Santiago Rezidencia

Van jobb dolgom is, mint Simont pátyolgatni. Ott van a többi vámpír, akiket kordában kell tartani, bár szerencsére ők tudják, hogy hol a helyük. Ellentétben a "kedvenc" újszülöttemmel. Feladtam a próbálkozást. Legalábbis addig, amíg ő maga is be nem látja, hogy igazam van.
Legalább ameddig távol lesz el tudom rakni az értékesebb műtárgyakat valahova távol a mancsaitól. A végén még mindent tönkre tesz, amit az életem és halálom során összegyűjtöttem.
- Tényleg..- húzom szélesre a számat.
A vigyorom már szinte engem is megrémiszt. Az idegeimre ment eddig Simon, úgyhogy nem csodálkoznék, ha közben bediliztem volna. Na meg a tudat, hogy nem kell majd hallgatnom a bugyuta kérdéseit és az ostoba fejét bámulnom már örül az elveszett lelkem.
- Csapda? Nincs csapda.- nevetek fel.
Ó, micsoda jól fogom érezni magamat. Csend lesz és béke és nyugalom. Elmegyek Mexikóba amíg távol van. Vagy valami szép helyre, ahol biztos, hogy nem kell Simont pátyolgatnom. Na de ez csak egy tervezett út marad mégis csak. Hiszen ő még távolról is képes bajt hozni a fajtánk fejére, valahogy érzem.
- Menj csak, tényleg! Menj!- mosolygok rá kedvesen, majd a vállánál fogva mutatom neki az utat az ajtó felé.
Kinyitom a bejárati ajtót a szobához, majd mielőtt távozhatna közlöm vele még gyorsan:
- Ó, még valami! Ha majd érzed a szomjúságot ahogy rád tör... Próbáld meg nem kinyírni a kis vöröskét...- veregetem meg a vállát, majd mosolyogva billentem a fejemet az ajtó felé, jelezve, hogy ideje távozni.

Új módszert keresek arra, hogy "megneveljem". Talán csak hagynom kéne, hogy tanuljon a saját hibájából, nincs igazam? A mondének is ezt csinálják a kölykeikkel. Szörnyű módszer, de eddigi életemben és halálomban nem volt szerencsém olyan személyhez, aki ennyire ki tud hozni a sodromból. Minek erőlködöm egyáltalán? Mert ezt várják el tőlem a többiek, gondolom.
A kisebb kirohanásom után azt várná a vámpír, hogy van annyi esze Simonnak, hogy befogja, de NEEEEM! Ő inkább tetézi a dolgot azzal, hogy az Éj Gyermekeit szidja. Egy pillanat alatt fellángol bennem a düh és megállok a fiú előtt, mélyen a szemeibe nézve. De még magamat is meglepem azzal, hogy nem kezdek el ordibálni, mint a sakál. Nem is töröm ki a nyakát, bármennyire is nagy a csábítás. És nem kezdek el papolni. Inkább egyszerre csalódottan és mérgesen megrázom a fejem és halkan megjegyzem:
- Recién nacido idiota...
Ez az anyanyelvemen annyit tesz: Idióta újszülött.
Miután elmegyek a fiú elől, hogy italt szerezzek kezd lecsillapodni a dühöm és elönt a nyugalom. Talán csak azért, mert felfrissülök az italtól vagy csak azért, mert végleg feladtam. Ilyen érzés lehet azoknak a tanároknak, akik éveken át próbálják nevelni a rosszalkodó apró mondéneket, de a végén inkább feladják. Vámpírként már rég éreztem ezt az érzést. Esetleg még azt is kijelenthetem, hogy hiányzott.
Végül lerakom a poharamat és megfordulok. Ránézek az újszülöttre majd elmosolyodom:
- Tudod mit, igazad van! Nem kéne ennyire szigorúnak lennem... Menj csak, csinálj amit akarsz, nem akadályozom meg.- egyre szélesedik a mosolyom.
Jobb is, ha inkább ráhagyom a dolgot. Annak idején nekem sem fogta senki a kezemet, magamnak kellett rájönnöm a dolgok rendjére.
El sem hiszem magamat, de ráhagyom a dolgokat. Mondénként sem hallgatott rám, most miért lenne másképpen? Majd csak rájön, hogy igazam van... Na meg arra is kíváncsi leszek, hogyan boldogulna el vér nélkül.
Amúgy is van elég vámpír, akikre ügyelnem kell.

Fogalmam sincs, hogy ki az a "Vízli" akiről itt elkezdett pattogni és azt sem tudom, hogy hogyan jött egyáltalán szóba. Szerintem ez a tudatlanság és érthetetlenség ki is ül az arcomra. Szemeimet összehúzom rá és alig észrevehetően rázom a fejemet nemtetszés gyanánt.
Ha egy éve azt mondja nekem valaki, hogy egy újszülött a nyakamra fog nőni és minden egyes pillanatban idegesíteni fog nem hittem volna az illetőnek. Mostanra azonban teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy ez a helyzet.
Magamban ezerszer elmondom, hogy milyen módon nyírnám ki, mostanra véglegesen.
Nem elég, hogy figyelmetlen, felelőtlen, bajkeverő, ügyetlen, de még csak arra sem képes, hogy hallgasson rám. Már élő korában sem figyelt arra amit mondtam. Mit mondtam? Hogy ne jöjjön vissza Cam-hez, de ő MÉGIS visszajött. Miért? Nem tudom, nem látok bele a fejébe és fogalmam sincs mi forog abban a kusza maszlagban, ami ott lötyöghet a koponyája belsejében. De megtette és lám csak! Nekem kell rá vigyáznom, mintha nem lenne így is elég gondom. Mintha egy mondén gyerekkel lenne dolgom. Etetni kell ha éhes, minden ami a keze ügyébe kerül vagy eltörik, eltűnik, szétszakad, megrongálódik, esetleg egy véletlen "baleset" folyamán a lefolyóban végzi.
De mindennek tetejében még a tiltásomra is képes lenne azzal az árnyvadász csőcselékkel "lógni". Esküszöm ha egyszer elég messzire megy el és annyira felfog húzni, akkor majd szó szerint lóghat kifelé az ablakon fényes reggel.
- Mondd csak, mennyire is tartasz te engem hülyének?!- kezd elszakadni nálam a cérna.
Jobb ha most fog visszavonulót fújni, vagy kitör a harmadik világháború és kettőnk közül én leszek az, aki túl fogja majd élni.
- Miért nem vagy hajlandó a fajtádnak megfelelően viselkedni?! Szégyent akarsz hozni a vámpír névre?! Vagy csak azért csinálod ezt, hogy kihozzál a sodromból?! Mert ha igen, akkor közlöm veled, hogy már sikerült!- a homlokomra teszem a kezem és lejjebb veszem a hangerőt, most már nyugodtabb hangon megszólalva.- Nem látod, hogy próbálom megvédeni a fajtánkat? Beleértve téged is. De azzal nem segítesz, hogy folyamatosan annak a lánynak a nyakába jársz, mintha a korcsa lennél.
Újra felnézek a tenyeremből és ránézek Simonra. Kéne még egy pohár ital. Éhesen képtelen vagyok nyugodt maradni, főként ha épp egy vita kellős közepén vagyok.
Felkelek a kanapéról és ismét megcélzom a szekrényt, hogy egy újabb pohárral öntsek magamnak. Jobban teszi, ha egy szót sem szólal meg, ameddig megiszom.

Egy "most szórakozol velem?" fejet vágok, amikor azt mondja nem kell a többieket megbüntetni. Néha elgondolkozom, hogy tényleg ennyire gyenge elméjű ez az újszülött vagy csak azt hiszi, hogy átverhet engem. Mármint most komolyan? Ezzel a furcsa színészkedési próbálkozással senkit sem verhetne át, nemhogy engem.
Illetve amilyen fejeket képes vágni, miközben hazugsággal próbálkozik. Ettől általában csak úgy érzem magam, hogy le akarok fejelni valamit. Mondjuk egy falat...
Rendben van. Ha ő játszani akar, akkor én is azt teszem. Nem éppen egy Hamlet előadás -kedvem támadt elmenni az előadásra-, de legalább így is érzékeltethetem vele, hogyha nem mondja el az igazat elég nagy bajba fogja keverni magát.
Mire elérem az ajtót viszont végre felszólal. Egyik szemöldökömet felhúzom. Hihetetlen, hogy mennyi érzelmet tudok kimutatni ezzel az egy mozdulattal. Meglepődést, undort, szarkazmust, kárörömöt és még sorolhatnám...
A szavakat nem találok rá nézésére egy fél percig nem mondok semmit, de végül rákérdezek:
- Ugye észreveszed, hogy nem vörös a hajam? Mert szerintem ez a nézés a kis barátnődet kivéve senkit sem hat meg.- mondandómat a lehető legérzelemmentesebben és unottan adom elő.
Ééééés ha már Clarissáról beszélünk, egyértelműen kiejti azt a mondatot, amit nem szerettem volna hallani. Tehát arra volt ideje, hogy tacskóként kövessen néhány fajtánkat írtót, de amit én kértem tőle az egyáltalán nem érdekelte. Két tökéletes indokom van rá, hogy miért ne találkozgasson azokkal az árnyvadászokkal. Először is: az éjgyermekei az engedélyem, legalábbis a beleegyezésem nélkül nem igen futhatnak össze azokkal. Aminek több oka is van, de azt egy egész estén át sorolhatnám. A második pedig: Ha továbbra is úgy követi Frayt, mintha csak egy pincsi kutya lenne, Simon nem fog egyhamar tiszteletet kicsikarni fajtársaitól. Arról nem is beszélve, hogy ezzel csak azt a látszatot adja a többi árnyvadásznak, hogy gyengék lennénk. Mindannyian. Amikor ilyet csinál nem csak saját magát, hanem az egész fajtánkat... hogy is mondjam... "leégeti".
Szemeimet összeszűkítem és érzem, ahogy lassan növekszik bennem a harag:
- Hogy mondtad?!- mondom ki halkan.
Esküszöm az összes létező és nem létező istenségre, hogy letépem a fejét ha azt meri mondani, hogy egyre rosszabb a hallásom...

A bólogató kutyás mondaton akaratlanul is, de elejtek egy mosolyt, amit szerencsére nem láthat, hiszen már hátat fordítok neki és elindulok az ivóforrás felé. Tökéletesen emlékszem, ahogy az ilyen dolgokra mindig szoktam, hogy odaadtam a listát és még kétszer is figyelmeztettem Simont, hogy mit kell csinálnia ameddig elleszek. Őt ismerve biztosan elfeledkezett a feladatokról. Ahogyan minden másról is szokott. Szerintem amikor elkezdek beszélni az agyában bekattan valami olyan üzemmód, amiben teszem azt Claryt képzeli el teljesen pucéron vagy hasonlók. Miért nem képes már lemondani arról a lányról? A szerelmet sem értem, főként ha csak egyirányú a dolog. Pedig a vak is láthatja, hogy abba a másik, idegesítően nagyszájú árnyvadászba "zúgott bele"-ahogyan a mai mondénok mondanák.
- Igazán? -kérdezem, majd felvonom a szemöldököm, mert az nagyon megy nekem.- Akkor miért rohant le szinte az összes vámpír, mert te nem teljesítetted a kéréseimet? Vagy biztosan ők értelmeztek félre valamit... Talán ide kéne hívnom őket, hogy megkapják a büntetésüket mert hazudtak, nincs igazam?
Ha ezek után sem képes bevallani, hogy elfeledkezett a kéréseimről akkor tényleg be fogom hívni az összes vámpírt, akitől hallgathattam a panaszokat. Pedig még alig értem vissza a kicsit sem nyaralásnak nevezhető kiruccanásomból.
Várom az újszülött reakciójára és addig is elindulok az ajtó felé:
- Majd szólok nekik, hogy te mindent megtettél. Te soha nem hazudnál, ugye?- visszafordulok még a fiú felé.
Ha eddig nem esett le neki, hogy pontosan tudom, hogy hazudik, akkor tényleg sok dolgot kell még tanulnia. Ennyire rossz tanár lennék? Nem... ennyire rossz diák. De mégis, fogalma sincs mennyit kockáztattam miatta. Egy kis tisztelet cserébe túl sok kérés lenne?

Türelmesen, a kanapén ülve várom, hogy végre megjelenjen előttem Simon. Neki soha nem vallanám be, de az egyik kedvenc újszülöttem. Ezt is biztos csak a fáradtság miatt mondom. Az ember azt hinné, hogy egy vámpír nem lehet fáradt. Akkor az még nem töltött el egyetlen egy napot sem a kis kócos gyerekkel.
Gyakran megnevettet, amire a többi testvérem nem képes. Azok általában egy szó nélkül követik a parancsaimat és addig nem szólalnak meg, ameddig én azt nem mondom. Talán éppen ezért kedvelem a fiút. Mert ő nem untat halálra, úgy mint a többiek.
A váza miatt sem haragszom már, valahogy megéreztem, hogy az is el fog törni. Annyire nem is hiányzik. Véleményem szerint ronda egy darab volt. A tizennegyedik századból ennél sokkal szebbeket is vehettem volna. Bár jobban visszaemlékezve, ezt a mostanra már törött vázát nem is én gyűjtöttem be, hanem Camille.
Ahogy Simon belép a lakosztályba hallom, ahogyan ideges hangon megjegyzést tesz a vázára. Oldalra nézek az ajtó felé, ahol ott áll ő, majd egy olyan "ugye most csak szivatsz" fejet vágok.
Ha teszem azt más viszonyban lennénk talán még egy halvány mosollyal is megajándékoznám, de az csak arra bátorítaná, hogy továbbra is ilyen hülyeségekkel támadjon le. Ami hosszú távon a korai elhalálozásomat eredményezné.
- A kis barátnőd biztosan várhat, főként annak a tekintetében, hogy nem beszéltél vele meg semmilyen találkozót.-mondom unott hangon, majd a fiú szinte betegesen fel-alá ingó fejét nézem.- Valami baj van a nyakaddal?
A kérdés mellé felvonom az egyik szemöldökömet is. Egy félmosoly szerűség jelenik meg az arcomon, amit gyorsan le is törlök, majd felkelek a kanapéról és a tükör előtti polc felé indulok. Az alkohol mellett ott egy üveg A+ -os vér is, amiből kiöntök egy kicsit egy boros pohárba. Ezután visszafordulok a fiú felé.
- Ugye megcsináltad a dolgokat, amiket leírtam neked?-kérdezem, bár már szinte tudom is rá a választ.
Beleiszom a poharamba, ami kicsit lenyugtatja az idegeimet. Nem a legjobb minőségű vér, de miután nincs kedvem semmilyen vitába sem keveredni az Árnyvadászokkal amiatt, hogy egy ártatlan vérét ontom, így nincs sok választásom. A legjobb minőségű eltett vérből meg csak különleges alkalmakkor fogyasztok. Vagy akkor amikor már nagyon az idegeimre megy az előttem álló újszülött.

Miért is lepődöm már meg ezen. Az egyik ógörög antik vázám, ami fénykorában sőt még egy héttel ezelőtt is pompázott, mostanra már csak porrá és összetört darabkákká vált. Legalább ha összetöri megpróbálhatná elrejteni, nem pedig csak ott hagyni a padlón. Végül is, nem ő takarít... Nem mintha én ilyesmihez vetemednék de a takarítónőt Mariat, csak én ugráltathatom. Simon néha olyan, mint egy még nem szobatiszta kutya. Minden koszt maga után hagy és képtelen anélkül belépni a lakosztályomba, hogy ne bánná az egyik ereklyém.
Szememet forgatva hagyom ott az egykori vázához már nem hasonlító halmot. Szerencse, hogy a legértékesebb tárgyaimat a széfben tartom. Mármint nem abban, amiről a kölyök is tud. Annak nem lenne értelme, hiszen biztosan találna rá módszert, hogy azokat is tönkretegye, acél páncél ide vagy oda.
De ha valahogy rátalálna Klepátrára vagy a Mona Lisára -igen, az eredetire- és azokat rontaná el, kétség nem férne hozzá, hogy karót szúrnék a szívébe. Ami nagy szó, hiszen akármennyire is idegesít nem mindig akarom az életét venni. Sőt, ritkán még az is előfordul, hogy megmosolyogtat. Persze csak belül, nem hiányzik nekem az, hogy észrevegye, hogy tetszik a beszélőkéje. Az csak még jobban arra biztatná, hogy ne fogja be a száját.
Legközelebb be fogom zárni a lakrészemet vagy legalábbis az értékesebb holmikat el fogom rakni, hogy Junior Hulk el ne pusztítsa mindet.
- Simon! -mondom a lehető legérdektelenebb hangon.
Biztos vagyok benne, hogy a közelben van. Ha pedig nem, akkor az azt jelenti, hogy egyértelműen élete szerelme után lohol, mint egy aranyos tacskó.
Míg várok a válaszára vagy arra, hogy legalább megjelenjen a kis újszülött fejével ledobom magamat a kanapéra.
Szerencsére legalább kajamaradékot nem hagyott az anyagban. A vért nem könnyű kiszedni a bőrből... Legalábbis Maria valami ilyesmit mondott nekem.
- POTTER! -mondom most már hangosabban és ösztönösen annak a személynek nevezem, akire mindig emlékeztet engem.
Attól függetlenül, hogy most már családunk egyik tagjaként nem kell viselnie a szemeit, nekem mindig is a kis szemüveges, védtelen mondén marad. Aki kiköpött hasonmása Harry Potternek. Igen, akármilyen meglepő én is tudom a 21. század főbb film/könyv karaktereit. Nem egy barlangban nőttem fel.
Őszintén szólva a szobámban egy plazma tévé van, meg más hasonló e évszázadi cuccok, amikről Simon nem tud. Szórakoztató nézni, hogy ilyenekért könyörög. Mondjuk csak annyi lett volna a dolga, hogy benyit a szobámba, de gondolom annyira már nem mert felfedező körutakat tenni az új otthonában.