high warlock of brooklyn

A falhoz dőlve bámultam ki az ablakon, bal kezemmel kissé félre húzva átlátszó, lilás árnyalatú függönyöm, hogy tisztán láthassam a város fényeit, valamit a vékony réteg hóval borított aszfalton haladó árnyvadászt, aki túlságosan el volt foglalva - azzal, hogy ne nézzen hátra - ahhoz, hogy legalább kicsit gyorsítson a léptein a hideg és a szállingózó hó miatt. A jobb kezemben szorongattam szokás szerint egy koktél poharat, ami most inkább kapaszkodó volt számomra, hiszen minden egyes méterrel, ami bővítette köztünk a távolságot, egyre inkább azon kaptam magam, hogy reménykedek.
Tudtam, hogy ez ostobaság. Reménykedni. Ezt már megtanultam rég, mégis akartam hinni, hogy a mostani más lesz. Talán Alexander Lightwood nem fogja összetörni a szívem - ismételgettem folyamatosan gondolatban a mondatot, mintha ezzel is csak tudatosítani szeretném magamban, hogy nem fogom még egyszer megégetni magam. S bárhogy is szerettem volna, képtelen voltam hinni ebben. Mert eszembe jutottak a régi szerelmeim. És eszembe jutott Will is. Láttam magam előtt az arcát, hallottam a hangját, s szinte éreztem magamon a tekintetét, miközben arról beszél, mennyire szereti Tessát. Emlékszem, minden egyes ilyen alkalommal újabb repedés keletkezett a szívemen. S talán Camille és azokat a csodás ajkakat elhagyó hazug szavak voltak az utolsók, melyek elérték, hogy ne engedjek közel magamhoz újra senkit. Elzártam az érzéseim a férfiaktól és a nőktől is egyaránt, mintha kiölték volna belőlem a szerelmet. Nem akartam szeretni, s nem akartam, hogy szeressenek. Szinte hallottam, ahogy a zár kattant a szívemen, de egyszerre két lakattal, csak hogy biztos legyen.
És most itt volt ez a fiú. Annyira ártatlan. Annyira gyönyörű. Annyira más. Mellette úgy éreztem, mintha újra élnék. Láttam a remény sugarait fel-feltűnni szemeim előtt, és bárhogy is próbálkoztam, nem tudtam ellenállni a vágyaimnak, és a kíváncsiságomnak.
Utána kellene mennem - kúszott végül elmémbe a gondolat, majd lehúztam a maradék italom, s ahogy hirtelen pördültem tengelyem körül elengedve a függönyt, kissé meglibbentve azt, elindultam az ajtóm felé.
Aztán inkább csak újra töltöttem a poharam...
Egy halk sóhaj tört utat magának ajkaim közt, miközben italomba kortyolva újra az ablakhoz léptem, de sziluettje már eltűnt az egyre vadabb hóesésben. Pillanatok alatt tűnt el előlem a város tündöklő fényei közt, és arra gondoltam, vajon mikor látom újra. Mert látni akartam. Mert több kell belőle, annak ellenére, hogy most menni hagytam. Még mindig harcol ellene az egyik énem a másikkal. Vívodok, de menthetetlen vagyok. Neki azonban még csak fogalma sincs, mégis mit tesz velem, s már előre fáj a vége.
- Alexander, össze fogod törni a szívemet - suttogtam magam elé figyelmeztetésként, mintha a szavaim bármit is érnének.
De én sosem tanulok a hibáimból.