Roman Snyder rejtekhelye - Valahol az erdőben.

égre vettem magamon annyi bátorságot, hogy kifejtsem a véleményemet erre milyen reakciót kapok? Egy széles -legfőképpen eszelős- vigyort, miközben méreget. Sosem volt ínyemre, amikor így végignézett bármilyen pasi is rajtam. Igaz, ami igaz a kocsmában még nem bántam, hogy ilyen figyelmet kaptam Romantől, de mostanra már igenis zavar a dolog. Csessze meg a hülye vigyorával együtt!
Értetlenül nézek rá, hogy mégis mitől kéne engem megvédeni? Na meg hogy a fenébe segítene az, hogy elrabol és egy szobába zár, meg ha olyan hangulata van akkor éppen megüt. A biztonságom megőrzése biztos nem jár azzal együtt, hogy ütéseket kapok. Nem is ismer, miért védene meg? Olyan sok kérdés merül fenn bennem ezzel a témával kapcsolatban, hogy már nyitom is a számat, hogy valamit beszóljak neki. A merészségemben azonban megakadályoz az ajtó csengője. Nem szólok semmit, csak a férfira tekintek.
Talán a rendőrség az? Mégis létezik Isten és meghallgatta a könyörgésemet, hogy valaki jöjjön értem. Magamban elfojtom a reményeimet, amint látom, hogy lehervad az arcáról a mosoly. Inkább nem húzom ki nála a gyufát, hiszen annyira már megismertem, hogy tudjam mikor kezd el dühös lenni. Igazam is van, amikor elkáromkodja magát és már repül is a szék a falnak, hogy aztán összetörjön. Kicsit össze is rezzenek a dologra. Nem szeretnék a közelében lenni amikor ilyen, mert a végén még azért is én kapok valami büntetést, amit nem én követtem el. Meg is ijedek, amint felém fordul, azzal az őrült tekintettel. Nekem annyi.- gondolom egy pillanatra, amint megragadja a két vállamat. Ha akarnék se tudnék ellenkezni, máris felállít és elkezd a szekrény felé tuszkolni. Egy nagy sóhaj hagyja el a számat, mert azért mégis csak megkönnyebbülés, hogy nem ütlegelni támadt kedve.
Csak pislogok rá nagy szemekkel, mert nem igazán tudom, hogy most mi is történik. A furcsa az, hogy a sikoltás és öldöklés szavak hallatán kevésbé húzom fel magamat, mint mikor apucinak szólítja magát. Igaz, az apám is lehetne, de biztos vagyok benne, hogy sokkal szexuálisabb módon utalt ezzel önmagára. Ha hazajutok soha az életben többet nem fogom az apámat apunak vagy apucinak szólítani...
Csodálkozva érzem a kezét az arcomon, ahogyan végig simítja. Nem is tudom, hogy mi rémít meg jobban. Az, hogy nemrég még ugyanott ütött meg, most meg ilyen gyengéd gesztust mutat vagy pedig az, hogy még jó érzés is volt ezt éreznem. Nem azt mondom, hogy hirtelen el is felejtem, hogy többször is megütött már, inkább azt, hogy már nagyon is vágytam valami kevésbé durva és erőszakos gesztusra. Igen, biztosan ez rémít meg jobban.
Egy vigyorral az arcán rám csukja a szekrény ajtaját, majd hallom, ahogy becsukja maga mögött a szoba ajtaját is. De valami most hiányzik. Fülelek és csak várok, de mást nem hallok, csak ahogyan lemegy a lépcsőn. Hol van a kulcsok zörejének hangja? Elmaradt... Szóval nem zárta be az ajtót.
Körülbelül egy percig ha várok, de végül mégis megkockáztatom. A lenti beszélgetéseket nem hallom, de nem is igazán érdekel. Kilépek a szekrényből, majd rögtön megragadom az ajtó kilincsét.
- Kérlek, kérlek! Legyél nyitva...- suttogom reménykedve, majd elforgatom a kilincset és csupa boldogság lep el, amikor az nyájasan elfordul és kinyitódik előttem az ajtó.
A lehető leghalkabban próbálok kiosonni a szobából, bár mindegy is, mert tökéletesen rálátok az eseményekre. Elképedve figyelem, ahogyan Roman valami férfi agyát változtatja bébipapi állagúvá. Körülbelül ugyanígy nézi a dolgot a másik ismereten férfi is, ahogyan én. Meg sem tudok moccanni, mert akárhány horror filmet is láttam már, élőben ezer százalékosan nem ugyanaz bensőségeket látni. A kezemmel lassan megfogom a lépcső korlátját, mert ha nem teszem biztos vagyok benne, hogy elájulok. Még jó, hogy nem ettem meg azt a kaját, amit Roman hozott nekem, mert akkor most biztosan az egészet a padlóra küldeném.
A menekülési útvonal teljesen el van zárva, így meg nem mozdulok a helyemről. A közelébe nem megyek egy éppen gyilkoló őrült Romannak, az is biztos. Az éppen nem pépesedő másik férfira tekintek, aki szinte ugyanabban a pillanatban néz rám. Miért érzem azt, hogy miközben a fogvatartóm éppen valakit gyilkolászik nekem mégis ettől az idegentől kell jobban félnem?
Egyszerűen nem tetszik az, ahogyan rám néz...

▪▫ He's got me down on both knees ▪▫ ohmahgad ▪▫ 671 ▪▫ ©

z, hogy rám üvöltött megtette a hatását, ugyanis most félelemtől remegve ülök csak az ágyon. Eddig nem fogtam fel, hogy milyen lehet azokban a filmekben, amikor valakit elrabolnak. Az ember mindig arra koncentrál, hogy a főszereplő hogyan indul a megmentésükre és hogyan teljesíti azt. Aztán mindenki boldog és a rossz fiúk vagy meghalnak vagy lecsukják őket. Aztán vége kredit. De a valóságban teljesen más, hiszen nem tudom, hogy egyáltalán jön e értem bárki is. Hogy keresnek e és hamarosan itt lesznek, hogy egy golyót repítsenek Roman fejébe. Bárcsak, bárcsak valaki azt tenné. Azonban ez nem egy akció film, így más nem maradt nekem, mint a félelem és a fájdalom.
Fájdalmat említve már előre érzem, hogy baj lesz, mikor megáll a széke nyikorgatásával. Valami rosszat mondtam? Pontosan...-fut át az agyamon. Bizony mondtam valamit és neki biztosan ez a baja. Megint megszólaltam anélkül, hogy megengedte volna. Pedig csak bocsánatot kértem. Most akkor győződjön meg róla az ember, hogy mi a helyes. Mellette bizonyára az, hogy egy szót sem szólhatok. Talán annak kéne örülnöm, hogy azzal nem kötözködik hogyan vegyem a levegőt. Simán kinézném belőle, hogy ez lenne a mit tudom én hányadik szabálya: „ Nem vehetsz levegőt, csak ha megengedem...”. Mély hang helye... Irritáló hang helye... Elhiheti, hogy én sem szívlelem, ha ő megszólal, de vele ellentétben én nem vagyok olyan helyzetben, hogy elhallgattassam.
Az a pár másodperc néma csend szinte már fáj, amíg csak engem néz. Már előre érzem, hogy mi lesz ennek a vége. Meg fog ütni, gondolom. Remek, másra se vágytam csak egy újabb "fenyítésre". Félve nézem, ahogyan előredől a karosszékében és elnyomja a cigarettáját. Legszívesebben hátrálnék, messze tőle, de az ülő pozícióm és maga a reszketés nem engedi, hogy megmozdítsam egyetlen porcikámat is.
Újra lenézek a földre, mert már nem bírom állni a tekintetét. De ez a vágyam sem tart sokáig, ugyanis megfogja az államat és felé fordítja, hogy újból találkozzon a tekintetünk. A visszakérdezésére ismét elindul bennem a düh, ami bár elbújva az ijedtség mellett, de ott van. Űzzön csak belőlem gúnyt már az sem érdekel. Hogy rohadna el álmában!
A szabály megemlítésére már rögtön tudom, hogy mi vár rám, így nem ér váratlanul az arcomra mért ütés. Szerencsémre, vagy inkább balszerencsémre nem kapok akkorát, hogy elvesszem az eszméletemet, pedig még az is jobb lenne annál, hogy rá kelljen néznem. Ha eddig nem látszódott a tekintetemen a gyűlölet akkor most már biztosan.
Érzem, ahogy szemeimbe újra könnyek gyűlnek, de most már nem is igazán a félelemtől vagy a fájdalomtól, hanem inkább a bennem felizzó méregtől. Azonban most sem engedem meg magamnak az a luxust, hogy egy könnycseppet is elejtsek. Nem éri meg! És biztosan nem fogom megadni neki azt a megelégedést sem.
Ahogyan hátradől és kijelenti, hogy megbocsájt késztetést érzek magamban arra, hogy elküldjem melegebb éghajlatra. De nem teszem meg, mert nem vagyok olyan mazochista, hogy egy újabb ütést generáljak magamnak.
Kezével jelez, hogy megszólalhatok és utána hangosan is kimondja az engedő szavakat. Micsoda szerencsés vagyok, hogy ilyen kedves velem. Bárcsak leköphetném az arcát. Vagy legalább láthatnám, ahogyan más megteszi. Hogy valaki semmibe veszi és agyonveri őt, hogy a hajnalt sem éri meg. Nem vagyok egy erőszakos típus, de ezeket a dolgokat örömmel végignézném.
Először nem vagyok benne biztos, hogy mit is mondhatnék. Káromkodások tömkelegét zúdíthatnám a fejére vagy maradhatnék csendben. Lehet azonban akkor meg az lenne a baja, hogy akkor nem beszélek, amikor engedélyt ad rá. Végül is kihasználva az esélyt kimondom azt a mondatot, amit helyesnek érzek:
- Ölj meg végre, ha azt akarod, csak essünk már túl rajta.- mondom gyűlölközve és megpróbálok a legmagabiztosabbnak hangzani.
Persze egyáltalán nem akarok meghalni, de ebben a pillanatban minden jobbnak tűnik, mint hogy tovább kelljen bámulnom az arcát.
Bár nem épp a legbölcsebb döntés, hogy azután mondjam ezt, miután megütött. De belőlem akkor sem csinál egy olyan nyavalygó kislányt, aki az anyjáért sír és kegyelemért. Mert tudom, hogy úgysem segítene.
A nők mindig is nagy fájdalomtűrő képességgel rendelkeztek, bár nem éppen az ilyen fajta fájdalom az, amit tűrni szoktunk.

He's got me down on both knees ne bántsd   660

Roman and Eden

Narcissist - A more polite term for a self-serving, manipulative, evil asshole with no soul.

smerős érzés az, amikor az embernek megtetszik valaki? Csak így látásból. Letudja magában az ember, hogy hú de dögös, meg mennyire jó a mosolya és akkor biztos nem lehet rossz ember. Aztán meg kiderül róla, hogy egy hatalmas seggfej az illető és ilyenkor az ember már azt sem tudja, hogyan tetszhetett neki a legelején. Nos, én tökéletesen átérzem a helyzetet. Tekintve, hogy Roman az elején bevallom, hogy megtetszett. Aztán elrabolt és tekintve, hogy eddig semmilyen Stockholm-szindróma jelei nem mutatkoztak rajtam, kijelenthetem, hogy már egyáltalán nem tetszik. Egyszerre gyűlölöm és félek is tőle, hiszen nem volt a terveimben a korai elhalálozás. Na meg persze a halálnál sokkal rosszabb dolgok is vannak az életben.
Az sokkal rosszabb, ha fájdalmat okoz újra meg újra, mintsem hogy megölne. Persze nem vágyok a halálra. Nem kínzott meg. Még. Remélhetőleg nem is teszi meg, de nem merem magamat ilyen álmokban ringatni. Tudom, hogy az élet nem egy Disney film, itt nincs happy ending.
A nap folyamán egyre éhesebb lettem, de persze ételnek se nyoma se hamva. Lehet azt tervezi, hogy halálra éheztet és akkor megspórolja magát attól az időtől, hogy egy golyót repítsen belém. A hasam nem korgott úgy, mint a mesefilmekben szokott a mókás karaktereknek.
Valahogyan képes vagyok mindig visszatérni a mesefilmek témához a fejemben. Talán a félelem miatt próbálok belekapaszkodni valami vidám és ártatlan dologba. A gyerekkoromba, ami a lehető legmesszebb van ettől a helytől, ettől az embertől.
Olyan apróságokon kezdek el aggódni, mint "kikapcsoltam otthon a hajgöndörítőt?", "kivittem e a konyhába a mosogatni valót?" és "ne felejtsek elmenni az öcsém focimeccsére". Igaz, csak magamat gyötröm, hogy az otthonról és a családról gondolkozom, de ezek tartanak még valamennyire ép elmében. Arra kell koncentrálnom, hogy haza fogok e jutni. Nem is! Haza fogok jutni. Ez nem kérdés ugyanis tudom, hogy valahogyan rám fognak majd találni és vége lesz ennek a rémálomnak. Legalábbis remélem...
Amint elüvöltöm magamat, abban a tudatban, hogy Roman nincsen a házban, szinte rögtön megbánom. A térdeimet átkarolva az ágyon ülve ijedek meg, amint meghallom, ahogyan becsapódik a bejárati ajtó.
Jaj, ne ne ne ne ne!-kezdek el magamban rögtön pánikolni és nyakamat behúzva hallgatom, ahogyan a lépcsőn felfelé jön minden bizonnyal elrablóm.
Amint nyitódik a szoba ajtaja érzem, ahogy görcsbe szorul a gyomrom. A kulcsokra nézek, amik először a kezében vannak, majd mielőtt bármi megszerzési módot eszelhetnék ki azt látom, hogyan teszi őket szó szerint a gatyájába. Na akkor azoknak is örök búcsút mondok, mert annyi lélekenergiám és bátorságom biztosan nincsen, hogy én onnan szerezzem azokat vissza.
A drágám megnevezésre egyfajta hányinger kerülget, mint mikor az ember valami undorítóra néz és tudja, hogy azt kell elfogyasztania.
A fogyasztásról beszélve a férfi felém dob egy barna zacskót, amiben az illatából ítélve valami zsíros hamburger féleség lehet. Az egész napos éhség már nem is zavar annyira, mert a görcs ami a gyomromban van nem hagy nyugodni és a hányinger is még mindig kerülget. Így a zacskó érintetlenül ott marad mellettem az ágyon.
A lehető legjobban összehúzva magamat nézem, ahogyan leül velem szemben a fotelba, majd rágyújt. Gyűlölöm amikor így végigmér, mintha valami hús lennék a piacon és azt mérlegelné, hogy később megsütve mennyire fogok neki ízleni.
Amikor megkérdezi, hogy milyen volt a napom még csak nem is nyitom válaszra a számat, mert tudom, hogy nem érdekli. Igazamat alátámasztva nem is ad időt arra, hogy válaszoljak csak megkérdezi, hogy kíváncsi vagyok e az övére.
Ebben már nem vagyok biztos, hogy költői kérdés volt e. De engedélyt sem kaptam arra, hogy megszólaljak szóval magamban lemérlegelve, hogy melyik lenne a rosszabb inkább csendben maradok és úgy nézek a szemébe. Amolyan "rohadtul nem de úgysincs más választásom, mint végighallgatni" féle képen.
Ahogyan meghallom a hírt, hogy "megölt pár embert" jobban úrrá lesz rajtam a félelem és alig bírom türtőztetni magamat attól, hogy nehogy elkezdjek remegni. Akkor viszont egy pillanatra összerázkódom, amikor rám üvölt. Gondoltam, hogy meghallotta amikor kiabáltam, csak reménykedtem benne, hogy nem.
Egyszerre leszek dühös és félek is. A legrosszabb helyzet egy ember életében. A tehetetlenség, amitől haragra gerjedek, de a félelem sokkal jobban dominál ha Roman is egy helyiségben van velem.
Résnyire szétnyílnak az ajkaim, hogy valamit visszaszóljak dühömben, de főként a félelem miatt mégsem teszem. Ha nem ad rá engedélyt, akkor nem szólalhatok meg. Ez az első szabály...
Érzem ahogy szemeimbe könnyek gyűlnek, de megpróbálom őket visszatartani. Nem szabad sírnom, mert az sem tetszik neki. Már eddig is sikerült feldühítenem, nem szeretném még jobban magamra haragítani.
Nem bírok a szemébe nézni, mert attól félek, hogy minden próbálkozásom ellenére elkezdek sírni, így csak lenézek a lábaimra.
- S...sajnálom.-szinte suttogom a bocsánatkérést.
Érzem, ahogyan megremeg a hangom ahogyan a sírógörcs kerülget. A torkomban is megjelenik az a bizonyos csomó, ami általában akkor szokott, amikor az ember könnyekre fakad.

▪▫ He's got me down on both knees ▪▫ félek.. imádlak ▪▫ 780 ▪▫ ©

Roman and Eden

Narcissist - A more polite term for a self-serving, manipulative, evil asshole with no soul.

enjünk el a kocsmába: mondta a barátnőm. Nagyon jó móka lesz, közölte velem. Ha a "mókába" beletartozik az, hogy elrabolnak és elvisznek az isten háta mögé egy házba, akkor azt hiszem jobb lett volna, ha nem akartam volna mókázni. Mondjuk azt sem tudom, hogy én konkrétan mire számítottam, amikor félig ittas állapotban beszálltam egy vad idegen autójába, azzal a hittel, hogy majd hazavisz. A vicc az volt, hogy még csak meg sem kérdezte, hogy hol lakom, de ő már kijelentette, hogy úgyis arrafelé van dolga. Ha tiszta fejjel beszéltem volna vele, akkor gondolom feltűnt volna, hogy itt valami nem stimmel. Hmm.. talán nem kéne motoros csávónak kinéző hapsikkal lelépni egy alapból is veszélyesnek tűnő kocsmából.
Most pedig itt vagyok, a szörnyű következményekkel együtt. Az isten se tudja, hogy miféle erdős, fás területen, ahol úgy tűnik még a madár sem jár. Egy elhagyatottnak tűnő házban, szó szerint a semmi közepén. Egy olyan hapsival, aki képes lenne kinyírni bármelyik pillanatban. Gyönyörű. Alig várom, hogy a zsaruk megtalálják a felvagdalt, megerőszakolt, oszladozó hullámat majd úgy három hónappal később. Ha van olyan szerencsém, hogy kihúzok annyi ideig. Mármint igen, ha meg akart volna ölni akkor biztosan megtette volna már. De ez nem azt jelenti, hogy a közeljövőbe se tervez engem feláldozni a sátánnak vagy hasonlók.
Eddig még nem láttam a házban ma azt a bunkó állatot. Persze annyi eszem volt, hogy leellenőrizzem az összes ablakot és ajtót, de annak az esélye, hogy innen kijutok nagyot csökkent, amikor mindent zárva találtam. Mondjuk nem is tudom, hogy hova tudtam volna menni, ha legalább egy kijáratot találtam volna. Azt sem tudom, hogy melyik államban vagyunk egyáltalán. Amerikát csak nem hagyhattuk még el, nem? Nem hiszem, kizártnak tartanám.
A szobákat nem mertem annyira átvizsgálni. Még csak az hiányozna nekem, ha találnék egy helyiséget tele mindenféle kínzóeszközökkel. Inkább nem szeretnék belegondolni abba, hogy hogyan akarná elvenni az életemet. Na meg részben attól is tartok, hogy hirtelen visszatér a házba az elrablóm és megbüntetne amiért körbe mertem nézni a házban.
Biztos ezt is beleiktatná az idegesítő szabályaiba. Mint egy elcseszett megalomániás, esküszöm. Nem csinálhatod ezt, nem csinálhatod azt, bla bla bla...
Legalább akkor, hogy most még nincs itt megszólalhatok:
- Utálom.-jelentem ki először halkan, mintha ízlelgetném a szót és félig félnék attól, hogy netán még így is meghallja, hogy nincsen itt.
A szobában ülök, ahol ott hagyott. Megszakítva mindenféle kommunikációs eszközöktől. A mobilomat is még a legelején eldobta. Végül is csak egy egész évembe tellett, mire pénzt tudtam gyűjteni rá. Őt persze ez egyáltalán nem érdekelte volna akkor sem, ha közöltem volna vele, hogy: Basszus! Tudod milyen drága volt az?
Próbálom visszafogni magamat, hiszen mégis csak az ő kezében van az életem. De egy ilyen irritáló személyiség mellett lehetetlen csöndben maradni.
Így még egyszer, most már sokkal felszabadultabban üvöltöm ki:
- GYŰLÖLÖM!
Egy pillanatra elmosolyodom, amire már napok óta nem is volt alkalmam. De még ez az egyetlen apró érzelemnyilvánítás is olyan jól esik. Hiányoznak a szüleim, a testvéreim. A barátnőm. Vajon keresnek? Aggódnak azért, hogy mi lehet az egy szem lányukkal? Szóltak már a zsaruknak? Legalább ha tudnám, hogy egy csepp esélye is van annak, hogy nem fogok meghalni az felvidítana.
Az a halvány mosoly is gyorsan eltűnik a számról, amikor meghallom ahogyan reccsen egyet a padló a szoba ajtóján kívülről. Ijedtemben rögtön felhúzom a lábaimat az ágyra és átkarolom a térdeimet.
Magamban abban reménykedek, hogy csak a ház szórakozik velem és a széltől meg más egyéb dolgoktól jött ez a hang és nem azt jelzi, hogy Mr. Bunkóka visszatért. Mert ha igen, akkor az azt jelentené, hogy biztosan meghallotta, ahogyan kinyilvánítottam a véleményemet róla. Az pedig nem okozna semmi jót sem nekem. Csak egy újabb büntetést. Egy újabb szabályszegést, netalántán egy újabb szabályt, ha erre még nem talált ki egyet.

▪▫ He's got me down on both knees ▪▫ kezdőcském Babe ▪▫ 621 ▪▫ ©