Kylie Oberlin

számold meg te, ha van időd ~ Démon ~ Holland Roden

// a történet megbotránkoztat, nyugalmat felkavarhat, és szexuális tartalmat hordozhat //

A történetem régen kezdődött. Visszaemlékezve, erősen törve megveszett fejem sem tudom megmondani pontosan, hány éve. Kerekítsük körülbelül ezerötszáz évre mától. Lehet több akár, lehet kevesebb.

Névtelenek voltunk. Ugyan, voltak megkülönböztető neveink, egyetlen egy. Nem is ezt akartam kifejezni ezzel, inkább azt, mennyire jelentéktelenek voltunk. Épphogy meg tudtunk élni, apró kunyhónk volt, ahogy mindenkinek, az akkori miniatűr településünkben, már el is felejtettem hogy hívták akkoriban. Egy biztos, aligha volt lakó, emlékezetem nem csalhat, valószínűleg húsz család élt ott nyugalomban, mindenható úrnak szentelve életüket. Mi is ebben a neveltetésben részesültünk, de korántsem vettük olyan komolyan, mint szüleink, éppenséggel a szomszéd házaspár.
Mindig jó gyermek voltam, tiszteltem a szüleim, tiszteltem a bátyám. Odaadóan segítettem nekik mindenben, hiába voltam én a legfiatalabb. Gyermekded lelkem volt, ezért szakadt fel a romos falutemplomunkban belőlem a gyér nevetés, mikor a szentlélek hibázott szavai hangsúlyozásában. Bátyám, természetesen nevetett velem, próbáltuk visszafogni, azt hittük sikeresen, de anyánk szidalmazó pillantásokat vetett felénk, mi pedig biztosan tudtuk, lesz nemulass.
Volt is. Legkegyetlenebbül büntettek minket nevelőcéllal, magunkra hagytak minket egy estére, majdan egy éjszakára. Szerettünk velük lenni, nem voltak borzasztó emberek, tényleg szerettek minket, csak szorult a hurok a nyakunk körül minden csínytevéssel. Gondolták, vacsora nélkül megtanuljuk tisztelni Istent, az egyházat, mindent, amit a terület képviselt. Féltem egyedül, ezt is tudták, bár Waven nem, elég szenvedés lehetett volna neki - szüleim gondolataira alapozva ezt az állítást -, hogy engem kell nyugtatnia. Pedig nem kellett. Mit sem sejtett arról ősanyám, hogy én kifejezetten szeretem, mikor testvéremmel lehetek. Azt hittem, csak a testvéri kapocs.
Leesett a hó. Eltorlaszolt mindent, átfagyasztott mindent, egyben csontjaimig hatolt a csípős lehűlés. Vékony állatbunda takaróm volt, amit apám kifejezetten nekem készített nagy vadászat árán, de mégsem tudott felmelegíteni. Mint egy szomjas kutya, úgy araszoltam bátyám karjaiba melegségért, mintha életet adó víz lenne nála. Testhője, közelsége megnyugtatta kétségbeesett lelkemet, félfekvő pozitúrában könnyű volt ölében ülve elfeküdni rajta, így érinteni minden pontját, hozzásimulva, mivel ténylegesen szükségem volt melegítésre. Ekkor még magam sem sejtettem, hogy fogok hozzájutni a bizonyos meleghez.
Próbáltam kényelmesedni, de nem tudtam, hiszen ilyen időben nem lehet csak úgy megtalálni a komfortos helyzetet. Hosszú perceken keresztül, szótlanul dideregtem, aprókat mozdulva. Utána pedig nem csak a hőmérséklet akadályozott az elhelyezkedésben, maga, a tulajdon bátyám teste nem hagyta. El sem akartam hinni, amit akkor éreztem, hogy legféltettebb pontja, alattam vált egyre keményebbé, merevebbé, ezt pedig nem rejthette véka alá, egyértelműen éreztem. Egy elvetemült módon pedig, vágytam arra, hogy így viszonyuljon hozzám, mivel meglepetésemre, nem ellenkeztem. Döbbent pislogásaink sorozata és találkozása után, félve ugyan, de megtettem azt, amit egy húgnak sosem kellene testvérével, lágy csókot csentem tőle, ami mindent elindított. Egy szempillantásnak tűnik az egész. Nem tudtam mást tenni, hagytam, hogy elmerüljön bennem, hagytam, hogy kiteljesedjen valami nem hétköznapi köztünk. Bűnbe estünk.

Hah. Lefeküdni a testvéreddel, őrültségnek hangzik és elfogadhatatlannak, nem? Higgyétek el, megkaptuk érte a méltó büntetést...

Megszorítottam kezét halkan nyöszörögve, könnyeimet elengedve, fejemet lehajtva, ahogy nyakamra került a kötél. Halálfélelmem volt, csak remélni mertem, hogy elég magasan állunk ahhoz, hogy a zuhanás és a kötél rántása miatt eltörik a nyakam, kioltva életem, nem a hosszas fuldoklás következtében hagyom el e világot. Mohón vágytam újra és újra a saját véremre, éjszakánként a fülledt aktusért hozzá mentem, majd vele maradtam, együtt találtak ránk szüleink. Én váltig állítottam, lidércnyomások gyötörnek, és nem bírok egyedül aludni. Elhitték, látszólag, bár, mint kiderült, gyanakodtak. Mikor újra bátyámhoz mentem kéjencként, hogy újra érezhessem, ahogy abnormális szeretetünk egymás iránt kiteljesedjen, csendben követtek szüleink. Rajtakaptak. Szégyent hoztunk rájuk, és a falu összes lakosa most rosszalló, esetleg izgalomtól csillogó szemekkel várja, mikor halunk meg akasztás által.
Legalább, annyira kegyelmeztek, hogy egyszerre kellett meghalnunk, nem kellett végignéznünk a másik halálát. Aligha van pár pillanatunk, utolsó perceink egymással, így nehézkesen felé pillantottam. Ezerszer megbántam már. Nem azt, hogy talán beleszerettem a testvérembe, hanem, hogy nem voltunk elég erősek ahhoz, hogy elmeneküljünk együtt.
Végigpillantottam a tömegen, undorodtak tőlünk, gusztustalannak vélték a látványt, hogy ebben a pillanatban is képtelen vagyok elengedni a kezét. Még elsuttogtam volna egy gyors "szeretlek"-et neki, de nem volt rá alkalmam. Hirtelen elért a vég.

Pedig én tényleg őszintén szerettem. Ugyanazon embereknek köszönhetjük életünket, együtt nevelkedtünk, de ez nem adott nekünk arra okot, hogy ne szeressük egymást szerelemmel. Csupán titkon kellett, de az igazság sosem marad fedetlen. Történetünk viszont nem itt ért véget.
Új esélyt kaptunk Lucifer Nagyúr által. Lelkünket kiemelte, csatlósává tett minket, démonként élhettük tovább napjainkat. Egyedül voltam tömérdek évig, nem találtam meg imádott testvéremet, pedig végre nem lettek volna ott a megvető közemberek, hogy megállíthassanak minket. Végül rátaláltam. Ma pedig, megállíthatatlanok vagyunk.
Megvannak a saját problémáink. Bennünk van a kétely az emberi életünk nyomaiként, hogy nem helyes a szerelmünk. De nem lehet őrültség, ha megtörtént. Az agyunk beteg, de ez így van rendjén. Bosszúszomjunk van, mivel elvettek tőlünk valamit a mit sem sejtő emberek, ami mindenkinek jár. A felhőtlen boldogságot amellett az ember mellett, akit szeretünk. Minden, semmis, jelentéktelen rohadék halandó azt hiszik, véleményük ér valamit az érzelmek felett. Mi pedig teljes lélekjelenléttel mutatjuk meg nekik vér és fájdalom kíséretében, hogy innentől nincs az a személy, aki akaratunk útjába férkőzhet.
Felvettünk vezetéknevet, Oberlin. A csengése miatt választottuk ezt. Közös ez is, így a házasság látszatát tudjuk kelteni, holott aligha tudja valaki, hogy mi valójában testvérek vagyunk. Felvett emberi alakunk nem hasonlít szülőtestünkre, de így egymásra sem ütünk annyira. Mi csak vért akarunk, káoszt, halált és szabadságot. Amit mindig elnyomtak előlünk, mikor még nem volt hatalmunk. Karmaként csapunk le az előítéletre. Felszínes idiótákra, akik azt hiszik, érnek valamit, hogy irányíthatnak minket.