Tető - Alec&Magnus

Malec

Minden idegszálam rezonál, mint a gitár húrjai, megfeszülnek és elernyednek ketyegőm lágy ritmusát dalolva, és ez a nóta, ez az angyali vér által diktált égi szimfónia bejárja az egész testemet és fényt gyújt ott is, ahol azt hittem, már bekebelezett mindent a sötétség. Nem értem még teljesen a dallamát, tisztában vagyok saját fiatalságommal és tapasztalatlanságommal, így hát csak behunyt szemmel élvezem a zenét, a karjaimban tartva, és azon töprengek, vajon ő is hallja-e a dalt, melyet ő maga keltett életre bennem.
A nyakamon éktelenkedő jel összezavar kissé, mégsem annyira, mint régebben tehette volna. Pár napja még igenis fontolóra vettem volna, titokban tartsuk-e ezt a kibontakozófélben lévő érzést az Intézet előtt, és valószínűleg bölcs bólogatásal jutottam volna döntésre azt illetően, hogy lepleznünk kell, mint valami féltett titkot. Most azonban olyan békés elhatározás telepedett meg a mellkasomon, hogy kérdés sem fért hozzá, felvállalnám-e őt a családom előtt. Hiszen azok után, ami kettőnk közt történt az éjjel, mi sem természetesebb, mint hogy Magnus az életem része lett, s ilyenformán semmi szükségem eltitkolnom őt a családom elől. Egyfajta büszkeséggel tekintek a lilás foltra a nyakamon, mert ez a bizonyítéka annak, hogy ami köztünk történt, igenis valóságos, nem pedig szégyenteljes ábrándozásom illúziója - no, nem mintha dicsekedni óhajtanék vele, vagy ilyesmi...
Közelebb érzem magamhoz, mint eddig bármikor. Ezúttal nem hagyom kétértelmű megjegyzésekkel becsapni magam, rögtön a félreértések elé kanyarodok tisztázó szavaimmal. Igen, jobb tisztázni, minthogy úgy menjek el, összezavarodva, és a félelmem végül paranoid gondolatokkal bombázza az elmémet egész este. Nem bírnék semmi másra koncentrálni, így hát a tőlem telhető legjobban igyekszem elmagyarázni neki, részemről mi a helyzet. Sőt, ahogy előtte guggolva fénylő íriszeit fürkészem, már-már egészen más hangulatot ölt a vallomásom... Hiszen éppen kérem, majdhogynem térdre ereszkedve, kérem őt és a jövőjét, a jövőnket, kettőnket, és még annyi minden mást, ami vele jár...
Levegőt sem veszek, amint belekezd a válaszba, s ezért váratlanul ér a telefonom csörrenése, riadtan szusszanok fel. A varázslat megtörik, levegőben kavargó szemcséit kisöpri a huzat, ahogy felegyenesedem előle, és kötelességtudóan előhúzom a zsebemből a mobilomat. Nem akarom felvenni, a kijelzőt látva viszont változik egy nagyot az arckifejezésem. Jace, őt mégsem tehetem le, hiszen mi van, ha... Dilemmázó pillantásom a készülékről Magnusra vándorol, bűntudatosan gyötrődő szemekkel fürkészem, mert fel kell vennem, de nem szeretném, ha félreértené. Sőt, ha arra kér, talán még... De kurta biccentése szabad utat ad nekem, mire megkönnyebbülten kifújom a levegőt. Szerencsére nem kényszerít választásra, így hát felveszem a telefont.
- Jace - közlöm, mintha a parabataiom nem tudná, hogy ő van a vonal végén. De ezzel Magnus tudtára is adom, és féloldalasan fordulok, hogy a fülembe morgott információkra tudjak figyelni, ne vonja el a pillantásomat a kanapén ülő kedves, de ne is kelljen a jelenlétét teljesen kizárnom. - Hogyan? Mikor?!
Hangom egy oktávval feljebb ugrik. Csak egy éjszakára maradok ki, és a várost máris elözönlik a démonok? Nem várhattak volna még egy napot? Bosszúságom azonban adrenalinnal és a kötelességtudatom gondterhelt félelmével keveredik, no meg egy nagy adag bűntudattal, hiszen jól tudom, mennem kell, nem fordíthatok hátat a munkámnak akkor sem, ha a félbehagyott beszélgetésünk életem legfontosabb beszélgetése. Bíznom kell benne, hogy Magnus megvár, ellenben a társaimmal, akiknek most rögtön szüksége van a segítségemre.
- Jó. Rendben. Hol vagytok? Magnusnál. ... Ez egyáltalán nem vicces - elhalkulok, háttal fordulva neki, hogy ne láthassa, a telefonbeszélgetés vörösre csípte az arcomat. - Igen. Igen. Szia!
Megszakítom a hívást, ajkamról gondterhelt sóhaj szakad fel, ahogy az elsötétülő képernyőt bámulva próbálom megfogalmazni, hogyan szabadkozzak. Visszafordulok felé, levegőt véve belekezdenék, de megelőz. Keresem a hangjában megbúvó neheztelést, de úgy tűnik, nem vette túlságosan zokon, és ezért borzasztóan hálás vagyok.
- Ne haragudj... Muszáj mennem. Démontámadás a belvárosban, nem bírnak vele.
Bár megértő, attól még magyarázkodom. Nem szeretném, ha gubanc maradna köztünk - ne is beszéljünk a félbehagyott beszélgetésről! Érzem, hogy a rideg valóság az ajtón túlról hívogat, harcra edzett elmém máris temetné el a beszélgetésünk utolsó foszlányait, hogy megtöltse a fejem hasznosabb információkkal. Milyen démon, hol látták utoljára, Jace-ék hol vannak, merre a legrövidebb, hány perc, ha... Kétségeesetten kapaszkadom Magnusba és abba a néhány lopott pillanatba, ami még csak kettőnké, amit még nem mérgez meg a munkám.
Meglep, ahogy magához von, kezemet kitartom oldalra, hogy ne szoruljon kettőnk közé. Ajkam ocsúdik legelőször, szomjasan felel a becéző csókokra, néhány szívdobbanással később pedig testem is megelevenedik. A vállára simítva húzom közelebb magamhoz, vagy inkább magamat hozzá. A közelsége pillanatok alatt megrészegít, képes lennék elhajítani a telefont, hogy az egész világot hátrahagyva visszaterelgessem a hálószobába... De nem lehet, kötelességtudatom idegesítő, kikapcsolhatatlan hangja elrontja a pillanatot és figyelmeztet, hogy nem tehetem. Mennem kell. Bódultan kapok levegő után, ahogy ajkaink elválnak, és egy percet sem bánok jelenleg az életemből. Minden teljes és tökéletes, nem is lehetne ennél jobb, mert választ kaptam mindenre, amire kellett. Természetesen ettől még meg kell ejtenünk azt a beszélgetést is, de már nem fogok azon aggódni két nyilazás között, hogy vajon Magnus hosszabb távra tervez-e velem, ami azért nagy segítség lesz az előttem álló harc során.
Mosolyom bárgyú, ahogy szemébe pillantok, huncutul, kérdőn és kérőn egyszerre, még egy kis ösztönzésben reménykedve... De szavai búcsúzkodók, én pedig megadom végre magam annak az idegesítő kis hangocskának.
- Felhívlak - ígérem, tenyerem arcán köt ki, kínzón nyújtózom ajkai után, miközben elszakítom magam tőle, és hátrébb lépve zsebre vágom a telefonomat. A kávé felé fordulva megdermedek egy pillanatra, kérdő tekintetem találkozik az övével, mely újból mosolyt fest az arcomra. Felkapom a dobozt és hálásan megemelem felé, mielőtt sietősen belekortyolnék. - Este! - rebegem habos bajusszal ajkam felett, melyet nyelvem sután, félig letöröl. Megcirógatom a vállát, ahogy ellépek a kanapé mellett, aztán sietős lépteimet az ajtó felé veszem, újabb korty, kézfejemmel törölve le a tejet a számról.
Szinte szárnyalok lefelé a lépcsőn, boldogan vetem ki magam az ajtón, ki a friss levegőre, ki a rideg világba, mely sosem volt még ennyire kedves és szép számomra. Kezemben a gőzölgő kávé, hátamon kirajzolódik lassan íjam és a tegez körvonala, arcomon mosollyal hallgatom a vérembe ivódott dallamot - a dalt, milyen szép szeretni és szeretve lenni.

♫ + ♫ || én is köszönöm, annyira-de-nagyon!!  

Malec

Könnyed borzongás fog el, ahogy a teraszon állva rám talál karjaival. Finoman végig futnak tenyerei körvonalamon, hogy végül eggyé olvadva megszűnjön a távolság közöttünk, és egy egészként maradjunk fenn. Arcizmaim rendíthetetlenül ugrálnak, ajkaim összezárulnak, mégis felfut torkomból egy halk nyögés, amit a közelsége indít el bennem. Le kell sütnöm szemeimet. A tegnap este után egyáltalán nem kellene zavarba éreznem magam, hiszen megkaptuk egymást és boldog beteljesülésként robbantunk bele egymás életébe, mégis úgy érzem, ahogy hátamnak nyomódik izmos hasfala és álla súrolja vállamat, hogy képes lennék a modern közhiedelemben emlegetett pillangók által megfulladni. Érzékeny vagyok rád, tudod?
Ahogy könnyedén kiejti ajkain, miért is ivott bele a kávémba, elnyílnak ajkaim. Arcom elgondolkozóvá formálom tudatlanul. Tehát mostantól osztozunk majd. Lágy mosoly vonul fel ajkaimra, mert újszerűen ér ez a fajta hozzáállás. Régen nem volt benne részem. Hasonlóan friss az élmény, mint a számára. Hiába legyen olyan dologról szó, ami külsős szemmel cseppet sem fontos, valójában igenis számít, hogy eljutottunk erre a pontra. Tegnap éjjel még elválni készült tőlem tudván szellemeim számát, és most, hegykén kijelenti - bár nem konkrétan, de a szavai mögött ott bújik - hogy kész rá, osztozkodni velem. Ráadásul a lepedőben történt játékunk után, azt hiszem megnyugodhatok. Lehet, hogy a neheze még csak most jön, de legalább tudjuk egymásról, hogy készek vagyunk tenni egymásért.
- Talán... – mutogatok ujjammal a lakás belseje felé, miközben értetlenül próbálja kitudakolni belőlem, hogy mire gondolhatok. Rábökök ujjammal a lilás felhőre sima bőrén, hogy pontosíthassak a gondomon, mielőtt még azt képzelné, hogy a négy égtáj felé álló hajkoronája aggaszt. (Megjegyzem ha magamon tudnám azt, kihordanék egy halhatatlanokra is veszélyes infarktust, de így, őt elnézve, tetszik nekem!)
Mosolyom kiszélesedik, amikor meglátom az arcának elváltozását. Lesütöm pillantásom, hagyom, had dolgozza fel, miért is lett ott egy éktelenkedő pecsét. Megindulva felé, finoman belesimítom tenyerem övébe, hogy együtt indulhassunk útnak, befelé. Hallva válaszát értetlen, de büszke arcot vágok! Mégis csak azt jelenti, hogy felvállal az Intézet lakói előtt. Ez meglep. Nem mintha azt feltételeztem volna, hogy az esküvő után akadt rejtegetnivalója, de az teljesen más eset volt. Összeszaladó szemöldökeim alól pillantok felé, végül enyhe-szelíd mosollyal vonom magammal. Mosolyát látva úgy érzem nem kell ecsetelnem mivel jár, ha rajta marad a bélyegem.
Benn elválnak útjaink. Amint ütközünk, elmosolyodom, hogy felöltözött. Átnyújtom a kávét finom mosollyal keretezve azt, majd a kanapé felé lépdelek, hogy arra ledobva magam, megpróbáljak feltárni egy újabb lépést, aminek megtétele kötelező, hogy ne emésszük magunkat fölöslegesen. Belesüppedek a kemény matracba, majd megszólalok, de mintha pengével levághatnék egy darabot a feszültségből, olyan érzésem támad, miután kimondom a szavaim. Látva az arcára kiülő rettegést, rögtön megbánom, hogy belekezdek. Talán megfogalmazhattam volna pontosabban is. Eltunyult pozíciómon hamar változtatok, előre billen a mellkasom. Látom, hogy a kávé kezében érintetlen marad. Nedvesítek ajkaimon, hogy folytathassam a téma szét cincálását és egyúttal pontosíthassak mindkettőnk érdekében, de visszakérdez. Elnyílnak ajkaim, hogy szóljak, hogy javítsak, hogy mentsem a menthetőt, mielőtt olyat feltételezne rólam, rólunk, a tegnap estéről, amit nem kívántam szavakba önteni, de akkor felemelve karját leint. Némaságra int!
Résnyire szűkült szemekkel hallgatom, próbálom boncolgatni a mondandóját. Szemöldökeim összefutnak, kicsúszok a matrac szélére, ahonnan épp felállnék, amikor a levegőben hagyott szavak megtalálják megfelelő befejezésüket. Elmosolyodom, szemöldökeim mégis szomorkásan vonalban ívelnek felfelé. Épp levegővel töltöm fel tüdőmet, hogy válaszolhassak végre, de akkor a bögre feneke koccan az asztalon, ő pedig elém kerül. Letérdel elém, amitől furcsán kellemesen és kellemetlenül érzem magam. Térdemre esik tenyere, puhán. Lepillantok az érintkezési pontra, majd hagyom, hogy a szívem kirobbanjon mellkasából. Vontatottan pillantok fel a szemeibe. Azokba a szemekbe, amikbe lubickolni akarok életem végéig...
Érezted már, hogy dalol a szíved? Hogy a véred más ütemre áramlik csermely labirintusaidban? Hogy a lélegzeted elakad, hogy valakinek a közelsége arra készteti a gyomrod, hogy beszálljon a liftbe? Tudod, hogy milyen érzés az, amikor egyetlen személy közelségétől apró darabkákra szalad szét a lelked és kizuhanva testedből az övéért sóvárog? Hogy milyen annak a szemébe nézni, akiért bármire kész volnál? Hogy milyen is az, amikor a szerelmed viszonzásra talál és sok, sok magányos év után végre megtapasztalod milyen igazán, önzetlenül szeretni valakit?
- Tudod, én azt szerettem volna elmondani az imént, hogy... – kezdek bele, le sem véve róla a szemeim, amikor váratlanul megcsörren a telefonja. Résnyire nyílt ajkakkal hagyom levegőbe a mondandóm, tekintetem közte és a készüléke irányába pillantok. Végül összezárom ajkaim, majd lepillantok magam elé. Bólogatok finoman, állammal intve, hogy intézze árnyvadász dolgát, már nem mintha kellene az engedélyem.
Lehajtom a fejem és türelemmel várom, hogy kiforrja magát a beszélgetése - bárkivel -, amiről nem nehéz leszűrnöm, hogy valahová tüstént mennie kell. Ami jó, mert hagy időt nekünk, de rossz is, mert kételyekkel fog távozni. Nevezhetnénk ezt mondjuk szemét húzásnak tőlem, amiért nem hadarom el az érzéseim, de így, annál több oka lesz minél hamarabb visszajönni hozzám. Igaz?
- Semmi gond. – felegyenesedem helyemről, görbe vonallal ajkaimon - Árnyvadász dolgok... – vonok vállat finoman, olyan közel sétálva - húzódva hozzá, amennyire csak lehetséges, hogy mellkasára csúsztatva tenyereim, megigazgathassam felsőjének gyűrődéseit, sokkal finomabb hullámokká simítva őket, közben nem szüntetve meg a szemkontaktust, ha megjutalmaz vele. - Én itt leszek. – hirtelen ragadom meg görcsösen tapadva a póló nyakára, hogy csókba vonhassam magamhoz. Igen. Talán többet elmondhatok így, s talán megérti majd, hogy az érzéseim változatlanok, nem szólnak másról, mint aminek tűnt tegnap éjjel, mindössze csak megérnek nekem annyit, hogy rendesen, nyugodt körülmények között beszéljünk róla. Ha engedi nekem, csókom követelőző, mégis puha. Lenyomatát teszi a kettesünknek, közben arra ösztönözné, jöjjön hozzám vissza minél hamarabb. Ajkaimmal lassan válok el övéitől, hogy homlokommal még egy pillanatra övét simíthassam. Közben balom kitolva oldalamra, csettintek. A kávé többé nem bögrében, pohárba költözik. Méghozzá hordozható pohárba! Ne mondja senki, hogy nem gondoskodom Alexanderről!
- Vigyázz magadra. – nézek a szemeibe, elhúzódva tőle, állammal intve az új formát öltött itala felé. Mosolyom pimasz, pillantásom szeretetteljes. Le sem tudnám tagadni, ó, Alexander, le sem tudnám tagadni, mennyire megbűvölted a szívem!
Visszaülök a kanapéra, onnan nézem végig, ahogy távozik. És csak bizakodom, hogy minél előbb viszontlátom és megbeszélhetünk mindent. Habár ez a csók remélem sokatmondó volt számodra!

Rengeteget gyakoroltam a bocsánatkérést, mielőtt tegnap felkerestem volna Magnust. Talán nem utalt rá semmi, de az egész délutánt azzal töltöttem, hogy az orrom alatt dörmögve igyekeztem minél szebben, minél őszintébben és hangzatosabban megszerkeszteni a megfelelő mondatokat, precízen és ügyesen csak azért, hogy amint belépjek az ajtaján, rögtön elfelejtsek mindent. Ennyire összekuszál még mindig a jelenléte, a közelsége - hiába a gyakorlás, hiába a rutin, teljesen elveszek mellette és csak vakon tapogatózom. A múlt éjszaka jöttem rá, hogy ő is, és ez a felfedezés ébresztett rá arra, hogy mégis csak van bennünk valami közös: ugyanúgy érzünk egymás iránt. Apróság talán, nekem azonban bőven elég.
Azt terveztem, hogy félszegen a karomba zárom, sután, mint minden amatőr szerelmes, aki még csak a szárnyát próbálgatja egy frissen kibontakozó kapcsolatban... de ahogy megérzem, hogyan idomul az izmaimhoz, hogyan vesznek el vonalai az ölelésemben, nem bírok ellenállni, egész testemmel hozzásimulok, gerincem felveszi a vonalát, combommal megtámasztom az övét, karjaimat pedig - miután már nem tartják fogva többé a kávésbögrét - szorosabbra fonom karcsú dereka körül; és így tökéletes. Megleltem a maradéktalan, hibátlan, vegytiszta boldogságot ebben az egyszerű, reggeli pillanatképben.
- Szomjas voltam - felelem suta, ártatlan mosollyal, mely tükrözi, egyáltalán nem bánom, amit tettem. A múlt éjszaka után az ő kávéja az enyém, ahogy én is bármikor megosztanám vele a sajátomat. Lehunyom a szemem, álmosan ejtőzöm a vállán, kiélvezve a meghitt ölelkezést, míg ki nem bújik a karjaimból, hogy szembeforduljon velem. Érdeklődő mosollyal pillantok fel rá, epekedve bámulom az ajkát, csókja után szomjazva. Ehelyett azonban a megjelenésemmel akad gondja. Igazat adok neki, végigmérve hiányos öltözetemet, majd elakadó hangját hallva értetlenül visszakapom rá a tekintetem.
- Nem. Miért? Van valami az arcomon? - zavartan dörgölöm át tenyeremmel arcom két oldalát, szégyenkezve, hátha a párna lenyomatát őriztem mindeddig. Magnus tekintete azonban máshol jár, a nyakamon... Kérdőjelekkel a tekintetemben, értetlenül összevont szemöldökkel pillantok rá, hogy mégis mi a baj. Ahogy egy pontra bök, odanyúlok, ujjaimmal áttapogatom a folt helyét, de nem érzek semmi különöset, így az ablaküveget használom tükörként, hogy szemügyre vegyem végre azt a titokzatosságot.
Hát nem mondom, hogy nem lep meg a látvány, de legfőképpen zavarba hoz, ahogy próbálom visszaidézni, mikor kerültek ajkai ilyen mohón a nyakamra... aztán persze beugrik és csak jobban elvörösödöm. Egészen más szemmel nézegetem már a foltot, elgondolkodva azon, mit is jelent, majd a tenyerét érezve a sajátomon összefűzöm az ujjainkat és engedelmesen követem befelé.
- Nem kell - felelem tétován az ajánlatára, közben ujjaim ismét végigzongoráznak a nyakamon, és némileg magabiztosabban megismétlem az elhatározásomat. - Nem szükséges. Jó így.
Ha elcsípném a pillantását, halvány, de erős mosolyt küldök neki. Nem félek többé felvállalni azt, hogy összetartozunk - még ha sejtem is, hogy Jace és Izzy reakciójában nem lesz köszönet... De hát megtanultam kezelni őket az évek során, és csak egy-egy kellemetlen beszélgetést kell lefolytatnom velük, utána pedig úgyis ráunnak majd a nyaggatásomra. Reméljük. Ha nem, majd Magnushoz küldöm őket - emlékeim szerint rajta is hagytam itt-ott ezt-azt.
Lemaradok tőle a nappaliban és betérek a szobába a felsőmért. Először a kölcsönbe kapott pólót lelem meg, ujjaim végigsiklanak a flitteres feliraton, mielőtt még somolyogva felkapnám a másikat. Épp a karomat bújtatom bele kifelé menet, mikor összetalálkozunk a nappaliban. Sietősen elrendezem az anyagot a hasamon, majd hálás mosollyal átveszem tőle a kávét.
Nem foglalok helyet, jól esik kicsit állni és ébredezni, de felé fordulva megtöröm néhány lépéssel köztünk a távot. Megfújom párszor a gőzölgő italt, míg azt hallgatom, mit szeretne hozzáfűzni a tegnaphoz, mire azonban lehűl annyira az első korty, hogy ajkaimhoz emelhetném, félúton megakad a mozdulatom. Az arcomra kiülő tanácstalanság és a belevegyített, jeges félelem elég árulkodó ahhoz, hogy ne kelljen semmit mondanom. Kényszerítem magam, hogy újra és újra elismételjem a hallottakat, mielőtt még téves következtetést vonnék le - a mosolya és a testbeszéde nem utal arra, amire egyből gondolnék. Nem utal arra, hogy csak egyetlen éjszakát jelentett volna ez az egész. Ezért gyűlölöm annyira a szavakat! Csak félrevezetnek....
- Ezt hogy érted? - kérdezem, nyugalmat erőltetve magamra. Baromi büszke vagyok rá, hogy a szokásos pánikba esés és vádaskodás helyett képes vagyok uralkodni magamon annyira, hogy elkerüljük a félreértéseket. Mielőtt azonban válaszolhatna, célzón felemelem a kezem, hogy magamhoz ragadjam a kezdeményezést.
- Bennem... sok minden változott tegnap óta, és úgy érzem, köztünk is. Nem kell tőle félnünk, ez igaz, de én szeretném, ha mi ketten... Ha te meg én... .... - Oké, hogyan szokás megkérni valakit, hogy járjon velem? Nincs erre valami jobb kifejezés? Invitáljam meg egy szolid párkapcsolatba? Abban reménykedem, a kimondatlan szavakon túl is megérti, mire gondolok. Szeretném, ha változnánk: ha tennénk még egy közös lépést előre; ha a mai éjszakát idővel megismételnénk, ha állandóvá válnának az együtt töltött esték, ha már nem okozna lelki vívódást megcsókolnunk egymást.
- Veled szeretnék lenni... Ha te is akarod. - bököm ki végül, az érintetlen bögrét az asztal közepére helyezve, majd leguggolok elé, hogy nagyjából szemmagasságba kerüljünk. Egyik kezem a combja mellett pihentetem meg a kanapén, a másikat a térdére helyezem. Felpillantok rá, a tekintetét keresve várom a válaszát, hüvelykujjammal öntudatlanul cirógatva a lábát.

♫ how old is your soul? ♫

Malec

Távol álljon tőlem, hogy figyelmetlennek, vagy udvariatlannak tituláljon bárki is, amiért magára hagytam Alexandert. Számtalan oka van, hogy nem várom meg az ágyban, amíg magára talál. Nyilván rendkívül frusztrál, hogy ha felébred és magához tér, majd miképpen megy végbe rajta mindaz, ami megtörtént. Ráadásul kimerültnek tűnt az éjjel, hagynom kell neki időt a pihenésre. És persze magamnak a gondolkodásra. Elő kell drukkolnom valami kézzelfogható magyarázattal, vagy legalább megfogalmaznom, mire észhez tér, amit ilyenkor mondani illik. Ami sokkal könnyebb lenne, ha nem szaladnának messzire a gondolataim minden egyes próbálkozásom követően.
És ahogy az várható, nem jutok előbbre, mert alig telik el pár perc és máris meghallom magam mögött botorkálni. Tekintetem felfelé fut, ádámcsutkám reflexszerűen megugrik, arcizmaim megfeszülnek. Felkészülök a legrosszabbra, bármi is legyen az. Ajkaim morzsolgatom, majd nedvesítve rajtuk frappáns üdvözlésemen töröm a nyelvem, amikor váratlan meglepetésemre ő szólal meg előbb. Ekkor szemöldökeim összeszaladnak, résnyire elnyitom ajkaim, hogy szóljak, de a levegővételnél tovább aligha jutok el. Épp fordulnék, hogy magyarázattal szolgáljak, amikor hátulról belém csapódva ölelésbe formálja kettesünket.
Érezve, ahogy hasfala, mellkasa beleidomul gerincem vonalába, lehunyva szemeim elmosolyodom. Mintha ennyi elég is lenne, hogy megnyugvást tápláljon a mellkasomba. - Nem akartalak felébreszteni... – részben igaz. A másik részével majd később foglalkozom. Kandúrosan idomulok bele a karjaiba, macskásan bújva, elmosolyogva a bátorságán. Lubickolok a boldogságban, hiszen annyira tartottam tőle, hogy az estével végeztünk egymással. És most, nézzenek oda! Fejemmel is bújom, - bár azért nem egy kényelmes gondolat, hogy félmeztelenül ácsorog mögöttem - élvezem őt.
Meglepetten pillantok ki szemhéjam alól, amikor kiderül, hogy a kávéról szól ez a manőver. Kezemre simuló tenyerétől libabőrössé válok a ruháim alatt, még jó, hogy beborítanak. Kissé elnevetem magam, halkan, de engedem, hogy igyon az italomból (ami úgy tűnik nála azt jelenti, megissza majdhogynem fenékig!).
- Miután ilyen mohón rákaptál, ha nem lenne is muszáj volna egy újabbat lefőznöm... – ingázik a fejem könnyűn, közben bazsalyogva a gondolatra, hogy talán - bár nem hittem - megérkeztünk arra a pontra, amikor a kimondatlan félelmeket már lehet a szőnyeg alá söpörni. És tessék! Alexander 'többénemfélek' Lightwood reggeli puszit nyom az arcomra, mindenféle előzékenység nélkül, miközben továbbra is magához ölel. Kezdem azt képzelni, hogy még mindig álmodok és valójában én nem keltem fel!
- Jó reggelt... – ismétlem, kissé lassabban ejtve ki a szavakat, majd lesütve pilláim, hagyom, hogy vállamra csúsztassa állát. Mosolyomat nem tudom lemosni, érthetetlen feszültség költözik a gyomromba. A torkom egyfolytában száraz. Arcélemmel belesimítok övébe, majd puhán lehámozva magamról szembefordulok vele.  - Nem ártana felöltöznöd, hiszen... – miközben legőszintébb mosolyommal fecsegek, megpillantom a nyakán hagyott pecsétem. A szám továbbra is 'e' betűt formál, de szemeim - tekintetem a lilás foltra ragadnak, hogy végül arcomra rajzolják a bocsánatkérő ábrázatom.
- Néztél már tükörbe ma? – érdeklődésen kíváncsi. No, nem mintha ne élvezném, hogy nyomom hagyhatom rajta, nem vagyok benne biztos, hogy így akarja elmesélni bárkinek is, hogy szintet léptünk. Elnyúlok a bögrémért, majd pimasz vigyorral mutatóujjam begyével - éppen csak - megérintem azon a ponton a nyakát, miközben felvonom szemöldökeim.  - Lehet, hogy nem ártana. – kacsintok rá kacérul, majd megkerülve őt, végig vezetem tekintetem kidolgozott felsőtestén. Számos pontját érinthettem, ízlelhettem, így elhaladva mellette fizikai fájdalmat érzek, hogy nem tehetem meg újra és újra.
Fejem ingázva, kuncogva nyúlok utána már a háta mögül, hogy tenyerébe csúsztathassam enyém és vonhassam magammal befelé. Nem hiszem, hogy túl sok ideje van még rám, mert bár ölni tudnék érte, hogy velem maradjon, árnyvadász.  - Eltüntetem, ha akarod. – közlöm tárgyilagosan, majd elengedve a nappaliban tovább áramlok, hogy felszolgálhassam a reggeli kávéját. Hogy tudja, hová tartok állammal a kezemben pihenő bögre felé bökök.
- Ami a tegnapot illeti... – robbanok vissza a helységbe, kezemben a gőzölgő itallal, amit átnyújtva neki, megpróbálok kimért és higgadt maradni  - Remélem tudod, hogy ettől a lépéstől nem fog változni az, ami közöttünk van. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy félnünk kéne. – elharapom a további szavakat, lesütöm a szemem. Nem biztos, hogy ezt a kávé fogyasztás előtt és nem után kellene lepörgetnünk, így csendességemben a kanapéra húzódom, onnan fürkészve őt, egy mindent-elmondó mosollyal.

Édes álmok örvénye ragad magával, mélyre ránt és reggelig nem ereszt, mégis mintha végig éberen virrasztanék. Érzem őt magam mellett, hallom az egyenletessé simuló légzését, a szívverését, érzem a teste melegét, görcsbe álló nyakamat a vállán, a hideget, ahogy egyetlen fordulással lerántjuk egymásról a takarót, vagy épp összekoccanó végtagjainkat. Különös valakivel együtt aludni, valaki mellett, és mégis olyan édes, olyan békés, hogy egyetlen egyszer sem riadok fel rácsodálkozni arra, hol vagyok. Pont ott, ahol lennem kell.
Zavarba ejtő képek pörögnek lehunyt szemhéjaim mögött, az eddig átélt közös pillanatokról, véletlenszerű gyerekkori emlékeimmel teleszőve. Jace egy medvével beszélget, és próbálom elmagyarázni neki, hogy nem léteznek démoni medvék - hiába. Aztán Magnus azt suttogja egy számomra ismeretlen nyelven, hogy szeret. Képek, szavak halmaza tömi meg a fejemet, már azt sem tudom, melyikük igaz és melyik nem, így aztán megfeledkezem mindről, mire felvirrad a reggel.
Az oldalamra fordulok, vakon tapogatózom az ágyam mellé állított íjam után, de ujjaim a lepedő selymét érintik csak. Ez már gyanússá válik, és ahogy résnyire nyitom a szemem, álmosan kipillantva alóla, hirtelen ráeszmélek, hogy nem otthon vagyok. Az első szörnyű felismerést - kimaradtam éjszakára - követi rögtön a következő, amint az is eszembe jut, mi minden történt éjszaka. Szerencse, hogy Magnus nincs már mellettem, mert nem tudom, mihez kezdene, ha kócosan, gyűrötten és fülig vörösen kéne látnia. Egyáltalán nem szexi.
De ha már itt tartunk, hol van ő? Kábán megtapogatom magam mellett az üres helyet, majd a szobában keresem bármi nyomát, hiába. Mennyi lehet az idő? A behúzott függönyökre pillantok, aztán inkább elnyújtózom a telefonomért. Meglepő módon senki nem hiányolt az éjszaka, Izzy-től kaptam csak kora hajnalban egy üzenetet, egyéb szöveges melléklet nélkül, jelentsen ez bármit is.
Csalódottan konstatálom, hogy lemaradtam az alvó Magnus látványáról. Nem gyönyörködhetek abban, milyen lágy vonásokat fest arcára az álom, hogyan gyűrte őt össze az ágy éjszaka, és milyen az, amikor a szemét kinyitva legelőször megpillant. Ez jócskán elrontja a kedvem, hiszen ki gondolta volna, hogy pont ő előbb felébred majd nálam? Ki tudja, mióta van ébren, de őt ismerve biztosan helyrehozta már az álom okozta károkat magán. Nagy kár.
Puffogva kászálódok ki az ágyból, ami nem is olyan könnyű, mint elsőre gondolná az ember, egyrészt azért, mert Magnus ágya hatalmas és süppedős, másrészt mert indokolatlan helyeken is tompa, izomláz jellegű fájdalmat érzek, ami annyira elborzaszt és zavarba hoz, hogy rá kell áldoznom pár pillanatot a tény megemésztésére. Amint végre kikászálódtam az ágyból, szendén és fürgén, kapkodva kutakodom a ruháim után. Belebújok az alsónadrágba, aztán belelépek a nadrágomba is, a többivel egyelőre nem bajlódom. Nem akarok tovább várni, látni akarom!
Halk, macskás léptekkel osonok ki a hálószobából, mintha tilosban járnék, úgy lesek körbe. A kávé illata mutatja az utat, azt követem egészen a teraszig, ahol a kétszárnyú üvegajtó mögött idővel kirajzolódik az alakja. Megtorpanok, a gyomrom egészen apróra szűkül, elfog az izgatottság. Magam sem tudom, mitől félek, így hát egy fejrázással elhessegetem a gyerekes kételyeket, és az ajkamon nedvesítve kilépek mögé a teraszra. Keresem a megfelelő szavakat, amivel kezdhetném a sablonos köszönésen túl, de a tarkóját fürkészve csak egyetlen dolog bukik ki belőlem:
- Nem maradtál ott...
Újra kell gondolnom, ahogy hangosan is kiejtem. Ennél nyilvánvalóbb nem is lehettél volna, Alec. Sem számonkérőbb, sem gyerekesebb. Ej.Tényközlésből igazán jeles vagyok, ellenben a szókincsem sajnos nem sokat fejlődött a múlt éjszaka óta. Összepréselt ajkakkal csóválom meg a fejem, és lassú léptekkel odabotorkálok mögé. Egyetlen pillanat alatt ellágyulok, ahogy megcsap az illata, karom szinte már öntudatlanul fonom dereka köré, hogy határozottan, már-már parancsolva a mellkasomhoz húzhassam a hátát, irigyen elragadva a város szépséges, reggeli látképétől, szerető ölelésembe.
Aztán amint azt hihetné, hogy teljesítettem a küldetésem, jobbommal átnyúlok a karja alatt, és a kávésbögrén pihenő kezére fonom sajátomat, hogy a válla felett kortyolhassak az italból, ha engedi. Balom épp olyan természetességgel pihen eközben a hasán, mintha mindig is oda tartozott volna.
- Van még kávé? - kérdezem ártatlanul, elengedve a kezét, miután a szomjúság hevében majdnem a fél bögrét kiittam. Kézfejemmel sietve letörlöm a bajszot az ajkaimról, hogy puszit nyomhassak az arcára. - Jó reggelt!
Mosolyogva megtámasztom állam a vállán, és végre vetek egy pillantást a kilátásra. Sosem láttam még így Brooklyn-t, nyüzsgő, élettel teli, mégis körbelengi a reggel aromája. Milyen gyönyörű lett a város egyetlen éjszaka alatt! Vagy inkább én lettem egészen új?

nem találom az erkélyes képet rád bízom az illusztrációt
♫ ♫

Malec

Felrobban a szív és kiteljesedik a lélek, ahogy sóhajaink ölelkezve felszakadnak belőlünk. Innentől már nincs visszaút. Elnyertem őt. Az enyém lett. A magamévá tettem és elsöpörtem a kételyeit. A következő feladatom, hogy megbizonyosodjon róla, hogy nem csaptam be, hogy nem játszadoztam vele, hogy ebből az éjszakából egyetlen egy, nem elég. Hogy a vágyakozásom iránta nem teljesedett ki abban, hogy most megízlelhettem. Ó, annyi mindent akarok még Tőle, Vele, Neki, hogy már érzem súlyát vállamra nehezedni.
A fojtogatott szívek pezsgő vért pumpálnak egymásba, ahogy oldalára fekve már mellette pihegek. Alexanderről lerí, hogy letompult, kimerült és fáradt, ami nem meglepő. Legyen ő az egész vadász közösség legszenvedélyesebb és kitartóbb teremtménye, alkotó elemeit képezzék Angyali források, akkor is most tapasztalta meg ezt a fajta gyönyörét az életnek, először.
Elmosolyodom feje fölött, mit nem láthatna, ha szemeivel leskelődne, akkor sem. Pózunk nem engedné - vagy csak a félmosoly, mit átellenes oldalamon villantok. Bólintok kérdését meghallva, de csak ha már elég ideje várakozik és felpillant rám. Látni akarom, belevájni lelkének falaira, hogy nincs bajom. Ugyan, nekem mi bajom származna a kettesünk legintenzívebb feszüléséből? Hiszen én voltam az a fél, kinek sérülni szinte lehetetlen ilyen formában. Később majd megérti, ha többet tanul. Ha többet tapasztal. - A gondolatra, hogy újra és újra érinthetem, kénytelen vagyok arcizmaim megfeszíteni. Le kell fognom tomboló sóvárgásom, nem engedhetem útjára. Majd, ha már felkészültebb lesz rám. Akkor, de akkor... Elfordítom tekintetem, keresve valamit, amivel elterelhetem figyelmem a fejemben felsorakozó képekről.
Zavarbaejtő, ahogy arcomon járatja szemeit. Félek, a pillanat hevében elmosódott sminkkel lát. Ettől kiver a víz, mozgolódok, de a feszültség pillére lepotyognak rólam, mikor keze mellkasomra siklik, majd tovább áramlik karomon. Tekintetemmel követem útját. Ujjaink összefésülésére elnyílnak ajkaim. (Igen, volt dolgom előtte számos alakkal, de soha, soha nem tobzódott szívem ennyire...) Mellkasom hevesebben emelkedik-süllyed, és ha ez nem volna elég hamar beleidomul finom, illatos alakjával enyémbe. Nincs közöttünk távolság, tova illan a kétségbeesésem. Helyére költözik a puha meghittség, a nyugalom, ami egy ideje már szaladgál vénáimba a vágyakozás mellett. Szemöldökeim összefutnak, arcperemem tincseibe siklik, finoman dörgölődzöm hozzá, macskásan, kandúrosan. Egészen addig cirógatom e formán, amíg meg nem szólal.
Szemeim kipattannak. Rám emeli tekintetét, kiolvashat mindent arcomról. Előbb a döbbenettől, hogy megjegyezte, később a zavartságtól, hogy nem menekülhetek a válaszadás alól. Morzsolgatni kezdem ajkaimat. Tétován pillantok jobbra-balra. Talán kiutat keresek a szituációból, magam sem tudom. Finoman megereszkedik tartása, hiába küzd meg a fáradtságával. Végezetül elnyílnak ajkaim és szívem szól helyettem.
Aku cinta kamu...
- Azt jelenti, szeretlek… – súgom, hangom simogatóan halk, talán álomba szenderült már, mire kimondom, mit számít? Könnyítek lelkemen. A lélek. Azt olvastam egy különös tanulmányban, hogy a léleknek pontosan huszonegy gramm súlya van. Igaz volna? Huszonegy gramm... bizonyára, most megszabadultam legalább tizenkettő grammtól azzal, hogy megvallottam legnehezebb terhét. A Te lelked vajon hogyan mérhető? Sután mosolyogva csókolom, ahol elérhetem, majd ekkor veszem észre, hogy átölelve őt, karommal hátán, tarkóján játszom kezemmel. Amint egyenletes szuszogása váltja fel légzését, mosollyal arcomon nézek föl, föl a mennyezetre. Egyszerre érzek mindent elsöprő szerelmet, mit hiszek - minden ember csak egyszer tapasztal az életben. Érzek örömet, és boldogságot. Érzek bánatot és rettegést. Érzek vágyakozást és kielégülést. Büszke vagyok, hogy enyém lehet, ugyanakkor irigy is azokra, akikhez fordulhat, ha velem fordulna a dolog. Mérges vagyok, amiért nem tarthatom örökké a karjaimban, de eközben hálás is, hogy egyáltalán megtehetem. Túl sok érzésem ömlik, áramlik, csurdogál vénáimon át, pumpálva a reményt szívembe...
...Lassan nyílnak fel szemeim. Képtelen lennék megmondani, hogy mikor aludhattam el, hogyan mosott el a kimerültség. Kell pár másodperc, amíg látni, hallani, érzékelni tudom, hol vagyok. Az illatos, puha, csiklandozó tincsekbe fúrt arcom hátrébb húzva, hamar kirajzolódik a kép. Karommal szorosan ölelem át, teljes hasfalammal hozzásimulok, ami egyetlen pontomat leszámítva édesnek titulálható. Óvatosan mocorgok, nyakának ívébe hintve puha csókot, mielőtt kikecmeregnék mellőle. Tartok tőle, hogy az érzései megváltozhatnak, így, hogy éberré válik majd. És ha ez bekövetkezik, képtelen leszek egy légtérben lenni vele. A szemébe nézni, megtapasztalni, hogy csalódott. Így felkapva köntösöm kihátrálok a pillanatból, halkan, nesztelen.
Épp csak elfordulok a behúzott ajtó mögött, rálépve a szerencsétlen macska farkára, ami kis híján legyilkol puffogásával. Ha goromba lennék, lábammal találkozna, de ehelyett bocsánatkérően engedek vázamon, hogy megcirógathassam - meglepetésemre engedi. Azt hinném, hogy egy ilyen baleset után mérföldekre elmenekül.
-  Hm. – somolyogva húzom fel szemöldökeim, majd a fürdőszobába vezet első utam, hogy kielégítsem szükségleteim és rendbe tehessem magam. A küllemem borzasztó, rosszallóan húzódom el tükörképem elől. (Ha ilyen arc mellett ébredt volna, ne csodálkozzon senki, ha menekül!) Idejében rendbe hozom magam, még arra is van időm, hogy töltsek magamnak egy italt. Ha afféle beszélgetés elébe nézek, szükségem lesz rá...
Nem kortyolok bele. A terasz felé vezet első utam. Kitárom a szárnyait ajtajának és ahelyett, hogy zavarna Brooklyn folyamatos alapzaja, feltölt. Érzem a világot, befogadom és ettől megnyugszom. Egészen addig higgadt és mesterkélt minden mozdulatom, amíg meg nem hallom hátam mögött Őt. Alexander jelenlétére megfeszülök. Képtelen vagyok szembe fordulni és a megfelelő szavakkal illetni, ahogy kellene. Ezúttal többet veszíthetek, mint egy szeretőt. A szívemet viszed el, ha elfordulsz. Ugye nem rabolnád el?

Jól esik a csend, végre hagy kiteljesedni, melyre képtelen vagyok, mikor ügyetlen szavakkal harcolunk. Mindegy, mennyire szívből szólunk, a szavak csak összezavarnak; olykor gyógyítanak és örömöt fakasztanak, ez igaz, de van, hogy csak megsebeznek, és ezeket a sebeket már nem lehet olyan könnyedén begyógyítani. Nincs olyan rúna, amely enyhítené a szív fájdalmát. Épp ezért kell félni a szavakat és óvatosan bánni velük - néha pedig, ahogy most mi is, egyszerűen csak kiiktatni őket. Nincs rájuk szükség, felhevült testünk, szívünk dobbanása egymáson, kapkodó légzésünk és duzzadt ajkaink mindent elmondanak. Nincs szó, mely körbeírhatná a szeretetet, szerelmet, amit egymás iránt érzünk.
Minden olyan tökéletes, a csókjai, az érintése, az illata, még az ügyetlen, kapkodó válaszaim is, az, ahogy pillantásunk össze-összeakad. Annyira hibátlan, hogy máskor gyanakodnék, nem álmodom-e, ajkai azonban égetnek, mintha mágiával bűvölné bőröm, amerre jár. Aztán megérint, ott, ahol más még soha, úgy, ahogy még senki soha, és robban minden, robbannak a színek, robban a sötétség, robban a szoba, robbanok én is. Ez biztosan nem álom, hanem a valóság, melyet eddig sosem ismertem igazán, és melyből soha nem akarok felébredni! Vékony rétegekben olvadnak le rólam a gátlásaim, bár nyögéseimben még hallható némi prűd visszafogottság, hullámzó testemnek már nem vagyok többé ura. Az övé. Megjelölte, birtokba vette és ott hagyta minden egyes pólusomon a nyomát, és hirtelen rádöbbennek, mennyire imádom, hogy bármerre nézek, mindenhol őt látom. Mintha a helyére került volna valami, egyfajta ürességérzet szűnne most meg, mintha a jelenléte befoltozott volna egy lyukat, betöltött volna egy űrt, melyet annyira megszoktam már, hogy el is felejtettem: ott van. Helyére kerül a kirakós utolsó darabjai is, és megértem a helyzetet, magamat, őt, kettőnket és mindent. Szeretem.
Ennyire egyszerű, mégis milyen sokáig tartott rájönnöm!
A karjába kapaszkodom, elfog a lámpaláz. Alá kell merülnöm újfent ragyogó szemeiben, a lelke mélyére zuhanok, ott lelek csak megnyugvást, ott lelem meg őt igazán. Tudom, hogy minden rendben lesz, hogy semmi olyan nem történik, amire ne állnánk készen... tudom, a pulzusom mégis az egekben a várakozástól, nehezemre esik csak nyugton feküdnöm, őrá várva. Ahogy megérzem a feszítő érzést, mely egyre mélyebbre hatol a bensőmben, ujjaim a karjába marnak, gerincem ívbe hajlik, fejem hátrafeszül. Végleg átszakad köztünk minden, mi elválasztott minket egymástól, és csípője egyetlen lökésével végérvényesen hozzá pecsételem a lelkem. Az övé vagyok, neki adtam a legfontosabbat, és cserébe sokkal többet kaptam. Zsibbasztó az érzés, nedves csillogást csal a szemem sarkába, de nem okoz akkora fájdalmat, hogy leállítanám. Nem, sőt, van benne valami intimség, meghittség, és ahogy egyre inkább kitölt, lélegzetről lélegzetre ellazulok körülötte. Hálás vagyok a türelméért, zilálva kapkodom levegőért alatta, magamhoz ölelem annyira, hogy vállába bújhassak, arcomat felhevült bőréhez fúrva. Amint érzem, hogy enyhült a nyomás, halkan megsúgom neki, hogy mozoghat.
Az egyesülésünk semmihez sem fogható, még sosem tapasztaltam hasonlót. Lelkem az övével szárnyal, lágy csókokban forrnak össze minden lökésével, míg én lustán keresem csak az ajkait, lefoglal saját hangom, saját rezdüléseim fékezése. Képtelen vagyok visszafogni a gyönyört, mely bő hullámokban borít el újra és újra. Nyögéseim megtöltik a szobát Magnus édes sóhajaival keveredve, hol a lepedőt, hol őt, hol az ágyrácsot markolom. Megőrjít a forróság, érintésének, csókjainak varázsa, a közelsége, a csípője mozgása, megőrjít bennem és felettem, mindenhol. Nevét susogom, elfúlva kapok levegő után, félszegen súgom meg neki, fél tőszavakban csupán, milyen jó.
A kéj váratlanul söpör át rajtam, érzem, hogy jön, és nem tudom már visszafogni, elvesztettem a kontrollt, csak sodródom csupán az édes beteljesülésben. Testem görcsbe rándul alatta, míg elmém rózsaszín ködbe vész. Mohón kapaszkodom belé, érzem, hogy elönt a forrósága, mely csak fokozza a gyönyörömet. Kezem lassan lesiklik róla, ahogy pihegve elernyedek. Lehunyt pilláim mögül érzékelem, hogy mellém telepszik, de ennél többet nem. Kell pár perc, mire kinyitom a szemem, szembesítve magam a plafonnal, és elkezdek visszacsordogálni a valóságba a kielégülés ködös ábrándjai közül.
A hangjába kapaszkodom, fejem lustán fordítom felé. Kézfejemmel hanyagul eltűröm a homlokomhoz tapadt, nedves tincseket arcomból.
- Ühüm. Jól - felelem kábán, a vonásait fürkészve. Késve érzékelem, hogy megtisztított, és derekamra került a takaró puha anyaga is. Óvatosan mozdulok, még nem érzem, hogy teljesen ura lennék a testemnek, ahogy az oldalamra gördülök, felé. - Na és te...?
Buta kérdés, le is sütöm a szemem, de hát mégsem kérdezhettem rá konkrétan, jó volt-e. Pedig szeretném tudni, igazából megnyugtatna, ha elhelyezné az együttlétünket egy tízes skálán, és írna egy két oldalas beszámolót arról, miken javítsak a következő alkalomig. Talán túlságosan nephilimesen fogom fel a dolgot, de rettenetesen félek tőle, hogy elrontottam valamit, vagy egyszerűen csak nem voltam elég jó. Nekem ugyanis fantasztikus volt, de félek túlzottan belelovallni magam, hátha kiderül, megint mindent rosszul látok...
Ábrándos, meghitt pillantással fürkészem az arcát. Nem bírom megállni, megérintem az arcát, majd tenyerem mellkasára zuhan, onnan a karján simítok végig, ujjai közé fűzve a sajátomat. Butaság lenne a vállára hajtanom a fejem? Végül megteszem, közelebb húzódom hozzá annyira, hogy fejem a vállgödréhez fúrhassam. Olyan sebezhető érzés ilyen közel lenni hozzá... Csak szorongatom a kezét, mert egyedül ő képes megmenteni attól, amitől a legjobban félek: a saját érzéseitől. De összeszedem a bátorságom és megteszem, mert hiszek kettőnkben, és hiszek abban, hogy most már örökre megpecsételtük egymás lelkét, és ez a lenyomat rajta, benne marad akkor is, amikor én már nem leszek.
- Aku cinta kamu... - ismétlem merengve a korábban hallott szavakat, óvatosan rágom meg őket, suta amerikai kiejtéssel. Az elmémbe égett, bár fogalmam sincs, milyen nyelv lehet. Talán valami indonéz? Sosem felejtem el, hogyan ejtette ki ezt a néhány bűvös szót a száján. Görcsbe rándul a gyomrom attól, mit jelenthet - nem tudom, készen állunk-e rá, hogy ilyen gyorsan meglépjünk még egy lépcsőfokot. Mégis muszáj megkérdeznem, hogy álmatlan éjszakáimon ne nyugtalaníthassanak ki nem mondott gondolataink. - Mit jelent?
Kérdőn ráemelem a tekintetem. Kezem a mellkasán pihentetem meg, lustán átvetem rajta a karom, közelebb húzva magam hozzá, hogy az ujjaim alatt érezhessem a szívverését. Tudom, hogy ha a sajátom fölé tenném a kezem, rájönnék, a szívünk mától ugyanazt a ritmust diktálja. Elnehezednek a szemhéjaim, érzem az álom puha cirógatását a tarkómon - vagy ez talán ő? Túl fáradt vagyok megnézni. Minden porcikám alvásért kiált, a nyugalom, a kielégültség, a közelsége mind bódítóan hatnak rám, de nem akarok csak úgy bealudni mellette az együttlétünk után. Az olyan... amatőr lenne. Így hát kitartok, laposakat pislogva réved el tekintetem a szoba falán.
Az egyik pillanatban még a válaszára várok, a másik pillanatban már magával ragad az andalító, édes öntudatlanság. Békésen szuszogva elszunnyadok a mellkasán egy új, szépséges álmot látva.

♫ higher and higher and higher + I never ever believed ♫

Malec +18

Elég lehangoló védtelennek érezni magad, ha egy istenverte warlock vagy. Az pedig tény, hogy e percben semmi mást nem érzek, csak sebezhetőségem számos pontját. Alexander beleszaladt az életembe feltépve rajtam olyan elrejtett zónáimat, amikről már nem is akartam tudomást venni, vagy talán soha nem is léteztek igazán. Kifordított a világomból, átráncigált a valóságnak hitt eltékozolt életemen és rádöbbentett, hogy lakozik bennem egy érzelem, amit nem tudok lehazudni. Persze, lehet neki vázat kamuzni, eljátszani, hogy teljesen ismeretlen, nem fontos. Mégis, a templomba lépésemkor rádöbbentem, hogy akarom őt. Jobban, mint addig bármikor. A szívem kiterjesztettem és elsodortam a kápolna felől jövő bizonytalanságát. Az ártatlan, kétségbeesett tekintetébe martam és magamhoz rángattam. Mindez talán helytelenül. Egy részem viaskodik szívemmel, de majd megbékél. Ami fontos, hogy most itt van velem és velem lélegzik. Azok után, amiket elmondott, ahogy elmondta, már nem vagyok benne egyáltalán biztos, hogy Alexander valaha boldog lett volna Lydia mellett és jelentsen az én életemben rövidebb intervallumot az egészhez mérve, engem is boldogtalanná tett volna, ha őket kell néznem…
Írisze vibrál, ahogy kutatja pontjaim. Veszélyes csillogása kábulatba ejt, félek a szavak, amik torkomon felmászva megpróbálnak segítségemre sietni, erre a pillantásra nem készültek fel. Csókkal hintem, szavatlanságom közben megfeledkezem mondandómról. Amint elhúzódom tarkómra révedő jobbját magamon felejtve, szemeit ismételten elkapom, arcának játékáról többet leolvasok, mintha beszéddel vésné tudatomba, hogy felkészült rám. Ajkaink újra összetalálkoznak, a rózsaszín puhaságok eggyé olvadva, finom cuppogásban adják a falak tudtára, ami történik, az már nem egyszerű flört közöttünk. Maga alá temet, és többé tudom, hogy nem fog elengedni. Lángra gyúl minden sejtem, attól félek, megégethetem szenvedélyes mozgásommal, nyelvemnek követelőző körtáncaival.
Szavai ólomsúlyként nehezednek a hátamra, közben meg kell tartanom magam, mert tudom, hogyha engedek, mindkettőnket összeroppanthatom. E helyzetben, innen csak egyféleképpen távozhatunk mindketten boldogan, azt pedig egyszerűen nem tudom most hová sorolni. Pillantásom bizonytalanságomról árulkodik. Hazudni azonban, ahogy ő sem, én sem fogok. Elakad a lélegzetem, ahogy csókkal reagál mindarra, ami történik. Örökre ez a kép fog bennem élni, ahogy Alexander elszívja előlem a levegőt és a szemében villámok cikáznak. Elbűvölően, nem könyörtelenül, ezt rögtön érzem. Ahogy hárítja minden felbukkanó kérdésem, óva intésem, tudom, hogy el kell zárnom ezt a részem és hagyni végre, hogy együtt perzselődjünk meg a tűztől, amivel játszani kezdünk.
Megcsókoltjuk egymást, azaz Alexander csókol meg engem, én pedig abban a pillanatban darabjaimra esek szét, fénysebességgel zuhanok ki saját magamból, a karjaimból kifut az erő. Többé nem tartom meg magam, hagyom összesimulni testeinket.  Alexander ajkai kemények, csak alkalmazkodni lehetet hozzájuk, irányítani e percben semmiképp. Rémületes és felszabadító egyszerre. Kívánatossá válik, hogy elsöpri félelmem, aggodalmam iránta.  Hagyom, hogy vonjon magával, keltse életre azt a vágyakozást, amit legelső találkozásunk alatt már meggyújtott oda benn. Finomnak kell lennem, mégis mocskos módon sóvárgok utánad, hogy húzzam meg a határainkat? Nem tudok megbirkózni a hullámmal, mit elindított, hagyom, uraljon mindkettőnket. Átveszem az irányítást, elvégre engem illet. Belesimulnak ujjaim sötétjébe, majd addig igazítom, talán hevesebben, mint kellene, hogy csókkal érinthessem nyakát. Szeretném, ha az erogén zónáján szétrobbanthatnám a feszültséget, ha olyan területre üldözhetném, ahol korábban még nem járt. Érzem, hogy hasfala megugrik, miközben megpecsételem e percét bőrén. Finom, képtelen vagyok nem elidőzni a felszínen, illata férfias, kábító. Elbódít, bűvkörébe ejt, attól félek, többé nem fogok tudni elszakadni tőle, pedig még nem is kaptam meg igazán. Érzem csípőmön tovább siklani ujjait, ahogy fenekemre simulnak tenyerei, felnyögök. Nem hittem volna ennyire bátornak első alkalommal, ezért úgy érzem nem szükséges finomkodnom, ha arról van szó, hogy csavarjam, hogy tépjem, hogyan szakítsam apró sejtjeire. Azt akarom, hogy feledhetetlen legyen számára. Hogy soha ne tudja elfelejteni, milyen, amikor velem van, hogy mit érez, mikor alattam simul a matracba.
Csókba torkollunk, én pedig nem bánom. Egyedül a levegő szükségességét kárhoztatom magamban, amiért kénytelen vagyok egy-egy apró szösszenetre magára hagyni puhaságait. Érzem, ajkaim zsibbadnak, de tovább akarom. Szóba súgom, hogyan érzek, láthatóan neki nincsenek szüksége szavakra, de mivel tapasztaltabb vagyok, jól tudom, hogy időnként kell.  És most kell. Igenis, a ki nem mondott érzéseimet itt, most kell elbúgnom finom illatfelhőjébe suttogva. Nevem gyöngéd kiejtésekor elmosolyodom halványan, amennyire kábultan képes vagyok rá, de ahogy ajkait további műveletre felsóhajtok, felszisszenek. Két szó. Kettő szó Alexander ajkairól és esküszöm, fizikailag a szívem felrobban, bele szórja szilánkjait a bordáimba, áthasítva a bőröm, hogy aztán a felszínemre csapódva lángba boríthasson. Szemeim le kell hunynom egy pillanatra. Ajkaimra harap, én pedig tudom, hogy mi fog következni, mert innen már nem mentheti magát, ez pedig felőröl!
Tisztázni óhajtom szándékaim, ha még mindig nem értette volna meg, így eltűntetem róla ruháit, ahogy magam is megfosztom tőlük. Erre ő magához ölel, kihasználva a pillanat bódultságát, nem vagyok képes ellenkezni, pedig szándékomban állt ám rendesen megnézni, minden egyes pontján, ahogy a gyertyák lángjainak villódzó fényében alattam feszeng, de nincs ellenvetésem az újabb pózunk ellen sem, mert fülébe haraphatok finoman, majd csókolhatom, kényeztethetem nyelvemmel, miközben férfiasságommal mocorogva övén, dörzsölhetem. Kihasználok minden lehetőséget, hát nem tudod?
- E percben? A legkevésbé sem… - motyogom duruzsolva nyakszirtjébe, felfedezve a még nem lecsókolt pontjait. Lehunyva szemeim, végig húzom orrom arcperemén, egyszerűen képtelen vagyok betelni vele. Az illata beférkőzik tudatomba, valószínűleg sosem fogom elfelejteni. Az érintései, megőrjít. Azt hittem velem ez a fajta érzékiség, nem történik meg. Nem történhet meg… Elszólom magam, hagyom ketyegőmnek robbanjon, pattanjon vissza a falakról, fessen értetlenséget a percre, majd tovább sodrom magammal, ahogy már nem tudom tovább állni érintetlenségét. Nem is felelek, elsöpröm kérdését, ezúttal rá zúdítom kívánságom irányába. Ajkaimmal elkalandozok törzsén, egyértelmű szándékkal indulva meg legérzékibb pontja felé. Meglehetősen büszkévé tesz, hogy én érinthetem először. Szándékomban áll felejthetetlenné tenni a számára…
Birtokba veszem. Szétfeszítem határait, felszabdalom ebben az állapotában. Egyáltalán nem kímélem. Ajkaimmal mohón nyelem el, nyelvemmel ízlelgetem a területet. Előhívva képességeim kéklő füstfelhőnek álcázott forrósággal borítom el. Megfeszülései, rándulásai milyenségéből tudom, hogyan kényeztessem – nem mintha, ne lenne tapasztalatom, de mindannyian mások vagyunk, Alexandernek lehet, vannak olyan mozdulatok, pontok, amik érzékenyebbek. Nevem elmosódik a térben, hagyom, had csöpögjön tova. Nem kímélem tempómmal, amint meghallom, hogy elvékonyodik hangja lecsapok rá. Könyörtelen ismétlem trükköm, had áradjon köré a legyőzhetetlen bizsergető feszülés. Azt akarom, hogy megadja magát ennek a folyamatnak és érezze, milyen valaki más által eljutni arra a pontra, ahol már szégyen örömöt játszani. Nem húzódom el tőle a beteljesülése pillanatában sem. Egy apró időre, tovább kínzom, had kínlódjon csak!
Pár másodperc és elhúzódom tőle. Hüvelykujjammal letörlöm alsó ajkamat ért pecsétjét kettesünk korábban átélt gyönyörének, majd csettintésemmel eltakarítom, megtisztítom, ne véletlenül se szégyenkezzen. Eltelik egy kis idő, mire karjai megtalálnak. Behódolok, hagyom, hogy vonzzon magához, engedelmeskedem. Fölé tornyosulva somollyal pillantok végig rajta, élvezem nézni izzadtnak tűnő arcát, kábult pillantását. Próbálom megjegyezni. Azonban a megszokott érzelemmentes tekintetem helyén, valami boldog, érzékeny pillantás ül. Csókba von, amitől nem ódzkodom el, hagyom, had simuljanak ajkaink össze. Hiszen fizikailag fájt, hogy nem kóstolhatom tovább puhaságait. Belefeledkezem az édesgetésbe, épp csak annyira, hogy ne tűnjön fel, mikor is fordít kettőnkön. Nem töri meg ajkaink között a kontaktust, így én sem teszem. Hagyom, hogy fölényesen tegye, amit jónak érez, had irányítsa a tűz, amit meggyújtottam benne. Orrom-hegyével övét érintem, ha elválik levegőért. Ölemre ül, férfiasságom rögtön kivetülése érzéseimnek. Fel kell szisszennem, mikor megérzem a forrópontot. Rosszalló pillantásomba szalad vágyakozásom. Meztelen hátam a lepedőnek simul - a hideg textil megborzongat, a fölém boruló Alexander feléget. A képek szilánkossá válnak és csak az ízek és a hangok maradnak. Ujjai rátapintanak megfeszült pontomra, ami rögtön reagálva érintésére tovább duzzad, le se tudnám tagadni, hogy mit érzek e percben iránta. Nyögéseim árulkodóak. Elhúzódik, mire már szinte harag söpör végig rajtam, amiért képes így magamra hagyni, de következő összesimulásunkkor már tudom, hogy miért teszi. Ismét fölé kerülve már a csókjaink mélyüléséből kiszabadulva lepillantok szemeire, kutatva tekintetén tervének minden pontját. Beharapom alsóajkam, hagyom, had borzoljuk fel egymást ezzel a pillantással.
Mozdulatai tovább áramlanak, egyértelműsítve szándékát, ahogy ágyékaink összesimulnak, ölembe érezhetem forró testét. A feszültség pattog közöttünk, szikrákat hagy maga után. Alig észrevehetően megcsóválva a fejem összemorzsolom ajkaim. Nevem felcsendülésekor tudom, hogy ez több gyermeteg kíváncsiságnál, valódi a kívánsága, őszinte a vágyakozása.
Leejtem vázam, csak annyira, hogy csókkal fojtsam el, miközben azon pontunk igazgatom, hogy legmerészebb álmaimban sem mertem érinteni. Férfiasságom hagyom, had simuljon a felszínéhez, had égesse a területet, közben ajkaim tovább szaladnak, ismét nyakán játszom, mikor hangtalan ujj játékaimnak köszönhetően a megfelelő védekezést megidézem. A következő percben feje mellett sóhajtva, elhúzódom, hogy szemeibe nézve foglalhassam el, s tehessem lassan magamévá. Megfeszülnek karjaim, lapockáim átszúrják a bőröm, ahogy megérzem forróságát, ahogy körbeölel és utánam sóvárog.
- Alexander… – nyögöm erőtlenül, összeszaladó szemöldökeim alatt, próbálva arra koncentrálni, ne okozzak neki fájdalmat közben. Nyögésem árulkodó, de nem hagyom, hogy kihátráljon. Elidőzöm, ameddig csak szükséges, s csak akkor váltok erőteljesebb, izgatóbb, őrültebb tempóra, ha megadja tekintetével azt, amire ehhez szükségem van. Nem igazán bírom sokáig, érzem. Éppen ezért elejébe megyek és mélyítek, gyorsítok a tempón. Érezni őt, magam körül, a forróságot, ahová befogad, nem bírok magammal. Feje fölött az ágytámlába kapok egyik karommal, míg a másikkal lábára simítok ujjaimmal, hogy zongorázva a levegőben forró ködbe ejthessem őt. A józanság, mint olyan messzire kerül tőlem, valószínűleg fel sem fogom, hogy mi történik, de az élvezet olyan szintjére kerülök vele, ahonnan nincs tovább.
Eggyé válásunkkal nem vagyok képes sokáig megbirkózni, így amint gerincem mentén felszalad a kúszó érzés, megadom magam annak. Megfeszülök. Alexanderhez ejtem törzsem, hogy ajkai közé sóhajthassak, had vesszenek el nyögéseink egymásba fúlva. A tudatvesztés a karjaiban már szinte sorsszerű, én pont ezt élvezem. Egy pár pillanatnyi szuszogás, egy finom mozdulat a takarítás végett, majd egy óvatos elhúzódás, hogy a paplan fodros - még nem birtokolt területére ejthessem pihegő körvonalam. Időre, erőre van szükségem, hogy összeszedjem gondolataim. Most, hogy ez megtörtént közöttünk, már semmi sem lesz ugyanolyan, ugye tudod?
- Jól vagy? – fordítom fejem felé, kérdő pillantást engedve magamnak, hogy megbizonyosodjak róla, nem hagytam maradandó fájdalmat benne, rajta. Máskor biztosan italért indulnék, de most, mellette fekve - talán egy kissé távolabbra húzódva a kelleténél nem vagyok képes magára hagyni. A takaróért nyújtózom, hogy beboríthassam vele őt, és vele magamat is, vagy visszafekszem hátamra.
Olyan sok minden történt, annyira sok minden hangzott el, hogy nem tudom, mi fog történni veled, ha beléd csap a felismerés és ettől úgy érzem darabjaimra esem szét...

De még mennyivel másabb ez a helyzet, mint a templomban! Ott olyan hirtelen ért az egész, egyik pillanatról a másikra kellett meghoznom egy komoly döntést anélkül, hogy hosszasan mérlegelhettem volna a következményeket, amik végül talán elriasztottak volna attól, hogy lépjek felé. Egyszerűen csak azt tettem, amit tanácsolt: a szívemre hallgattam, és Lydia támogatásával az egész meglepően egyszerűen ment. Sokszor eszembe jut, vajon akkor is megházasodtam volna-e, ha Magnus nem jelenik meg, és a mai napig egyáltalán nem vagyok biztos a válaszban. Ellenben most kedvünkre töprenghettünk a múlton és a jövőn egyaránt, pro és kontra érveket állíthattunk fel, nem kellett elhamarkodottan cselekednünk, vagy az árral sodródnunk. Mindegy, hányszor rágtam át magam a kérdésen, újra és újra nála lyukadtam ki. Akartam őt, az összes ellene szóló érvvel együtt.
Kíváncsian fürkészem vonásait, hátha azelőtt megértem, mi a probléma, hogy elmondaná. Nos, nem, nem igazán sikerül maradéktalanul leolvasnom az arcáról az érzelmeket, viszont újfent megállapítom, hogy a szeme gyönyörű, főleg ilyen közelről; a szobában reszkető gyertyák lángja ezernyi csillagot fest írisze köré. Belefeledkezem a látványba és abba, ami a tükrökön túl fogad, míg olyan közel nem hajol, hogy kénytelen vagyok behunyni a szemem. Visszafojtott lélegzettel fordítom arcom, fejem puha csókjai alá, jobbomat megpihentetve a tarkóján.
Nem félek, üzeni a pillantásom, mielőtt ajkaink egymásra találnának. Melletted nincs mitől. Úgy érzem, jobban készen állok rá, mint valaha. Az érintése, a csókjai elűztek belőlem minden bizonytalanságot, hogy csak a vegytiszta vágy maradjon, a vonzalom, a jelen.
Érzem, hogy megfeszül felettem. Tudom, hogy szavaim aktiválták kötelességtudó józanságát, de muszáj volt felébresztenem egy pillanatra, nem hazudhattam. Soha nem akarok hazudni neki, hogy az igazságot szeresse, hogy engem szeressen, és ne azt, amit szép szavakból magam köré építhetnék. Látnia kell, ki vagyok valójában, mert ez az egyetlen dolog köztünk, ami sosem fog változni.
Sürgető kényszert érzek, hogy ellazítsam izmait, hogy visszaédesgessem kettőnk félálomszerű világába, újból megrészegítsem csókjaimmal. Nem akarom, hogy a józanész átvegye felettünk az irányítást, hiszen minden porcikám érte üvölt, azért, hogy helyes, amit teszünk, és tudom, hogy ő is ezt érzi. Nincs szükség az eszére, az csak kételyeket szül, hát bűvös csókokkal becézem, hogy minél inkább eltompíthassam. A szívedre hallgass - te mondtad nekem, emlékszel? Egészen meglep, tapasztalatlanságom ellenére milyen leleményesen csábítom, és érzem, hogyan olvad egyre képlékenyebbé ujjaim alatt. A tekintete szinte éget, olyan őszinte sóvárgást rejt, mellyel képtelen vagyok megbirkózni. Szemem lesütve simulok bele tenyerébe, fejem készségesen döntve arra, merre parancsolja. Tetszik ez a hevesebb mozdulat, mohó ajkai a nyakamon; hasfalam izgatottan megugrik, ahogy visszaszívom a levegőt. Szégyellem beismerni, milyen őrjítő hatással van rám, mikor gyengéd, szerelmes cirógatása helyett megvillantja démoni örökségét, és hogy mennyire lázba hoz egy-egy keményebb mozdulata. Kezem közben nem tétlenkedik, folytatja felfedező hadjáratát a nadrág alatt, karcsú csípőjén áthaladva feszes félgömbjein pihentetem meg a tenyerem. Körmeim a bőrébe vájnak, ahogy jelet szív a nyakamra, halk, fojtott szisszenéssel köszöntöm az eddig ismeretlen, új rúnát, melyet egyik ősi könyv sem tartalmaz, egyedül a miénk. Ahogy én is a tiéd vagyok.
Puhán viszonzom a csókját, fel sem tűnik, hogy hosszú percekre beleveszek ajkai becézésébe. Gyengéden masszírozom fenekét az ujjaim alatt, élvezem, hogy újra és újra közelebb húzhatom magamhoz, pihegve egész súlya, teste melege alatt. Kábán pillantok fel rá, ahogy szavaival megtöri csókunkat. Az az egyetlen szó úgy beindítja a ketyerémet, hogy attól félek, menten felrobban... Talán nem is sejti, mennyire boldoggá tesz, hogy tényleg akar engem. Hogy tényleg engem akar. Nem mintha a hiúságomnak szüksége lenne efféle megerősítésre, de igenis jól esik, sokkal jobban, mint szabadna. Hiszen árnyvadász vagyok...
Ó, kit érdekel!
- Magnus... - ajkaimmal nyaka, torka, álla után kapok, forró puszikat harapok felhevült bőréről. Kezem feljebb vándorol a derekán, meztelen bőre érintését élvezve cirógatom végig a hátát. - Téged akarlak! - S ahogy ezt a pár szót motyogom, megértem, miért sütötte le a szemét. Tényleg zavarba ejtő hangosan szavakba önteni legrejtettebb vágyainkat. Megacélozom magam, nem hagyom, hogy a zavarom legyűrjön, pillantását kutatva harapok ajkaira. Meglepetten marok lapockájára, ahogy eltűnnek köztünk a rétegek, s bőrünk most már fedetlenül simulhat össze ott is, mire eddig még csak gondolni sem mertem. 1-0 a zavar javára, pírba borult arcomat vállába rejtem, s bosszúból szorosan magamhoz ölelem, hogy mellkasunk keménységével szorítsuk ki egymásból a szuszt.
- Nem szereted a hagyományos módszereket, igaz? - dörmögöm a nyakába, fojtott mosolygással. Ujjaim utat törnek maguknak a tarkóján, elmerülve puha tincsei közt, míg ajkaimmal felfedezem a nyaka karcsú ívét. Varázslatai folyton lenyűgöznek, ugyanakkor megnézném, mihez kezdene, ha ideig-óráig tiltva lenne számára a csettintés...
- Mit...? - kérdezném, mert még abban sem vagyok biztos, milyen nyelven szólt hozzám, de csókja belém fojt minden szót. Elkönyvelem, hogy biztosan nem azt jelenti, "tegnap romlott halat ettem", utána pedig hagyom, hogy a közelsége elfeledtesse velem, tovaillanjon minden gondolatom, mely nem róla szól. Ajkai lángra lobbantanak, szenvedélyes hívásának engedve húzom feljebb a térdeimet. Lustán kibontakoznak előttem terve részletei, de a legtöbb még homályba vész, így leplezetlen kíváncsisággal figyelem, hogyan kalandozik végig testemen csókjaival, birtokba véve minden porcikámat, bőrömre lehelve hozzátartozásom láthatatlan jeleit. Lágy sóhajaim egyre fűtöttebbé válnak, a szoba, úgy érzem, kezd összeszűkülni körülöttünk. Hőhullámok nyaldossák bőrömet, izmaim meg-megugranak kényeztető érintése alatt.
Meglepetten elnyílnak a szemeim, ahogy világossá válik, merre tart, és ahogy megérzem érintését, forró leheletét az ölemen, majd puha ajkai bizsergető ölelését, ajkaimról halk nyögés pattan le, gerincemet ívbe feszítik görcsbe ránduló izmaim, míg egyre csak Raziel angyalhoz imádkozom, Magnus nevét kántálva - a végén már egybefolyik a kettő, és magam sem tudom, kit szólongatok éppen. Megfeszülök. Színek robbannak lehunyt szemeim alatt. Gerincem mentén bizsergető, megfeszítő érzés kúszik végig. Reszketek kezei alatt, mintha minden sejtem ki akarna szakadni pusztán az érintésétől. Szívemnek dobbanása egy pillanatra alább hagy, a következőben megsüketít, s szinte beleőrülök ebbe a kettősségbe. Túl jól érint, túl nagy szenvedéllyel, leküzdhetetlen hullámokat borítva rám, melyeknek képtelen vagyok sokáig ellenállni. A beteljesülés maga alá temet, egyik pillanatról a másikra robban fel körülöttem minden, sosem látott magasságokba repítve. Összefüggéstelen szótagokat trillázok, megtöltve gyönyörittas hangommal a szoba csendjét.
Szükségem van pár percre, hogy a szoba újra kitáguljon körülöttünk, hogy ismét halljam a hangokat, helyükön lássam a színeket. Lassan pattogzik le világomról a rózsaszín borítás, még a plafonon látom tündökölni a csillagokat, ahogy szép lassan visszaszivárgok a nihilből a jelenbe. Fel sem fogom igazán, mi történt, csak ernyedten élvezem az ajándékot, amit Magnustól kaptam, és reménykedem benne, hogy hagy pár percet a regenerálódásra. Többre nincs is szükségem, amint helyreáll a légzésem, odahúzom magamhoz, kérve, hogy engedje el magát, engedje át nekem. Karjaimat nyaka köré fonva húzom csókra magamhoz, nem zavar, mire használta az imént a száját, így is szeretném érezni édes ajkait. Aztán már fordulunk is, fordítom is, combom dereka köré fonva billentem a hátára, hadd gyűrődjön az ágynemű alattunk - a vágy túl erős, túl heves, képtelen vagyok egyhelyben pihegni alatta. Letámasztom kezem a feje mellett, a másikkal az ágy rácsába kapaszkodom, a csókot még véletlenül sem töröm meg, hátam macskásan púpozva kapaszkodom ajkaiba, mohó csatára hívva a nyelvét. Megülök az ölén, tompán a csókba nyögve, ahogy ágyékunk újfent összesimul. Kiélvezem fölényemet, mely pillanatnyi csupán: mellkasát cirógatom, fürge ujjaim a hasáig lekalandoznak, félszegen fonódnak rá férfiasságára, hogy tapasztalatlanságom ellenére a tőlem telhető legnagyobb lelkesedéssel cirógathassam, még alig érintve, inkább csak játszadozva, tapogatózva, finoman puhatolózva járnak rajta ujjaim, mielőtt visszatérnének a tarkójára, puhán hátrasimítva egy-egy hosszabb tincsét. Addig csókolom, cirógatom, míg a szenvedély újból fel nem korbácsol kettőnket, akkor aztán a hátamra dőlök, magammal húzva őt, viharos tengerré fodrozva alattunk a paplant.
Kezem levándorol a tarkójáról, végigzongorázik a gerince mentén, míg el nem éri kívánt helyét a derekán. Magamra, egészen magamhoz húzom, a térdeim közé vonom ölét, kérlelőn, türelmetlenül, mohón vágyva rá, hogy magamban érezhessem, hogy mielőbb eggyé válhassunk.
- Magnus... - Csak ennyit tudok kinyögni, levegőért kapkodva fullasztó, mámoros csókjaink közt. Reménykedem benne, hogy ennyi pont elég, nem kell több, hogy értse, rá várok, ő kell nekem, és beleőrülök, ha nem lehet az enyém. Gyere! Most!

♫ your touch makes me speechless ♫

Malec +16

Kérdésére attól tartok nem tudnék őszintén igennel, vagy nemmel válaszolni. A helyzet ennél egy fokkal bonyolultabb. Bár való igaz, hogy a harag már tova illant belőlem, nem akarnám lezártnak tekinteni a témát, így inkább nem felelek szóban. Kár volna elrontani a pillanatot egy még későbbre hagyható beszélgetéssel. Gondolataim hangsebességgel cikáznak a fejemben, tova söpörve minden bepofátlankodó kételyem. Jól tudom, hogy koncentrálnom kellene, hogy fókuszba helyeznem és kicsomagolnom válasz formájában mit érzek az esettel kapcsolatban, de leblokkol a közelsége. Azok után, amiket a tetőn elmondtunk és, hogy továbbra is velem maradna az estére, hogy bevonult velem hálótermembe, túl sok egyszerre bíbor dobogómnak. Képtelen vagyok távol maradni tőle fizikailag. A férfias illat, ami átjárja, a hője, a pillantása, miután ajkaink elválnak. Olyan árulkodó. Annyira tiszta és finom az érzelem, amit fellobbant bennem. Nem tudnám leküzdeni a sóvárgást és nem is igyekszem. Inkább forróságba hárítom magammal, elsodorva a beszélgetés időpocsékoló cselekvésétől, bele valami mélyebbe, valami sokkal intimebbe.
Nyelvem megbotlik. Ezen a ponton túl már nem támogatja tudatom a szervezetem többi részét. Szétesőként egyetlen célcsoportra vagyok képes figyelni. Arra, amelyiken testeink találkoznak, ahogy ölembe telepszik. Leborulok előtte, így alatta találva magam. Szélesedő mosolyát lemásolnám, ha képes volnék rá - de nem vagyok. Vágyakozóan nézek végig testén. Minden egyen rúnáját megcsodálom és eljátszom a gondolatával, hogy egyes pontokon milyen ízük lehet. Törzsének további domborulataira kénytelen vagyok alsó ajkamba harapni. Tekintetemen nem játszik gunyorosság, a létező legkomorabb pillantással nézek fel rá, ahogy minden sóvárgó lélek szokása. Látom, érzékelem, hogy nadrágom szűkébe kerülök és ahogy pillantásunk találkozik, már tudom, hogy ő is érzi öle alatt, miféle mellékhatással viseltetek most, hogy rajtam van. Szám sarka ekkor rándul. Élvezem a zavarát, megpróbálom beleőrjíteni a pillantásommal. Kívánom, hogy égjen tekintetem alatt, ezért nem is próbálok úgy mozdulni, ne legyen feszélyező bármelyikünkre nézve.
Halkan sisteregve örvénylően idomul rá a lógó póló, amit kiválasztok neki. Szemlátomást megriad tőle, hogy a darabjaim egyikébe bújjon, de amint kitapogatja, megtapasztalja mennyire könnyed, látom a megnyugvást szemein és ajkain. Szándékosan figyelem meg magamnak, hogyan reagál a felirat után. Büszkén kihúzom magam, mikor hallom, hogy szavai torkába visszacsúsznak. Kacsintásommal árulkodom, majd rögvest felé kerülök, kihasználva megdöbbenését. Annyira tartom meg magam fölötte, hogy a szemeiben kutakodhassak. Azzal nem számolok, hogy halk nyögése üti meg figyelmen. Elnyílnak ajkaim, próbálnám megfejteni okát - ami valljuk meg, nem túl nehéz -. Nedvesítek ajkaimon, épp csak annyira fészkelődöm, hogy kényelmesen birtokba vehessem, hogy beszélgetni tudjak vele, mielőtt bármibe belevonnánk egymást és akkor láthatóvá válik, milyen vörösre színezi zavara. Sejtelmes somolygással pillantok le pólója mentén. Ágyéka leleplezi őt. Ajkaim beharapva lesütöm pillantásom. A legkevésbé sem akarok olajat önteni a tűzére. (No, de azért ellene sem vagyok!)
- Az esküvőn... - pontosítok egy rosszalló grimasszal magam felé, hiszen nem fogalmaztam egyértelműen, nem is csoda, hogy nem képes rögtön felvenni a fonalat. Olyan érzésem támad, mintha lángra lobbanna minden szövetem, mégis képtelen vagyok megülni a hullámokat, amiket megindít bennem. Tekintetem szemeibe vésem, hagyom, hogy létrejöjjön a szemkontaktus, arcomat érintő tenyerébe macskásan belefúrom fejem, élvezettel végül belecsókolva a meleg pontba. - Megküzdenék érted, ezerszer, nem erről van szó. - pillantok le íriszeibe, kibújva tenyeréből, arcának minden pontján végig szántva tekintetemmel. Olyan közel engedem magam hozzá, hogy ajkaimmal végig csókolhassam arcán, ajkai mellett, föl, egészen fülének környékére, hová belesúghatom titkomat: - Alexander, ... téged féltelek. - súgom bele fülébe, hogy aztán érzékin ajkaimmal pecsételhessem e pontot finoman. Addig ízlelve, amíg csak éppen teszem, nem elidőzve rajta.
Elhúzódva puha, törékeny csókot lehelek ajkaira, amit készséggel viszonoz. Olyan másnak látom most, hogy birtokba vettem. Mindvégig megacélozottan járt - kelt körülöttem, nem akárhogyan ellenállva a kettőnk közt dúló feszültségnek, érzéseknek és most, mintha kényem-kedvem szerint formálhatnám ujjaim alatt. Tudom, hogy ha most együtt megfejtjük a világot, már nem léphetünk vissza és tudom azt is, hogy nekem kellene hárítanom, de nem tudok. Minden egyes pórusommal vonzódom hozzá, ahogy távolodnék, úgy erősödik az érzés. Mégis muszáj vagyok kérdezni. A válaszát hallva maga alá temet a pánikolás, a rettegés. Tovább fokozódik bennem a józanság, arra ösztökélve, hogy ennek itt és most vessek véget, már el is tolom magam tenyereim tovább süppesztve két oldalán, mikor folytatja válaszát. Hallgatom, elmerülök mondandójának tartalmában, ám amint megbotlik résnyire szűkülnek szemeim, szemöldökeim összefutnak. Ő maga is megdöbben a válaszába megbújó szó felbukkanásakor, gyorsan és ügyesen javít rajta. A fejem enyhén megrázva, meghajtom azt. Mozdulatlanná dermedek. Hirtelen nem tudok dönteni, mivel foglalkozzak most. És ő eldönti helyettem.
Csókba ránt, méghozzá nem is akárhogyan. Kezei körbekalandoznak törzsemen, mikor már vagyok annyira kábult ajkai puhaságától, hogy ne foglalkozzak azzal, ellenállnom illendő volna - belemar övembe és ágyékunkat arra kényszeríti, simuljanak össze. Belesóhajtok az ajkaiba, a kelleténél gyorsabban fújja el gondolataim közül a tétovázásom okait, tényezőit. Beleránt magával a hévbe, hagyom övemmel babráljon, közben mélyítve a csókunkon, nyelvemmel utat török magamnak, hogy megízlelhessem puhaságát, táncra hívhassam. Éles csattanás, az övem valahol távol tőlünk padlót fog. Épp levegőért húzódom el, amikor megérzem nadrágom alatt kalandozó ujjait.
Több mindez annál, amit újból életre kelt szívem képes elviselni. Elhúzódom ismét, megtartva magam fölötte majd sóvárgó pillantásommal jutalmazom, lássa szemeimen az őszinte, vad, mégis érzéki, letisztult, de fellángolt sóvárgást irányába. Jobbommal beletúrok füle mögött sötét, kósza tincseibe, eljátszadozva a szálakkal, majd rámarva abba az irányba kényszerítem, hogy ellenkező oldalon nyakába csókolhassak. Ajkaim feltérképezik a finom bőrre vésett rúna vonalát, láthatatlan karcolást hintve köré. Egy ponton tovább időzve, megszívom a bőrt - lenyomatát teszem rá. A saját pecsétemmel illetem, tudatva a világgal, hogy hozzám tartozik mostantól. Csak és kizárólag hozzám...
Ajkaihoz találok vissza, nem rabolom tovább pillantásokkal az időt, egyszerűen belecsókolom az éjszakába, hogy ezzel a gesztussal megsúghassam, ami a szívemre ólomként nehezedik attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam Őt. Pár percig élvezem, majd bocsánatkérő pillantással somolygok szemeibe. (E percben megfogadom, hogyha bárki megzavar bennünket, biztosan hagyom meghalni...)
- Akarlak. - jegyzem meg csendesen - Annyira kívánlak, hogy az már bűn a részemről... - lesütöm pillantásom, képtelen vagyok a szemébe mondani - Hét pokol... - kifújom a levegőt, majd rá emelem tekintetem, s hagyom, hogy aranysárgán felragyogjanak íriszeim. Egyetlen csettintésemmel letépem ruháink, hogy fedetlen bőrrel simulhassunk össze, eltörölve a vonalakat, hol kezdődhet az övé, s hol érhet véget az enyém. Kínos lehet, ahogy legérzékenyebb, méltán merev részeink egymáshoz simulnak, mindenféle előjáték nélkül, én mégis felettébb élvezem Őt.
- Aku cinta kamu... - suttogom zilálva, majd csókba fojtom esetleges tiltakozásában és ha tudom, lángra lobbantom. Hullámzóan vonulok végig rajta, ajkaim mohón falják övéit, nyelvem utat tör. Elidőzöm a csókban, kezeimmel combjai alá marok, kényszerítem, emelje fel a lábait. Tova illanok, nyakán kalandozom. Hevesebben, mint bármikor. Szenvedéllyel éreztetem vele, mennyire kívánom, hogy mit vált ki belőlem. Mellkasára hintem csókjaim, körbe barangolom törzsét. Rúnáira felkarcolom láthatatlan vonalaim, elidőzöm pontjain. Ha meghallom sóhaját, melyből tudom, többet kíván, tovább kalandozom, s dél felé veszem az irányt. Ha engedi nekem, azon a pontján csókolom, hol még nem érinthette más előttem. Ugye engeded?
Bárhogyan is, leheletem megbűvölve forróságot csalok ágyéka köré. Ujjaimmal érintem, majd ajkaimmal súrolom. Amint nem ütközöm ellenállásba, kényeztetni kezdem. Hallani akarom nyögéseit, édes sóhajait. Érezni akarom, ahogy megfeszül. Én akarok az lenni, aki miatt színek robbannak lehunyt szemei alatt, s aki miatt végig kúszik gerince mentén a bizsergető, megfeszítő érzés. Azt akarom, hogy rázkódjon, reszkessen kezeim alatt, érezze milyen az, amikor minden sejtje kiakar szakadni pusztán valaki más érintésétől. Akarom, hogy szívének dobbanása egy pillanatra alább hagyjon, a következőben megsüketítse. Kívánok vele eggyé válni, hogy sóhajaink egyként szálljanak föl, majd verődjenek vissza a falakról. Szeretném, ha ma éjjel megtapasztalná, milyen is, és hogyan történik, mikor ketten belefeszülnek az érzéseikbe és átadják azt, mit jelent a másik. Tovább akarom fokozni benne a vágyakozást, azt amivel megajándékoz, mióta a közelembe tudhatom. Megakarom értetni vele, hogy milyen az, mikor szétvet odabenn a mindent elsöprő odaadás. Én akarok az lenni, aki miatt felüvölt kínjában. És ebből nem tudok lentebb adni. Addig kényeztetem ajkaim között, kezemmel, nyelvemmel, amíg az egysége mozdulataimnak fel nem robbantja a világot, amiben eddig élt. ... vagy talán érezted már, hogy felrobban a szíved?

Mégis miféle ígéretekkel csábítasz? Kétkedve vonom fel a szemöldököm, mert nem pontosan értem a megjegyzése mögöttes tartalmát. Akad egyáltalán, vagy csak én képzelek bele sokkal többet? Olyan, mintha a szívével együtt a lakása ajtaját is megnyitotta volna előttem... A legszörnyűbb az egészben pedig az: a gondolatra, hogy magam mögött hagyjam az Intézetet és hozzá költözzek, azonnal meglódult a szívverésem. Még nem állok rá készen, tudom, de hát van, amit nem lehet becsapni - nincs pontosabb jövendőmondás, sem tisztább tükör a szívemnél. S ha ő vele szeretne lenni, akkor tudom, hogy feleslegesen áltatom magam; erre az áltatásra, a tévutakra azonban szükségem van. Csak így dolgozhattam fel azt, aki vagyok, és ugyanez kell ahhoz, hogy megértsem, kivé szeretnék válni. Épp ezért nem felelek semmit kétértelmű megjegyzésére, csak értőn bólogatok, hiszen abban igaza van, hogy több időt kéne a lakásán töltenem. Vele.
Zavarba hoz, hogy kinevet, de képtelen vagyok haragudni rá. Olyan varázslatos, ahogy a szeme megtelik élettel, és apró gödröcskék jelennek meg a szája sarkában, visszafojtott mosolya árulkodó jeleként. A szeme elárulja, elég egyetlen pillantást vetnem rá. Tudom, hogy nem akar megbántani, hiszen annyira figyel rám és az érzéseimre már az első pillanattól kezdve, olyan gyöngéden bánik velem, mintha cukorból lennék. Néha úgy érzem, sokkal keményebb vagyok, mint hiszi, és alábecsül a folyamatos finomkodásával - néha pedig úgy, hogy pontosan erre az óvatos, szelíd bánásmódra van szükségem, és jobban ismer még saját magamnál is. Egyelőre nem tudom, merre fog billenni a mérleg, de bármelyik oldalra is, az biztos, hogy rá nem haragszom. Órákig képes lennék elgyönyörködni a mosolyában.
Meglep a bókja. Dorgálásra számítottam, értetlenkedésre, méltatlankodásra, elfogadásra, vagy igazából bármi másra, legyen az pozitív vagy negatív reakció - de bókra egyáltalán nem. Mégis mi különlegeset láthat a szememben? Jace szeme, na az tényleg gyönyörű - minden letisztult testvéri szeretetem mondatja ezt -, még Izzyé is, de az enyém? Értetlenségem látható jele megtelepszik a vonásaimon, zavartan ráncolom a homlokomat.
- Szóval... már nem haragszol?
Azt hittem, azért hozta fel a dobozos témát, mert még mindig mérges miatta, épp ezért ért olyan váratlanul, hogy ilyen könnyen elnyertem a megbocsájtását - jó, azért az eddigi néhány órában elég sokat tettem érte, és megértem, hogy most mindkettőnket lefoglal az, hogy learassuk ennek a gyümölcsét, de na... Ez így valahogy túl egyszerű. Azok után, milyen borzasztóan éreztem magam, amikor sértetten ott hagyott az Intézetben, egyszerűen nem elégedtem meg egy sima bocsánatkéréssel. Biztosra akartam menni, hogy a dolgok újra rendben mennek kettőnk közt, és soha többé nem háborgatja fel ezt az emléket, mint elvarratlan ballépést, amit egymás fejéhez vághatunk jövendőbeli vitáink alkalmával. Inkább simítsuk el teljesen, minthogy bármelyikünkben is tüske maradjon. Persze, könnyen beszél az ember, amikor a másik ilyen forró csókokkal szédíti! Lehet, hogy a varrogatást meghagyhatnánk reggelre...
Megrezdül ajkam a nyelvbotlását hallva, de nem áll meg egyszerű mosolynál, rögtön néma nevetéssé szélesíti zavarom. Le vagy át, nem mindegy... hirtelen nem is tudnám eldönteni, melyikre vágyom pontosan. Át, emlékeztet kötelességtudó énem, ahogyan arra is, hogy miért jöttem. De az nem számít, csak az, ami most történik, igaz? Mert valami történik, és tudom, hogy ő is érzi. Érzem, hogy érzi. Csípőmmel finoman ránehezedek az ölére, épp csak annyira, hogy megbizonyosodjak az irántam érzett - egyébként borzasztóan zavarba ejtő - vágya testet öltött jeleiről. Felhevült bőre a tenyerem alatt, az érzelmekkel festett vonásai, keménysége alattam... Ó, az Angyalra! Tekintetem egyből az övé után kap, felfedezésemtől lázba jőve, izgatottan beharapom az alsó ajkam. Nem sokat segít nyughatatlanul vágtázó ketyerémen a tekintete, mely szinte égeti meztelen bőrömet, és ismeretlen bizsergést kelt életre a derekamnál, mely egyre feljebb kúszik a gerincem mentén.
- Ó... - ...az Angyalra, bukna ki belőlem hangosan is, amint ráeszmélek, mit kértem tőle. Semmi bajom Magnus öltözködésével, nem véletlenül tetszett meg már az első pillantásra, még ha olykor túlzásba is viszi kissé a csillámport és a flittereket - de hogy bármelyik ruhadarabját is elképzeljem magamon... Lehetetlen! Miért nem gondoltam erre előbb? Szinte már rettegve várom, milyen kínosan giccses, szűk, esetleg tépett felsővel ajándékoz meg. Annyira nem vagyok naiv, hogy lemásszak róla, mert tudom, hogy egyetlen csettintésnyire van tőle a kigondolt ruhadarab, de az meglep, hogy egyből rám varázsolja. Óvatos, megfontolt bizonytalansággal tapintom ki magamon a felsőt, és már az megnyugtat, hogy nem érzek rajta semmi merész szabást, illetlenül kivillanó bőrfelületet, sem aránytalanságot. Egyből szétolvad arcomon egy csodálkozó, megkönnyebbült és vidám mosoly.
- Nahát, ez... - egész jó, mondanám, aztán lepillantok és a feliratra bandzsítok. Jól van, végül is lehetne kínosabb is... Tekintetem visszatér Magnusra, pimasz kacsintása pedig egyből megnyitja alattam a földet - nem, igazából csak ledönt maga alá, de az majdnem ugyanolyan. Tényleg kellek neked? Őrjítő, hogy ennyire boldoggá tesz egy egyszerű, ártatlan gesztus! Nem, ennél semmi sem lehetne kínosabb! Ahogy testünk egymáshoz feszül minden égető ponton, ajkamon, melyet ezúttal nem foglal le csókja, halk nyögés szalad ki, félúton a döbbent és az "ez jó" között. Ahogy a zavar lila köde alól felfrissül az elmém, ráeszmélek, hogy a testem reagált a közelségére, az iránta érzett, egyre nagyobb hullámokban korbácsoló vágy lassan átszúrja a nadrágomat. Tévedtem, ez az igazán kínos.
Ha versenyt rendeznénk abból, ki képes a leggyorsabban a föld alá süllyedni, biztosan én nyerném ma éjjel. Viszont igazán megérné újragondolni a nyelvtudomány számára a kifejezést: a jelenlegi helyzetünkben ugyanis, hiába tartom felettébb kínosnak, semmi kín nincs.
- Hogy hol? - motyogom kábán, mert nehéz átváltanom az "úristen, egy dögös Magnus fekszik felettem" életérzésből a templomokhoz. Szívesebben térnék vissza az előbbihez, viszont ha kételyek támadnak benne, azokat muszáj meghallgatnom. Nem szeretném, ha bármi is tisztázatlan maradna kettőnk közt - hisz olyan régóta kerülgetjük már egymást! Ezt.
- Magnus... Nincs mitől félned. - Nem emlékszem a mozdulatra, mellyel kezem az arcához érintettem, csak azt érzékelem, hogy már ott van. Hüvelykujjammal gyengéden cirógatom a járomcsontja felett. - Nem fogsz elveszíteni.
Hogyan is taszíthatna el tőle valami, ami ennyire jó? Inkább nekem kéne gondterheltnek lennem, aggodalmaskodnom amiatt, hogy csak egy újabb név leszek a tizenhétezres listán, egy név, ami idővel talán a feledés homályába merül... de nem teszem. Kinőttem ezen kételyeimet, vagy csak eltemettem őket, de jelenleg gondolni sem tudok és nem is akarok semmi hasonlóra. Hiszek benne, és hiszek abban, amit kettőnkről mondott. Ezért lep meg annyira, hogy őt kétségek gyötrik - valahogy olyan emberivé teszik, és ettől úgy érzem, percről percre jobban kötődöm hozzá. Már ha lehetséges egy szerelmet a végtelenségig fokozni... Én éppen azt teszem.
Lágy csókkal felelek ajkai ezernyi ígéretet rejtő szeretetére, és hagyom, hogy a pillanat tovaússzon kettőnkkel. Egyetlen pillanat alatt képes megnyugtatni háborgó gondolataimat, lecsitítani hevesen dübörgő szívemet... és képes az ellenkezőjére is, lángra lobbantani egyetlen pillantásával.
- Nem. Fogalmam sincs - válaszom szinte csak egy sóhaj, olyan halk és gyöngéd, törékenyen kap szárnyra, akár egy kismadár. Szemem, akár a nyitott könyv, bármit kiolvashat belőle, a választ az összes kimondatlan kérdésére: szerelmet, odaadást, őszinteséget, ragaszkodást, vágyat, és annyi minden mást, mit lehetetlenség szavakba önteni. De hiszen honnan tudhatnék többet? Sosem jutottam még el idáig senkivel, ő az első, az egyetlen, és egyáltalán nem vagyok biztos, semmiben... Fogalmam sincs, hogyan működnek a dolgok, ez a megfelelő idő-e, hiszen hivatalosan még rendes randevún sem voltunk, és azt sem tudom, őrültség-e ilyen bizonytalan háttérrel belevágnunk. Nem tudom, számára mit jelent ez az egész, és mi minden fog változni akár jó, akár rossz irányba, ha megtesszük. Még csak azt sem tudom, pontosan melyik szerepet szánja nekem, hiába kutakodtam unalmas perceimben a témában - igen, s lőn a kínossági faktor tovább nő...
Mégsem hagyom, hogy közbeszóljon, és esetleg félreérthető következtetéseket vonjon le, főleg akkor, amikor mindketten ilyen sebezhetőek vagyunk. Így hát mély levegőt véve folytatom.
- Csak annyit tudok, hogy akarom. Akarlak. Ez az egész, ami kettőnk közt van... Nem megy sehová. Megtehetjük ma, vagy holnap, vagy egy hét múlva, vagy az esküvő... - hirtelen feleszmélek, s bár visszatörölni már nem tudok, elsápadva igyekszem menteni a menthetőt, remélvén, nem veszi észre egyébként teljesen érthető és egyértelmű nyelvbotlásomat. - ...évek múltán! Hosszú évek múlva... Én itt leszek, veled.
A kínosságmérőm hivatalosan is felrobbant, de talán nem is bánom, ha sikerült közben megfelelően közvetítenem az üzenetet: csak ő számít, és az, ami kettőnk közt van. Semmi más. Nekem ennyi elég, én nem várok többet, nincs szükségem garanciára, ígéretekre vagy felkészülésre, nem akarok tovább várni. Eleget vártam már, és nem akarom elereszteni úgy, hogy végre ilyen közel van hozzám. Úgy neveltek, hogy sosem lehetek biztos benne, mit hoz a holnap - ha rajtam múlik, örökké mellette leszek, ezt meg is ígérném akár, de a dolgok, a küldetések végkimenetele nem mindig csak rajtam múlik. Az árnyvadászok fontos leckéje, hogy a váratlan, korai halál az életünk része - idővel már nem félünk tőle. Pont ezért nem akarok várni, nem akarom elszalasztani a mostot egy majdért, amikor a mostban bármit megtehetek, míg a majd olyan bizonytalan: például lehúzhatom magamhoz egy csókra, míg kezem tarkójáról a mellkasára tér, körberajzolom mellkasán, hasán a kockákat, míg a nadrágjához érve az övbe kapaszkodom, csípőjét az enyémhez rántva. Vakon kutatok a csat után, s ahhoz képest, hogy minden nap ezt csinálom magamnak, máson olyan, mintha sosem láttam volna hasonlót: elbénázok egy darabig vele, míg ujjaim végre meglelik a nyitját, és az övet pár kapkodó, határozott mozdulattal kihúzom a tartó lyukakból. Hallom, hogy csattan valahol a földön, de már nem érdekel, mert tenyerem fedetlen oldalára siklik, onnan pedig merészen bevándorol a nadrág anyaga alá.
Nem erőltethetem rá a választ, tudnia kell, neki elég-e ennyi biztosíték, vagy többre vágyik. Nem erőltethetem rá - de azért adhatok egy pici löketet, hogy a számomra kedvező irányba billenjen a mérleg. Ugye nem haragszol?

♫ found love and crazy in that ♫

Malec

Egyre tisztábban látom a képet. Egyre pontosabb vonalakban rajzolódik ki előttem Alexander törékeny körvonala. Mindez csak megerősítésre talál szavaiban. Mondandóját lavinaként vállamra ejti, mázsás súlyokat pakolva rám, és mindezt úgy, hogy élvezem e terhet. Sóvárgok utána. Ízlelni kívánom. Akkor is, ha tudom, ha érzem, ha felkészületlen vagyok a vádakkal szemben, mikkel majd illetnek vele kapcsolatban. A warlock, a boszorkánymester, éppen Magnus Bane táplál gyengéd érzelmeket iránta. Mintha a legkormosabb üvegbe akarnánk belezsúfolni az égbolton ragyogó legtisztább csillagaink legfényesebbjét. Okosabbnak kellene lennem, megálljt mondanom, elejébe lépnem, határt húznom közénk. De mindez képtelenség mostantól! Minden porcikám beleborzong a gondolatba, hogy esélyt ad nekem, hogy lát bennem szikrányi érdekességet. Ő? Ő! Az Angyal ujjai alatt formált gyönyör. Létem minden látott, látatlan személyét megszégyenítően tökéletes arcszerkezet, kirívó képességekkel és stílussal, életérzéssel. Azt hiszem, bizton állíthatom; Belehalok, ha nem kaphatom meg...
Amint bűvkörébe csalogat és megmutatja milyen árnyvadász képességgel képes megmenteni az eséstől (Ami biztosan elrontaná a hangulatunkat!), melankolikussá válok.  Bódult légkört teremt odabenn, így én odakinn a lakásom minden zugával teszem ezt. Kivetítem az érzést, minek szárnyakat ad mellkasomban. Talán régen (Vagy sohasem!) éreztem még ennyire gyöngéd, tiszta vágyódást valaki iránt. Mosolyát látva, mosolygok én is. Hálásan biccentve megköszönöm, hogy cipőjétől megválik a kedvemért. Nem mintha ne lenne rá mód, hogy tisztává varázsoljak utána bármit, - különben partikat sem szerveznék - de jobban élvezném, ha úgy simulna bele a paplanba mellettem, hogy nem kényelmetlen. Ráadásul mezítláb jobban serkenthető a vér is! (Ki hiszi el?!)
- Bármikor állok rendelkezésedre! - somolygó pillantással sütöm le szemeim, mint aki túl sokat tud. Hiszen jártam nála. Legutóbb, mikor magánakcióra szökött Claryvel. Túl sok időm nem akadt, így alaposan nem nézhettem körbe, ráadásul túl merész is lett volna tőlem. Így inkább nem emlegetem fel azt az alkalmat. Hagyom, szemei barangolják körbe az én szentélyem. - Vagy mondhatnánk azt is, hogy több időt kellene itt töltened... - ártatlan pislogásba kezdek, mintha valóban olyat szólnék, 'mi engem is meglep. Hamar szétterülő mosolyom mégis ellenségemmé válik, árulkodik. Tényleg úgy gondolom, hogy ha itt otthonosabban érzi magát, talán... Hová is gondolok!?
Ellenállásba ütköznék rögtön, ha hagynám, hogy ismét előkerüljenek a falak, amiket olyan lelkes építészként emelget közénk, de nem hagyom! Rögvest leintem, némaságra kérem. Nem hagyom, hogy belegázoljon a kettőnk pillanatába. Ha nálam akar aludni, hát legyen! Aludjon velem. A karjaimban. Igen, a szívem fölött.
Lehámozom róla kabátom, magamról sajátom. Megszeppentségén nevetnék, de képtelen vagyok gúnyolódni rajta. Érzékenyé válok, miután birtoklom az információkat hálószobai múltjáról. Nem akarnám sem megbántani, sem megsérteni azzal, hogy kuncogok, ezért a tőlem telhető leglágyabb pillantással intem - terelem az ágyam felé, majd beszédbe kezdek. Oly sután figyel rám, oly lelkesen bólogat, mintha fogalma sem lenne róla, miről beszélek éppen. Szemeim résnyire szűkülnek, lepillantok lábaimra. Hogyan lehetsz ennyire édes?! S, hogy nem látta ezt senki előttem? A fejem enyhén megcsóválom. Le kell fognom vágyakozásom iránta, úgy tűnik e falak e bútorokkal kisodorják határozottságából, újabb terepre terelik, 'hol nincsenek kapaszkodói, így hát azzá válok!
Csókba vonom, lángoló lelkeink simulását azonban hamar eloltom kérdésemmel, ami jól láthatóan még inkább zavarba hozza őt. Kezem arcához simul, ahogy macskásan belebújik, ujjbegyeim zongoráznak orcáján le a nyakáig, a rúnájára. Ujjam hegyével, mintha felrajzolnám - persze e közben minden szavára figyelek! Szemeim fel-le ugrálnak nyakszirtjén, illetve barna szembogarain. Elmerülök bennük, bólogatok. Hiszek neki! Olyan ártatlan. Gaz csábítónak érzem magam, de hét pokol, annyira élvezem húzni magamhoz közelebb és még közelebb!
- Megbocsájtok. - bólintok, szemöldökeim összefuttatva, elpillantva róla. Nedvesítenem kell torkomon. Ha visszagondolok a pillanatra, ahogy elővette a dobozt újból és újból elhajlik a tér és megreped a ketyegőm. Mindenesetre úgy tűnik, a jelenünk alá temethetjük mindezt, így mosolyom őszinte. Kérdőn pillantok fel újabb szavaira, majd mélyen bólintok.
- Ezekért a szemekért nagy kár lett volna... - lágy, meglepett vonásaim hamar átalakulnak somolygóvá. Nem akarom túlságosan kimutatni mennyire különlegessé lesz már csak ezzel is. Előbb az ajándék, mihez talán évtizedek óta nem volt szerencsém,.. most a köszönete. Árnyvadászhoz képest túlságosan finom lelkületű. Olyan bársonnyal körbefont, amit életem végéig ölelni kívánok. Dühít a gondolata, hogy nem tehetem... Mindenesetre arcomról csak azt olvashatja le, meghatott a somolygásom ellenére őszinte köszönete.
Csók kezdeményezésnek csúfolható mozdulatsorom végeztével fülénél kötnek ki ajkaim. Megérzem, ahogy beleborzong. Elmosolyodom, de ő ezt nem láthatja. Kívánt itala után érdeklődöm, elhúzódom, megválok felsőmtől. Mégsem alszom abban! Pillantása, ahogy tovább pironkodik mellettem - miattam előidéz bennem valami ösztönös kábaságot.
Kacsintással felelek határozatlanul bukdácsoló szavaira, amikor is arról beszél, hogy inna valamit. Elfordulok, már pattannék is helyemről, hogy töltsek valami édeset kettőnknek, de tenyerének süppedése, hirtelen mozdulata, lopott csókja megállítja a sort. Teljes törzsemmel fordulok, karjaimnak hagyom, had simuljanak oldalára, arcának ívére.
- Le, ... igen le.., át. Át! - javítom ki magam, megcsóválva a fejem. A bájos szendesége zavart kelt egyébként nyugodt fejemben. Képtelen vagyok zavarba jönni, tulajdonképpen soha nem tapasztalt érzelem rám nézve, ma este mégis gyakori bajtársam. Megfeszülök, ahogy ismét csókba kíván zuhanni velem. Felszisszenek az érzésre, ahogy kezei meztelen bőrömet érintik. Most először ennyire bátor! Beleidomul vonalaival enyémekbe, a gyertyafények mellett eggyé válunk, nincs többé árnyvadász, vagy boszorkánymester. Nincsenek nevek.
Csak te vagy és én...
Levegőért kapni sincs időm, ugyanis ellenállásba nem ütközve érzem körvonalát enyémben. Hátam a matraccal találkozik, puhán csattan rajta. Ajkaink nem válnak el, nem enged, én sem engedem. Nyelvemmel utat török magamnak, puhaságainkat táncba eresztve, közben karjaimmal a rajtam átdobott lábain játszadozom, tenyereim felsiklanak nadrágja pereméig. Éppen e percben emelkedik föl, hogy szemkontaktust vehessen föl velem. A pillantása épp olyan kábult, mint az enyém lehet. Résnyire nyílt ajkakkal, mintha nem érteném mi történik, épp olyan sóvárgó pillantással nézek föl rá. És talán nem is értem, hogy mikor formálódott át benne ez az egész. De annyi biztos, hogy nem fog tudni többé lekoptatni magáról, akkor sem, ha ezer álcázó rúnával próbálkozna ellenem!
Látom habozását, fejem emelve nem kerüli el figyelmem az sem, ahogyan pólója szélével babrál. Felpillantok szemeibe. Szólni akar, látom, beszélni kíván, de most nincsenek szavak. Épp úgy én sem tudom, hogyan, miként nyilvánuljak meg e percben. Elnyílnak ajkaim, de csupán nedvesíteni van időm rajtuk, ugyanis lekerül róla felsője. Eltátott szájjal kapok levegőért, úgy érzem - alatta - e pózban - megfulladok és a nadrágom is szűkebbé lesz. Ami, így nézve, kellemetlen!
Mintha meg sem hallanám kérdését, úgy engedem meg magamnak a luxust, hogy szemeimmel feltérképezzem gyönyörű, márványszerű testének íveit, domborulatait, izomzatait, rúnáit. Őrült ötletem támad, - méghozzá mindegyik felvésett jelét csókolni kívánom! Leereszkedik csókba fonja kettesünk, szemeim ekkor még nyitva, kissé hezitálva reagálok puhaságaira, de ennek egyszerű oka van. Gyönyörködöm még benned!
- Éppenséggel akadna egy! - nyomom tarkóm bele a puha bíbor anyagba, annyira, hogy szólni tudjak ajkai alatt. Pillantásom ártatlan, csettintésemre testére formálódik a sötét anyag. Kevésbé testhez simuló, inkább lógóbb darab. Arcjátékom változik, somolygóból fültől fülig érővé válik görbém. Ajkaim beharapom, várom, hogy észrevegye mellkasán a feliratot; KACSINTS, HA KELLEK NEKED - amint Alexander szemei ismét enyémek, már kacsintok is, a következő percben pedig kihasználva döbbenetét fordítok helyzetünkön. Fölé kerülve ágyékom finoman övéhez dörgölöm. Simulok rajta, csókot azonban nem kezdek.
- Tudod, ez itt, most, nem olyan, mint a templomban... - tenyereim vállai két oldalán formálják a paplan domborulatait, ahogy megtámaszkodom fölötte és a szemeibe nézek. Ezúttal nincs fűszer, nincs giccs, nincs színjáték, pillantásom őszinte, ahogy hangom is reszketeg. Nem is beszélek túl hangosan. (Hét pokol, el is felejtettem, hogy van ilyen hangszínem!) - Olyan sok megbeszéletlen dolog kering körülöttünk... talán megbánhatod, vagy csak... - nem mozdulok, továbbra is megtámasztom magam fölötte, pillantásom aggodalmas, hiába kívánom őt, tartok tőle, ha most még intenzívebben simul hozzám, én pedig őhozzá, talán rádöbben - méghozzá túl korán - hogy nincs bennem több, mint egy boszorkánymesterben. Ajkaim morzsolgatom, lepillantok közénk, a pólón ragad tekintetem. - Nem akarlak elveszíteni... - szemöldökeim összefutnak. Ennél őszintébben nem mondhatnám el, mitől félek. Leejtem vázam, hogy ajkára csókoljak, finoman, törődőn, vágyódon, megkockáztatnám, hogy szerelmesen...
- Ugye tudod, hogy mit művelsz? - homlokom övéhez nyomom egy pillanatra, hosszan lehunyva szemeim. Édesen csalogat ebbe a szenvedélyesen parázsló lüktetésbe, tudnia kell, hogy ez mit jelent, hogy hol érhet véget. Ugye tudod?

Megkönnyebbülten sóhajtok közös kis megegyezésünk hallatán, bár még mindig bizonytalan vagyok, tényleg képes lesz-e figyelmen kívül hagyni a tapasztalatlanságomat, és én vajon képes leszek-e megfeledkezni arról, mennyivel előttem jár. De egyelőre, erre az estére ennyi bőven elég: egy ígéret, hogy nem a múlt számít, hanem a jelen, és a jövő, amit már ketten építhetünk.
Látom, hogy mondana még valamit, de nem engedhetem, hogy közbevágjon. Bármit is akarjon közölni, bármit is szeretne tudtomra adni, még ha csak nyugtatásnak vagy bátorításnak is szánná, akkor is kizökkentene. Nem hagyhatom, hogy bármi kizökkentsen, mielőtt az utolsó, legrejtettebb gondolatomig fel nem tártam előtte a szívemet, különben elbizonytalanodom és megint visszabújok a falaim mögé, azt pedig bimbódzó románcunk nem élné túl. Tehát most vagy soha, elő kell állnom mindennel, amim van, és muszáj egyben eldarálnom, mielőtt még teret adnék a válaszának.
Lángol a fülem, sőt, az egész arcom, szemem, vonásaim zavart és bizonytalanságot tükröznek. Talán túl mélyre nyúltam, talán túlságosan nagy szavakkal dobálóztam, és érzem, hogy a kétely máris elkezdi beenni magát a mellkasomba. De nem hátrálok meg, Magnusra zúdítok mindent, mert az, amit az imént mondott, bármit megér. Még mindig a szavai hatása alatt vagyok. Még mindig repes a ketyegőm a boldogságtól, s közben meg alig hiszi el, hogy valaki képes lenne így szeretni - képes lenne tényleg első helyre helyezni azok után, hogy egész életében mások árnyékában éltem. Pedig megtaláltad. Találtam valakit, aki már az első találkozásunkkor félretolta Jace-t, hogy jól láthassa azt, aki mögötte állt - aki soha senkit nem érdekelt, csak őt.
Sosem éreztem szükségesnek az erőm fitogtatását, a kapcsolatunk nem hatalmi harc, ahol állandóan éreztetnünk kéne a másikkal, melyikünk az erősebb. Én sosem tudnék úgy varázsolni, ahogy ő teszi; ő pedig sosem tudna akkorát ugrani, mint én. Örülök, hogy lenyűgözhetem őt, de ennél több meg sem fordult a fejemben, amikor magammal húztam. Halvány mosolyt villantok rá, mielőtt még követném őt befelé, engedve keze húzásának. Megállok, amikor ő is, és rögtön engedelmeskedem néma üzenetének: lerúgom magamról a cipőt. Aztán már botlok is utána, menet közben ámuldozva a látványon.
- A szobámra határozottan ráférne a csettintésed - motyogom, és csak későn döbbenek rá, hogy ezt nem akartam hangosan kimondani. Nem mintha annyira a szívemen viselném a szobám dekorációját, hiszen csak aludni és a dolgaimat tárolni járok oda, és nem hiszem, hogy bármelyikre is képes lennék, ha Magnus a lakberendezési stílusával kezelésbe venné a szobámat. Hogy nem fél például, hogy a sok gyertya lángra lobbantja a függönyt vagy a szőnyeget? Azt azért már a lelkemre venném, ha felgyújtanám az egész Intézetet.
Ekkor tudatosul csak bennem, hova megyünk, merre tartunk, amivel nem is lenne semmi gond, hiszen én kértem, hadd alhassak mellette, de akkor miért érzem úgy a sejtelmes mosolyából, igéző pillantásából, hogy nem egészen azzal a céllal tartunk a hálószobája felé, amellyel eredetileg elindultunk?
- Magn... - tiltakoznék, de ujja lakatot zár az ajkamra, ahogy lágy csittegése is. Ami a legfurcsább az egészben, hogy tényleg nem akadékoskodom tovább, hanem épp ellenkezőleg, még el is vigyorodom, tekintetemmel követve távolodó ujját, mielőtt ismét a szemébe néznék. Mosolyom töretlenül, szélesen terpeszkedik tovább az arcomon, ahogy követem a szobájába. Na igen, kénytelen vagyok elkönyvelni magamban, hogy az ő birodalma és az enyém köszönőviszonyban sincsenek egymással. Talán még sírva is fakadna a kopár, csupasz falak és az egyszínű, fa bútorok láttán, melyeken nem hogy díszítés nem fut, hanem még a lakk is lepattogott itt-ott. Az ő hálója az enyémhez képest egy fényűző paradicsom, meleg, otthonos és elegáns - és mire felocsúdok a nézelődésből, kabátom nehéz anyaga lecsúszik a vállamról, hogy nála kössön ki.
Mi?
Meglepetten pislogok a kabátom után, majd figyelem, ő hogyan bontja le magáról a sajátját. Mintha egy lépéssel le lennék maradva tőle, a tetőn látott magabiztosságomnak nyoma veszett, és csak némán, engedelmesen hagyom, hogy ide-oda pakolva azt tegyen velem, velünk, amit csak szeretne. Ezúttal például helyet foglalok az ágyon, térdeimet egymásnak döntöm, összefűzött ujjaimat pedig közéjük bújtatom.
Szavai hallatán érdeklődve felé fordulok, le sem veszem róla a tekintetem, miközben öntudatlanul bólogatok. El sem hiszem, hogy tényleg megteszi: hajlandó beengedni egy nephilimet az életébe, a múltjába. Hajlandó engem beengedni oda. Ez annyira boldoggá tesz, hogy fegyelmeznem kell magam, nehogy közbeszóljak, bárgyú, kaján mosolyomat azonban képtelen vagyok letörölni az arcomról.
Nincs bennem semmi érdekes, amiről mesélhetnék, de bólintok, hogy érezze, számomra sem okoz gondot megosztani vele mindent, amim van, és amim valaha volt. Noha képtelen vagyok cinikusan nem megjegyezni magamban, hogy az egy elég rövid beszélgetés lesz. Az ágyneműre vonatkozó, váratlan megjegyzése rövid nevetést vált ki belőlem, halkan, fejem leszegve felnevetek.
- Én sem akarom - kanyarodok vissza korábbi gondolatmenetéhez, amint mellkasomra vándorló kezére pillantok, majd amint szem elől tévesztem és megérzem kezét a tarkómon, reflexből behunyom a szemem, és a húzásnak engedve eggyé válok a csókjával. Megbabonáznak ajkai, és a beléjük sűrített, ezernyi érzelem, mely valahogy sokkal akaratosabb és követelőzőbb, mint odafent. Nem ijeszt meg, sőt, várakozásaimmal ellentétben egyfajta különös sóvárgás, izgalom lesz úrrá rajtam, melyből csak a kérdésre riaszt fel olyan hirtelen, ahogyan a gyertya lángját oltja el az ember.
- Magnus, én nem akartam... Nem azért, csak... - kezdek bele kapkodva, fokozatosan lazulok el cirógató keze alatt. Ahogy tenyere az arcomra téved, behunyom egy hosszabb pillanatra a szemem, az érintésébe simulva. - Nem tudtam, mi van a dobozban - folytatom némileg összeszedettebben, mert ezt már régóta terveztem bevallani neki. Tisztázni akartam a múltkori vitánkból adódó esetleges félreértéseket.
- Reggel szembesültem vele. Először veled együtt akartam kinyitni, de féltem, hogy valami veszélyes van benne. Amikor láttam, hogy egy portál darabja az, tudtam, hogy nem engednél át rajta, öngyilkos küldetésnek tartanád, csapdának, vagy épp velem akarnál jönni, és ezzel téged sodornálak bajba... Viszont azt is tudtam, hogy meg kell próbálnom, nem tehetek félre egy ilyen nagy nyomot csak úgy, és nem adhatom át a Klávénak sem, hogy kedvükre vizsgálgassák, mert attól féltem, addigra túl késő lesz. Úgyhogy...
Innentől már tudja. Clary csak véletlenül keveredett bele, mint porszem a gépezetbe - ironikus, hogy végül ennek a porszemnek köszönhettem, hogy megúsztuk. Nem akartam megbántani Magnust, eszembe sem jutott, hogy önfejűségemmel éket verhetek kettőnk közé. Azt hittem, csak mérges lesz, de végül megérti, hogy muszáj volt megpróbálnom, mert nem hagyhattam cserben Jace-t. Csak akkor szembesültem vele, hogy sikerült komolyan az érzéseibe tipornom, amikor már késő volt.
- Tudnod kell, hogy nagyon sajnálom, és megbántam, hogy a hátad mögött cselekedtem. - Azt nem teszem hozzá, hogy az egész akciót is megbántam volna. Sok mindent másképp csinálnék, de kár lenne bárkit is áltatnom: ha újból a kezembe kerülne egy portál darabja az eséllyel, hogy a másik felén megmenthetem a parabataiomat, ugyanúgy átlépnék rajta, függetlenül a következményektől. S talán nem kell mondanom, de ezt ugyanúgy megtenném Magnusért is. - Azt hiszem, még nem volt alkalmam rendesen megköszönni, hogy megmentettél minket.
Tekintetem az övét keresi, hogy komolyan, magabiztosan és a lehető legőszintébben nyomatékosítva annyit mondhassak:
- Köszönöm, Magnus! - remélvén, eljutnak hozzá a szavaim és már nem dühös rám a történtekért.
Aprót rándulok, ahogy megérzem fogait a fülemen. Ami a leginkább meglep, hogy egyáltalán nem kellemetlen az érzés, sőt... Sőt! Meg kell köszörülnöm a torkomat, bár fogalmam sincs, mit akartam mondani, a közelsége ugyanis kitörölt minden szót a fejemből. Képtelen vagyok másra koncentrálni, mint arra, mennyire közel van hozzám, milyen borzongató a bőrömön érezni a leheletét, és vajon mit szólna hozzá, ha megérinteném. Mégsem teszem, az ölemben összekulcsolt kézzel üldögélek mellette és igyekszem megőrizni szilárd halmazállapotomat, nem cseppfolyóssá olvadni. Hamar bebizonyosodik azonban, hogy minden ellenállásom hiábavaló, amikor kibújik a felsőjéből és elém tárul meztelen bőrének látványa.
- Valami... valami jól esne - makogom, kétségbeesett próbálkozást téve rá, hogy nyelvemmel megnedvesítsem kiszáradt ajkaimat. Mielőtt azonban tovább próbálkozhatnék, testem öntudatlanul mozdul közelebb felé. Megtámaszkodom a combja mellett, tenyerem alatt besüpped a matrac, ahogy hozzá hajolva megtöröm köztünk a távot. Szám már vakon rátalál a szájára, hogy lágy, szomjas csókba fojtsam kívánatos ajkait.
- Talán nekem is át kéne...? - kezdek bele tétován, egyetlen pillantást vetve a ruhámra, de nem foglalkoztat túlzottan a gondolat. Elalszom én felöltözve is, nem mintha lenne mit átvennem. Nem is pazarlom hát tovább a szavakat, inkább visszahajolok ajkaihoz, hogy újabb szerető csókra hívhassam. Szabad kezem megpihentetem közben a térdén, majd szép lassan egyre feljebb tolom a combján, fel az oldalán, ujjhegyeimmel simogatva meztelen bőrét.
A következő pillanatban már eldöntöm az ágyon, fölé hajolva követem, ajkam szenvedélyesebb, hevesebb tempót diktál az övén. Tenyeremet szétbontom a mellkasán, majd egészen a nadrág pereméig lesiklik, ahogy lábam átvetve az övén fölé térdelek. Ez már egészen olyan, mintha letámadnám, a halk, erre figyelmeztető hangocskát azonban meglepően könnyedén ignorálom, míg lekötnek ízes ajkai. Semmivel sem törődöm, csak azzal, hogy duzzadtra csókoljuk egymás száját és élvezhessem cirógató tenyerem alatt fedetlen bőrét és kemény izmait. Lopva felpillantok rá, hogy láthassam a reakcióját. Nagyot kell nyelnem, ahogy pillantásunk találkozik.
Megülök az ölén, két kezemmel megkapaszkodom pólóm aljában. Zavartan gyűrögetem, s mintha mondani készülnék valamit, a megfelelő szavak után kutatok, végül azonban némán lehúzom magamról a felsőt, átrángatom a tarkómon és kifordítva a kezembe gyűröm.
- Tudnál esetleg... öhm... Van egy fölös pólód? - érdeklődöm a pólómba kapaszkodva. A szoba fényei vibrálnak rúnákkal borított testemen. Lapockáim szinte átvágják a bőrömet, ahogy macskásan domborítva lehajolok hozzá, félretéve a pólót, és a feje mellett letámaszkodva csókot szakítok az ajkáról.

♫ indescribable feelings ♫

Malec

Érzem, hogy kígyózik gerincem mentén a zavartság. Hiába vagyok bizonyos értelemben tapasztaltabb a kelleténél - e percben a legkevésbé sem érzem magam a helyzet magaslatán. A vállaink éppen csak össze-össze koccannak egy leplezett mozdulatnak köszönhetően, engem pedig felemészt a vágyódás, a sóvárgás, amit a testének hője vált ki belőlem. Nem kimondottan hűvös az éjszaka, mégis úgy érzem - ha ennyire közel van hozzám s nem érintem -,  fázom. Szeretném átkarolni, édesgetni, csábítani, cirógatni, de lefog a helyzet súlyossága, ami a fejünkre ül. Próbálok ezúttal is szavakkal újabb és újabb hidakat építeni szíveink közé, de mintha minden alkalommal elvágná az utam, épp mire elérem a már biztonságot nyújtó távolságot. Le kell kaparnom róla szemeim. Képtelen vagyok úgy végig nézni, hogy véget vet még ki sem bontakozó viszonyunknak, miközben a szívem ott pihen a tenyerében. Ő talán nem is tudja, talán nincs is jogom ilyet szavakba önteni, még gondolat formájában sem - de több ő nekem, mint akit holmi trófeának óhajtanék begyűjteni. Épp emiatt repedt meg a hegekkel borított madárkám mellkasomban, mikor megpillantottam első közös esténk után tenyerében a dobozt. Szembenézni a gondolatával, hogy többé nem röppennek pillangók, nem hízeleghetem körbe, nem bűvölhetem el mágiámmal - elcsendesít valamit odabenn, 'mi még ki sem teljesedhetett igazán.
Elérkezünk arra a pontra, amikor a csend beszél helyettünk. Az én lidércem neki súgja illúzióit, az ő lidérce velem cseveg helyette. Ostobaság. Sért, hogy képtelen vagyok újra neki lendülni és megküzdeni érte, elvégre én volnék a tapasztaltabb, a nagyobb életű, de egyszerűen lefogja mindenem a pillantása, a kijelentése, miszerint úgy érzi, mennie kellene. Morzsolgatom ajkaim. Meg kell küzdenem magammal, hogy ne üvöltsek érte, hogy varázslattal ne próbáljam visszafogni, de tudom jól - döntésem helyes. Ám, mielőtt hagynám beteljesedni mosolygós búcsúnkat, még szavakkal fegyverkezem. Megpróbálom lebirkózni határozottságát, 'mi elhagyásom mellett tette le voksát. Ostromolni próbálom az újabb falakat szíve körül, végül lemondóan felsóhajtva magam is megadom hát, amit kér. Útjára engedem! - Bele sem gondolva abba, hogy miféle kellemetlenségeket szülhet majd még kettőnk közé meg nem kezdett kapcsolatunk. Hiszen ő biztosan elkezdi majd ízlelgetni az életet, én pedig továbbra sem fogom vissza, sőt éppen miatta hajhászom majd jobban. Kellemetlen. Hét pokol!
Felegyenesedve pillantásom nem övé többé. Ennek egyszerű oka van, nem bírom elviselni a csalódottságot, amit azzal az ostoba számmal okoztam benne, őneki. Így finom csettintő mozdulattal játszom karjaimmal a levegőben, megkerülve őt, hogy visszatérhessek otthonomba, elengedve ezt. Vagy legalább is próbát tenni rá - mikor ujjai belemarnak felkaromba, ezzel teljes alakom megállítva és ezt nem csupán fizikailag értem. (Igen, a szívem is megakad egy pillanatra!) A gondolataim elillannak, mint megriasztott lepke tisztás, egyszerűen ledöbbenve engedelmeskedek akaratának, s hagyom, hogy annyira húzzon, vonjon, ahogyan jól eső számára.
- Alexander... - neve kiejtése soha korábban nem volt ennyire finomkodó, mint most. Hangom bár reszketeg, pillantásom sem a megszokott magabiztosságomról mesélő, mégis félszeg - bátorságot tükröz meglepettségem. Szemeim lefutnak karom mentén, elmosolyodom, mikor ujjai tenyerembe futnak bele, s összefésülve állapodnak meg. Vonásaim elengednek. Homályosulnak érzékszerveim. Mindaz nem számít, mit akar mondani - hacsak nem épp azt akarja közölni, hogy többé nem látna szívesen. E gondolat megszületésekor ugranak fel szemeim övéibe. Elveszek tükreiben. Túl mélyre pillantok bennük.
Néma helyzetemben megtorpanva hallgatom, hogyan próbálja menteni most ő a kapcsolatunk. Megkönnyebbülésemben ereszkednek vállaim, ajkaim elnyílnak, amint kiszabadul közülük sóhajom. Nedvesítek rózsaszínű puhaságaimon, tudom, szólnom kell. Egyik lábamról, a másikra helyezem a súlyt, kissé megdöntve fejem.
- Nem érdekel, hány emberrel nem voltál. - teszem nyilvánossá érzéseim, amikhez eddig is tartottam magam, beszélgetésünk kezdete óta. Hiába sokalltam le a gondolattól mennyire érintetlen, mennyire ártatlan és tiszta, ha álltak volna előttem a hozzá vezető sorban korábban, akkor is így gondolnám. Mosolyom szélesedik ujjai cirógatását érezve. Ekkor kapom két tenyerem közé övét, játszom bőrén, zongoráznak rajta ujjaim. Beszélnék, szólnék, vallanék én is, de nem hagy időt nekem. Újabb szavak, újabb cirógatása lelkemnek, szívem eddigi bíborja élénkebben fénylik most, mint valaha! Keze elengedi enyémeket, oldalamra vándorol tenyere. Lepillantok a pont felé, hol érint, s mire állam szegve szemeit keresném, már ajkaival találkoznak enyémek. Beleolvadok a csókjába. Finom, puha, kapaszkodók után kutat, s én szinte rögtön megadom neki. Amint elválnak ajkaink, belemosolygok a távolságba. Hallom kérdését, a fejem csóválva kuncogok.
- Ha most azt felelném... - igyekszem a válasszal, amennyire csak tüdőm, illetve pihegő testem egésze engedi, de megelőz és valami újabb ágyneműről beszél, mire újabb vigyorgást idéz arcomra. Olyan gyorsan történik minden, képtelen vagyok megszólalni, vagy elmondani én miképpen élem meg mindezt, mert újabb csókja elfeledteti az addig összeszedett gondolataim. Belesimulok a karjába, csípőjére vándorló tenyereimmel közelebb vonom magamhoz, mindezt nem élvezhetem sokáig, mert elindul a tető pereme felé. Kénytelen vagyok követni, ugyanis húz, von maga után.
- Úgy festek, mint aki elakar engedni? - kérdőn pillantok az oldalamon lévőre. Szemöldökeim persze összeszaladnak semmi jót nem sejtetően, de hagyom, had irányítsa a pillanatot. Irónja felbukkanásakor, csóválni kezdem a fejem. Nem mintha nem hinnék benne, meg az erejében, de azért a mozdulatom árulkodó, mennyivel szorosabban húzódom hozzá, amikor ráeszmélek, mire készül. Az ugrás pillanatában behunyom szemeim, ajkaim beharapva. Pár másodpercre szükségem van, ráeszméljek már odalenn vagyunk. - Mindig lenyűgözöl... - vonom fel jobb szemöldököm ívét, majd megengedem magamnak a luxust, hogy tenyerébe csúsztatva sajátom, kézen fogva vonjam magam után a teraszról befelé. Ahol nem is kell több, csupán egy csettintés tőlem, s máris gyertyafényes álomszoba terül elénk. Pillantásom árulkodó, cipőm orrával lesegítem magamról az egyiket, majd a másikat, intve állammal tegyen így ő is, majd amint elkészül vele, tovább vonom magam után, meg sem állva saját szentélyemig. - Ssssh ssshhh sssshhh. - hirtelen perdülök vele szembe, mutatóujjam ajkaira ragasztva - ezzel is jelezvén neki, hogy csillapodjon tiltakozása, ha születne benne és kövessen csak tovább. A hatalmas bordó szoba, hová vezetem - sajátom. Mosolyom árulkodó ellenben szemeim annál inkább. - Szóval... - csúsztatom nyakszirtjein kifelé vezetve ujjaim, hogy kabátja alá futtathassam kezeim, ezzel levezetve róla a fölösleges darabot - Oda fönn nem hagytad, hogy beszéljek... - amint sikerül lehámoznom róla, azzal együtt magamról is levetem enyém, kipakolva a kapott kincsem polcaim egyikére, egy darabig igazgatva a kincsen - mit tőle kaptam. Visszalépek felé, ha nem ütközöm tiltakozásba az ágyra terelgetem magam előtt, annak is a peremére. Amint ücsörög már, mellé telepedek magam is.
- Ha az aggaszt, hogy nem tudsz rólam túl sok mindent, megosztom veled a múltam minden darabját. Idővel. De ahogy te, úgy én sem tudok ám mindent rólad... - fejem oldalra billen, somolygósan nézek végig rajta, szemeim ragyognak (Nem, nem a csillám miatt!) - Nem akarlak elengedni, nem akarom, hogy ez, ami közöttünk van, amiatt érjen véget, ami a hátunk mögött van... - mosolyom tovább szélesedik, ha lehetséges - És sajnos nincs még egy ágyneműm. - vonok vállat, megjátszott szomorúságot színlelve, közben mellkasára csúsztatva tenyerem. Finom mozdulatom mindaddig simul vonalain, amíg tarkójára nem szökik tenyerem, hogy közelebb vonjam - illetve megtámasszam egy csók erejére, amivel minden továbbit elárulhatok neki. Ellentétben a kapott csókokkal, ez követelődzőbb, sóvárgásom jobban kifejezi, ám még idejében véget vetek neki.
- Szóval, hogy is volt az a dobozos történet? - arcom gyanakvóvá válik, leginkább olyan mimika rajzolódik fel szemeim köré, mintha nagyon törném a fejem és ez így is van, csak éppen az, ahogyan szemben helyet foglalva vele - kezeim szaladgálnak karjain, arcán, valahogy nem hárítanak odébb, hogy a kérdésemmel foglalkozzak. Jobbom tenyere arcperemén siklik végig, élvezem érinteni, mégis torkom köszörülve visszahúzom karjaim. Nem lehetek ennyire mohó! Ám mégis, tetszik, hogy talán játszadozhatok kissé vele, így megtámaszkodva tenyereimre, előre dőlök, ám a csóknak indított mozdulatból kihúzva magam, ajkaim füléhez simulnak, finoman beleharapva cimpájába, ha nem ugrik menten a plafonig. - Biztos, hogy nem kérsz valamit inni? - susogom, majd mint aki ártatlan, úgy pillantok rá, végül el róla. A következő percben pedig lehámozom magamról felsőmet - elvégre én, otthon vagyok. És későre jár. És aludni készülök. Khm, készülünk... igaz?

Megkönnyebbült mosollyal nyugtázom, hogy nem vette nagyon a szívére a megjegyzésem az italát illetően. Nemlegesen megrázom a fejem, jelezve, hogy felesleges ilyesmiken aggódnia, hiszen egyáltalán nem az a fontos, mivel lát vendégül - miatta jöttem, nem az ital miatt. Még mindig különös belegondolnom, hogy van valaki az életemben, aki arra késztet, hogy újra és újra kilépjek az Intézet ismerős falai közül. Mindig is a húgom volt az, aki gyűlölte a bezártságot - őt aztán semmivel sem lehetett a szobájában tartani, fiatalkori lázadásának legerősebb eszköze a féktelen szórakozás és az alvilági férfiak elcsábítása volt. A szüleim ki nem állhatták a vámpírokat, vérfarkasokat, tündéreket és egyéb vendégeket, akikkel Izzy hajlamos volt hazaállítani randizás címen. Milyen érdekes, hogy végül én, a legidősebb fiuk kötöttem ki egy boszorkánymester mellett - pont az, akiről senki nem feltételezte volna. Csakhogy Izzel ellentétben számomra ez nem holmi lázadás volt a szigorú, szülői elnyomás ellen, sem a szabadság, a normális élet iránti kétségbeesett vágy. Nem, az egyszerű és vegytiszta érzés hajtott, melyet talán még korai szerelemként definiálni.
Értem, mit mond, de érteni nem ugyanaz, mint érezni, hiába egyeznek a magánhangzók - amit az agyam befogad és parancsba kiad, azt a testem, de még a szívem sem képes követni. A válla égeti az enyémet, a közelsége megint összekuszál bennem mindent, és hiába tudom, hogy igaza van, hogy a múlt nem számít, amikor együtt vagyunk, nem befolyásolhatja a jelent, mégis van valami, amire Magnus nem gondol: jövőt nem lehet múlt nélkül építeni. Nem tervezhetek vele hosszú távon, amikor annyi mindent nem tudunk még egymásról, és nem oszthatjuk meg egymással az életünket, amíg ekkora a szakadék köztünk. Ha már együtt vagyunk, szeretném, ha működne, mert innen nincs visszaút - nem lehetünk újra barátok, ha rájöttünk, hogy ez az egész tévedés volt. Abba pedig belehalnék, ha soha többé nem láthatnám... Épp ezért igaza van abban, hogy nem kéne elrontani a jelent a jövő súlyos, gyötrő kétségeivel, de közben meg képtelen vagyok átadni magam neki, amíg ennyire forró és bizonytalan talajon lépkedünk.
Mi lesz, ha felbukkan még egy Camille? Képtelen lennék elviselni, hogy élhetnek olyanok, akik nálam sokkal többet tudnak róla, akik ismerik azon oldalát is, amelyet én már sosem fogok látni. Tizenhétezer, persze, rengeteg az én nullámhoz viszonyítva, de talán könnyebb lenne, ha többet tudnék róla, ha megosztaná velem az emlékeit. Azt hiszem, ez már tényleg a jövő zenéje, a következő lépcsőfok, ám előbb még azt kell meglépnünk, ami előtte van: hogy belevágjunk-e egyáltalán a folyamatba, vagy a lecke, amit el kéne sajátítanunk, túl sok és túl nagy kettőnknek.
Nyitom a szám, aztán becsukom végül. Gyűlölöm, hogy válasz nélkül hagyom, de képtelen vagyok szavakba önteni - félek, hogy vitát robbantanék ki, vagy hogy oktondiságommal elveszítem. A csend talán nem marhatja el mellőlem, vagy pont ez az, amibe bele fog fáradni? Mire rászánnám magam, hogy válaszoljak, újból megszólal. Meglep, milyen könnyen elenged azok után, hányszor állt elém, hogy még egyszer, még utoljára megpróbáljon hatni rám - a saját esküvőmet is beleértve. Nem mintha kéretném magam, és változtatna bármin is az, ha marasztal, de jól esett volna látni, hogy maradt még benne remény kettőnket illetően, és nem fáradt bele küzdeni. Úgy tűnik, besokallt a kétségektől, melyekkel fárasztottam - nem hibáztatom érte, pusztán csak bólintok, azon töprengve, mit kellett volna másként csinálnom, hogy ne jussunk el idáig. Az legalább megnyugvással tölt el, hogy nem haragban válunk el, hanem mosolyogva, neheztelés nélkül.
Akkor miért érzek gombócot a torkomban?
Már épp feltápászkodnék, mikor felém fordul. Hangja megállít, érdeklődve pillantok rá, az arcát kutatva várom, milyen gondolatokat szeretne megosztani velem. A csodálkozástól elnyílik az ajkam, íriszembe beszökik az a csillogás, amit a mellkasomban érzek, és egészen új árnyalatokat fest bele. Képtelen vagyok megszólalni, hiszen pontosan ez az a pár szó, amire egész életemben vágytam, még akkor is, amikor csak gyerek voltam, és ki tudja, ő a világ mely részén kalandozott. Akkor is, amikor először megpillantottam, amikor kétértelmű megjegyzéseivel elbizonytalanított, és azóta is állandóan - csak erre a néhány egyszerű szóra, erre a makulátlan gesztusra vágytam, és eldöntöttem, hogy ezt nem hagyhatom szó nélkül.
Most ébredtem csak rá, hogy mekkorát hibáztam.
Automatikusan követem a mozdulatait, ahogy feláll, én is talpra állok. Figyelem, hogyan kerül meg, várom a pillanatot, hogy közbe szóljak, de megijeszt, hogy túl késő lesz már, mire felocsúdok, ezért az utolsó pillanatban a karja után kapok, gyengéden, mégis ösztönös határozottsággal húzva vissza őt magam mellé.
- Várj, kérlek!
Szorosan tartom magam mellett, csak akkor lazulnak el az ujjaim a karján, ha sikerült megállítanom. Végigsimítok az alkarján, tenyerem az övébe bújtatva, finoman átkulcsolom a kézfejét. Tekintetem közben végig az arcát fürkészi, oda sem figyelve rá, mit művel a kezem.
- Magnus, én... ugyanígy érzek. Nem hazudok, megijeszt a múltad és azt kívánom, bárcsak a részévé válhatnék valahogy, de nem tudok. Most vagy itt, velem, és nem akarom ezt elveszíteni. Téged nem akarlak elveszíteni - javítom ki magam sietve, kihangsúlyozva, hogy nem számít a körítés, csak ő, az, aki, és az, amit nyújtani tud kettőnknek - azokra a dolgokra kell koncentrálnunk, amiket megváltoztathatunk. Az előélete és az exei nem tartoznak ide, még ha a szívem ezzel nem is ért egyet teljes mértékben. Majd megbarátkozik vele idővel. - Nem érdekel, hány emberrel voltál együtt. Most velem vagy.
Keresem a helyeslést, az egyetértést az arcán, bármit, ami meggyőz arról, hogy ezúttal jó úton járunk, mert így kell lennie. Hüvelykujjammal bárgyún cirógatom a kézfejét, és igyekszem összeszedni minden gondolatomat, hogy ezúttal ne hagyhassa el olyan hülyeség a számat, minthogy hazamegyek - csakis olyasmi, amit igazán akarok.
- Egész életemben küzdöttem, nem fogok pont rólunk lemondani. Nem adok fel valakit csak azért, mert nehéz választás.
Lecsúsznak a kezéről az ujjaim, ha engedi, hogy helyette a csípőjére vándorolva az oldalán pihenjenek meg. Érzem a teste melegét a tenyerem alatt, és ez az apró gesztus segít megbizonyosodni abban, hogy igazam van, tényleg nem szabad elengednem. Lehajolok hozzá, ajkaim puhán, félszegen érintik az övét lassú, lágy csókra hívva. Ha nem tol el magától, becéző ajkaim megsúgnak mindent, amit képtelen voltam szavakkal lefesteni neki.
- Szóval, maradhatok éjszakára? - suttogom a szájára, visszakanyarodva az eredeti kérdéshez, a probléma forrásához, s mielőtt még újból elindulna az ördögi kör, a szavába vágva folytatom. - Remélem, van egy plusz ágyneműd számomra...
Merthogy eldöntöttem: maradok. Bárki is ő, vagy bárki is volt a múltban, nem számít, mert itt van velem, és tudom, hogy érzi, amit én érzek. Ajkam újból rátalál az övére, hogy a csillagok alatt gyónhassam meg, mit érzek iránta. Nem érem be pusztán ennyivel, elindulok lefelé a tetőről, és az övtartó lyukakba kapaszkodva őt is magammal húzom, csípőjét az oldalamhoz szorítom.
- Kapaszkodj belém - kérem halkan, karom a dereka köré fonva. Kezemben már ott az irónom, megerősítve a fakulásnak indult rúnát, és ha megbízik bennem annyira, hogy eleget tegyen a kérésemnek, akkor szorosan magam mellett tartva, egyetlen nagy ugrással érkezünk le a teraszra. Épp eleget tétováztunk már, ideje kint hagyni a gondjainkat és odabent élvezni egymás társaságát - akár úgy, ahogy ő ábrándozott róla, akár csak beszélgetve szebb és könnyedebb témákról, rólunk, egymásról.

♫ run to you and 18+ ♫

Malec

I can't let you go

Nem véletlenül félti tőlem mindenki olyan erővel Alexandert, ahogyan az nem szégyen, hiszen mind tisztában vannak hírnevemmel. És a finomkodás, mint olyan - éppen nem tartozik erényeim közé. Legalábbis az, amit a külvilág tapasztal belőlem épp nem olyan finom ívű, mint ahogyan azt megpróbálom leközvetíteni. Hiszen minden mozdulatom, minden szavam egyetlen pontomból indul el. A bíbor függönybe bújt repedt, komótos, fáradhatatlan hajtóművemből, ami bejárva egész rendszerem minden létező pályámon érzékelteti velem, hogy mennyiben más most ez, mint az eddigiek. Hogy az érzelmeim puhasága miatt, mennyivel jobban kellene figyelnem arra, hogy gázoljak bele az ártatlan, s úgy tűnik tapasztalatlan büszke, nemes Lightwood életébe, akinek sorsát olyan sokan figyelik. Megértem, miért. Ha az én fogadott fiaim egyike volna, épp úgy - ha nem jobban óvnám egy olyasvalakitől, mint amilyen én vagyok. Egészen olyan a hasonlóság kettesünk között, mint a yin és a yang  egyszerű lefestett árnyalatlan tisztasága között. Ő a tiszta, 'kiben talán semmiféle sötét elmaszatolás nem keveredik. Ellenben én, aligha nem az  ő apró fénye egyetlen fehérlő ponton. Kár volna letagadnom, s meghazudnom magam! - Bár mindeddig nem érdekelt, miféle különbségek vannak beképzelve világunkba, mióta őt ismerem, ez megváltozott. Mint oly sok minden más is...
Elnyílnak ajkaim, épp kibicsaklani készül rajtuk, mennyire nem hiszem el, amit állít, mikor arcára végül őszintesége, hangjába igaza búvik, hogy levetkőzzön előttem. Halkan kuncogva megcsóválom fejem, majd elnézően felpillantok szemeibe. Az éjszakai fényekbe ragyogóbbak íriszei, mint korábban bármikor. Kisfiús vonásait ez alkalommal nem lelem. Azt látom, akit látni akarok. A férfit, aki meghódította a szívemet, s akit magam is csábítani óhajtok, mióta legelőször megpillanthattam. Lehajtom a fejem, majd hagyom kiszélesedni mosolyom.
- Sajnálom, azt hittem ízleni fog... - elfordítom fejem róla. Ott pattog tarkóm puhább szálain a rettegés, hogy korábbi utalgatása, beszélgetésünk kényesebb oldala elsodorja majd ezt a kellemesebb hangvitelt, mégis egy részem vágyódik utána, hogy többet tudhasson meg róla. Hiszen, ha nem ismerem meg a múltját, hogyan fogom megtudni, meddig mozoghatok kettesünk határvonalain belül?! Látom arckifejezését, mosolyom nem múlik.
Boldogságos hangulatunk azonban tova illan, mikor beszélni kezd és letisztázni kívánja az eddig gondosan eltakargatott múltjaink foltjait. Végig hallgatom, megküzdök magamban az egyre nagyobbra növekedő démonaimmal. Hiszen nem egy születik meg bennem, miután kitudódik mennyire ártatlan, s érintetlen vagy! Kényelmetlenül érzem magam a bőrömben. Talán soha korábban nem volt dolgom ennyire törékeny személyhez, így megfeszít a gondolata, hogy az én ujjaim érinthetik az ő lényét. Beleborzongok, mégis megpróbálok mosollyal arcomon megfelelő választ adni megdöbbenésemnek. Elvégre nem üldözném el őt, csak ezért. Viszont ebben a percben fordul a helyzetünk, hiszen ahogyan neki - nekem is kötelességem mostanra elmondani azt, hogy mennyien tették pecsétjüket testemre-lelkemre, esetleg szívemre. És a probléma talán innen kezdődhet, hiszen nem biztos, hogy tolerálni tudja majd mindazt, amiben nekem részem volt már. Elvégre bárhonnan nézem, ő még kölyök mellett mérve éveit.
Lenyelem nyelvem, mielőtt válaszadásba kezdenék. Nem segít rajtam, hogy közelebb húzódik hozzám. Megnehezíti számomra, hogy beszéljek. A közelsége megbolondít, elszívja józanságom. Fizikailag érzem a lázgőzt eluralkodni vénáim fölött, ahogy vállam véletlenül övéhez simul, s ő meg sem mozdul. Előre fordult fejjel ücsörgök. Képtelen vagyok ráemelni tekintetem. Talán szégyenkezem?!
Lelkes ismétlésére csak még kisebbre szeretnék zsugorodni. Azt kívánom, bár ne próbálnám számokkal elmondani, de késő. Mosolya, öröme lefesthetetlen, még Michelangelo számára is. Halkan, szinte csak motyogva fűzöm hozzá a valódi értékét múltam személyeinek és ahogy az várható, elismétlően pillant felém. Én továbbra sem nézek rá. Nem tudok! Hogyan történhet ez meg velem? Miért lettem ilyen gyenge?! Nedvesítek ajkaimon, képtelen vagyok a szemeibe nézni, mégis belekapaszkodom kettesünk lehetőségeibe, megpróbálom megértetni vele, hogy mindez nem fontos, hiszen a hátunk mögött van!
Szemem sarkából látom, hogy az utált italért nyúl és fenékig meghajtja. Fészkelődöm kínomban, mikor köhögőgörcsbe torkollik igyekezete, hogy az alkohol elfedje előlem érzéseit. Nincs tapasztalatom erre a helyzetre vonatkozóan. Hiszen soha korábban megélt érzések lángolnak bennem iránta, s ha ezt elveszítem eddigi hanyag életem miatt, megőrülök. Igen, biztosan! - Vagy nem, de jobb nem lesz utána sem. Bólogatok egészen aprókat, várok türelemmel miután gyógyítani próbálom szavaimmal a friss sebeinket.
- Kérlek,.. -  próbálom megállítani őt és talán vele együtt saját felkorbácsolt lelkem is igyekszem lecsillapítani - Vagyok, aki vagyok, te vagy, aki. Átéltük, amit átéltünk. Ettől függetlenül most ez a jelenünk... - magam elé beszélek, továbbra is csak félve - lopva pillantok felé. Hiába érzem hibásnak magam, mégis tudom, hogy nem ostorozhatom magam emiatt. Mert, ha nem lesz képes elfogadni azt, amit én jelentek, akkor valóban lehetetlen, hogy kettőnk világai összesimuljanak. Nevem kiejtésekor végre elég erőt merítek hangjából, hogy rápillantsak, bár habozom, legalább megteszem. Elszámolom a távolságot, ugyanis égetően közel találom szemben magam vele. Látom minden érzelmének lenyomatát, ez pedig nem könnyíti meg, hogy csontjaim ne rezignáljanak folyamatosan. Főként, miután elszavalja mit gondol most.
- Az első perctől kezdve látványosan... - magamra erőltetek egy mosolyt, habár nem tudnám megmondani pontosan kinek szól. Íriszeiben lubickolok, lemondást látok arcán, úgy enyémre is átszökik az érzelem. Ajkaim elnyílnak többszöri alkalommal, még sem jön ki rajtuk hang. Nem küzd meg érte bennem semmi sem. Leginkább elfogadást élek át. És ez savanyít lelkemen, érzem, hogyan fakul meg. Folytatását hallva elfordítom fejem, lehajtom azt. Vállat ejtek alig észrevehetően. - Igen, így van... - többre nem futja belőlem. Úgy érzem a vékony, aprócska melegség, ami megadatott eddigi találkozásaink során, most végleg elillan kettőnkből. A zsebemben meglapuló apró ajándék sem vigasztal, persze vissza adni nem készülök. Amint kijelenti, hogy mennie kellene, felpillantok, bele egyenesen a szemeibe. Türelemmel, megértéssel, mégis kételkedve.
- Ha menni akarsz, akkor menj. - barátságos mosollyal nézem meg magamnak arcát, majd elgondolkodva futtatom végig alakján pillantásom, félmosollyal arcomon. Nem mondhatom meg, hogyan érezzen, s nem is erőszakolhatom rá, amit érzek. Mégis úgy érzem, legalább meg kell próbálnom megküzdeni azért, hogy ne érjen ilyen csúfosan véget, ami ilyen fontos, s becsben tartott számomra. - De... - nyökögöm halkan, törzsemmel felé fordulva szemeimmel arcát fürkészve - Szeretném, ha tudnád, hogy... - nedvesítek cserepesre száradó ajkaimon, majd lepillantok közénk, mielőtt folytatnám - Ha más körülmények között találkozunk, vagy csak ha háromszáznyolcvan évvel ezelőtt ismerlek meg,... - biccentem oldalra a fejem kissé talán lemondva arról, hogy érdekelheti, igazat mondok-e vagy sem, pedig azoknak a szemeknek sosem hazudnék - Soha nem lett volna egyetlen másik sem, mert olyan mint ez... - mutogatok jobbommal közöttünk - ...nincs egyetlen életben sem több, mint egy. - ajkaim felhúzva mosolyodom el, majd állát megérintem alulról, mintha ezzel fejét akarnám szegni, hogy ne búslakodjon. A következő percben már felállok, hiszen nincs szükség további ücsörgésre, ha úgy érezzük nincs tovább. Ő osonhat a dolgára, úgy magam is. Legvalószínűbben újabb poharak társaságáért nyújtózom el, ha magamra hagy.
Mosolyogva kerülöm meg, indulva a lakás felé. Nem akarom, hogy azt érezze hibáztatom, hiszen nem! Megértem, amiért ez sok. Hogy én vagyok sok, vagy... éppen kevés... Halkan még dalolok is! Mit tehetnék? Döfjek karót a szívembe, vagy vessem le magam? Attól még nem törlöm el a múltam szemedben, igaz?

Warlock - mégis mennyi megvetést képes magába sűríteni egyetlen szó! Mióta ismerem őt és látom, hogyan élezik rajta mások a nyelvüket, tudatosan figyelek rá, hogy velünk ez ne fordulhasson elő. Hogy az én gőgöm, a hírhedt nephilim felsőbbrendűség, ne fordíthasson egymás ellen minket. Mert nem számít, annyira mindegy, mi ő! Ha árnyvadász lenne, akkor sem éreznék másként, habár kár lenne tagadni, hogy Magnus báját és lényét pontosan az adja, aki - nevezzük boszorkánymesternek, warlocknak, vagy egyszerűen csak élőnek. Nem a démonvér határozza meg, hanem sokkal inkább az, ami azt pumpálja. Bár tény és való, az aranysárga macskaszemekben van valami borzongatóan izgató.
Érzékelem a téma kínosságát, habár a receptoraim általában tompábbak másokénál, ha az érzelmekről van szó, attól még nagyon is átlátom a helyzetet. Kellemetlen számára a téma, ezt megértem, én sem szívesen feszegetek ilyen dolgokat, de ha már belecsippentettünk, igenis illik rendesen kivesézni azt! Fontosnak tartom az alaposságot, a maximalizmust - persze, megtehetnénk, hogy a szőnyeg alá söpörjük a dolgokat, de mégis minek? Gyáva dolog, és később úgyis utat tör magának, sokkal nagyobbat robbanva, mintha most nyugodtan és felnőttek módjára kibeszélnénk. Jobb eloszlatni minden kétséget, mert az a fajta fiú vagyok, aki képes hónapokig rágni magát rajtuk, ha nem mer teret adni nekik.
- Nem, dehogy, ez... remek - Nehéz eldönteni, szépítem vagy torzítom-e a valóságot, az ital ugyanis tényleg borzasztó. Az alkohol elemi erővel marja végig a torkomat, testem nem szokott hozzá fullasztó erejéhez. Hosszasan égeti a gyomromat, gőze percekkel a korty után is kísért még. Nem szeretném, ha Magnus magára venné, és azt sem akarom, hogy tovább erősödjön benne az ártatlanságomról és a tapasztalatlanságomról szőtt kép; nem akarom tovább mélyíteni a szakadékot kettőnk között. Az igazság azonban végül csak felbugyog belőlem. - Tényleg utálom.
Derűs, bocsánatkérő pillantással kutatom az arcát, hogy tudassam vele, nem ellene szól, és remélem, ért engem annyira, hogy nem veszi magára. Nem adom fel, hogy a világa részesévé váljak - talán valami édesebbet legközelebb... Aztán már nem nézek rá többet, hagyom, hogy még több igazság pattanjon le ajkaimról, mintha eljött volna a gyónás ideje. Érdekes módon megkönnyebbül a lelkem, amiért nem kell tovább szerepet játszanom. Jól esett feltárni előtte a múltamat és a titkaimat, egyedül már csak attól kell rettegnem, hogyan reagál minderre. Annyi bizonyos, hogy nem akarom látni, épp elég lesz megbirkóznom azokkal az érzelmekkel, melyeket a hangjából kihallok. Összepréselem az ajkaimat, az orromon át szívom be jó mélyre a levegőt, szemeimet behunyva lépek rá a pengeélre. Táncoljunk!
Válaszát hallva érdeklődve kapom rá a pillantásom. Mosolyogsz? Miért mosolyogsz? Megnyugtat ugyan, hogy nem látom rajta a színtiszta menekülési ösztönt, ugyanakkor szavai még nem oldják fel bennem teljesen a feszültséget. Fejünk felett ugyanúgy lebeg tovább az a bizonyos kard, a kimondatlan kérdések mázsás súllyal nehezednek rám. Képtelen vagyok eldönteni, hogy jó vagy rossz dolog-e kettőnkre nézve az, ha innentől másként kell kezelnie. Talán pont most kerültek a helyükre a dolgok? Értőn bólogatok, tekintetem visszavándorol az ölemben heverő kezemre. Úgy kerülgetjük egymás pillantását, mint a szélviharban táncoló falevelek - ha kívülről látnám magunkat, mulattatna ez a csetlés-botlás.
Hálás vagyok, jól esik azt hallanom, hogy semmi baj velem. Bárcsak a családom is elismételné ugyanezt! Ha tőlük is megkaphatnám a bizonyosságot, hogy az ember, aki vagyok, lehet ugyanaz a személy, mint akivé elvárják, hogy váljak, akkor több kérésem nem is lenne az Angyaltól.
Megunom egymás kerülgetését, kezemet letámasztva közelebb húzódom hozzá, majd odahúzom magam mellé a poharamat is. Épp csak egy métert csusszantam odébb, annyit közeledve felé, hogy a hűvös, esti levegőn túl is érezzem a közelségét, a teste melegét. Vállunk összeérhetne, ha kicsivel közelebb dőlne - én nem töröm meg a távot.
- Tizenhét! - kapom fel a fejem, a kelleténél jóval lelkesebben. Tizenhét, az majdnem annyi, mint amit Jace szedett össze az elmúlt tizennyolc évben. Tizenhét, ezzel még meg lehet birkózni. Tizenhét és nulla, nem áthidalhatatlan távolság, épp csak egy nagy, vakmerő ugrás! Halk motyogását hallva azonban lefagy a mosoly az arcomról, őszinte döbbenet ül ki a vonásaimra. Kerek szemekkel bámulok Magnusra, mintha nem hallottam volna jól, amit mondott. - ...ezer? Tizenhétezer?
Fejben rögtön osztogatni kezdem, hogy az ismert évek tekintetében az vajon hány hét/szeretőre jön ki, de a végeredmény csak még jobban lesokkol. Tizenhétezer? Tizenhétezer! Hogy az ördögbe kéne lepipálnom tizenhétezer ismeretlen emléket? Csak tizenhatezer-kilencszázkilencvenkilenc - emlékeztet egy kárörvendő, belső hangocska. - Camille-t ismered.
Megragadom az italomat és egyetlen kortyra felhajtom. Nem érdekel, hogy utána csúfos köhögőgörcs kap el, kézfejemmel megtörlöm az ajkaimat és hagyom, hogy az alkohol elmarjon minden gyötrő gondolatot.
- Igen, velem... és tizenhétezer másik emlékkel - köhintem, mereven magam elé bámulva. Próbálom feldolgozni a szavait, megértetni magammal, hogy ez mind nem számít, csak az a lényeg, hogy ő itt van velem... mégsem megy. Egyszerűen képtelen vagyok túllépni a szakadékon, mely tizenhétezer emlék szélességével nyújtózkodik kettőnk közt. Mi újat mutathatnék valakinek, akit már tizenhétezren megelőztek? Én, akinek egyetlen érdekházasság sem jött össze?
- Magnus - megköszörülöm a torkomat, némi nyugalmat erőltetve vadul cikázó gondolataim közé. Nyelvemmel megnedvesítem kiszáradt ajkaimat. -, nem gondolod, hogy mi ketten túlságosan... különbözünk?
Erőt veszek magamon és végre ráemelem a tekintetem. Az arca közelebb van, mint legutóbb, így végre úgy érzem, többet láthatok belőle. Próbálom leolvasni az érzelmeket az arcáról, de elbukom, túlságosan lekötnek a saját őrjöngő, üvöltő gondolataim. Menj innét, menj el, mégis mit gondoltál, mi a fenét csinálsz itt, vele?
- Teljesen különböző világból származunk. Más... évszázadból - a fenébe is! Csak engem rémiszt ez meg ennyire? Mély levegőt véve leteszem magam mellé a poharat. Az a halk, gonosz hangocska tovább kérlel, hogy meneküljek. Kezdem megadni magam neki. - Nézd, talán... haza kéne mennem.
Nem akarom megbántani sem őt, sem magamat, márpedig ha ebbe belevágunk... végződhetne ez egyáltalán máshogy, mint kudarccal? Hinni akarok benne, hogy igen, de megriaszt, mennyire különbözünk, mennyi mindenről lemaradtam, kimaradtam az életéből - és ami a legjobban megijeszt, hogy az én rövid életem nem lesz elég arra, hogy behozzam ezt a lemaradást. Ha majd tíz, húsz, ötven, hetven év múlva meghalok, az ő élete ugyanúgy pereg majd tovább, és az, ami engem megváltott és feloldozott, számára csak egy lesz a számtalan emlékei közül. Tizenhétezer-egy leszek, pedig számomra ő az Egyetlen, és akkor is ő maradna, ha ezer évig élhetnék. Ha újrakezdhetném.
Minden, egyszerűen minden ellenünk szól, mégsem mozdulok, mert a szívem az összes intő jel ellenére maradni akar.
Téged akar.
És a tiéd?

♫ go ahead and show me ♫

Malec

It was all in the past

Hirtelen egy ártatlan kijelentés beleszippant bennünket a kapcsolatunk egy olyan területére, amire talán még egyikünk szíve, lelke, egésze - sem áll készen. Tapasztalat. Egy szó csupán, hiszen sosem igazán a múltunkból építkezünk. Mindig a jelenre koncentrálunk. Én képes vagyok a hátam mögé utasítani mindazt, 'mit már leéltem és valószínűséggel egy nap, majd ő is készen áll erre. De hogy az a nap, éppen e pillanatba költözik-e, az nem valószínű. Tudván, mennyire zárkózott, mennyire finoman mívelt körvonalakkal rendelkezett eddigi élete során, nem tudom kitapogatni vakon, hogy a kettesünkre milyen befolyással lehet az, amit átélt. Vagy éppen az, amit nem. Tökéletességén feltűnhetnek olyan foltok, apró sebek, mik eddig takargatva voltak a világ elől, talán előlem is. Ez pedig annyira törékennyé teszi, mit félek érinteni. A bizonytalanságom elönti vénáim, e percben csak abból táplálkozom. Hallva szavait meg kell küzdenem a démonaimmal. Hiszen épp elég vádat nyeltem már az árnyvadászok soraiból, Alexander előtt s most után is. Jól tudom, hová sorolnak engem, - ő mégis, ennek ellenére is képes belesimulni a karjaimba, hát mi a kérdés, mondd?
Szemöldökeim kérdőn szaladnak össze, mikor élénk tiltakozásba kezd a Lydiával való kapcsolatuk kicsomagolásában. Nem mintha jogom lenne hozzá, hogy számon kérjem, igyekszem erről biztosítani. De a következő szavai kibillentenek egyensúlyérzésemből, úgy érzem alább merülök. Érthetetlenséget próbálok beleerőszakolni abba, ami tisztulni látszik előttem. Lydiát említette egyként, az újszerű dolog előtt. A kirakós darabjai lassan helyére kerülnek, én pedig tartok tőle nem állok készen rá, hogy szembekerüljek a teljes képpel. Annak ellenére, hogy közelebb és még közelebb kerülök hozzá. Bólogatásom heves, ellenben szavak nem bicsaklanak ki ajkaimon keresztül, csupán érthetetlen, összegabalyodott szótagok, mikre nem rest visszakérdezni.
- Ez... - sziszegek fel rögvest a szó után, majd elfordítom fejem. Tekintetem képtelen lennék ráemelni. Soha korábban -ami az én éveimet nézve elég súlyos- átélt zavarba taszít bele. Elkerültem a kellemetlen beismerést a közös együtt-alvás végkimenetele miatt, erre fel most olyan pályára hárítom édes kettesünket, amit talán alig felépített fellegvára bíbor motorjainknak, még el sem bír. Lehettem volna őszinte, megmondhattam volna, hogy attól félek, nem bírnék magammal. De nem! És most ide-oda szaladgáló tekintettel bámulom a város fényeit. Kapóra jön, úgy vélem mindkettőnknek, hogy a ragyogó sziporkákról beszélünk pár szót, mielőtt újabb célzata érkezne annak, hogy korábbi témánk még a legkevésbé sem záródott le, ahogy azt én reméltem.
Szemem sarkából észlelem, hogy kerülő válaszomat hallva felkeltem érdeklődését s azonnal felém fordítja fejét. Reszketegen reagálok, mégis megacélozom belső vázam, hogy magabiztosságot színleljek. Eljátszva, kérdésének utalócélzata nem került figyelmem elé. Ez hazugság. Az első talán? Így mégis hogyan építkezhetnénk mi együtt? Bár tudnám, hogy gyönyörűre faragott tested szövetei alatt megbúvó lelked elbírná-e a valóságot múltamról s a benne ólálkodó emlékek lábnyomairól. Bár tudnám, hogy szíved bíborja belerepedne-e abba, ha kitárnám elébe enyémnek vérző sebeit.
Előkerülnek az italok apró fénylő pontjaim felbukkanása után, majd apránként kortyolom, 'míg szemlátomást Alexander többet szív belőle fel. Az arcára ülő fintor, amit eleinte ügyesen akar elbújtatni árulkodó, de nem ez az, amiből rájövök nem ízleli azt. Inkább a szavai. Utóbbiak mosolyt csalnak arcomra, elcsodálva figyelve arcának játékát.
- Utálod... - rekedtes hangon jelentem ki előre fordítva tekintetem párhuzamban fejemmel. Távol ül tőlem, mégis érzem hőjét. Égeti a bőröm. A puszta jelenléte végig pattogtatja gerincem mentén azokat a bizonyos szikrákat, most mégis képtelenség ül a fejemre. Attól tartok eltávolodik tőlem, a fizikai helyzetünktől függetlenül is. Kérdésem felbukik, nem tudom magamban tartani. Úgy érzem, ha nem beszélünk róla, olyasmi történhet, ami csak tovább rombolja mindazt, amibe most belecsöppentünk.
De válasz nem érkezik. Szemeim rajta hagyom. Figyelem, miközben ivódik önmagával. Látom, hogy ajkai szavakat formálnak, de a hang nem érkezik társként és ez többet elmond, bármilyen válasznál. Ekkor elképedve fordulok vissza korábbi helyzetembe, hogy elnyújtózva a magam mellé rakott pohárért, fenékig felhajtsam az italom. Az alkohol talán segédkezet nyújthat e helyzetben. Az idegeim és az érzéseim ugyanis nem sietnek segítségemre.
Lenyelem a poharat is kis híján, mikor végül megszólal. Arra számítok, hogy közli velem, hogy mennie kell, vagy hogy inkább hagyjam magára, de a szavai végül simogatni kezdik felborzolt kedélyeim. Kételkedő, értetlen arcom felváltja valami aggodalmas gyengédség. Lágyulnak vonásaim meghallgatva a miértjeit, főként, amint eléri azt a pontot, ahol már engem említ. Kiszélesedik mosolyom, tekintetem továbbra is őt pásztázza.
- Nincs veled semmi baj. Épp csak, olyan ártatlanná tesz téged mindez... - vontatottan előre fordulok. Amint kimondom arcizmaim megfeszülnek. Olyan ártatlan vagy, én pedig annyira mocskos. Mégis, hogyan találkozhatnak világaink ilyen finoman?
- Ha akarod, ha nem, te más vagy. Mindig más leszel, én pedig nem foglak tudni úgy kezelni, mintha nem lennél az. - nyelnem kell. Hol rá pillantok, hol el róla. Többségében el róla. A zavarom nem mulandó, főként miután megérkezik a váratlan fordulat s a reflektorfény rám irányul. A hangjában kiéleződő fakóságból tudom, nem beszélhetek úgy, mintha egy barátommal tenném.
- Alexander, én évszázadokon keresztül éltem. Férfiak, nők, vámpírok, vérfarkasok, tündérek,... Ha tudni akarod, tizenhét.... - nem bírok rápillantani, ahogy befejezni sem a valós számot. Még is úgy érzem nem fair, így halkan motyogva hozzáfésülöm.  -...ezer. - Egyszerűen -ahogy soha korábban- szégyellni kezdem magam azért, amiért ilyen helyzetbe hoztam magam valaki előtt, aki ennyire fontossá vált számomra. Pár pillanat szükséges, hogy szólni bírjak. - Mindez a múltam része. Nem fogok tudni változtatni ezen, ahogyan te sem. De ha már így alakult, hozzuk ki belőle a legjobbat, nem igaz? Itt vagyunk, itt vagyok veled. - hangom előzékenyen járja be az éjszakát, közben felé fordulok. Halovány, bizakodó mosollyal próbálom megértetni vele, hogy bár a múltunk miatt különbözőek vagyunk, a jelenünk összekapcsolódik és eleven. Annyira eleven! Kérlek, ne kérd, hogy emiatt elengedjelek!

Bár képesek lennénk szavak nélkül kommunikálni! Pontosan azért léteznek a gondolatok és az érzelmek, mert képtelenség őket szavakba önteni. Csupán gondolni lehet, meg érezni, de beszélni róluk egyedül kerülőutakhoz és félreértésekhez vezet. Mint most. Itt áll velem szemben, én is érzek, ő is érez, talán mindkettőnk fejében ugyanaz jár, a szavaink mégsem jutnak el a másikhoz, mintha vakon kergetnék egymást. Annyira szeretném, ha tudná, hogy ő tökéletes, talán túlságosan is jó hozzám, és a baj velem van, a tapasztalatlanságommal, azzal, hogy az Intézetbe zárva nőttem fel, egy burokban, és fogalmam sincs, hogyan fest a külvilág. Szeretném, ha többet elárulna magáról, az életéről, a múltjáról, mert részese akarok lenni mindennek, ki akarom sajátítani minden egyes porcikáját és szegmensét, amihez a múltja is ugyanúgy hozzá tartozik. Mégsem szólok semmit, csak csendben álldogálok és keresem a kezdő hangot, az első szót, amivel felvezethetném mindezt.
- Nem, nem... - tiltakozom, bár magam sem értem, pontosan mire. - Lydia meg én nem... Arra céloztam, hogy a mi kapcsolatunk nem igazán nevezhető kapcsolatnak - mentegetőzöm tovább, habár már teljesen belekavarodtam, miért is hoztam fel Lydiát. Nem épp azt akarom palástolni, mennyire kezdő vagyok hozzá képest? Akkor nem kéne az egyetlen exemet lehúzni erről a csúf, szégyentelenül rövid listáról. Mégis úgy éreztem, korrektnek kell lennem; Magnusnak tudnia kell, hogy amit iránta érzek, tényleg új - teljesen ismeretlen terep.
- Te meg én? - mohón csapok le a szavaira, hátha megértem, pontosan mire gondol, mi járhat a fejében. Talán ő is azt próbálja megfogalmazni, mi van köztünk? Vagy épp a különbözőségeinkre igyekszik felhívni a figyelmet? Megőrjít ez a rengeteg kétely! Annyival egyszerűbb lenne félresöpörni minden bizonytalanságot, és addig csókolni őt, míg megszűnik körülöttünk az egész világ, csak ő marad és én, és a legszebb közös nyelv, amit két ember beszélhet. Épp ezért próbálom terelni a témát kapcsolatunk kínos mibenlétéről a csillagok felé, ha már úgy lenyűgöztek szikrázó foltjaikkal, hátha beragyogják előttünk az utat és megkímélnek minket attól, hogy tovább feszegessük, ami talán végleg szétszakíthat minket.
Egyből felkapom a fejem válasza egyszerűségén, s mégis kuszaságán. Nem lehet, hogy nem értette finom célzásomat az előttem lévőket illetően, ahhoz túl merészen bújt ki a válaszadás alól, és ez rögtön felpiszkálja a bennem szunnyadó gyanakvást. Hány szeretőről lehet szó, ha nem meri őket előttem felvállalni? Még nem késő, csak hagyd elúszni, bíztatom magam, pedig már érzem a kérdések ízét a nyelvem hegyén, készen rá, hogy lepattanjanak onnan, megsebezve mindkettőnket. Mennyi? Mennyi emlékkel kell megversengnem?
Pont jókor jön az ital, szomjasan kortyolok bele, hogy féken tartsam a kérdéseimet. Már az első korty végigmarja a torkomat, szemem könnybe lábad, nehezemre esik elfojtani a köhögésemet. Nem szoktam hozzá az erős italokhoz, meg úgy egyáltalán az italokhoz, de az kéne még, hogy ennyire zöldfülűnek tűnjek előtte! Jó nagy kortyokban gurítom le a pohár tartalmának negyedét, s a lehető leghalványabb fintorral az arcomon mosolygok Magnusra.
- Sszh... Ez... Ez jó!
Azért jó messzire teszem magamtól a poharat, nehogy még egyszer felé találjak nyúlni, és a számat is megtörlöm, megpróbálván eltűntetni ajkaimról a kesernyés utóízt. Ekkor ér a kérdése, mely arra késztet, hogy ujjaim újból az ital után kutassanak, egyetlen mentsvárként. Mégsem húzom vissza magamhoz, ahogy válasz sem érkezik. Újra és újra belekezdek a megfelelő szavak formálásába, egyetlen hang sem jön ki azonban a torkomon, így hát szégyenkezve lesütöm a szemem és a hallgatást választom. A közénk beálló csend többet mond annál, mint amit magamtól összemakoghatnék. Felesleges lenne füllentenem vagy mentegetőznöm, már úgyis tudja. Tudja, tudja, tudja; kántálja egyre vadabbul a szívem. Az Angyalra, rájött!
Nem merek ránézni, még csak nem is a csillagokat bámulom; kiszemelek egy pontot magam előtt, karomat felhúzott térdemre támasztom, és csak pislogok. Várok valamire, magam sem tudom, mire; talán hogy nevetni kezdjen, lelépjen, vagy bepánikoljon. Hogy faggatózzon, értetlenkedjen, vagy megnyugtasson. Vagy egyszerűen csak időt adok magamnak, hogy összeszedjem a bátorságomat és úgy válaszolhassak, hogy hangom ne tükrözze a szégyent, amit érzek.
- Nem igazán volt időm egy rendes kapcsolatra... - Nem, ez így nem igaz. Nem akarok mentegetőzni. - Sem lehetőségem. Nem akartam azt érezni, hogy valami baj van velem, amiért... ilyen vagyok. A Klávé nem nézi túl jó szemmel a hozzám hasonlókat, és úgy nőttem fel, hogy tudtam, sosem kaphatom meg, amit igazán szeretnék. Egy olyan zárt közösségben, mint az Intézet... Aztán jöttél te.
Magyarázatom sóhajba fullad, tétován legyintek felé, mintha nem lenne egyértelmű, hogy itt van. Hangom cseppet sem tükröz megrovást, sőt, már-már hálás egy kicsit, hisz még ha eleinte tiltakoztam is, végül Magnus volt az, aki kirángatott a burokból. Miatta mertem felvállalni azt, aki vagyok.
- Nem akarom, hogy másként kezelj emiatt, mint eddig. Még ha ez kicsit furcsa is...
Már hogy ne lenne az! Végre ráemelem össze-vissza kalandozó tekintetem, biztos pontként nyugtatom rajta néhány egészen rövid pillanatig, hogy aztán pillantásom az égbolt fogságába essen. Megtámaszkodom magam mögött és igyekszem felkészülni: most szembe kell néznünk azzal, mégis mekkora a szakadék köztünk.
- Veled mi a helyzet? Gondolom, voltak páran előttem...
Igyekszem természetesnek tűnni, mégis átkozom magam, mert sokkal több féltékenységet sikerült belesűrítenem ebbe az egyetlen, ártatlan kérdésbe, mint amennyire szükségem lett volna. Kérlek, csak légy őszinte velem - ne kímélj, el fogom bírni!
Talán.

♫ million reasons ♫

Malec

We touch I feel a rush

Nem valami okos dolog magyarázat nélkül hagyni valakit, akinek korábbi életével, s annak rejtettebb fejezeteivel nem vagyunk teljességgel tisztában. Amint elhúzódom a csókból, s jelét adom értetlenségemnek, már-már közönyösségnek csúfolható köntösben téve, megpillantom a riadt arcszerkezetet és a hozzátársuló kiegyenesedő gerinc vonalat, már tudom, hogy ostobaság a részemről bármit belemagyarázni az ártalmatlan kijelentésébe. Ennek ellenére, úgy érzem tisztázatlan dolgok ólálkodnak körülöttünk, amik még leránthatják a leplet kettesünk kristálytiszta jelen helyzetéről. Gondolván itt arra, - hogy bár Alexander szándékai, miszerint az otthonomban hajtaná álomra a fejét, valóban lehetnek mindössze kötődésből, vagy gyermeteg kíváncsiságból az élményre való hajlamosságát tekintve, ellenben figyelembe kellene vennie azt is, hogy ebben a kapcsolatban ketten mozgolódunk. S, amíg ő talán szilárd ellenállást képes mutatni a kapcsolatunk következő szintre emelését tekintve, addig bennem, az én érzéseimben és ösztöneimben, még csalódhat. Csalódhatunk mindketten...
- Alexander... - le kell sütnöm tekintetem és tovább növelni a távolságot közöttünk. A kényelmetlen bizsergetés gerincem mentén csigolyánként mar belém, eközben folyamatosan vöröslik arcom. Szinte érzem, mennyire lángol. Én és a zavarodottság? Hiszen közünk nincs egymáshoz, hogy hozod ki belőlem? Ujjaim játszani kezdenek, beszélnem kell tudom. Mondanom kell valamit, pár apró szótagot, mivel kérdőbe formálódó ábrázatodnak megfelelő válasszal szolgálhatok. Nyelnem kell. Sokszor. Nedvesítenem ajkaimon. Beleszédülök a látványba. Képtelen vagyok elviselni, mikor így nézel rám... Ajkaim vékony vonallá formálom, morzsolgatom. Képtelen vagyok a szemeibe nézni. El kell fordítanom a tekintetem. Borzasztó nehezemre esik összekaparni gondolataimat, miközben arcán annyi kérdés villan fel. Tudom, vagy legalábbis sejtem, mit gondol most arról, mitől intem tova - emiatt pedig rosszul érzem magam. Bánt, hogy a saját képtelenségem kivetülése miatt ostorozhatja magát, de hogy mondhatnám el, hogy félek, elveszítelek?
Magatehetetlenül helyezgetem súlyom egyik lábamról a másikra, mikor az Angyalra, végre megszólal. Tekintetem rögtön övé, vele minden figyelmem is. Megdermedve fókuszálok rá. Vállamra simuló tenyerére pillantok, majd annak útján szemeibe érkezem. Kérdőn, mégis türelemmel hallgatom. Csendessége megrémít, de ahogy a folytatást sikerül kipréselnie magából ajkaim elnyílnak. Egyszerre akarok tova illanni, amiért félreértésbe sodrom magammal és magyarázni, hogy mennyire téved. Lydia nevének felbukkanásakor szemeim résnyire szűkülnek, fejem kissé hátrabillen. Meglepett mosoly költözik arcomra. Értem én, hogy azzal a nővel simultak majdnem a házasság szent kötelékébe, de azt gondoltam, úgy tudtam, vele csak éppen megismerték egymást.
- Miért feltételezed, hogy azt gondolom Lydia és te..? Úgy tudtam, alig az esküvő előtt ismerkedtetek össze. Nem mintha ítélkeznék... - mosoly és értetlenség egyszerre sejlik fel arcomra, szemeim árulkodnak, mennyi kérdésem támad efelől. - Félreértettél. Én csak nem tudom, hogy te... te meg én... - elakad a hangom, elkap a bizonytalanság, miközben nézem arcát. Valószínűleg enyémre is kiül, mert bár nem akarok bántó lenni, jobb szeretném tudni, hogy ő miképpen áll ezen téren, s hogyan viszonyul a kapcsolatokhoz. Ha volt már benne része. Biztosan. Nem lehet, hogy ennyire új legyen még neki. Nem lehet, hogy velem legyen az első ez neki. Olyan törékeny vagy, hát hogyan formálhatnának az én mohó kezeim  tovább?
- Ezt kérned sem kell, ha már itt vagyunk. - a jól megszokott somolygásom veszem elő, miközben nézem őt. Hiába, ha mosolygással színlelem valódi kétségbeesésem, hát legyen így. A legkényelmesebb, legbiztosabb takaróm hívom elő. Belesimulok annak rejtekébe, s megpróbálom addig hárítani az elkerülhetetlen beszélgetésünk, ameddig csak lehet. Milyen egyszerű lenne, ha kitéphetném magunkból a múltunk s egy pontról indulhatnánk. Félő, hogy vagyunk, akik vagyunk, nem változtathatok ezen. A szíved elbírja a különbözőségeinket?
Elképedve pillantok föl szemeibe, elkomorodom a kelleténél talán jobban. Soha nem beszéltünk még róla, miféle tapasztalatokkal rendelkezem - noha, előszeretettel dobálóztam előtte, s mások előtt egyaránt ezen erényeimmel. Félő, mostanra bánom. Nyelnem kell. Miért száradt a torkom ilyen sebesen, ha mellette vagyok? És miért érzem kellemetlenül magam, mikor kijelentése talán csak a csillagászatról szól.
- Kedvelem az éjszakai világot... - próbálom elsodorni mindkettőnk gondolatait, valódi területéről. Figyelem, hogyan telepedik le a tetőn arrébb, távolabb tőlem. Fájlalom a távolságot, ennek ellenére tiszteletben tartom. Én, ahol vagyok éppen - ott engedem le súlyom, s nyújtóztatom előre lábaim. Csettintésem követően mindkettőnk mellett italok jelennek meg. Azonosak. Erősek. Bólintok felé, s ajkaimhoz emelem az üveget, de az végül nem találkozik puhaságaimmal.
- Alexander... - nedvesítek ajkaimon, majd felé pillantok. Képtelen vagyok elkergetni a pillanaton uralkodó kérdést. - Csakhogy tisztán lássak. Voltál már valaha kapcsolatban? - hangom bársonyos, érdeklődő, nem bántó. A legkevésbé sem sértő. Inkább simogató. Bár zavar, hogy elveszíthetem, ha a válasza még érzékenyebbé teszi majd szemeimben, mégis inkább a tudást választom, mint a boldog tudatlanságot. Változik ez? Elszakíthat tőlem a múltam?

Hányszor bosszankodtam már azon, hogy mindig igaza van! Tudtam jól, hogy a megélt évekkel kézen fogva jár a tapasztalat is, mégis hinni akartam, hogy nem láthat belém ilyen jól, nem ismerhet ki pusztán hetek alatt. Hinni akartam, hogy én vagyok az egyetlen, aki mindent tud, mindent ért magam körül és mélyen bennem, erre jött ő. Azon a különös napon a lakásán, a démonidézés során, amikor megfogtam a kezét és összekapcsolódtunk, úgy éreztem, valami más is összekapcsolódott bennünk; mintha a lelkünk finom csókban köszönt volna egymásnak. Tisztán éreztem, és láttam rajta, hogy ő is érzi. Nem tudom, miféle mágia lehetett, de átadtunk egymásnak, egymásból egy darabot: talán a képességet, hogy tudjuk, mikor mire gondol a másik. Magnus ebben verhetetlen, de én? Csak nézem őt és fogalmam sincs, mi járhat a fejében, mi mozgathatja a tetteit, miféle ösztönök, vágyak hajthatják belülről. Rápillantva rejtélyeket látok, titkos, sötét múltat, melynek sosem lehetek már része, és melyet, úgy tűnik, gondosan takar előlem. Bezzeg, amikor ő néz rám, a pillantása felforrósít, és mint egy ósdi könyv, úgy tárulnak fel előtte a lapjaim. Az egész lényem.
Azért ez ekkora korkülönbség mellett több mint bosszantó!
Legyen szó csupán apróságokról, mint a fejünk felett nyújtózkodó égbolt, a ráfestett, ragyogó csillagjaival - Magnus pontosan tudja, mire vágyom, még akkor is, ha én magam éppenséggel mohón tiltakozom ellene. Bár én is kiismerhetném őt! Szeretnék úgy ránézni, hogy pontosan tudom, mire gondol, nem csak a sötétben tapogatózni, vajon elég jó vagyok-e, vagy épp valami rosszat mondtam. Létezik rúna a lelkedhez?
Gondterhelten figyeltem az arcára kiülő meglepettséget, elnyíló ajkait, s eszembe jutott, tényleg angyalok vére folyik-e az ereimben, ha még most is csak a csókjára tudtam gondolni. Az ajkai olyan ősi erővel vonzottak, hogy már épp figyelmen kívül hagytam volna a válaszát, hogy újból megízlelhessem az édes, bűnös nektárt, ám hátrébb húzódott, így a hideg kettőnk közé szökött arra késztetve, hogy riadtan kiegyenesedjek.
- Melletted - szúrtam közbe sietvén, majd rögtön elbizonytalanodtam azt illetően, vakmerőségem mikor csapott át butaságba. Hiszen tökéletes lenne számomra a kanapé vagy a terasz is, a lényeg, hogy közel legyen hozzám annyira, hogy ha fejem a mellkasára hajtom, hallhassam a szívverését; vagy annyira, hogy kezem még elérhesse az övét. Amikor babrálni kezdesz az ujjaiddal, az sosem jó jel; homlokom ráncba szalad, arcomon értetlenséggel vegyített gyanakvás tükröződik. Valami rosszat tettem? Nem szeretnéd, hogy itt maradjak? Nem akarsz velem hosszabb távra tervezni? Nem bízol bennem? A Lightwoodok híres büszkesége mocorgott bennem, hevítette a vérem, kemény, áttörhetetlen pajzsot vont körém, így védekezvén a rágalom ellen, miszerint tisztességtelen szándék vezetne. A legtöbb, amit szerettem volna, hogy mellette ébredhessek, az egyetlen ok pedig, ami erre ösztönzött... azt képtelen voltam szavakba önteni. Egyszerű, ártatlan szó, nyolc betű csupán, de még túl korai. Nem csak a büszkeségem, a tapasztalatlanságom okozta zavarom is túl erős volt ahhoz, hogy nyíltan az ágyába kéredzkedjek, amitől pedig a leginkább rettegtem, hogy erre hamarosan ő is ráébred majd. Amint rájössz, mennyire különbözőek is vagyunk, vége lesz, nem igaz?
Elöntött a pánik, ahogy ráébredtem, hogy talán túlságosan elkapkodtam a dolgot. Hiszen még egyetlen normális randevúnk sem volt, érthető, ha az utóbbi hetek után ez túl gyors váltás Magnus számára. Talán még számomra is az volt, hiszen az érzelmi katyvasz, amely bennünk és köztünk dúlt, túlságosan törékeny volt ahhoz, hogy arra bármi többet építhessünk. Erre szokta Izzy azt mondani, hogy másra is lehet használni a szánkat - kommunikációra, például. A baj csak az volt, hogy nem szoktam az érzéseimről beszélni, főleg nem a számomra fontos emberek előtt, mert legtöbbször pont ők azok, akiket szeretnék megkímélni a bennem dúló káoszból.
- Igazad van, én csak... - Kezem újból rálelt a vállára, ezúttal szelídebben érintettem, óvón, cirógatón. Mohón kutattam a megfelelő szavak után, de azok olyan lassan jöttek, amitől csak még esetlenebbnek éreztem magam. - Tudod, ez az egész még nagyon új nekem... Lydia meg én, ööö, nem igazán... Szóval, szeretném jól csinálni. Nem akarok elrontani semmit, ami köztünk van, mert még sosem éreztem ilyesmit. Soha, mielőtt megismertelek.
Halvány, bizakodó mosoly jelent meg az arcomon. Reméltem, tompítja a helyzet kínosságát és viszonzásra lel majd Magnus arcán. Lydiával a kapcsolatunkat nem igazán lehetett kapcsolatnak nevezni, így aztán nem tettem szert túl sok tapasztalatra a párkapcsolati problémák és a szintről szintre lépegetés terén. Próbáltam a saját fejem után menni, közben pedig attól rettegtem, hogy elrontok valamit.
- Nincs kedved meginni velem valamit és bámulni a csillagokat? Állítólag egész szépek - tettem még hozzá cinkosul, igyekezvén nem gondolni arra, meddig fogjuk kibírni egymás mellett, mielőtt ez a kölcsönös vonzalom újból elragad mindkettőnket. Átkoztam a magam szeretetteljes módján Magnust, amiért ő évszázados előnyben van hozzám képest. Valószínűleg nem én vagyok az első, akit felhoztál ide.
Ekkor hasított belém a felismerés, hogy tulajdonképpen tényleg semmit nem tudok róla. Nem csak azért, mert képtelen vagyok olvasni belőle, hanem mert ő sem mesél soha semmit. A kisördög rögtön előbújt belőlem, és a vállamra telepedve biztatott, hogy puhatolózzak.
- Gondolom, ezerszer csináltad már. Ezt itt - böktem körbe magunk körül, egyértelműsítve, mire gondolok. Odébb húzódtam és ügyesen egyensúlyozva, felhúzott térdekkel helyet foglaltam a tetőn. Nem akartam hallani, mekkora lemaradásban vagyok másokhoz képest, a kisördög mégis egyre csak duruzsolta a fülembe kétellyel átitatott, mérgező szavait.

♫ let me ♫

alec & magnus

We touch I feel a rush

A folyamat, 'mit elindít bennem - visszafordíthatatlannak bizonyul, én pedig önmagammal szemben, örökös harcra kárhoztatok azért, hogy megőrizzem, védjem azt, amim van, amennyit a magaménak tudhatok ebben az új és ismeretlen világban. Alexander, és a vele együtt érkező újszerű érzések, mind szokatlanul puhák, és mégis érdesek, felkavaróak, de finomak, csábítóak, de udvariasak, és még vonzóbbak, ahogy forrósodnak a maguk tempójában. Ez még nekem is újszerű! Ha beismerném, ha nem. És a kettősség lángol bennem, amiért hagyom, hogy ezt művelje velem egy árnyvadász. Akaratlanul is befúrta magát a bőröm alá, a tudatomba, s végül a szívembe is. Fontossá vált számomra a néha rideg álarcát magára öltő vadász, így csendben maradok, nem öntöm szavakba vágyaim, sem tettekbe. Megrészegít a gondolata, hogy elveszíthetem, ha átlépem az elmosódott határát annak, mit még kettesünk elbírhat. Nem kockáztathatom meg, még akkor sem, ha hirtelenségében döntve szavaim visszás érzelmeket váltanának ki belőle. Hisz még magamnak sem ismertem be igazán, hogy újnak titulált ismerkedés átcsapott-e már a mámoros rózsaszínű vattacukorfelhő mögé. Nem, annál a tudatlan biztonság elviselhetőbb. S inkább sóvárogva hívogatom közelebb, és még közelebb, mintsem átszakítva vonalait elüldözzem. Azt nem viselné el ütött-kopott ketyegőm...
A gyomromban ficánkoló méregtől, legszívesebben atomjaimra robbannék. Elmondhatatlanul megvisel, hogy nem érezhetem teljes egészében azt, ami a miénk. Mert oly' törékeny, annyira puha még, hogy teljességgel sebezhetővé tesz. Megfoszt a bátorságomtól, pedig én aztán tapasztalt vagyok e téren, nem is volt még őelőtte példa rá, hogy ennyire finomkodjak. És mégis. És most, hagyom, hogy a vágy belülről faljon fel, miközben szomjazó ajkaim valósággal lángolnak a közelében, fizikailag megégve, hogy nem csillapíthatják éhségük Alexander ajkain... És a szemeim!? Ó, a szemeim. A csillámmal meghintett, éjszínnel körbefestett, elmaszatoltan dekorált szemeim pedig csak nézhetik a testet, 'mi kezeimnek érinthetetlen. Ha nem érezném a bíborszínű mozgatóizmomban a vágyakozást, az őszinte odaadást, azt hiszem nem lennék képes e falakat tiszteletben tartani! Így hát, a világ minden türelme tiéd!
Elnézem angyali mosolyát, olyan bájosan fest a csillagok örvénylő tengere alatt. Alexander, ahogyan izgatottan várja, miképpen reagálok a nekem szánt kedvességére. Élvezettel fürkészem a kincset, mielőtt biztonságos helyre bujtatnám. Bár nem mondom kissé pironkodva nedvesítek torkomon, mégis képes vagyok bűvköréből kikecmeregni, és férfiasan helytállni a pillanatban. Hagyom kezemnek, hogy cselekedjen, s összefonom ujjaink, miután befogadja tenyerébe enyémet. Tekintetem ott pihentetem, majd épp elrontanám a pillanatot, de talán még időben kapok észhez, így a megkezdett udvariatlanság, a félelmem, a tudatomba született illúziója kapcsolatunk leírásának, végül nem kerül terítékre. Okosabb vagyok, mint hittem!
Húzni kezdem magammal, vonni, azt sugallva mutatni óhajtok neki valamit. Fölfelé haladva, időnként csetlek-botlok, hát be kell ismernem, nem vagyok egy falmászó - tetőmászó típus, így nem utasítom el az óvókart, mit felém intéz, miközben igyekszem nem összetörni magam. És persze őt sem! Oda lenne a romantika, ha leesve lerántanám magammal, és még össze is törnénk. Bár megvan a maga szépsége! -
- Adj neki egy esélyt... - visszafojtok egy nevetést, hiszen nem is ő lenne, ha nem tiltakozna rögtön, mielőtt még megélhetné a pillanatot. Bár fejem fölfelé irányul, szemeim sarkából lesem Alexander reakcióját. Valósággal elolvadok, mikor a felismerés beköszönt tökéletesre faragott arcán, és elcsodálva kémleli a ragyogó mennyezetünket. A kisfiús báj arcára szökik, mit úgy szeretek!
Bizonyos falakat nem rombolhatok le pár perc alatt, de azért ne kérje senki, hogy annyira jó legyek, hogy meg sem érintem őt! Közelebb araszolok, s tenyereim arcéleire tételével hívogatom magamhoz, majd megcsókolom. Puhán, talán egy kis félsz is kóborol bennem, miközben édesgetem magamhoz. Törődön teszem, s hagyom karjaimnak, hogy lecsúszva arcáról mellkasán állapodjanak meg, s onnan oldalaira érkezzenek.
- Alig hiszem el... - hangom nem sértett, még csak nem is petyhüdt, inkább cinkos és pimasz. Mintha utalni akarnék valamire közöttünk, mivel játszmánkba invitálhatom magammal. Arcára oly sok érzelem ül, hogy szinte már grimaszom aggodalmasra vált, s akkor ajkaival megpecsételi gondolataim. A csermely labirintusaimban szétáramló vágyódás már több, mint amivel elbírok. A csókja mohóbb, vadabb, annál, mivel én jutalmaztam imént, és ez felhevít. Én még csókolnám, s duzzadó ajkaim megindulása övéi után árulkodóak, mikor hirtelen elválik tőlem. Kérdőn, talán álomittassan pillantok íriszeibe, válaszok után a hirtelen elszakadását illetően.
- Hé... - súgom szinte kétségbeesve, hogy átléptem volna azt a bizonyos határt, s szemöldökeim összeszaladása tovább árulják félelmem odabent. Jobbom tenyere bal felkarjára siklik, mintha nyugtatni akarnám. Persze a rettegés - hogy engem akar elutasítani, vagy még több türelemre kérni nem múlik el, de támogatom, legyen szó bármiről. Ám, amit ezután kijelent oly' annyira megdöbbent, hogy levegőt is elfelejtek venni. Nyelnem kell. Ajkaim elnyílnak, és bár a vállamat érő szorítás miatt felszisszenek, udvarias finomsággal lehámozom karjait magamról, hogy hátrébb léphessek,  s arasznyi távolságot teremthessek közénk. - Ha a kanapén akarsz aludni, vagy a teraszon, ahhoz nem asszisztálok. -
húzom fel az orrom, enyhén újabb pimaszkodást megjátszva, közben komoly tartalmakat intézve felé - Máskülönben pedig úgy érzem ismételnem kellene a még ki nem mondott dolgot közöttünk, miszerint nem akarom, hogy azt érezd, kapkodunk... - sütöm le a szemeim, majd ujjaimmal kezdek babrálni hasfalam előtt. Mégis csak együtt-alvásról lenne szó, az én értelmezésem szerint, ráadásul rendjén van, hogy ő megbirkózik a közelemmel, de mi van, ha én nem az övével?! - Tudod, hogy én lennék a legboldogabb, csak... - kellemetlenül érzem magam, mert képtelen vagyok úgy megfogalmazni vonzódásom iránta, hogy az ne érje őt is kínosan - ... miről van szó? - átfut agyamon az el nem hanyagolható tényező, hogy ajándék, és együtt-alvás túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, így karjaim összefűzve, gyanakvó pillantást vetek rá. Ha tudnád, mennyire szeretnélek, megértenél...

Bója volt a hömpölygő tengeren, az egyetlen biztos pont, amihez bármikor visszatérhettem. Keringtem körülötte, le-lesodródva a kijelölt pályámról, de amíg bevilágította az utamat, nem tévedtem el. Ezt jelentette számomra, és a mai napig így gondolok rá. Nem, manapság talán mégis másként; valahogy mélyebben, tisztábban és erősebben. Az érzelmek csak elvonják a figyelmet az igazán lényeges dolgokról; nem is olyan rég még pontosan így gondolkodtam. A Jace iránt táplált, gyermeki rajongásomat mélyen elfojtottam magamban, szégyelltem, mégis éveken át hűségesen dédelgettem, őriztem azt az aprócska kis lángot, a tiltott ragaszkodás gyötrelmes gyümölcsét. Aztán jöttél te, és felrobbant bennem és körülöttem minden, sosem látott színek fakadtak fel a lelkemből, mint selymes szalagok, úgy fontak körbe. Azóta állandóan úgy érzem, mintha felhőn járnék, és a biztos talaj mérföldekre lenne a talpam alatt. Botladozom és az utamat keresem: téged.
Na igen, régen minden bizonnyal zavarba jöttem volna az ennyire nyers, őszinte vágytól. Régen még elítéltem volna, Magnus azonban nem olyan személyiség, aki tűrné, hogy mélyre elzárjam magamban. Addig és addig koslatott utánam, addig égette várakozó tekintete a tarkómat, addig kavarta fel újra és újra a közelsége lelkem állóvizét, hogy képtelen voltam úgy tenni, mint aki nem érzi azt a bizonyos szikrát, mely azóta erdőtűzként lángolt körülöttünk.
Hitetlenkedő arckifejezése mosolyt csal az arcomra. Fel sem tűnik, hogyan és mikor görbül fültől fülig a szám, s csak remélem, hogy meglepettsége nem annak szól, hogy nem számított tőlem ilyen gesztusra. Habár, ha jobban belegondolok, az utóbbi időben mindig csak akkor kerestem fel őt, ha szükségem volt valamire. Sosem hoztam vagy adtam semmit, mindig csak vettem és vittem, ezek után pedig tényleg meglepő lehet egy ilyen ártatlan, viszonzást nem váró gesztus. Elszégyelltem magam, hiszen én csókoltam meg a saját esküvőmön, mégsem voltam képes annyira megbecsülni, hogy éreztessem vele, mennyit jelent a számomra.
Melegség olvad szét a mellkasomban az örömét látva, és hálát adok az Angyalnak, hogy végül összeszedtem a bátorságomat és megvettem ezt az apróságot. Sokat tétováztam a boltban, a mondének közé szorítva kis híján feladtam az egészet és hazamenekültem, de végül az érzelmi katyvasz győzött, mely időről időre eluralkodik rajtam, ha Magnusról van szó. Csak szerényen biccentek a köszönetét hallva. Semmi szükség rá, hiszen pontosan én vagyok az, aki hálával tartozik. Már jóformán az egész családomat megmentette: annak idején Izzy-t, és most közvetetten Jace-t. Lassan ideje lenne őt és édesanyámat is összebarátkoztatni egymással. Túlélne a környezetünk egy ekkora ütközést?
A hangja visszaránt a valóságba, érdeklődve fordítom felé a fejem, tekintetem elszakítva a csodás panorámáról. Kiszélesedik a mosoly az arcomon a szavait hallva, és azon kezdek el gondolkodni, mit is mondhatnék.
- Sok jót, remélem - felelem végül rövid megfontolás után, és elégedett vagyok, mert ez igaz. Az ember azt hinné, egy majd' négyszáz éves warlocknak nincs szüksége gondoskodásra - talán így is van, de ettől még minduntalan feltámad bennem a vágy, hogy törődjek vele. Eddig a zűrös árnyvadász-ügyek elnyomtak minden mást, de most, hogy végre kettesben vagyunk, másra sem vágyom, csak hogy ismét meglephessem.
Ahogy megérzem selymes tenyerét az enyémen, készségesen ujjaim közé fogadom, kezünket összekulcsolva megkapaszkodom benne. A gesztusa megolvasztja a mosolyt az arcomon, édesen, bárgyún folyik szét, tekintetem összefont ujjainkról kérdőn emelem rá.
- Én csak mi? - kapok a szaván, de ahogy húzni kezd fölfelé, a félbehagyott félmondata jelentőségét veszti. Nem figyelem, merre megyünk, csak azzal törődöm, hogy szabad kezem óvón a hátára helyezem, tartva és tolva, készen rá, hogy elkapjam, ha megcsúszna, vagy megóvjam, ha kell. Árnyvadász ösztöneim azonnal bekapcsolnak, és csak az jár a fejemben, nehogy baja essen - rajtam még mindig fognak a rúnák, plusz különleges reflexeimnek meg sem kottyan egy kis tetőmászás.
- A csillagokat? Ezért merészkedtünk ilyen magasra? Lentről is látni őket, Magnus - hangom enyhén rosszalló, ahogy fejem hátravetve elmerülök a fényes csillagok látványában, melyekkel gyengéd angyali kezek teletűzdelték az éjszín égboltot. Elvarázsol a látvány, ajkaim néma ó-t formálva válnak szét, ahogy rácsodálkozom, mintha még sosem láttam volna ilyet. Így biztosan nem. Mintha azzal, hogy feljöttünk a tetőre, egészen máshol lennénk - butaság, tudom, de nehezen állok ellen a vágynak, hogy kinyújtsam a kezem, hátha megcirógathatok egy-egy fényesebb csillagot.
Szerencsére Magnus hangja ismét visszaránt a valóságba. Kérdő pillantást küldök neki, és ahogy megérinti az arcom, már pontosan tudom, mi fog következni. Ösztönösen közelebb hajolok, megtörve kettőnk közt minden távot. Az ajka puhább, mint emlékeztem rá, és sokkal, sokkal édesebb. Pillanatok alatt függővé tesz, a szívem kihagy egy ütemet, hogy aztán őrült iramban pörögjön tovább, egyre csak a nevét szajkózva. Kezem a könyökére siklik, közelebb lépek hozzá, hogy jobban érezzem a teste melegét.
- Most itt vagyok... Nem megyek sehova. - motyogom rekedtesen, csókja elvett minden erőt a hangomból. Magamat is meglepem azzal, mennyire vágyom rá. Korai még? Túl gyors? Túl erőltetett? Túl esetlen? Elönt a pánik, aztán csak behunyom a szemem és hagyom, hogy az ajkai elfeledtessenek velem mindent. Puhán csókolom meg, elszántan, vakmerőn, akaratosan, hevesen, koordinálatlanul és nyersen, ajkam ifjonti türelmetlenséggel ostromolja az övét, míg a felkarját érintve ujjaim felkúsznak a vállára, a nyakára. Agyam lázasan keresi a megoldást, hogyan juthatnánk le épkézláb a tetőről úgy, hogy ne kelljen elszakadnom tőle. Talán, ha ölbe kapnálak?
Váratlan hévvel töröm fel a csókot, eltolva magamtól annyira, hogy a szemébe nézhessek.
- Én... mi... talán... - kezdek bele levegőért kapkodva, pihegve. Ajkaim még duzzadtak a csóktól, tekintetem csillog a megragadt, zavarba ejtő gondolatfoszlányoktól. - Arra gondoltam, itt maradhatnék éjszakára.
Egyben darálom el, kíméletlenül, esélyt sem adva magamnak a meghátrálásra. Tudom, ha végiggondolnám, mit mondtam vagy tettem, azonnal visszakoznék, így csak elszántan állom Magnus tekintetét, egyben kisfiús riadalommal lesve, hogyan reagál az ajánlatomra. Izgatottságomban fel sem tűnik, hogy úgy szorítom a vállát, mintha az életem múlna a válaszon. Függővé tettél; már a te felelősséged vagyok.

♫ I want this ♫

alec & magnus

We touch I feel a rush

Lehetetlen csiklandozó érzés kezdi átvenni a hatalmat gyomrom fölött, miközben idegesen tudatomba hasítja hangja, hogy megérkezett. Rendezkedésembe fogva, fel sem merül bennem a gondolat, hogy talán elébe volna illendő lépnem, hogy legalább megbizonyosodjak róla, hogy nincs-e baja, hiszen a hívásból nem derült ki, hogy mi okból szándékszik eljönni hozzám. Általában pedig ez utóbbi történik. Rendszerint baj, vagy sérülés! Rosszallóan megforgatom a szemeim, kiengedve tüdőmből a felgyülemlő türelmetlenséget. Bárhogyan is, nem vagyok megmentő hangulatomban - Ami nem jelenti, hogy nem segítek Alexandernek bármiről is legyen szó, de biztosan megjegyzem, hogy utolsó alkalommal teszem. Gyűlölöm, hogy nem kaphatok belőle többet csupán három mondatnyi szóváltást, mi koránt sem ránk vonatkozik. Bosszantó a gondolata, hogy mily' közel kerül hozzám minduntalan, s mégis milyen messzire van tőlem. Az Anyalokba! ...
Ahogy felbukkan valamivel alattam, képtelen vagyok megfékezni sóvárgó tekintetem. Szembogaraim New York minden fényét megszégyenítően ragyognak fel a látványra. Az árnyvadász jelenlétére fokozódik bennem zavartságom. Szívesen elkalauzolnám szűkebb helységembe, hol puhább helyzetben simulhatnék fölé - de nem tehetem. Tiszteletben kell tartanom őt, s mindent, ami hozzá tartozik. Beleértve a rám vonatkozó tapasztalatlanságát is.
A nevem gyöngéd, már szinte sóhajba öntött kiejtésekor elnyíló ajkaim nedvesítésre szorulnak. Cserepesre száradó szám, képtelen vagyok rezzenéstelen helyzetben tartani. Hihetetlen csoda, hogy rádöbbennek, mennyire előre döntöm törzsem, mikor azt feleli hozzám jött. Meg kell fékeznem a bennem tomboló vágyakozást, és csillapítanom a kedélyeim. Kimértnek, és nyugodtnak lennem. Persze, könnyebb volna, ha a mondjuk képes lennék uralkodni magamon! - S foghatnám az alkoholra a becsvágyam, hazugság volna.
Irónja előbukkanására, néma nyögés bukik föl ajkaim közül. Kecsesen, nesztelenül és szélsebesen mozog, mint egy macska, egy szempillantás alatt – pár szökkenéssel átszelve a távolságot – terem mellettem. Nyelvem ismét mentésemre siet, s nedvesít a szuper-gyorsan száradó ajkaimon, de a hevesen emelkedő-süllyedő légzésemen képtelen vagyok javítani, miközben nézem. Karcsú nyakának íve, a széles vállai, mindene, amije csak van - megőrjít. Finom remegés fut végig a gerincem mentén. Nyöszörögve botladozok beljebb a peremről, hogy elegendő teret biztosíthassak a számára.
- Valóban? - meglepetten pillogva kapkodom tekintetem Alec és a tető felületén hagyott poharam között. Eljátszom a gondolattal, hogy mindez hallucináció. Szokatlan érzés árad szét vénáimon keresztül a gondolatra, hogy velem marad... Hogy érinthessem, alig-észrevehető (nem létező) szöszöket kezdek szedegetni kabátja pereméről, mire mosolygós pillantást intéz felém. Fejem óvatos rándulása, csupán csak leplezése a zavarnak, mi a fejemre ül e percben. Nem beszélve a pillanatról, mikor babrálni kezd kabátja alatt. Kérdőn, összeszaladó szemöldökkel fürkészem a mozdulatsort, egészen addig, amíg el nem érnek szavai, mikben egyértelműsíti, hogy nekem hozott valamit. Nekem?! - kapom érdeklődőn föl állam, szemeim arcának rezdüléseit kutatják.
Elfogadva tőle a bordó szalagon függőt, csomagolni kezdem kifelé. Félmosollyal pillantok föl Alec szemeibe, mikor az ajándékom miértjéről mesél. Buja mosollyal csóválom alig észrevehetően fejem, enyhén hitetlenkedő pillantással. Nem tudnám leplezni, hogy ámulatba ejt!
- Köszönöm, Alexander. - elnézegetem az aprócska gesztust, jóleső bizsergés futkos szöveteim alatt, közben ajkaim morzsolgatva közelebb vonulok az érkező vadászomhoz. Szemlátomást lefoglalja a látvány, így tekintetemmel követem övét, közben enyhén fogvillantós mosollyal felszaladó szemöldökeim alatt pironkodva kuncogni kezdek. - Azon gondolkoztam, hogy milyen sok meglepetést tartogatsz még nekem... - fészkelődöm hozzá közelebb, szűkítve a távolságot közöttünk. Jobbom ujjai egymást követve indulnak útnak, hogy Alec bal kezébe simulva, kézfogást imitálhassanak vele. Finoman bazsalyogva dugom el szabad kezemmel a kapott apróságot zsebembe, majd hívogatóan pillantok Kedvesemre. - És megfordult a fejemben az is, hogy te csak ... - lepillantok az összefésült ujjainkra, hacsak nem húzta el előbb, majd megemelve azt, elfordulok tőle, hogy húzni kezdhessem magam után, egyetlen csettintéssel eltüntetve poharam az útból. A tetőn feljebb, és még följebb haladva. A létező legbiztonságosabb útvonalon, bízva benne, fogja a kezem és követ. És persze elterelhetem gondolatait a megkezdett mondatomról, melyből kis híján drámabombát fektettem a jelenetünkbe.
- Nézd meg a csillagokat! - ahogy felérünk, intek állammal azok irányába, majd bár fejem azok felé tartom, szemeim sarkából Alexandert kémlelem. Nincs hozzád fogható, miért is pocsékolnám figyelmem rájuk? - Alexander... - tenyereim simulékonyan szaladnak föl arcperemein, hogy egy jól ütemezett mozdulattal közelebb idomulhasson hozzám, s megcsókolhassam, ha engedi nekem. - Téged kerestelek, mindig. Mindenhol... - suttogom a puha ajkakba, még lehunyt szemeim alól, bízva benne, nem húzódik el tőlem rögtön. Csókod az, 'mi igazán éltet...

Nem adtam rá esélyt, hogy válaszoljon; kijelentettem, hogy megyek, és azzal a lendülettel lecsaptam a telefont. Ha hagyom, hogy feleljen, a végén még elutasít, vagy közli, hogy most nem ér rá, vagy éppen nem akar látni... Megannyi kétely kavargott a fejemben, ezért csak robogtam előre a kitűzött cél felé, Magnus felé, amint elszántam rá magam, hogy megteszem. Ahogy Izzy mondta: most vagy soha, de a soha már túl késő lesz. Akkor hát marad a most.
Az Intézetben nem szóltam, hogy eljövök, túl hirtelen határoztam el magam, túl meggondolatlanul vágtam bele a hűvös, de még élvezhetően lágy éjszakába, szokatlan észjárásom pedig épp úgy volt zavarba ejtően vakmerő is; véletlenül sem akartam, hogy tudják, hova megyek, mert ha esetleg nem érnék haza az éjjel, rögtön elindulnak a spekulációk a testvéreim közt. Jobb diszkréten kezelni a magánéletemet most, hogy végre rendelkezem eggyel.
Először a kis csomagért mentem el, amit aztán a kabátom belső zsebébe rejtettem, majd az ismerős sarkokon befordulva végre elértem Magnus lakását. Későre járt már, abban sem voltam biztos, az üzenetem ellenére itthon van-e egyáltalán, amiről az első pillantásra üresnek tűnő lakás sem győzött meg túlságosan. Éreztem, hogy a szívem szempillantás alatt felpörög, és a hangom megtelt bizonytalansággal.
- Magnus?
Egyetlen ártatlan, bizakodó szó csupán. Ahogy meghallottam a hangját kintről, elöntött a megkönnyebbülés. Jól van, legalább ezt a részét nem szúrtam el; innentől a lehetőségek száma, hogy valamit rosszul csináljak és romba döntsem az egész estét és a köztünk bimbódzó valamit, amit nevezhetnénk akár kapcsolatnak is, végtelen mínusz egyre csökkent. Egész jó kilátások, Alec, ne szúrd el!
Mély levegőt vettem, mielőtt kiléptem volna a teraszra. Pillantásom egyből a hang forrását kereste, akit jóval feljebb találtam meg, mint képzeltem. Ahogy tekintetem megpihent rajta, ismerős, mégis ijesztően idegen fény gyúlt bennem, és a mellkasomból kiindulva melegség árasztotta el az egész testemet.
- Magnus - ismételtem újfent, hangom ezúttal tükrözte a megkönnyebbülést és az örömöt, hogy újra láthatom. Ha már a puszta látványa fizikai reakciót váltott ki belőlem, fogalmam sem volt, hogyan birkózom majd meg a közelségével. A csomag egyre jobban égette a mellkasomat a kabát zsebén át.
- Hozzád jöttem - böktem ki végül, miután egyetlen másik nyomós érv sem jutott eszembe. Nem akartam hazudni, bár az is igaz, hogy ez az ártatlan kijelentés így önmagában meglepően furán hangzott. Már épp meg akartam kérni, hogy jöjjön le hozzám, mert elég béna így beszélgetnünk egymással, amikor intett, hogy menjek fel. Nem tudom, miért nem választottam a hagyományos módot, talán tudat alatt le akartam nyűgözni - á, dehogy! -, de elővettem a farmerom zsebéből az irónomat és megerősítettem egy rúnát a nyakamon, majd egy lendületet gyűjtő ugrás a falra, és onnan már fel is tudtam kapaszkodni mellé.
- Ráérek - vágtam rá egy fokkal hevesebben és gyorsabban, mint szerettem volna, kissé még pihegve az iménti manővertől. Akaratlanul is elmosolyodtam, ahogy a kabátomat kezdte szöszteleníteni, és ezt remek alkalomnak véltem arra, hogy végre elővegyem az aprócska, tenyérnyi csomagot. Az árus, akitől vettem, maga csomagolta be a kínai negyedben. - Hoztam neked valamit. Hálám jeléül, amiért az utóbbi időben annyit segítettél nekem és a többieknek... Szóval, köszönöm.
Átnyújtottam neki a kis csomagot, derűs tekintettel biztatva, hogy nyissa ki. Egy díszes, vörös szalagon függő amulett volt benne, felakasztható, csengőcskével a függőjén. Érdeklődve fürkésztem Magnus arcát, hogy mit szól hozzá.
- Elvileg szerencsét hoz, és távol tartja az ártó szellemeket.
Végül lehetőségem nyílt körbenézni magunk körül. A tetőről impozáns kilátás nyílt a városra, pár pillanatra egészen elvesztem a színes fénypontok kavalkádjában. Gyönyörű látvány volt, a legszebb, amiben az utóbbi időben részem lehetett. Aztán ahogy visszatért a tekintetem a boszorkánymesterre, magamban kénytelen voltam pontosítani: majdnem a legszebb.
- Szóval, mit keresel... idekint? Idefent? - érdeklődtem, mivel halvány gőzöm sem volt, hogyan kéne egy normális társalgást elindítani kettőnk közt. Veled lenni olyan, mintha folyton sötétben tapogatóznék...

remélem, tetszik! ; ♫