Egy újabb elhaló szikra

[Arielle&Michael]

Egy szomorú angyal...]

Az ujjaim lassan siklanak a zongora billentyűin, szemeimet lehunyva csalom elő a hangok sorait a hangszerből. Sokan nem tudják rólam, hogy képes vagyok velük bánni, nem mintha ezt felrónám nekik. Testvéreim legtöbbje leginkább a Mennyek legrendíthetetlenebb angyalaként lát engem. A harcosként, kit Atám egyetlen céllal teremtett: azért, hogy megvívjam azokat a csatákat, amiket mások nem tudnának és tudásomat átadjam az újabb, fiatalabb katonáinknak. Ha pedig háborúra kerülne sor, a Légió élére állva vezetem majd őket a háború mezejére, hogy fegyvereink egyszerre sújtsanak le, hogy szárnyaink egyszerre csaphassanak és keltsenek szelet a Földön, miközben újabb és újabb alvilági lény életét oltjuk ki. Jóllehet volt időszak, amikor nem tudtam volna elképzelni, hogy a seregeinket éppen olyasvalaki ellen kell majd harcba vezetnem és felkészítenem, akinek személyében egykoron saját testvéremet üdvözöltem. S ilyenkor, mikor csak magam vagyok, és dallamaim hangjait senki sem hallgatja, hagyom, hogy a hangokkal gondolataim is messzire szárnyaljanak. Vissza a régi időkre, eónokkal ezelőtt, amikor még én sem voltam teljesen olyan, mint most. Akkor mg nem a harc és az Úr parancsa volt az egyetlen, amikhez kötődtem. A Teremtés hajnalán, mikor Atyám munkájának nyomán a Mennyország fénye felragyogott és benne megszülettem én, ott voltam apám oldalán Figyeltem a munkáját, figyeltem, ahogyan hatalma megnyilvánulásaként a Föld formálódik, de mielőtt a világ ma ismert fényében tündökölhetett volna, Ő folytatta Mennybéli munkáját… és megszülettek testvéreim. Megszületett az öcsém, Lucifer.
Együtt jártuk be a bolygót, és együtt dicsértük a Teremtő munkáját, együtt örültünk, mikor újabb testvéreinket üdvözölhettük, Gábriel, Raphael és Uriel személyében. De mégis, Lucifer, illetve, akkor még Sammael, volt az, aki a legközelebb állt hozzám. Technikailag, én voltam az, ki felnevelte őt az idők kezdetén, vigyáztam rá és rajta tartottam a szememet, hogyan bontogatta a szárnyait. Talán épp ez az oka annak, hogy a mai napig magamat hibáztatom, amiért nem vettem észre közelgő bukásának jeleit. Mert lenniük kellett. De aztán, eljött az idő, mikor nekem, a harcos angyalnak, akinek az lenne a feladata, hogy a leginkább képes legyen eltűrni a fájdalmat, átéltem annak legmélyebb formáját fivérem elvesztésekor. Atyám utasítása tisztán szólott hozzám:
„Légy végrehajtóm, és vesd le a Bűnöst, hogy színünk elé soha ne járulhasson többé!”
Azóta sem felejtettem el a mélységes űrt, amit ezek a szavak hagytak bennem. Éreztem a haragot, amit öcsém árulása gerjesztett bennem, éreztem a fájdalmat, amit annak gondolata keltett, hogy akit a leginkább óvni igyekeztem, sosem fogom látni többé. De az Úr szava szólott. Én pedig nem kérdőjeleztem meg akaratát, akkor sem, ha a rám kiszabott feladatot oly’ nehezemre is esett végrehajtani. Emlékszem még, ahogyan akkor megálltam Lucifer előtt. Egyetlen szót sem bírtam kiejteni mintha valaki folyamatosan fojtogatott volna, ami megakadályozta, hogy egyetlen hangot is hallassak. Ő pedig a szemembe nézett, tekintetében a kisöcsémet kerestem, de tudtam, már túl késő. Mert ha ott is van az emberek iránt érzett megvetés, irigység és harag alatt, már nem tehetek semmit. A döntés megszületett, én pedig Isten akaratának elvégzője vagyok, nem a megmásítója. A következő pillanatok az egész Mennyet megrengették, ahogy erőink találkoztak. De végül könnyező szemekkel kísérhettem figyelemmel, ahogy lezuhan, és a mély elnyeli őt, hogy belőle legyen a sötétség torz ura. A haragját az óta is fel vélem ismerni minden teremtményében. Minden démonban, minden pokoli szörnyetegében. Ugyanazzal a tekintettel pillantanak rám, mielőtt nekem ugranak, amivel megalkotójuk is tette, éppen kiűzetése előtt. De ma már nincs bennem ott a fájdalom. Az űr ugyan ott van, de sem azt, sem az érzelmeimet nem hagyom senkinek sem, hogy lássa. Már csak egy dologra fókuszálok, egy dolog számít: az, amiért Atyám teremtett. A habozás nélküli cselekedet. A megbánás nélküli katona.
Ez azonban még nem jelenti azt, hogy nincsenek kivételes esetek. Nem Lucifer az egyetlen, akit elveszítettem. Megannyi testvérem követte őt és váltak úgyszintén bukottakká. Ezért aztán az olyan alkalmakkor, mint a mai, egy újabb testvér elvesztésekor, mintha Sammael bukását élném át újra. Gádréel is keserűséggel nézett fel rám. Gyűlölete és megvetése olyannyira vezérelte és uralta is őt, hogy még sérült szárnyai ellenére is képes volt gyilkos indulatának teret adni… s ezzel, nem hagyott számomra más választást.
Megállapodnak ujjaim a zongorán, mikor ismerős energiát érzékelek. Lehetetlen máséval összetéveszteni. Nagyon is tudok róla, hogy a nyomomban jár, és azt is, hogy akárcsak én, Ő is Atyánk kérését teljesíti. Mindig a távolból figyel meg, észrevétlen marad, legalábbis a legtöbbeknek észrevétlen, de számomra nem az. Aurájának különös rezdüléseit bármikor és bárhol felismerném. Ugyan nem tud róla, jelenléte káprázatos fényt sugároz magából, és a pillanat erejéig most is megdöbbent szépségével, mikor előjön a rejtekéből. Minden apró rezdülésében azt látom, hogy Atyám valóban csodákra képes és megajándékozott engem azzal, hogy épp eme csodáinak egyikét, egyik legfényesebbikét az én oldalamra rendelte. Meglehet, sosem adtam hangot annak, hogy örülnék neki. Akkor sem, ha így van.
- Tudok a feladatodról, Arielle, nem kell elrejtőznöd előlem. – szólalok meg, mialatt tekintetem követi mozdulatát, ahogy végighúzza ujjait a zongorán, ezután pillantok csak fel a káprázatos szempárba. Hangom a szokásomhoz híven tárgyilagos, kissé talán hűvös is, de a közelemben álló angyal érezheti, hogy semmi harag, sem megvetés nem lakozik benne. Szavait néma bólintással nyugtázom.
- Elbírok velük. – tudom, hogy hallotta a dallamaimat, és azt is, hogy tudja, mily jelentés bújt meg mögöttük. Nem tudom, mennyi idő telik el azzal, hogy a tekintetét fürkészem, némán csodálva a rám szegeződő szempárt, mire a hosszú, padszerű ülőalkalmatosságon arrébb csúszva jelzem felé, hogy foglaljon helyet mellettem. Mintegy néma üzenet ez, hogy bár vele is nyers vagyok, mint mindenki mással, a társasága cseppet sincs ellenemre.
- Nem zavar, hogy folyton engem kell követned?

[szivárványra mosolyog.

[Arielle&Michael]

Még a lesújtó kéz...]

Arcomra nem ül ki érzelem, ahogy magam elé tekintek. Körülvesz engem az, mit a halandók világukként érzékelnek és szeretnek. Betontömbök serege, melyek az ég felé nyúlnak, mintha a tégla építmények abban reménykednének, hogy egyszer megérinthetik majd a felettük ragyogó csillagokat. A csillagokat, melyeket most sötét gomolyfelhők takarnak el az emberi szemek elől. A sötét köpönyeg helyenként felszakadozik, de csak pillanatok telnek el azzal, hogy megmutatják az alattuk megbújó éjszakai égboltot.
A szokványos zajok mellett szárnysuhogás hallatszik. Érzékelem a közeledtét… a haragját, és tudom azt is, mit fog tenni. Ahogy ő is tudja, én mit fogok tenni. Mindketten tudtuk, hogy ez a pillanat elkerülhetetlen lesz. Mert én mindig Atyám oldalán fogok állni, s mint angyala, katonája és végrehajtója, mindig követni fogom a rám kiszabott parancsokat. Jóllehet, egyesek szemében nem vagyok más, mint a démonok rettegett ellensége és végzete, míg mások egyszerűen a parancsnokként hivatkoznak rám. Az arkangyalként, aki a Légiónk vezetője. De a feladataim ezzel nem érnek véget. Igen, végzek a démonokkal, és igen, én vezetem a mennyei seregeket. Ám az emberek nem is tudják, hogy a valós szerepem a rend fenntartása. S a rend nem csupán egykori fivérem teremtményeit, a pokollényeket foglalja magába, de minden egyes lényt, ki megpróbál a rend helyébe káoszt teremteni. Ez alól nincs kivétel. Nem tettem a Teremtés hajnalán, mikor öcsém hátat fordított mindannak, amiért létezünk, és nem teszem most sem. De ez nem jelenti azt, hogy könnyebb lett. Nem mutatok semmiféle érzelmet. Nem mutatok fájdalmat, ahogy kötődést sem. De ez nem jelenti azt, hogy nem is vagyok képes érezni őket. Nem számítanak. Ebben a helyzetben nem.
Az angyal nagy sebességgel közelít, de én nem rezdülök ki nyugalmi állapotomból. Még nem. Továbbra is az épület tetejének szélén állok, magabiztosan taposva a párkányt, csodálva a magaslat nyújtotta kilátást, egészen addig, amíg teljesen a közelembe nem ér. Tökéletes egyensúly és rendkívüli sebesség kombinációjával pördülök meg, az érkező sebességét pedig megrekeszti az, ahogyan teste erőteljes sújtásommal találkozik. Fájdalmas hang hagyja el a torkát, amint a földre zuhan. Fájdalmában hörögve, tehetetlenül próbál feltápászkodni, előbb csonkává vált szárnyára pillant, csak aztán emeli rám a tekintetét. A tekintetet, melyben most mélységes gyűlölet csillan. De én továbbra is rezzenéstelen maradok. Hűvös tekintettel pillantok le rá, ujjaim között még mindig ott tartva rövidkardom markolatát, valósággal fénylő pengéje éppoly hűvösen csillan, mint ahogyan pillantásom esik a bukott angyalra.
- Te tényleg azt hiszed… - arca lassan fintorba torzul, ahogyan engem fürkész. Arcán a lángoló harag és az undor elegye tükröződik. -… tényleg azt hiszed, hogy számít, amit csinálsz, testvér? Nem én vagyok az első. Te pedig nagyon jól tudod, ahogy én is, hogy nem is az utolsó!
Valóságos megvetéssel köpi felém a szavakat. Gyűlöletének és eltévelyedésének tökéletes bizonyítékait. Ezen szavak viszont már mit sem jelentenek. Figyelmemet nem kerüli el, ahogy keze lassan fegyvere felé vándorol. Megtévesztéseit Gabrieltől tanulta, nekem pedig volt szerencsém sok formáját megismerni fivérem trükkjeinek. Évek óta vívom már a háborút a sötétség erőivel. Még ha néha onnan is bukkan elő a sötét szolgája, ahol szövetségesre számítanál.
- Nem kell megtenned, Gádréel. – hangomból nem hallhat ki semmit. Egyszerű tényközlés az csupán, minek hangot adok. Jeges tárgyilagossággal teszem mindezt, mégis valahol mélyen, egy utolsó szikrába kapaszkodva, reménykedem abban, hogy felismeri szavaim mögött azok valódi jelentését. „Ez az utolsó lehetőség.”
De ő csak felnevet. Tébolyult, erőltetett nevetés ez, mely a pillanat töredéke alatt zúzza porrá a bennem maradt reményt, hogy még ép szárnyának emelkedésével elfújhassa maradványait, ahogy nekem lendül. Az ő kezében is csillan az angyalpenge, mely másodpercekkel később elárvultan koppan egyet. A meglebbenő szél tovafújja Gádréel utolsó nevetésének hangjait.


Távolról figyelem a halandókat. A mulatásukat, ahogyan kezük újra és újra a pohárhoz nyúl, hogy egy áttetsző folyadékot gurítsanak le a torkukon, élvezve, ahogy az ital végigperzseli őket belülről és szép lassan eltompítja a tudatukat. Ma nem vegyülök el közöttük.
Csupán türelmesen várok, mindaddig, amíg a helység ki nem ürül. Van egy holtpont az üzemeltetésében, mikor a kései vendégek végre valahára hazamennek, a környék viszont túlzottan csendes ahhoz, hogy éjjel-nappal megszakítás nélkül nyitva maradjanak. S ahogy várható, most sincs ez másképpen. Az utcában semmi mozgás, mintha az élet állt volna meg erre a pár röpke órára. Szeretek ilyenkor visszatérni ide. A hely, mely egykor még mulattságnak adott otthont, most a magány, a csend színtere. Az enyém.
Egyből a zongorához sétálok, ujjaimat végighúzva megkopott külsején, majd lassú mozdulattal leülök billentyűihez. Ujjaim gyengéden simulnak rájuk, én pedig szemeimet egy pillanatra lehunyva ütöm le az első hangokat. Egy lassú, bánatos dallamot. A fájdalmam, a gyászom hangjait.
Halovány a mosoly, mely elterül arcomon. Már, mikor helyet foglaltam, éreztem a jelenlétét. Éreztem, hogy Ő is itt van.
- Előjöhetsz. – halkan szólalok meg, de hallhatóan, hogy a címzett érezze, neki szól. Egy szó, melyben nincs harag, sem elutasítás… talán csak egy szétzúzott szikra porai, melyek próbálnak fényesen ragyogni.

[is képes érezni.