Waven Oberlin

öreg vagyok én már ~ démon ~ dylan o'brien

Csak forgolódom az ágyban, sehol se találom a helyemet, minden annyira más, és idegen, itt minden puha, és lágy, ami számomra szinte felfoghatatlan. A matrac felveszi a gerincem vonalát, ami miatt megfájdul a hátam, így fordulok oldalra, a megváltást remélve, de nem jön, mondjuk az minek is jöjjön, nekem nincs arra szükségem, arra viszont igen, hogy végre találjak egy fokkal kényelmesebb helyet, mert így nem tudok aludni. A fejem alacsonyan van, az is belesüpped a párnába, így végül kinyitom a szememet, elvesztettem a reményt arra, hogy még pihenjek, és látom, hogy a mellettem lévő hely üres, a takaró pedig felém van gyűrve. Jobb kezemmel odanyúlok, megtapogatva a helyét, ami még meleg, tehát tudom, hogy nem rég ment el innen, és így megvan az indok is arra, hogy miért nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy egy felhőszerű valamin kellene aludnom. Régen nem voltak ilyenek, állatbundákon kellett aludnunk, vagy épp a földön, mindig az évszaktól függött, hiszen nem voltunk neves család, névtelen volt a kis falunk is, így sosem akartunk fényűző dolgokat. Még ma is tisztán emlékszem arra a napra, mikor először aludtam mellette, pedig eszembe sem jutott volna, akkora szentségsértés, mégis utána nem tudtam elengedni a dolgot.
Édesanyám azt mondta szégyent hoztunk rá, a templomban nem lett volna szabad nevetnünk, mi mégis megtettük, Nem akartunk rosszat, csak a szót olyan furcsán ejtette ki a pap, nem tudtuk megállni, hogy egy kis kuncogást elengedjünk, aztán az lett a vége, hogy egyedül hagytak minket. Én nekem ez nem is lett volna ellenemre, hiszen jó dolgom van a húgom mellett is, a társasága senki más társaságához nem hasonlítható, és kedves hangja is megnyugtató, de nem számítottunk arra, hogy a hó a hegyekből le fog omlani, és eltorlaszolja a kunyhót. Kiút nem volt számunkra, odabent kellett maradnunk, és valahogy melegen tartani magunkat, ami egyre nehezebbnek bizonyult, ahogy a nap lefelé haladt a fáradt szürke égbolton. Az nem zavart volna, ha én fázok, hiszen egy nagy testvérnek önfeláldozónak kell lenni a kisebbel szemben, így bármit megtettem volna, de semmi sem bizonyult igazán melegnek, csak saját testünk hője. Így jött az ötlet, hogy akkor talán ha összebújunk az segíthet, ellenvetés nem is volt, hiszen megölelhetem, a testvérem, bár még ezt is ferde szemmel nézték a szüleink, miszerint mindannyian olyanok vagyunk, mint az állatok, azok között pedig nincs olyan, hogy ki testvér és ki nem. Mindig állatokhoz hasonlítottak minket, amit eleinte nem vettem magamra, aztán egy idő után eléggé zavart, de ezt nem vethettem a szemükre azután a nap után sem, mivel valami történt, valami megváltozott akkor, és nem csak összebújás lett a vége. Más módon melegítettük fel egymást, ami nem lett volna szabad, hisz testvérek voltunk, és vagyunk is.
Akkor ott elrontottunk valamit, ami a mai napig megmaradt, most sem tudnám elengedni, jó mellette kelni, majd feküdni, nem tudok csak testvérként tekinteni rá, úgy, ahogy kellene, ő ennél sokkal több, és ezt nem tudom elengedni.
Nagy nehezen kikecmergek az ágyból, és elindulok a folyosón kifelé, tudom, hogy merre találom őt, mindig tudtam hol keressem, ezért sem vesztettük el egymást az évszázadok alatt soha, pedig borzasztó nehéz, két szívet ennyi idő után is összefogni. Az sem tudott szétszedni minket, amit a szüleinktől kaptunk, nem tudtak minket szétválasztani, legalábbis hosszú időre nem.
Tudtuk mi lesz, mégsem tettünk ellene, elszökhettünk volna, mi mégsem voltunk képesek elmenni, nem tudtuk a családunkat elhagyni, és csak kettesben élni. Pedig oh, mennyivel egyszerűbb lett volna, ha csak mi vagyunk és senki más, ha nincsenek olyan emberek körülöttünk, akik azt nevelték volna belénk, hogy ez mind rossz, ez bűn. Szeretni nem bűn, csak olyan embert, akit nem nekünk szánt az Isten, mindig ezt mondták, én pedig ellent akartam mondani, leginkább azzal, hogy akkor is szeretem a húgomat oly módon, ahogy egy szeretőt kellene. Sose házasodtam volna meg, hiszen ő mellettem volt, az a nő, akit szeretni tudok, az egyetlen, akit igazán képes vagyok szeretni, és akit csak a magaménak akarok. Ezen gondolatok kavarogtak a fejemben, amíg ott álltunk azon a helyen, ahol a halálunkat vártuk. Felakasztanak minket, ez a tény nem bántotta a lelkemet, nem zavart, mert tudtam, hogy az az ember, akit szeretek ettől függetlenül nem hagy el. Jobban fájt az a tudat, hogy Ő nem kapott második esélyt, ami nekem nem járt, hiszen én rontottam el, de neki járt volna, ő semmi rosszat nem tett, csak megadta azt, amire a bátyjának szüksége volt, és önmaga érdekében is megtette, hiszen felmelegítette az aktus. Utáltam magam amiért ilyen helyzetbe hoztam, hiszen az ő nyaka körül is ott virított az a bizonyos kötél, ahogy az enyém körül is, de ott nem zavart, megérdemeltem. De nem azért mert olyat szerettem, akit nem kellett volna, hanem, mert nem tudtam elmenni vele, és boldogan élni. Egyszerre akasztottak fel minket, én pedig a kezét fogtam, hogy tudja nincs egyedül akkor sem, és soha az életben.
Megrázom a fejemet, hogy ezt az emléket kikergessem a fejemből, nincs bajom azzal az idővel, nem bántam meg, hogy akkor belekezdtünk, azt sem, hogy akasztás lett a vége, hiszen így sok száz éve van mellettem, úgy csak egy emberi életet élhettünk volna le, így viszont sokkal többet. Éppen ezért megyek ki a nappaliba, ahol meg is találom őt, amint épp az ablak előtt áll, bár nem tudom mit néz, én odalépek mögé, és hátulról átkarolom, vállára helyezve államat, úgy figyelve kifelé, mintha azt akarnám látni, amit ő lát, de erről szó sincs, egyszerűen csak kiélvezem ezt az apró meghitt pillanatot, amit megzavar egy sikoltás, nem máshonnan, hanem a mi pincénkből jön, de túl hangos, nem akarom, hogy a szomszédok is hallják, így megfogom Kylie kezét, és magammal húzom lefelé.