Körülnézek és nem titkoltan élvezem a kilátást, Camille ízlése évszázadokra nyúlik vissza és kicsit sem giccses, de nem is az átlagos, mindig is képes volt káprázatos helyet varázsolni maga köré, talán épp ezért figyeltem fel rá akkor azon a bizonyos bálon a grófnál. Több volt, mint átlagos, földöntúli szépség, kecsesség és egy csipetnyi ragadozó beütés, vonzotta a szemem. -Meglepetés, mi? Inkább nekem az, hogy itt talállak, azt hittem lemondtál a kis Hoteledről és a vámpírcsoportosulásodról. – Utolsó információm legalábbis ez volt tőle, na meg volt szerencsém személyesen is látni Raphaelt, eléggé beilleszkedett a főúri rendszerbe, mindenki lesi minden parancsát, igazi ellenfélnek tűnik, de Camille, sose adja fel. -De, azt hiszem megszoktam már, és a terveid általában be is jönnek. – Általában, legtöbbször be is jönnek, ha akad is hiba azt sikeresen kiküszöböli, volt szerencsém évekig megfigyelni hogyan szőtte a hálóit és milyen kapcsolatokat épített ki szerte a világon. -Úgy gondoltam a városban telepedek le egy időre, csak míg érdekesnek találom, na meg persze ki nem hagynám az összecsapásodat Raphael Santiago-val. Érdekes figura az a vámpír. – Persze nem csupán ennyi az oka a maradásomnak, ott van Kath, a nővérem, de ezzel azt hiszem eleget untattam már Camille-t. Na meg, ha úgy alakulna, nem kell, hogy tudja hol találja és felhasználhassa ellenem a saját nővérem.
Fajtám béliek között is öregnek számítok már, és voltak olyan időszakok amikor aktívabban éltem az életem, és voltak olyanok is, amikor rejtőzködnöm kellett, vagy csak meghúznom magam egy másik hatalom elől. Így nem ismeretlen számomra ez a visszafogott életmód, mert ha ki is mozdulok, remekül el tudom tüntetni a nyomaim, és nem jut senki a nyomomra egy hamar csak akinek engedem, és az esetleges utódaim, amikből lássuk be nem sok van és reményeim szerint nem él kettőnél több. Nem vagyok a boldog nagy család híve, nem tehetek róla. Most éppen nagy munkába merültem, a szobám minden szegletére jutott egy ritka ékszer és éppen szortírozom őket, színek szerint és némelyiknél megállok kicsit hogy elgondolkozzam honnan is van, és ki az a szerencsétlen akinek a nevéhez fűzhető. Egy ékszerre vágyom mindennel jobban de azt még nem szereztem meg. De meg fogom, mindenképpen meg fogom, mert az örökség. Az ékszereimmel való foglalatoskodást nem várt idegen zavarja meg, aki nem is annyira idegen, vártnál viszont annál is inább. Az egyik gyermekem az, Curtis, együtt töltöttünk pár évtizedet de egy idő után elkezdett az agyamra menni testvéreivel és elküldtem magamtól, vagy elment. Teljesen mindegy, de az együtt töltött idő kellemes emlékeket kavar fel bennem. Elmosolyodom ahogy alig van köztünk távolság. - Curtis, micsoda meglepetés - mosolyodom el, és az arcára simítom a kezem, ahogy üdvözlöm, és hagyom hadd lépjen hátrább, nem sokkal vagyok nála alacsonyabb igaz, ehhez a tűsarkú is hozzájárul. - Mindig van egy tervem, nem szoktad még meg? - kuncogok fel ahogy a nappali felé irányítom, hogy kényelembe helyezhessük magunkat. - Mesélj mi hozott ide? - kérdezem a nyilvánvaló hívásomon túl, és máris azon zakatol az agyam, miképpen használnám fel utódomat ebben a csendes kis háborúban.
Tetszik a város, bár a nyüzsgés sosem volt az élen a kedvenc dolgaim között, most mégis jól esik elvegyülni a mondénok között. Katherine-nel történő viharos kis találkozásunk emléke élénken vibrál még a fejemben és nem egyszer ejtett már gondolkodóba. Még most sem igazán tudom mi történt, vádolni akartam aztán faképnél hagyni, végül a karjaimban volt, ölelt és sírt, olyan volt az egész, mintha múltbéli utat tettünk volna meg, mintha az imént még a klubban lettünk volna aztán hirtelen már a múltban, otthon, ketten. Közel álltunk egymáshoz, mondhatnám jó testvérek voltunk, talán ezért is befolyásolta a századaimat végig a testvéreim utáni kajtatás, már-már olyan szinten a rögeszmémmé vált, hogy Camille számára is nyüggé lettem. Nem bántam mikor elváltak útjaink, volt pár évtizedem mellette, a zsarnokság, rafináltság, szórakozás minden apróbb részlete megnyílt előttem és hálás lehetek érte, tulajdonképpen azzá tett, akivé válni akartam. Az pedig, hogy elváltak útjaink csak jót tett nekem, kiépíthettem a magam kis világát, eszméit, döntéseit. Sosem álltunk olyan közel, hogy megosszuk egymással a kis titkainkat, épp ezért a mai napig fogalmam sem volt arról, hogy hol tartózkodik a trónjáról letaszított királynő. Mosolyogva fogadtam a hívását és megígértem, hogy találkozunk amint lemegy a Nap. Nem volt véletlen, hogy ebbe a városba jöttem, részben közre játszott az, hogy reménykedtem benne Camille itt bujkál valahol, vagy, ahogy Ő szereti mondani, erőt gyűjt a visszavágáshoz és persze részben a nővérem vonzott ide, az a találka azonban megesett már és fogalmam sincs, hogy megismétlődik-e valaha. -Camille, most is pompásan nézel ki, csak nincs véletlen egy terved, amivel visszatérsz a trónra? – Olyan közel álltam meg előtte, hogy az ajkaink centikre voltak csak egymástól. Tisztán emlékszem mikor ezek az ajkak a nevemet kiáltották. Mosollyal az arcomon léptem hátrébb. Körülbelül úgy három évvel ezelőtt találkoztunk utoljára, akkor volt egy kis galiba, amiben segített úgymond „takarítani”.
Kezdőlap
Re: Curtis & Camille ↠ Vas. Dec. 18, 2016 11:09 am
