-Kihozod belőlem a legjobbat. – Villantottam rá egy fültől fülig érő vigyort. És ez tényleg így van, mellette jól érzem magam, önmagam vagyok, nincsenek árnyak, kényszerek, egyszerűen magamat adhatom. Egyszer megpróbáltam másmilyen lenni, csúfos kudarcot vallottam, talán nem vagyok szívdöglesztően sármos, sem tökéletes, de Roxinak így kellek, neki az a Simon Lewis kell, aki vagyok, nem pedig egy srác, aki másnak akar tűnni, mint ami. -Nem nem, Én sosem teszek felelőtlen kijelentéseket, a megfontoltságomról vagyok híres, meg a komolyságomról, meg a hihetetlen harci tudásomról… - De nem bírom tovább sorolni, mert éktelen nagy hahotában kötök ki, a felsoroltak egyike sem, még csak távolról sem igazam rá. Én afféle „In Medias Res” vagyok, mindig bele a dolgok közepébe. nem hiába kerültem Én már számtalan alkalommal a legnagyobb slamasztikák egyikébe. Erről akár lehetne is filmet forgatni, a Slamasztikák Ásza címmel, tuti Oscar díjas film lenne. -Sose fogom megérteni mi haszna vált abból, hogy átváltoztatott, érted, pont engem. Vámpírnak selejt vagyok. – Ezen már annyit gondolkodtam, bosszú? Őrület? Vagy egyszerűen csak unatkozott? Bármi is volt rendesen tönkre tette az életem. Imádtam a vámpíros filmeket, de most komolyan, ezek után, hogy nézhetném meg a Dracula-t úgy, hogy ne kritizáljam a nem létező dolgok miatt? Kész gyötrelem. -A nagynénéd a királynő? Mi?? Most csak viccelsz ugye? Huh. – Rökönyödöm meg egy pillanatra. Eddig nem sikerült a tündérekkel is hadilábon állnom, de ezek után, hát lehet, hogy nem csak Raphael szeretne majd karóba húzatni és grillen sütögetni. Roxi tehát nemes származású az alvilági értelemben, hozzá képest Én nem vagyok semmi, tényleg szerencsés vagyok, amiért szóba áll velem, de még mekkora mázlista! -Hát tényleg nem utolsó, bár nem bánnám, ha hasonlítanék rá, vámpír muszklikkal, tuti a város réme lehetnék. – Nevetek. Persze a jó kedvem egy pillanat múlva tova száll a kérdése végett. Tudtam, hogy ez valamikor elő fog kerülni, de reméltem utóbb, mint előbb. Clary és az Én kapcsolatom bonyolult, még Én magam sem értem igazán pedig szeretném, Annyit viszont tudok, hogy részemről lezártnak tekintem a vágyakozást utána, kezdeni akarok valamit az új életemmel, valami normálisat. Jól megfontolom, amit mondani akar, de nem számítok a válaszára és jócskán megdöbbenek. Akaratlanul is a kezeinkre pillantok és élvezem, ahogy bőrének érintése megnyugtatóan meleg és simogató. -Én is ezt szeretném, ha több lenne, mert nem úgy gondolok rád, mint egy barátra. A csók meglep, annyira gyengéd, tapogatózó mégis annyira kellemes, sose akarom abbahagyni. Egy pillanatnyi megdöbbenésem után visszacsókolom és elengedem a kezeit, hogy a derekánál érinthessem meg közelebb húzva magamhoz. Szinte csak simogatom az ajkaimmal az Övét, de már ez olyan dolgokat művel velem, amit még soha semmi és senki. Csak épp annyi időre szakadok el tőle, hogy belenézhessek a szemeibe. – Határozottan nem vagyunk barátok Roxi. – Vigyorgok és most először azt sem szégyenlem, hogy a szemfogaim hegyesen kikandikálnak a számból, mert egy vámpír ilyen, ha vágyakozik a szemfogai az első jelek, amik ezt tudatják.
- Szó se róla, bókolni azt tudsz Simon Lewis. – mosolyodtam el egy picit elpirulva. Annyira jól estek Simon szavai, teljesen el tudtam magam engedni mellette. Arról már nem is beszélve, hogy annyira lazának és fesztelennek éreztem a kapcsolatunkat, hogy alighanem bármire képes lettem volna azért, hogy ez a pillanat megmaradjon. Mellette az lehetek, aki valójában vagyok, valaki olyan, aki szeret a tűzzel játszani, de mégis vágyakozik a gyengédségre. Talán ezért is érzem ennyire erősen azt, amit érzek iránta, mert Ő kihozza belőlem a legjobbat. - Ez egy igazán felelőtlen kijelentés volt Mr. Lewis. – vigyorogtam rá jókedvűen még úgy is, hogy valójában tényleg úgy gondolom, hogy felelőtlen dolog ilyet mondani. Viszont az a kézcsók igazán jól esett. Teljesen felmelegítette a lelkem és a gyomromban is életre keltek azok a parányi színes kis pillangók, amelyek csak akkor aktivizálják magukat, amikor vele vagyok. Talán tényleg létezik szerelem első látásra. - Camille mindenkire rossz hatással volt, hidd el nekem. Volt szerencsém megismerni, de nem vágyom újra a társaságára. – sütöttem le kissé szomorkásan a szemeimet. Annak idején amikor még kislány voltam, egyszer összeakadtam vele és sikerült egy elég rossz pillanatát kifognom, aminek következtében éppen csak megúsztam a dolgot. Hála az apukámnak, aki éppen arra járőrözött és elintézte, hogy ne történjen bajom. - A gyakran az egy kicsit erős lenne. Fogalmazzunk úgy, hogy előfordult már párszor. Mondjuk, ha jól emlékszem, akkor én vagyok az első aki nyilvánosan mutatkozik egy vámpírral. Általában nem szokta nagyon zavarni a többieket, de mivel a nagynéném a királynő, az én esetem egy kicsit más. – pillantottam rá egy kicsit szégyenlősen. Hiszen eddig még nem nagyon említettem senkinek, hogy igencsak szoros kapcsolatban állok a Tündér királynővel. Az ilyet nem szívesen híreszteli az ember, ha nem muszáj. Nem azért mert szégyellem, csupán nem szeretném, ha ez alapján ítélnének meg. - De te legalább létező vagy, vele ellentétben. Ez pedig nem egy utolsó szempont. – mondtam ismételten mosolyogva, nyomát sem mutatva az iménti zavaromnak. A reakciója cseppet sem lepett meg, valahol számítottam rá, hogy így fog reagálni. Mindenesetre remélem nem veszi tolakodásnak és udvariatlanságnak. Csupán érdekel, hogy mire is számítsak. Így amikor megállunk én felé fordulok, miközben még továbbra is fogom az egyik kezét és úgy hallgatom amit mond. - Számomra sosem leszel második Simon. – mondtam mosolyogva, miközben megfogtam a másik kezét is, majd miután elvesztem tekintetének mélységében, folytattam a mondandómat. - Abban még én sem vagyok biztos, hogy mi is ez kettőnk között, de én sem szeretném elrontani. Szeretném ha minden jól működne és több lenne közöttünk mit egyszerű barátság. – vallottam színt én is a velem szemben álló fiúnak. Mindeközben tekintetem az ajkaira vándorolt és még mielőtt ráeszmélhettem volna mit is teszek, közelebb hajoltam hozzá és lágyan éppen csak érintve az ajkait megcsókoltam. A csókunk hiába, hogy nem az a szenvedélyes, mindent elsöprő csók volt, de bennem akkor is heves érzelmeket váltott ki és remélem, hogy belőle is legalább ugyan ilyeneket sikerült előcsalogatnom.
Tetszik, hogy Roxi cukinak és aranyosnak vagy effélének tart, nem vagyok valami macsó legény, aki ettől kevésbé érzi magát férfiasnak. Rám alapjáraton is mindig a cuki jelző volt aggatva, anyám szerint a legédesebb kissrác vagyok, Clary szerint aranyos vagyok, a lányok inkább a Jace „Macsó vagyok” Wayland-re mondják, hogy dögös, meg szívtipró, a magfajta srácoknak marad a cuki. -Te vagy a tökéletes nő, szereted a Star Wars-t, van humorod és gyönyörű vagy. – Bólogatok hevesen, de persze nem csak ettől olyan különleges lány, egyszerűen csak élőnek érzem magam mellette. Mintha eltudnám felejteni mivé lettem, ha vele vagyok. Roxi különleges, meseszép és aranyos lány és még mindig fel nem foghatom hogy velem akar lenni. -Hölgyem, Önnek mindent szabad. – Játszok egy kicsit és meghajolok előtte majd összekulcsolt kezünket megemelve csókot lehelek a kézfejére. Milyen bársonyos és puha a bőre, és milyen kellemesen meleg az érintése. Nem tudom mi lesz így velünk, mármint kettőnkkel, de jelenleg nagyon jól érzem magam vele, felszabadító a közelsége és minden rossz dolog mintha huss el is tűnne. -Camille tényleg más, mint Raphael és nem is remélem, hogy valaha ismét egymásba botlanánk, nem emlékszem teljesen tisztán az átváltozásom körülményeire, de éreztem azt, hogy nem gondolkodom tisztán, rossz volt. – komorodom el egy pillanatra. Nem ismerem Camille-t, nem tudom milyen klán vezér volt, semmit se tudok róla és ez így van jól, Raphael bár imád borsot törni az orrom alá mégis úgy vélem az Alvilágiak számára jobb vámpírvezető, mint Camille volt. -Ilyen gyakran megesik veletek? Vagy nem annyira? Vagy ez mennyire engedett? Mármint érted, csak...kíváncsi vagyok. – Habogom és szabad kezemmel beletúrok így is szanaszét álló hajamba. Na nem mintha szerelmes volnék, mert nem tudom, vagyis hát ez olyan dolog, ami igazán egyszer esett meg velem és áldozata Clary volt. Most? Már nem tudom egyáltalán mit is érzek. Az biztos, hogy kedvelem Roxit, nagyon is. -Kész rejtély vagyok, egy sötétben lopakodó denevérember! Jah nem, az Batman, de majdnem. – Mosolygok és ha lehetne pirulnék. Mellette elég gyakran zavarba esek, ez aztán a férfias megnyilvánulás, nem? Arra, hogy nem zavarja, hogy az érintésem hideg belül mintha a szívem körül valami melegebb volna. Mosolygok és a mosoly levakarhatatlan az arcomról, és még csak el sem kezdődött az este. A kérdése meglep és egy pillanatra le is fagyok, megállunk és nem tudom mit válaszoljak, mert magam sem tudom mit érzek vagy gondolok. -A múltunk nagyon hosszú Clary-vel, mindig is a legjobb barátok voltunk, azt hiszem már rég több ez a részemről, mint barátság, de esélytelen minden és azt hiszem tovább akarok lépni, Ő megtette, Én nem akarok leragadni és várni a semmire, bármi van, Ő Jace-t szereti, még annak ellenére is, hogy testvérek..én mindig második maradok Roxi, mindig is az voltam. Fogalmam sincs mi van köztünk, de nem akarom elrontani, kapok egy esélyt? – Mondom őszintén és szembe állok vele, de a kezét nem engedem el. Nem tudom mit fog felelni, de félek tőle, mert ha azt mondja túl komplikált vagyok és inkább nem szeretne ebbe belebonyolódni én teljesen megfogom érteni, de nagyon fog fájni.
Nem feltétlenül a legjobb dolog ha az ember lánya cukinak nevezi a kiszemelt fiút, de más jelző nem jutott eszembe amikor rápillantva észrevettem, hogy zavarban van. Jó, persze mondhattam volna azt is, hogy édi vagy édes, vagy valami ilyesmit, de valljuk be őszintén azzal sem lettem volna előrébb. Szóval azt hiszem sikerült a lehető legkevésbé bénán kijönnöm ebből a helyzetből. - Miért ne láttam volna? Attól, hogy alvilági vagyok attól még nem feltétlenül hordok szemellenzőt. – vigyorogtam rá még abban a pillanatban is amikor közölte, hogy Legyek a felesége. Nyilván csak viccelt, de tagadhatatlanul meglódult egy pillanatra a szívem. Hihetetlen, hogy valaki, akit alig ismerek ilyen érzelmeket képes belőlem kiváltani. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha lesz részem abban, hogy ilyet érezzek. - Csak vigyázz, mert még a végén szavadon foglak. – nevettem el magam önfeledten, miközben az arcát figyeltem. Egész egyszerűen nem is értem, hogy mivel érdemeltem ki egy olyan fiút, mint Simon. Sokat jelent nekem, hogy a sorstól végre kaphattam egy ilyen lehetőséget. amit nem szándékozom elszalasztani, de sosem lehet tudni mit hoz számunkra a jövő. Mindig történhetnek olyan váratlan dolgok amikre nem számítunk. Bár reménykedem benne, hogy most az egyszer az életben jól alakulnak a dolgaim. - Ha engem kérdezel, szerintem nem is veled van konkrétan baja. Csak nem tudja jól kezelni az adott helyzetet. De még mindig jobban jártál vele szerintem, mint Camille-lal jártál volna. Az a nő tuti nem százas. – motyogtam az utolsó szavakat az orrom alatt. Rengeteg összetűzés alakult ki már miatta az alvilágiak között. Úgyhogy szerintem mindenkinek jobb úgy, ha nem Ő van a „trónon”. Meg egyébként is Azt hallottam, hogy Raphael sokkal tisztelettudóbb és igazságosabb is. Szóval gyanítom, hogy Simonra is csak azért néz rossz szemmel, mivel Camille a teremtője. Főleg azok után, hogy nem is lett volna feltétlenül szükséges átváltoztatni Őt. Viszont ebből a szempontból hálás lehetek a vámpír nőnek, hiszen ha nem teszi meg akkor talán sosem találkozom Cukipofival. - Nálunk se mindig felhőtlen a viszonyunk a többiekkel. Főleg az olyan kicsapongások miatt amikor más fajba tartozó személyekbe szeretünk bele. – böktem ki véletlenül azt a bizonyos SZ betűs szót. Nem terveztem, hogy kimondom. Főleg azért nem, mivel még nem olyan régóta ismerjük egymást és amúgy is ennek nem lenne szabad ilyen könnyen megtörténnie. Ez nem természetes. Bár ha jobban belegondolok akkor mi sem vagyunk épp természetes jelenségek. - Az sosem baj, ha valami vagy jelen esetben valaki egy kicsit komplikált. Legalább lesz időm rájönni mi is van kettőnk közt ameddig kiismerlek. – mosolyogtam egy kicsit szégyenlősen a mellettem sétáló fiúra. Amikor megszorította a kezem egy elégedett mosollyal jelent meg az arcomon, amit egy darabig biztos nem lehet majd levakarni onnan. Olyan megnyugtató és jóleső érzés, hogy itt van velem és reményeim szerint ugyan azt érzi amit és is érzek. - Egy picit. De nem zavar. – válaszoltam a feltett kérdésére, miközben ráteszem a másik kezem is az összekulcsolt kezünkre és így egy picit jobban hozzábújok Simonhoz. Aki ilyen későn sétál a parkban és lát minket az minden bizonnyal azt hiheti, hogy egy, már régóta szerelmes párocskát figyel éppen. Pedig ez messze áll az igazságtól, ugyanis eddig szerintem egyikőnk sem tudja igazán, hogy mit is akar a másiktól. De remélem, mihamarabb rájövünk, mivel nem szeretném, hogy ha elromlana ez a dolog kettőnk között. - Dehogy is. Én nem gondolok ilyeneket rólad. Viszont nagyon kedvellek és szeretnék tisztán látni. Szóval elmondod, hogy mit érzel Clary iránt? Mert azt tudom, hogy nem csak barátként tekintesz rá. – néztem bele mélyen a szemeibe és végig abban reménykedtem, hogy olyan választ fogok kapni amit szeretnék.
Ha lehetne iszonyúan elpirulnék a fülem tövéig, de már nem vagyok ember, ez már szerencsére nem veszélyeztet. Régen akárhányszor zavarba jöttem olyan vörös voltam, mint a főtt rák. Roxi aranyosnak talál, az, jó nem? Mármint az határozottan pozitív vagy lehet, hogy nem? Pasira mondják, hogy aranyos, ha bejön nekik? Már megint túl gondolom, igaz? Folyton ez van, nyughass Lewis, aranyosnak talál, pont, semmit ne gondolj bele, csak ennyi, semmi több, kész, vége. -Te láttad a filmeket? Egy alvilági aki látta a filmeket?? Légy a feleségem! – Vigyorgok és nevetek. Clary az egyetlen, aki tisztában van a filmekkel, rajta kívül mintha a falnak beszélnék, senki egy szavamat se érte. Clary is csak azért érti, mert velem nőtt fel, mentes volt az árnyvilágtól, de most már nem töltünk együtt semennyi időt sem, nincs több közös filmezés, nincs több együtt lógás, a dolgok visszavonhatatlanul megváltoztak. De most nem hagyom, hogy ez lehangoljon, hiszen Roxi itt van velem, sőt, szereti a Star Wars-t, hát lehet ennél jobb estém? NEM!, -Nem veszem magamra, de őszintén, tényleg mindenkit megfenyeget azzal, hogy konyhai késsel aprítja le a lábát majd kirakja a napra, hogy pecsenyére süljön? Áhh, nem hiszem, másoknak a karját akarja levágni ugye? – Nevetek hangosan. Mikor voltam ennyire jó kedvű mostanság? Öhmm, hadd gondolkozzam, hát nem mostanában, az biztos. Időm sem volt arra, hogy jól érezzem magam, Aldertree rám szállt, itt van az anyukámmal történtek, Raphael, és igen, Őt külön meg kell említeni, mert hatalmas gócpont szánalmas életemben. Afféle sosem szabadulsz tőle dolog. -De ti legalább összetartotok, a vámpírok…hát, biztosan Ők is, de Én nem tartozom közéjük. Sehová sem tartozom különösebben, ez is vagyok kicsit, meg az is. Semmi se teljesen egyben. Na de, én ilyen kombinált srác vagyok. – Mosolygok és megszorítom kicsit a kezét. Jól esik a kezéből áradó melegség, én hideg vagyok, megszoktam már, de szerintem ez mindenki másnak szokatlan. -Nem túl hideg a bőröm? – Teszem fel hirtelen a kérdést. Nem tudom miért, csak tudni akarom, hogy nem kellemetlen-e neki az érintésem. Clary szerint olyan, mintha megérintene egy kihúlt ágyneműt, a melegben jó érzés, a hidegben kevésbé. Hát lehet benne igazság. Nekem nem változott, Én nem érzem a változást. Persze tudok róla, nehéz volna nem észre venni, hogy kicsit sem olyan vagyok, mint régen. -Öhmm, lehet, azt hiszem, nyugodtan kérdezz bátran, kivéve, ha a kérdés úgy hangzik. „Simon, tudsz róla, hogy unalmas és idegesítő vagy?” Mert azt tudom. – Mosolygok tovább és várom, hogy elhangozzon a kérdés. Miért érzek félelmet ezzel kapcsolatban? Jah, mert minden okom meg van rá, hát azért.
Nagyon jól tudom, hogy sokan elleneznék ha megtudnák, hogy egy vámpírral szűröm össze a levet, de őszintén szólva ez izgat a legkevésbé. Ha azt képesek voltak feldolgozni, hogy a legjobb barátnőm vadász, akkor ezen sokkal könnyebben túltehetik majd magukat. Persze tudom én jól, hogy nem fog egyik napról a másikra megtörténni, de azt hiszem, bőven van időm ezt kivárni. - Aranyos amikor zavarban vagy. – jegyzem meg mellékesen, miközben odasétáltam közvetlenül mellé és belenéztem azokba a szép barna szemekbe. Jólesett látni rajta azt a fajta jókedvet és vidámságot ami most sugárzott róla. A lelkem mélyén reménykedtem benne, hogy ennek én vagyok az oka és ezt az este folyamán csak még inkább fokozhatjuk. Ahogy a szemem sarkából figyeltem Őt láttam ahogy lopva egy-egy pillanatra az összekulcsolt kezünkre pillantott és valamiféle jóleső boldogsággal töltött el. - Jó választás volt. Bár én nem vagyok akkora Sta Wars rajongó mint te, de azért kedvelem a filmeket. – csacsogtam lelkesen, mert így legalább nem kell attól tartanom, hogy egy idő után kialakul az a fajta kínos csend kettőnk között ami előbb vagy utóbb minden randinak véget vet. - Ha jól tudom, akkor Ő mindenkivel ilyen. Szóval ne vedd magadra. – mosolyogtam rá lelkesítően, miközben végigsétáltunk a park egyik kis ösvényén. Amikor rákérdezett, hogy az én napom hogy telt, hát igazából nem is tudtam mit mondhatnék neki. Eléggé zavarosak mostanában a dolgok nálunk. Mindenki megvan kergülve amióta kiderült, hogy Valentine él, most pedig, hogy még a kehely is nála van, hát alighanem az egész alvilág fel fog bolydulni. A királynő pedig szeretne erre a leginkább és a leghamarabb felkészülni. - Hát… Ami azt illeti elég fárasztóan. A királynő mindenkit szeretne maga mellett tartani, az esetleges támadások miatt. Szóval egész nap gyakorlatoztunk meg ilyenek. De aztán jött Mina és kimentett. Ittunk egy óriási adag kávét, beszélgettünk és most meg itt vagyok veled. – válaszoltam végül a kérdésére, miközben élveztem ahogy simogatja a kezem. Most minden olyan békés és nyugodt volt. Nem is hinné az ember, hogy a háttérben mi minden zajlik még ebben a pillanatban is. Hihetetlen, hogy egy ember ekkora befolyással lehet megannyi más személyre. Ha nem tudnám, hogy igaz minden egyes szó, akkor el se hinném. - Simon, lehet egy indiszkrét kérdésem? Persze, ha nem akarsz akkor nem kell rá válaszolnod. Csupán kíváncsi vagyok. – néztem fel rá, miközben megszorítottam a kezét és majdhogynem legyezőként rebegtettem a pilláimat.
Az nem kifejezés, hogy ideges vagyok, talán nem is a legjobb szó rá az, hogy ideges, mert ideges vagyok akkor, ha valami nem sikerül, vagy akkor voltam ideges mikor egy videó játék utolsó szintjén öltek meg az orkok, de most? Ez most más, görcsben van a gyomrom és csak hebegésre és habogásra telik tőle, a férfiak minta példánya vagyok. Csak rá kell nézni Roxira és az ember vámpírjának már el is áll a lélegzete. hazudnék, ha azt mondanám minden érzelmem odaveszett Clary iránt, mert nincs így, hosszú évek szerelme nem veszik oda percek alatt, de nem mondhatnám, hogy nem érzek valamiféle vonzást eziránt a tündérlány iránt. Annyira nem evilági, olyan mellette lenni, mint egy mesében, csak ránézek és valahogy elrepülök innen, fura megfogalmazás, tudom,d e így érzek, aprócska tünemény és azok a fülek…egyszerre aranyosak és szexik is, de tényleg. -Még van mit gyakorolnom, de igyekszem ám! – Villantok fel egy fülig érő vigyort és tényleg repesek az örömtől. örülök, hogy a túlkomplikált felfogásmódomat nem ellenzi és még csak nem is nevet ki miatta. Ismerem már magam, semmit sem tudok könnyedén venni, ahhoz túlságosan is bonyolítok mindent. Ha lehetne elpirulnék a fejem búbjáig mikor a kezünket összekulcsolja és úgy indulunk meg a rejtélyes piknik helyig. Nem egyszer a kezünkre pillantok és jó látni, hogy bízik bennem annak ellenére, hogy vámpír vagyok, na meg, hogy nem riasztom el furcsaságaimmal. Eddig csupán Clary volt az, aki semennyire sem tartott különcnek, újdonság ez nekem. -Viszonylag átlagosnak mondanám az estémet, sétáltam a folyóparton és azon gondolkodtam, hogy mit vegyek fel, tudom, tudom, hogy ez nem egy elmés gondolat, de nem akartam nem Simonosan kinézni. Végül láthatod mi mellett döntöttem, egy Star Wars-os póló és egy farmer. – Vigyorgok. Kár lenne tagadni ki vagyok, attól, mert vámpír lettem mindenben ugyanolyan maradtam, a régi, öreg Simon Lewis. -Raphael még mindig parancsolgatós, undok és zsémbes, az az érzésem, hogy azon jár az agya hogyan szabaduljon meg újdonsült koloncától, hát nem aranyos? – Nevetek, nem tudom ezt az egészet komolyan venni, félek Raphaeltől, ez biztos, de nem hiszem, hogy képes lenne megölni…vagy lehet? -Neked milyen napod volt? – Kérdezek Én is vissza és ujjammal végig cirógatom a kézfejét.
Mióta túl vagyok életem első igazi randevúján, azóta nem izgulok igazán. De most szinte remeg kezem, lábam. Van valami ebben a fiúban ami nagyon megtetszett és vonzz hozzá. Akinek eddig meséltem róla, az mind azt mondta, hogy belehabarodtam. A nővérem szerint olyan vagyok amikor róla beszélek, mint egy kislány. Csillogni kezdenek a szemeim és felragyog az aurám is. Igaz ami igaz tényleg többet érzek iránta, mint eddig bárki iránt akivel dolgom volt. De nem szeretnék elkapkodni semmit. Nem szeretnék egy amolyan Clary pótlék lenni a számára. Itt pedig igencsak a lány iránt táplált gyengéd érzelmeire gondolok. Tudok róla, hogy fülig szerelmes a lányba. Mindenről kifaggattam Minát és elég sok mindent megtudtam. Éppen ezért is remélem azt, hogy tényleg azért akar velem találkozni, mert kedvel és nem csak azért, hogy valaki elfeledtesse vele a reménytelen kapcsolatát a legjobb barátjával kapcsolatban. Amikor megérkezek és bókolni próbál, először csak egy értetlen pillantással jutalmaztam, de amikor korrigálta a mondandóját egy kedves mosoly vette át a terepet. - Köszönöm. Igazán aranyos hasonlat. – válaszoltam neki még mindig mosolyogva, miközben odasétáltam hozzá. Simon egy igazán aranyos srác, csak néha képes mindent túlkomplikálni és belemagyarázni olyan dolgokat, amik valójában nem is léteznek. Mindenesetre jól áll neki amikor zavarba jön és próbál úgy tenni, mint ha minden pont úgy lenne jó ahogy az történt. - Van egy igazán szép hely amiről csak kevesen tudnak. Talán piknikezhetnénk ott. – mosolyogtam rá lelkesen miközben ahelyett, hogy a felém nyújtott karjába karolnék bele, inkább odanyúlok a kezéhez és azt fogom meg. Összefűzöm az ujjainkat és úgy indulok el mellette. Ahogy elindultunk a piknikünk egyenlőre, még titkos helyszíne felé folyamatosan azon gondolkoztam, hogy mivel is lehetne igazán emlékezetessé tenni ezt a mai estét. De egyenlőre még tanácstalanul tapogatózom a sötétben. Úgyhogy kezdetnek bedobok egy számunkra átlagos témát. - Na és milyen napod/estéd volt eddig? Raphael még mindig olyan utasítgató veled? –néztem rá kíváncsian, miközben végig abban reménykedtem, hogy nem akasztom ki ezzel a témával.
Vigyor ül a képemen mikor megkapom az üzenetét, tény, hogy még mielőtt megnyitottam volna azt hittem leakarja mondani a randit, mert hát igen, ez egy RANDI, csupa nagybetűkkel és Én nagyon várom mi sül majd ki belőle. Türelmetlenül járkálok fel és alá, ideges vagyok. Naná, ez egyértelmű, Roxi nagyon szép lány, azt se tudom mit lát bennem és félek, hogy elszúrom, mondok valami butaságot, ami két percenként garantáltan elő is fordul. Egyszer csak egy sárga, az a tipikus New York-i taxi parkol le mellettem és kilibben belőle a tündér lány. Bókolni akarok, de csak egy iszonyat nagy hülyeség hagyja el a számat. -Pont olyan vagy, mint Clary és az Én képregényem tündérei. – Bambán nézek rá és megrázom a fejem, Simon, Te tökfej, hát nem vagy így is elég kocka? -Mármint úgy értettem, hogy nagyon csinos vagy. – Vigyor a képre és rejtsd el a szemfogaidat! Lehetne egy listát is írnom magamnak mit fogjak vissza és mit ne. Határozottan a valódi Simonnal nincs gond csak az újabb kiadás kicsit vámpírosra sikeredett és a kocka= vámpír kombó már egy hatalmas túladagolás a Lewis gyógyszerből. -Mehetünk? Mondjuk gondolom Te sokkal jobban ismered a Central Parkot mint Én, ötlet arra, hogy hol lehet jót piknikezni? – Kérdezem egy csevegési alapot felvéve és nyújtom a karom, hogy belekarolhasson. Clary már mindent tud Roxiról és rólam és díjazta, hogy randizom, mondjuk nekem kicsit görcsbe van a gyomrom, na jó, nem is kicsit, hiszen Clary és Én…de akármi is van neki Jace kellett, míg úgy is látom, hogy néz rá, hogy tudom és Ők is tudják, hogy testvérek. De örökké nem ábrándozhatok vámpírszempillákat meresztgetve a legjobb barátomra, mert Ő neki sosem leszek AZ, igen, a nagybetűs AZ. Tovább lépek és Roxi, na igen, annyira érdekes lány és nem viszolyog attól, hogy vámpír vagyok, kérhetek ennél többet? Majd meglátjuk mi lesz, egyelőre élvezem a közelségét és a társaságát, ha csak el nem szúrok valamit, amire az esély rohadt naaaagy.
Ilyenkor általában dolgozni szoktam a bárban, de a mai estére elkértem magam. Nincs olyan nagy szükségük rám és amúgy is nekem fontosabb dolgom van. A múltkori beszélgetés és a karácsonyi bál után végre sikerült megbeszélnem Simonnal egy találkát. Igazából fogalmam sincs róla, hogy mi lesz ebből az egészből, de nagyon szimpatikusnak tartom. Plusz ha a belső értékeit figyelmen kívül is hagyom, akkor is annyira helyes. Szóval én mindenképpen adnék magunknak egy esélyt arra, hogy megpróbáljuk mi lenne belőlünk. Ha csak jó barátok leszünk, akkor én abba is beletörődök, de ha esetleg messzebbre jutnánk, hát az se lenne ellenemre. A találkozónk időpontja nyilvánvaló volt, de a helyszín kiválasztása már közel sem ment ennyire egyszerűen. Végül aztán úgy döntöttünk, hogy egy éjszakai pikniket tartunk a Centrál parkban. Végtére is a természet közelsége a számomra nagyon sokat jelenet, Az esti időpont pedig Simon számára elengedhetetlen. Bevallom őszintén, hogy egy icipicit késésben vagyok. Nem lett volna szabad még azt az egy kávét meginnom Minával. De hogy is mondhatnék nemet valaki olyannak akit annyira szeretek, mint Őt. - Szia Simon. Itt Roxie egy picit késni fogok, de körülbelül tíz perc és érkezem. Nehogy elmenj. – mondtam rá az üzenetemet a hangpostájára. Remélem sikerül neki meghallgatnia az üzenetemet és nem fogja azt gondolni, hogy felültettem. Mert tényleg nincs szándékomban megbántani őt. Régen éreztem már ennyire jól magam egy fiú társaságában, szóval remélem, hogy minden jól fog alakulni és nem szúrok el semmit. - A Cental Parkba, legyen szíves. – adtam ki az utasítást a taxi sofőrjének, miután bepattantam az egyikbe. Egész úton azon kattogott az agyam, hogy mégis mi lehet olyan érdekes és különleges ebben a fiúba ami ennyire megfogott. De őszintén szólva, halvány lila gőzöm sincsen, csupán azt tudom, hogy amikor a közelemben van akkor sokkal szabadabbnak és százszor inkább önmagamnak érzem magam, mint az év többi napjain. - Szia! Ne haragudj, de közbe jött valami. De most már a tiéd vagyok. – mondtam lelkesen egy hatalmas mosollyal az arcomon, mikor végre oda értem hozzá. Taxival azért sokkal kényelmesebb és gyorsabb volt, mint ha gyalogolnom kellett volna. Az pedig nyilvánvaló okokból kiindulva nem opció, hogy egy átjáróval megkönnyítsem a saját kis életemet.
Kezdőlap
Re: Piknik ↠ Pént. Márc. 24, 2017 7:30 am
|| 
