem tudom mindvégig ilyen erős lesz-e ez a visszafogottság, vagy a türelmem mellé járó kíváncsiság valami egészen újra sarkall. Hiszek benne, hogy Atyánk okkal rendelte el a feladatom, és az esendő szív sérülhet ugyan, de nem hibázhat.