the high warlock of brooklyn

400+ ~ boszorkánymester ~ Harry Shum Jr.

A város fényei élénken csillogtak az ablakon túl, sejtelmes félhomályba vonva a hatalmas helyiséget; a modern, letisztult stílusban berendezett apartman kísértetiesen csendes volt, annak ellenére, hogy tulajdonosa odabent tartózkodott; Magnus Bane a lábait kinyújtva ült a drága bőrkanapén, pillantását a város tájképére függesztve, kezében egy italos pohárral. Ha valaki most lépett volna be lakásának ajtaján, minden bizonnyal csak néhány perc múltán vette volna őt észre; hiszen szinte teljesen beleolvadt a megnyúlt árnyékokba, amik a sarkokban rejtőztek el, mintha csak nem akarta volna, hogy észrevegyék. Gondolkodott; elméje falán éles vaskarmokkal karcolt felfelé a gondolat, hogy valami készülőben van, valami, amire talán már régóta várt és ami megváltoztatna mindent, amit eddig ismert és amiben hitt. Ha tehette volna, megsürgette volna az időt; hiszen a kávézóasztalon álló digitális óra számlapja még mindig csak délután öt óra harminchét percet mutatott, alig néggyel többet, mint amennyit az utolsó alkalommal, amikor rá pillantott.
Igazából vendégeket várt; a szükséges előkészületeket már megtette, hiszen a puncs már hatalmas, díszes üvegtálakban várt az asztalokon, halvány, sejtelmes rózsaszín és lila fénybe vonva a környező poharakat és virágdíszeket, annak mellékhatásaként, hogy mint mindig, most is saját receptjei alapján készítette el őket, egy kis varázslattal megfűszerezve, hogy elkápráztassa a vendégeit, azokat az alvilágiakat és mondénokat, akiknek többségét nem is ismerte, csupán a nevükre emlékezett és arra, hogy valamikor, valahol már találkozott velük, talán váltottak néhány szót, talán egymásra mosolyogtak. Teljesen mindegy volt neki; ennek ellenére mindig tudta, ki lépte át lakásának küszöbét, fel tudta őket sorolni kereszt-, és vezetéknévről, fel tudta idézni magában az arcukat, mintha csak előtte álltak volna. Főleg, hogy általában ugyanazok a személyek csináltak átjáróházat a partijaiból, akik hetekkel, hónapokkal, talán évekkel korábban is felkeresték őt valamilyen üggyel, ürüggyel, vagy csak valaki társaként egy-egy házibulin. Emlékezett mindannyiukra; ezért lehetetlen volt őt meglepni bármivel is, tudta, kikre számítson és kikre nem, és tudta, hogy ezen a csillagoktól mentes, téli éjszakán is ugyanígy lesz, mint az előző néhány alkalommal.
Pár órával később, a villogó fények kereszttüzében is erre gondolt; hogy nem volt semmi olyan ezen a világon, ami meglephette volna, hiszen évszázadok tapasztalata volt mögötte, olyan dolgoknak is a részese volt már, amiket egyszerű halandó még elképzelni sem tudott volna, és ezek együtt megadták neki azt a lehetőséget, hogy szinte képes legyen előre megmondani, mi várhatott rá az este... De valami nem stimmelt.
Volt valami a levegőben, ami nem hagyta nyugodni; mintha csak elektrizálódott volna minden körülötte, mikor borostyánsárga macskaíriszeinek pillantását végigjáratta a szórakozó tömegen, a csillogó italokat kortyoló alvilágiak és mondénok arc nélküli masszába vegyülő alakjain, a drága bőrkanapéjának improvizált trónjáról, mint a birodalmát szemrevételező király... De hát pont ez volt, nem igaz? Hiszen ezek a személyek, ők voltak Brooklyn lakói, a város koszos utcáinak gyermekei, akik a hatáskörébe tartoztak, mint főboszorkánymesterébe; a királyuk lehetett volna, ha olyan ambíciói lettek volna valaha is, hogy hatalomra törjön, hiszen az ereiben otthont kapott démoni vér valahol mindig is fűtötte, szívének minden egyes dobbanásánál belé mart, felismerésként, hogy ez az öröksége, a hatalom, amivel ugyanakkor olyan felelősséget is kapott, amit tudnia kellett kezelni. Hogy tudta-e? Nehéz volt megmondani...
...főleg, hogy gondolatait hirtelen valami más kötötte le, vagy egész pontosan valaki, aki átlépte lakásának küszöbét, hívatlan vendégként betolakodva Magnus Bane improvizált királyságába. Árnyvadászok; még a félhomályban is látta szemeik gyanakvó villanását, ahogy minden bizonnyal őt keresték a tömegben, minden bizonnyal valamilyen konkrét céllal, amit sejtett, hogy előbb vagy utóbb, de megismertetnek vele. Igen, ebben biztos volt; és ezzel a gondolattal kelt fel a helyéről, hogy meg kell tudnia, mit akarnak, aztán kitessékelni őket a küszöbön túlra, hogy menjenek más vizeit zavarni.
- Senki sem hívott titeket, nefilim. - Aprócska, agresszív mosoly az ajkai sarkában, szögesdrót a bordái körül, az övébe fúródó, türkizkék tekintet. - De kivételesen megengedem, hogy maradjatok, a jóképű fiú kedvéért.
- Kösz.
Szórakozott kacaja ezer apró darabban hull köréjük, mintha csak valaki összetört volna egy kristálypoharat, hagyva, hogy a tartalma szétloccsanjon az ébenfekete márványpadlón.
- Nem rád gondoltam... Rá.
Fejével biccent csak felé; apró, sejtelmes mosoly az ajkai sarkában, szögesdrót a bordáira tekeredve, az elméje falán felmaró vaskarmok; és hirtelen még az is érdekelni kezdte, mit akartak tőle, egész addig, míg érezte a türkizkék szemek vizsgáló pillantását magán.