Emma Redmayne

Rezzenéstelen arccal bámulom a képernyőn villogó kurzort. Az asztalon pihenő kezem hüvelykujja, mintha külön életet élne: idegesen dobol, egészen addig, míg a gondolataimat is eltereli a témáról, amiről házi dolgozatot kellene írnom. De egy percig sem kesereghetek, hiszen én akartam ezt. Én akartam egyetemre járni, s olyan messze kerülni a természetfeletti világtól, amennyire csak lehetséges. Bár utóbbi próbálkozásomból szinte semmi sem sikerült...
Tekintetemet a növekvő újhold képétől visszaemelem a monitoromra és a villódzó kurzorra. A megnyitott dokumentum fehérsége szinte vakítja a retinámat, mégis, arra kényszerítem magam, hogy korábbi gondolataimat a feledés mély tengerébe süllyesszem és a dolgozatra koncentráljak. Én igyekszem, esküszöm, hogy igyekszem, ám mégsem sikerül, de most leginkább a bejárati ajtón kopogtató váratlan vendégnek köszönhetően. Nem tehetek róla, ilyenkor mindig összerezzenek. Mindig újra s újra lejátszódik elmémben a három évvel ezelőtti este, mikor Cissy beállított hozzám. Holott a világért se akarnám újraélni azt a beszélgetést, s természetesen azt se szeretném, ha legjobb barátnőm újra olyan helyzetbe kerülne, mint akkor. Félve teszek pár lépést az ajtó felé, de mikor anya ajtót nyit, s meglátom, hogy csak az idős szomszéd, kicsit szenilis néni keresi megint a - négy hónapja meghalt - macskáját, némiképp megnyugszom. Majd egy laza mozdulattal visszaülök az asztalomhoz.
Ám tekintetem visszatéved a Holdra, s újra feszültség lesz úrrá rajtam. Eszembe jut a pár nappal ezelőtti incidens mikor nem éppen kellemes találkozásban volt részem a közeli sikátorban. Bár egy farkassal mikor lehet kellemes a találkozás? Tudom, akkor és ott, azt hittem, hogy meg fogok halni. Annyira biztos voltam benne, hogy fejben már a végrendeletemet írtam. Bár mindez teljesen felesleges volt. Hiszen én nem halhatok meg, vagyis nem tudok meghalni.
Ettől is rögtön görcsbe rándul a gyomrom. Mi a jó édes életet fogok én kezdeni magammal, hogyha örökké kell élnem? Mi jó az öröklétben? Szerintem semmi. Hiszen mindenki, akit szeretek, akit ismerek, egyszerűen majd meghal, s senki se marad itt velem. Lehet még a világvégét is látni fogom, bár biztos nem lesz túl nagy szám. Lehet addigra örülni is fogok annak, ha bekövetkezik, hiszen egyszerűen nem látom értelmét ennek a létezésnek. S semmilyen jó végkifejletet sem látok a lelki szemeim előtt.


Sietős, gyors léptekkel haladok a terem felé, kezemben a mappámmal, vállamon a táskámmal. Még mindig elcsodálkozom azon, hogy képes voltam egész éjjel fent maradni csak azért, hogy megírjam ezt a nyamvadt dolgozatot. Vagyis a dolgozat rám eső részét.
Vajon tündér mágiát alkalmazva meg tudtam volna írni, minden erőfeszítés nélkül? Erre a gondolatra hirtelen megtorpanok. Nem, az nem lett volna fair. Különben is megfogadtam, hogy semmi tündéreskedés, bármennyire hülyén hangzik már maga ez a szó is. Én csak egy normális ember vagyok, normális adottságokkal és ennyi.
Talán ha túl sokat mondogatom ezt magamnak, akkor valósággá válik.
A terembe érve megállok az ajtóban. Nem hiszem el, hogy már megint én vagyok az utolsó, ráadásul már csupán egyetlen egy szabad hely van. Naná, hogy Connor mellett.
Kifújom a levegőt és tettetett közömbösséggel helyet foglalok a szabad széken. Kitépem a mappámból a dolgozatom lapját és Connor elé helyezem az asztalra. - Tessék, itt az én részem. Ha valami hibát találsz benne, szólj. - Amikor megtudtam, hogy egy csapatban kell dolgoznunk ezen az órán, azt képzeltem, az univerzum valami csúnya tréfát űz belőlem. Vagy éppen büntet, mert el akarom sumákolni a természetfeletti adottságaimat. De lenyeltem a békát és teljesen együttműködően álltam hozzá a feladathoz. Egészen a telihold estéjéig. Persze nem kell félreérteni, én nem félek tőle, bizonyosan kárt sem tudna tenni bennem, mégis olyan kétes érzelmeket váltott ki belőlem az a találkozás. De ez most nem is számít.
A gyakorlati óra túlságosan lassan telik, bár nem segít benne az sem, hogy a tanár olyan monoton hangon olvassa fel a diáit, hogy csodálom, miért nem alszik meg a tej a szájában. Utolsó mondatára viszont felkapom a fejem. - Milyen hegyi kirándulás? - Suttogom magam elé, s értetlenkedve körbenézek a tantermen. Ez eddig mindenki számára egyértelmű volt, csak nekem nem?
Előkapom a telefonomat és azonnal üzenetet kezdek írni.
"Remélem a te napod sokkal jobban telik, mint az enyém. Most tudtam meg, hogy hétvégén elmegy a csoportom a hegyekbe, kirándulni. Szerinted mi a legrosszabb, ami történhet?"
Üzenet elküldve. De ahogy visszaolvasom, elhúzom a számat. Cissy keresztbe lenyel, ha nem írok valami optimistább kijelentést is.
"Na mindegy, lehet még jó is lesz, ki tudja... Délután ráérsz?"