Egyetem - Roland&Jas

- Velem mindig élvezetes a társalgás…- vetem oda foghegyről, mielőtt beérnék az előadóba, majd elkezdeném a faggatását. Ez még a türelmes énem, bár fogalma se lehet erről. S mindennél jobban élvezem, amikor elengedhetem agressziómat, amit erős láncon tartok, most talán jobb, ha maradunk a bájos Jasmine-nél.
- Nem kéne, hogy sokszor előforduljon! – pillantok rá az asztalról és kihalászok egy tőrt a bokám mellől. A pengéje veszélyesen csillan meg a beszűrődő, tavaszias napsütésben. – A Klávé egyezségét mindenkinek be kellene tartania! – hangom épp olyan éles, mint a kezemben tartott fegyver.
Gyors mozdulattal ugrok le a padról és indulok el felé. Kezdek mérges lenni, igazán mérges és ez egyikünknek se jelent semmi jót.
- Érezned kellett volna, hogy vámpír járkál a környéken…és ha már többször is előfordult ilyen, miért nem jelentetted az Intézménynek, hogy fel tudjuk számolni a fészket, vagy megállítsuk őket? Neked nem számítanak a mondénok? – lassan érkeznek felé a szavaim, megfontoltan, mégis elemi düh járja át az összeset.
- Te is úgy gondoltad, hogy akkor most lejössz velem az alagsorba, igaz? Hátha ismerted az áldozatot és tudsz támpontot adni, hogy kikkel találkozott! – búgom mézes-mázosan felé, bár érződik, hogy nem kérés, sokkal inkább parancs… Hát, hogy lehetnék még ennél is kedvesebb és megértőbb? Megérdemelnék egy tapsot! Művészi az előadás…
Irónommal átrajzolom az egyik rúnát, nem hiányzik, hogy feltűnést keltsek. Tőrömet visszacsúsztatom a bokámhoz, utána kinyitom az ajtót…
- Csak utánad…

- Oh, tudom…mindig ilyen vicces vagyok! – húzom ki magam mellette, hogy lássa, komolyan is gondolom, amit mondok. Kezeimet a csípőmre teszem és figyelem. Párszor azt kívántam, bár megérthetném az alvilágiak gondolkodásmódját, nos…soha többet nem teszem! Nekem annyi a feladatom, hogy betartassam a Klávé egyezségét és megöljem a démonokat…aminek az első fele nem történt meg, az éjjel.
- Jobb híján a számat koptatom neked – döntöm kissé oldalra a fejem és még mindig nem mozdulok. Nem gondolja komolyan, hogy ennyire egyszerű velem…még sétáljak is odébb a kedvéért? Várhatja! Mindig ezzel kezdődik…gyere csendesebb helyre…a többit meg tudjuk! Férfiak…- Este csontig szívott egy vámpír egy nőt, itt! – duruzsolom a megértőbb hangomon. Mintha bármiféle részvétet bele tudnék erőltetni az elhunyt iránt, a mondataimba.
Hátamat a szekrénynek vetem, karjaimat keresztbe fonom magam előtt és alaposan végigmérem. Tipikus, helyes vagyok és tudom magamról. Mind egy kaptafa. Azt hiszik, hogy a mosolyuk a fegyverük. Nekem meg van szeráf pengém…melyik a menőbb?
Unottan, már-már ásítva lököm el magam a szekrénytől, kikerülve az egyik mondént, hogy a fiú háta mögé kerüljek.
- Kezdem unni, hogy kerülgessem őket…bár élvezem, hogy nem látnak! – rakom a lábam egy édes rózsaszín cipellő elé, hogy a miniszoknyás tulajdonosa elessen benne. – Hoppá…- fojtom el mosolyomat.
Kezemet, ellentmondást nem tűrve szorítom az övére. Miért kell mindig hozzájuk érnem? Lehet, be kellene szereznem egy ostort, mint amilyen Izzynek van. Csak húznám magam mögött őket…istenem, de csodálatos álom!
Már rántom is magam után, nem törődve azzal, hogy mennyire furának tűnhet a mondénoknak a helyzet. Majd megoldja a fiú! Ha képes rá…bár az energiáját elnézve, sok mindent tudhat!
Az egyik üres folyosóig viszem, majd be a lezárt előadóterembe.
- Szóval, mit tudsz az egészről? – hangom parancsoló. Felülök az egyik asztalra, irónomat a kezembe veszem és átrajzolom az alkaromon a rúnát, az álcám lehull. Tekintetem minden mozdulatát követi, mintha maga lennék egy megtestesült kamera. Néha ez idegesít másokat, engem nem foglalkoztat. – Ne merd azt mondani, hogy semmit…tudnod kell, hogy mi folyik a campus területén!
Milyen csodálatos bájcsevejben van megint részem…ha tudtam volna, hogy ez vár ma rám, beleszúrtam volna a tőrömet az ébresztőbe. Csak úgy, kedvesen, hogy elhallgasson…

Fáradt vagyok. Mocskosul fáradt. Amikor az ember nem vágyik semmi másra, csak, hogy végre újra a paplan alatt találja magát. De nem. Az ébresztő olyan hangosan, idegesítően vijjogott bele az álmaimba, mint egy autóriasztó. A démonok ugyanis nem várják meg, hogy csipkerózsika módjára kialudjam magam…oh, milyen kár! Talán nem kellene a táskás szemeimmel szembesülniük harc közben. Ja…nem is érdekli őket, csak a a véremre szomjaznak, a csontjaim zörgésében akarnak élvezkedni. Tudom, hogy halandó testem csak játék nekik, a lelkemet akarják. Meggyalázni, eltépni, a pokolba dobni. Valószínűleg, a táskás szemeim jelentik a piros neon feliratot a homlokomon: legyőzhető…a francba! Ez az én formám!
Hátamat az egyetem főépületénél a falnak döntöm. Karjaimat keresztbe vetem és a mondénokat figyelem. Úgy rajzanak, mint az aprócska hangyák, hogy szolgálják a királynőt. Ez az életük. Még nem tudják, hogy értelmetlenül és feleslegesen hisznek a mesékben. Sebaj…egyszer úgyis utoléri őket a valóság nyomorúsága.
Irónomat forgatom a kezemben, nem zavartatva magam az egyetemisták között. Úgyse láthatnak. Szép is lenne. Egy lány, tele rúnákkal és fegyverekkel. Nem tudom eldönteni, hogy melyik részem okozna nagyobb tömeghisztériát. Valószínűleg a szeráf penge. Magamban jókat nevetek.
Eredetileg azért jöttem, mert az éjszaka folyamán egy vámpír teljesen kiszívott egy fiatal nőt a campus területén, a testet pedig most reggel találták meg. Évek alatt nem egy holtestet láttam, nem maradok le semmiről, ha kések pár percet, így most inkább érdeklődve figyelem a vitázó mondénokat. Olyan ostobaságokat beszélnek, hogy a fejem is belefájdul! A körömlakk a legnagyobb problémájuk, tényleg?
Tekintetem a saját kezemre vetül. Tegnap este még vérben ázott, na, az, egy igen menő körömlakk volt! Nem ám pink vagy türkiz…
Gondolataimból baljóslatú energia ráz fel. Ellököm magam a faltól, a szokásosnál is unottabb arccal. Utat török a tömegben, ügyelve rá, hogy ne érjek senkihez. Érzem, hogy a közelemben van, de nem tudom beazonosítani, hogy merre lehet. Alvilági az egyetemen? Ez kezd igazán izgalmassá válni. Vajon miért hiszik mindig azt, hogy be tudnak illeszkedni? Sosem lesznek már önmaguk…néha tényleg sajnálom őket.
-Nocsak…-állok meg az idegen előtt. Mosolyom szikrázik, mint a száz wattos villanykörte, csak épp teljesen üres. Nincs benne már érzelem. Csak egy jól utánzott grimasz. – Alvilági az egyetemen? Minek készülsz? Hannibal Lecternek? – ha kicsit kevesebb lenne az önbizalmam, elhinném, hogy nem jó a humorom.
Vajon megkockáztatja, hogy őrültnek nézzék, mert láthatatlan alakkal kezd beszélgetni? Nem csodálkoznék rajta. Őszintén? Imádom, mikor valakit lehetetlen szituációba hozok…