A Hotel Dumort már jó néhány évtizede az otthonom. Ha egy hulláktól bűzlő, öreg, dohos és elhagyatott szállót az otthonomnak nevezhetek. A mondének értelmezése a vámpírokról az évek során egyre sértőbb és abszurdabbá vált. A tény, hogy fajunkat a csillogó és kislányarcú fiúkkal hasonlítják össze csak azt jelzi, hogy az emberi értelmetlenség határtalan. Mondjuk mit várhattam volna egy csapat vérzsáktól...
A gondolata azonban, hogy újra halandó lehetnék gyakran nagyon csábító. Főként olyankor, amikor az idegeimre megy valamelyik kedves fajtársam. Mindenki tudja, hogy kiről beszélek.
Nem vagyok valami érzelgős típus, így nem fogok arról mesélni, hogy hogyan lettem vámpír és a többi. Ahhoz jobban meg kell bíznom valakiben. Ami egyszerűen jelentheti azt is, hogy senki se fogja megtudni.
Akármennyire érzéketlennek és nemtörődömnek tűnik olykor, mégis vannak érzéseim... Erről Simonnak nem kell tudnia.
Törődöm a többi Éj Gyermekével, akárcsak a testvéreim lennének. Persze vannak közöttük is olyanok, akiket nem kedvelek, de mit lehet tenni? Nem válogathatjuk meg a fajtársainkat. Így a legtöbbet amit tehetek az irritáló fejük ellen, ha egyszerűen nem figyelek rájuk. Jó megoldás. Ugyanezt csinálják a mondén nőstények is a gyermekeikkel, amikor azok akarnak valamit a boltból. Az a sipákolás egyáltalán nem hiányzik. Az emberek olyan hangosak. Aztán csodálkoznak a többiek, ha nem szeretek annyit a belvárosban lenni.
Persze nem vagyok egy remete, nem kell antiszociálisnak elképzelni. Szeretem a társaságot. Csak megválogatom, hogy kivel mit szeretek csinálni. Ez kicsit sem volt félreérthető.
Most hogy jobban belegondolok még sosem voltam ennyire őszinte és nyitott. Biztos azért mert ma is idegileg le lettem fárasztva. Ha nem lennék halhatatlan már rég leugrottam volna az Empire State Building tetejéről vagy hasonlók.
Bár az exmondén mellett gyakran átfut az agyamon, hogy karót döfjek magamba. Úgy érzem magam, mint a legrosszabb óvóbácsi a világon. Még jó hogy nem kell fognom a kezét és mindent a szájába rágnom, hogy mit hogyan csináljon. A sírba fog még kergetni ez az újszülött... Mármint véglegesen.
Nem azt mondom, hogy nem kedvelem, mert igenis kedvelem. Amikor csendben van. Azt hiszem olyankor még magamban az úgynevezett Istennek is hálát adok.
A kérdés már csak az, hogy a közeljövőben tényleg odáig fogja húzni az idegeimet, hogy karót szúrok magamba vagy belé.
Közben Valentine sem könnyíti meg az Éj Gyermekeinek dolgát. Most az összes árnyvadász olyan mint a kanos kutyák. Meglátnak egy alvilágit és már rögtön ölnék is meg. Köszönjük Valentine, nagy hálásak vagyunk.
Persze amennyire lehet megpróbálok valami béke félét tartani, ami nem mindig olyan egyszerű, mint ahogyan azt az ember gondolná.
Kezdőlap
Re: Raphael Santiago ↠ Szer. Júl. 20, 2016 4:07 pm
Már nagyon vártalak, habár a sorozatban nem túl sokszor tűnik fel, de én nagyon bírom Raphaelt. 
