Az agyamban szinte villám gyorsan cikáznak a gondolatok és fogalmam sincs arról, hogy mit kéne kimondanom és mit nem. Fogalmam sincs, hogy mennyit kéne elárulnom Ricknek a gondolataimból, érzéseimből... Mindent! ~ mondja egy gondolat bennem, de nem tudok hallgatni rá. Sosem voltam az a fajta ember aki nyíltan közölte a másikkal az érzéseit, inkább elfojtottam magamban és hagytam, hogy szép lassan felemésszen engem belülről. Huh, ez eléggé depressziósnak hangzik, tudom, de ez az igazság. Kívülről egy életvidám embernek tűnök, de ha valaki látná a lelkemet... Biztosra veszem, hogy már a pszichiátrián kötöttem volna ki. Ilyen szinten, ebben a témában eléggé földhör ragadt típus vagyok. Eléggé nehéz elfogadnom, hogy minden amiben eddig hittem egy hazugság része volt, mind. Mert nincs olyan, hogy a természetfeletti lények csak a könyvekben és a filmekben léteznek, nem! Nem, mert igen is köztünk vannak, a jók és a rosszak is egyaránt. Árnyvadászok, démonok, angyalok és tündérek, vérfarkasok... A férfi is vérfarkas akit szeretek, és ezt is nehéz volt elfogadnom, ahogy azt is, hogy a legjobb barátom is árnyvadász volt. Volt...
Fejemet a vállára hajtom és úgy nézem előttünk a padlót. Jó pár pillanatig nem is tudok megszólalni, mert nem tudom, hogy mit kéne mondanom. Annyi minden kavarog még mindig bennem és tényleg nem tudom, hogy hogyan kéne megosztanom vele a gondolataimat. Túlságosan megszoktam azt, hogy mindig magamra kellett számítanom. Ezért lettem kollégista, hogy legalább próbáljak meg barátkozni, meg természetesen, hogy független tudjak lenni, ne a szüleimmel kelljen élnem, de azt ami most zajlik le bennem, muszáj vagyok elmondani nekik, nem titkolhatom előlök azt, hogy terhes vagyok. - Mióta megtudtam, hogy terhes vagyok, azóta számtalanszor játszottam már le a fejemben a beszélgetést amikor beavatom őket a dolgokba, de... Egyik sem végződött túl jól, és tudom, hogy a valóság rosszabb szokott lenni általában, mint amit az ember elképzel magában. - mondom végül, habár halkan, továbbra is a földet pásztázva a tekintetemmel, de biztos vagyok abban, hogy Rick jól hallja.
Még mindig hihetetlen az, hogy itt ülök a lány mellett, akibe teljesen beleszerettem. A személyisége teljesen lenyűgöz és most, hogy gyermekünk lesz még inkább örülök annak, hogy ilyen. Kedves és eddig mindig amikor szükségem volt rá, mellettem állt. Velem ellentétben, amikor egyedül hagytam és lám csak! Meg is támadta őt egy démon New Yorkban. Remek... Ennyit arról, hogy felelősségteljes apa leszek és férj. Igen, férj. Hiszen már egy ideje tervezem, hogy megkérjem Cornelia kezét és most, hogy közös jövőnk növekszik benne csak még jobban meg szeretném tenni. Vele akarok lenni, hogy együtt majd boldogan, unokákkal körülvéve haljunk meg. De most nem éppen alkalmas a leánykérés, mert észreveszem rajta a melankóliát, ami elborította egy pillanat alatt a lányt. Próbálom azzal jobb kedvre deríteni, hogy megfogom a kezét, némi sikerrel meg is történik. Imádom a mosolyát és főként akkor, amikor én vagyok az oka annak, hogy boldog. - Az igazság, hogy én sem tudom hogyan vagyok képes ebben élni.-nevetek egyet halkan. Igazat mondok, mert már rég nem éltem úgy, mint egy rendes falkabeli vérfarkas. Egyedül a Hold miatt változtam át és annyi. Ebben a jó néhány évben így éltem. Átlagosan, akárcsak egy mondén. Nem is akartam máshogyan élni. Új falkát nem kerestem magamnak, miért is tettem volna? A családom az igazi falkám, még akkor is ha kitagadtak. Most pedig újra itt vagyok és elvárják tőlem, hogy vezetőként viselkedjek. Amikor már szinte én is elfeledkeztem arról, hogy milyen is a természetfeletti élet. A szüleit megemlítve úrrá lesz rajtam az a folytonos idegesség érzés. Na nem olyan, amit az ember akkor érez, amikor a buszon lévő nénike már huszadjára rátapos az ember lábára. Inkább olyan, mint amikor az ember egyszerre fél és izgatott is valamitől. Akárcsak régebben az iskolában egy-egy dolgozat előtt. Legalábbis csak akkor, amikor az illető felkészült az anyagból és tudja is azt. Szeretném úgy megismerni a szüleit, hogy nem úgy néznek rám, mint egyetemi professzor, hanem úgy, mint a lányuk párja. Na persze arra már lelkiekben felkészültem, hogy az édesapja minden bizonnyal megver majd. Én pedig, mint rendes pasi türtőztetnem kell majd magamat és nem üthetek majd vissza. - Biztos vagyok benne, hogy nem tagadnak ki, ne mondj ilyeneket. Nincs okod az aggodalomra. Nekem annál inkább! Most képzeld el. Édesanyád biztosan paprika spray-vel fújna arcon az apád pedig egy baseball ütővel kergetne el a következő városig.-nevetek fel kicsit idegeskedve, mert azért tényleg tartok a reakciójuktól. Közelebb hajolva lágyan megcsókolom az arcát és visszahúzódva mosolygok rá. Amolyan magamat is és őt is biztatva arra, hogy minden rendben lesz. Most már csak azt kéne megvárni, hogy végre behívjon minket az orvos...
Látom rajta, hogy milyen hamar változik meg a hangulata és rosszul érzem magamat miatta. Ismételten ugyan olyan helyzet alakult ki, mint legutóbb amikor itt voltam vele Londonban. A családját jöttünk meglátogatni és itt derült ki, hogy terhes vagyok, elmondtam neki ő pedig természetesen örült is, vigyorgott mint a tejbetök, de aztán közöltem vele, hogy nem szándékozom megtartani a babát. Kicsit össze is kaptunk aztán inkább ott hagytam a szobában, hogy lenyugodjon, egyedül, én meg lementem Laylahoz. Aztán persze kibékültünk, de akkor is miattam lett rossz kedvű, ahogyan most is. Nem akartam, hogy az öröm eltűnjön az arcáról, boldognak szeretném Ricket látni, de egyszerűen nem bírtam tovább magamban tartani azt, hogy mi történt New Yorkban. Elmondhattam volna neki telefonon akár rögtön a támadás után is, de pontosan jól tudom, hogy van bőven dolga és gondja, nem akartam még az én bajaimmal is növelni a listáját. Rendbe kell hoznia a falkában a dolgokat, a falka tagok meg eleve nem szívlelik a társaságomat és azt, hogy az alfájuk közelében vagyok, így hát még inkább meggyőződtem arról magamban, hogy jobb, ha inkább hagyom neki, hogy intézze a dolgokat, aztán, ha még aktuálisnak érzem akkor elmondom neki amikor újra találkozunk, amikor elmegyünk az első ultrahangra. Vagyis most, de most már, hogy itt vagyunk és elmondtam neki... Nem tudom, hogy jól döntöttem-e, hogy tényleg jó döntés volt-e elmondani neki, bár szerintem úgy is észrevette volna, mert arcomra volt írva, hogy valami eléggé bántja a lelkemet.
Alig látható mosoly kerül arcomra amikor lenézek a kezünkre. Mellette mindig biztonságban éreztem magamat és ez most sincsen másképp, jól eső érzés kerít hatalmába amikor megfogja a kezemet, kicsit sikerül megnyugtatnia szimplán egy érintésével is. - Fogalmam sincs, hogy te hogyan tudsz ebben élni... Nekem még most is olyan hihetetlen az egész. - kiskoromban sosem hittem abban, hogy létezne amolyan természetfeletti világ, csak a könyvekben és filmekben voltak számomra vámpírok, vérfarkasok, démonok, angyalok és még kitudja milyen lények amik a valóságban is léteznek. Aztán egyszer csak bumm, hirtelen, akaratomon kívül csöppentem bele abba a világba amiről eddig azt hittem, hogy nem is létezik. - Szinte folyamatosan azon agyalok, hogy hogyan adjam be nekik a sztorit, de semmi jó nem jut az eszembe. Így is úgy is idegesek lesznek, aztán kitudja, lehet a vége az lesz, hogy apám kitagad a családból. - mondom erőltetetten elnevetve, még is lehet hallani a hangomban, hogy van valami igazság abban amit mondok, hiszen simán megtörténhet, mert tudom, hogy nagyon, de nagyon nem fog neki tetszeni neki az ami történt. Főleg, hogy még arról sem tud, hogy a tanárommal járok, nem hogy még fel is csinált.
Re: Cornie && Rick ~ Ultrahang ↠ Pént. Dec. 23, 2016 12:57 am
Cornelia && Rick
Most már ti vagytok a családom
A legjobban az rémít meg egy férfit, ha a szeretteit elveszítheti. Legalábbis engem ez rémiszt meg a legjobban. Itt van egy gyönyörű fiatal nő az életemben, aki a leendő gyermekem anyja és az a hír, hogy valami jött-ment démon rátámadott kizökkent a komfort zónámból. Mi lesz, ha többször is történik ilyen? Illetve ha akkor nem lesz olyan szerencsés és talán az életébe kerülhet a dolog. Ha nem tudok mellette lenni, úgy ahogyan most se tudtam. Egyáltalán hogyan sikerült túlélnie a támadást? Az aggódás elég egyértelműen kivehető az arcomon, ahogyan egész testemmel felé fordulok a várószékben. Eddig olyan boldog voltam és izgatott az ultrahang miatt. Most meg hirtelen az aggódás és a kétségbeesés lett úrrá rajtam. Türelmesen végighallgatom a lányt, ahogyan elmondja mi a bánata. Természetes, hogy ő neki ez még furcsa. Sőt! Ahogyan megemlíti a halott barátját kicsit lehajtom a fejemet. Mindig is komor hangulat lett úrrá rajtam, ha megemlítettük a dolgot. Ha egy kicsit is előbb érek oda, akkor talán őt is megmenthettem volna. - Tudom, hogy nem könnyű neked. És bármennyire is azt akarom mondani, hogy majd hozzászoksz nem vagyok benne teljesen biztos, hogy ehhez hozzá lehet szokni.-mosolyodom el halványan és gyengéden megfogom a kezét. Amint megemlíti a szüleit egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy akkor most miről is van most szó. Az előbb még természetfelettiről társalogtunk, most pedig már a terhességről van szó. Egy kicsit, hogy jobb kedvre tudjam deríteni nekiállok a poén gyártásoknak. Már amennyire az én erőltetett humoromat viccesnek lehet titulálni. - Más nem majd kapok apukádtól néhány szép kis bordatörést, de a végére biztos megszeretnek.- Elég barátságos embernek szoktak engem titulálni és a diákjaim szülei is kedvelni szoktak. Na persze az más tészta lenne, hogyha tudnák azt, hogy tanár létemre teherbe ejtettem a diákomat. De bennem él a remény, hogy mire megszületik a kicsi addigra megbékélnénk a dolgokkal. Vagy legalábbis majd nem akarnak kicsinálni Cornie szülei. Nem lenne belőlem valami szép bunda.
Az ujjaimat tördelem a várakozásban, próbálok nem a gondolataimra figyelni, de szívem szerint csak bedugnám a fülembe a fülhallgatót, bekapcsolnám a zenét és max hangerővel hallgatnám abban a reményben, hogy annak sikerülne elnyomnia a gondolataimat. Most, hogy itt vagyunk, ismételten elbizonytalanodtam. Magamban, a babában, a létező összes dologban. - Neked könnyű, mert te ebben nőttél fel. A természetfeletti világban. - a természetfelettit érthető okok miatt halkabban mondom, majd lenézek a földre. - De nekem ez nem megy. Láttam a legjobb barátomat ahogyan megölik, és elfogadtam, hogy mi vagy, sőt, azt is elfogadtam, hogy a falkád nem kedvel, de... Ez nem az én világom, Rick. - felnézek a férfira. - Én nem akartam ebbe belecsöppenni.
Nah, de vajon melyik világba nem akartam igazán belecsöppenni? A természetfeletti világba, oda ahol árnyvadászok harcolnak démonok ellen, ahol a szerelmem egy vérfarkas és a falkája utál engem, vagy abba ahol anya vagyok? Fogalmam sincs melyiktől féltem és félek jobban, nem tudom melyiket nem szeretném, de jelen pillanatban egyiket sem. Nem szeretnék tudni az árnyvilágról és nem szeretnék terhes sem lenni. - Nincs semmi bajom. - válaszolok végül Rick kérdésére, mielőtt még jobban elkezdene aggódni értem. Nincs hideg, még is olyan hidegnek érzem most a levegőt, félig a gondolataimba vagyok merülve, hogy mit is mondhassak, félig pedig a jelenre figyelek, Rickre, a nővérekre, arra, hogy mikor hívnak minket be. - Fogalmam sincs, hogy anyáméknak hogyan fogom beadni az egész sztorit, félek a terhességtől, féleg a felelősségtől, és ez az egész árnyvilág... Sok ez így nekem egyszerre. - minél több gondolatot mondok ki, annál inkább hangzik ez a beszélgetés szakításnak vagy annak, hogy szünetet szeretnék kérni, pedig erről szó sincs, mert még ebben a nagy zavarban is biztos vagyok egy valamiben: szeretem Ricket!
Mindig túlzásnak tartottam azt az apai zsongást, amit a filmekben lehet látni. Hogy a családfő minden egyes mondatában szerepel a gyereke neve, hogy minden egyes pillanatban csak arra gondol, hogy a gyereknek milyen jól jönne ez meg az. Nos... Így, hogy nekem is gyermekem lesz azt hiszem ki tudom jelenteni, hogy de igenis ez van a való életben. Ezekről a gondolataimról mindig eszembe jut: Vajon az én apám is ennyire várta, hogy a legelső gyermeke, Én megszülessek? Akkor még több apaság és jóérzés szorult belé? Bárhogy is egy biztos. A gyerekemből lehet akármi, én sosem fogom azt tenni, amit velem tett az apám. Na jóóó, persze ha lány lesz akkor azt azért nem fogom engedni, hogy csak úgy elmehessen valahova a fiúkkal. Eddig bele sem gondoltam. Ha fiam lesz, akkor nincs probléma. Nyugodtan mehet nőket csábítani. Ha viszont lány azt hiszem az az igazi apa leszek, aki folyamatosan a nyakába fog lógni és minden egyes fiút el fogok majd üldözni. Az ilyen gondolatok megmosolyogtatnak míg ott ülök a váróban, mellettem a fiatal nővel, akit a világon a legjobban szeretek. Nem költői túlzás, tényleg így van. Bár irodalom tanárként sokszor megkapom, hogy a "Tanár Úr túl drámai". Lehet igazuk van a diákjaimnak. Bár eddig Corneliát még nem hallottam panaszkodni emiatt, szóval nincs akkora gond. A kérdésemre az automatával kapcsolatban úgy tűnik nem nyerte el a tetszését, mert csak gyengén egy nemet bólint. Aggódva pillantok felé, amikor kimondja az első mondatot a száján. Mi történhetett? Az agyam gyors sebességgel azon kezd el pörögni, hogy vajon meggondolta e magát és mégsem szeretné megtartani a gyereket. Vagy ami még rosszabb, lehet már nem szeret és nem kívánja, hogy én neveljem fel a gyerekünket... Még mielőtt még vadabb képek és gondolatok jelenhetnének meg a fejemben folytatja a mondókáját. Amint kimondja, hogy megtámadták akaratlanul is de hangosabban fel kiálltok: - Hogy micsoda?! Az agyam egy kis része fogja fel, hogy ki az a Michael. Azt hittem, csak a gyerekkori mesékben vannak angyalok. Nekem is újdonság ez a történet. Persze én magam is tudok az árnyvadászok eredetének történetéről, de hogy higgyek is benne? A fő dolog ami érdekel, hogy nem történt e vele valami. Külső sérülést nem látok, az feltűnt volna már régebben is. - De jól vagy?- kérdezem tőle aggódva, most már lejjebb engedve a hangerőmet. A gondolat, hogy történjen vele valami a legijesztőbb a számomra. Főként úgy, hogy nem lehettem mellette amikor történt a dolog.
Számtalan alkalmam lett volna már arra, hogy anyáéknak elmeséljem, hogy mi történt, hogy beavassam őket az életembe, hogy közöljem velük, hogy terhes vagyok az egyenlőre még egyetemi tanáromtól, ugyan is már csak félév van kb hátra és túl vagyok a fősulin. Furcsa vissza jönni Londonba, habár még csak kevés időt töltöttem újra otthon, de azóta sok minden történt, abban a kevés időben, míg egyedül voltam, mert Ricknek itt kellett maradnia. Többek között jó pár démon támadt meg engem, akiktől enyhe sokkot kaptam, aztán találkoztam egy angyallal is, Michaellel aki megmentett engem, bár akkor ezt még nem igazán fogtam fel, mert teljes sokkban voltam, nem tudtam felfogni a körülöttem zajló eseményeket, csak a fájdalom járt a fejemben és az, hogy mi van, ha a kicsinek is baja esett. Furcsa érzés az is, hogy egy jó ideje magamnak nem én vagy a barátaim a legfontosabb, hanem a bennem növekvő csöppség, és nagyon jól tudom, hogy most már tényleg csak napok kérdése, hogy szemmel látható legyen a változás, hogy a szüleimnek is feltűnjön, hogy valami nem oké. Már így is látszik egy nagyon picit, de szerencsére még nem annyira, hogy feltűnő legyen.
Ellentétben Rickel én nem vagyok izgatott, sőt, inkább gyomor görcsöm van. Még mindig nem sikerült teljes mértékben elfogadnom ezt az egészet, és talán, sőt biztos, hogy közre játszik az idegességemen a démon támadás is. Kérdésére megrázom kicsit a fejemet, de látszik rajtam, hogy nem vagyok jó hangulatban. - Történt valami, amíg te itt maradtál Londonban. - kezdem, de nem tudom rögtön folytatni, pedig tudom, hogy kéne, mielőtt még a hangvételemből és a szavaimból esetlegesen azon kezd el agyalni, hogy megcsaltam őt. Nem szokásom, ha egyszer megszeretek valakit ahhoz ragaszkodni szoktam. Ricket pedig szeretem. - Megtámadtak. Démonok. Aztán ott volt Michael, az a Michael, az arkangyal és minden olyan gyorsan történt. Nekem még mindig új dolog ez az egész árnyvilágos, vérfarkasos dolog, és nehéz megszoknom. - avatom be végül a férfit a gondolataimba, amik jó pár ideje az agyamban kavarognak.
Cornie && Rick ~ Ultrahang ↠ Szer. Dec. 07, 2016 11:37 am
Cornelia && Rick
Most már ti vagytok a családom
Mindig is gyűlöltem a kórházakat. Bár nekem alig volt okom bemenni életemben, de maga az orvosok és a kezelések gondolata nem vonzott. Be kell hogy valljam, már gyerek korom óta irtózom a tűktől. Nem mintha a mostani látogatásnál kéne tűket bámulnom. Csak egy ultrahang... "Csak"... Nagy dolog ez. Egy olyan mérföldkő az életemben, amit sohasem fogok elfelejteni. Először megpillanthatom a születendő gyermekemet. Szerintem eddigi életemben egyszer sem voltam olyan izgatott, mint most, itt a váróban ülve. Kezeimmel idegesen babrálva a folyosón lévő órát bámulom folyamatosan. Mikor engednek már be? A gyerekemet akarom látni. Azt, hogy egészséges és nincs vele semmi probléma. Képzelem, hogy Cornelia hogyan érezheti magát. Oldalra pillantok a mellettem ülő lányra, majd rámosolygok. Csak képzelgek, vagy ma még szebb, mint a többi napon? Szép ember vagyok én is. Szerelembe esni az egyik diákommal, majd teherbe ejtem. A szüleivel még mindig nem találkoztam, így még idegörlőbb a dolog. Vajon kedvelni fognak? Gondolom, hogy először nem és talán Cornie apja még egy baseball ütővel is megkerget majd, de miután megbékéltek a gondolattal? Akkor hogyan fognak majd hozzám viszonyulni? A gyereket biztosan szeretni fogják, de azért én is szeretnék egy szép kapcsolatot kialakítani az anyósomékkal. Ugyanis rövid időn belül remélem, hogy az anyósomék lesznek. Már néhány hete megvan a gyűrű. Korábban is terveztem, hogy megkérem a lány kezét, még a baba előtt. De akkor még nem voltam teljesen biztos magamban. Most viszont már világossá vált számomra, hogy csak vele és a picurral akarom leélni az életem hátra lévő részét. Reményeim szerint Cornelia is igent mondd majd. Azt még nem tudom, hogy mikor kérjem meg. Valami különleges pillanatot akarok. - Kérsz valamit inni? Láttam a folyosón egy automatát. -kérdezem a lánytól, mert izgalmamban és várakozásomban már nem tudok mit kezdeni magammal. Alig várom már azt az időszakot, amikor majd minden félét meg fog kívánni az én drágám. Meg hogy majd mindenhol el akar majd menni mosdóba. A hangulatváltozások nem ijesztenek meg. Biztosan csak túloznak arról a filmekben...Ugye?
Kezdőlap
Re: Cornie && Rick ~ Ultrahang ↠ Pént. Jan. 13, 2017 4:25 pm
♡ xxx ♡ battlefiled ♡ 
•• 
•• 
