Egy hete is már, hogy az az árnyvadász lány törölt emlékezettel tért vissza az Intézetébe, nem tudtam megölni, hát töröltem az emlékeit az egészről mindaddig visszamenőleg, hogy harcolt a démonnal. Nem akartam belekavarni az emlékeibe így hát csak azt vettem el tőle amely velem kapcsolatos. Azóta is érzem a vonzást, erősebb mindegyik léleknél, erősen akar kötődni a lelke az enyémhez, hogy szinte fizikai fájdalmat nyújt, hogy ez nem történik meg, a távolság méterről-méterre egyre nagyobb sebet tép és gyengének érzem magam holott fizikai seb nem tátong a testemen. Úgy kóválygok a városban mintha nem volna célom, pedig van, lelkek várnak rám, könyörögnek a megváltásért, a menekülésért, elakarnak jutni a helyre melyből önként távoztak, haza akarnak menni, megértem Őket. A játszótér kihalt, a gyerekek a szüleikkel már otthon vannak, milyen egyszerű is egy mondén élete, rövid, de egyszerű. Egy hinta nyikorogva meglendül a széltől és ekkor, maga a szél hozza felém az ismerős érzést, egy angyal, egy testvér tartózkodik a téren. Behunyom a szemem és a természetes angyalok közötti kötődés által felismerem régi barátom és mentorom Eiran-t. Szinte nevethetnékem támad, nincs is nálunk két különbözőbb lény. Ő az, aki oltalmazza a földhöz ragadt lelkeket, Én pedig átjuttatom őket a túloldalra. Ő védelmez Én gyilkolok, mégis barátok vagyunk. -Nem szűnt meg benned a gyengék iránti szánalom, testvér. – Szólalok meg a háta mögül, majd odalépek és mellette foglalok helyet. Talán lehet már ötven éve is annak, hogy utoljára egy irányba fújt minket Atyánk szele. Utunk más irányba vezet, cselekedeteink mások. -Mi szél hozott a városba? Küldetésed van? – Kérdezem kedvesen, épp úgy, mintha csak tegnap találkoztunk volna utoljára, végül is egy angyalnak az élet örök, a tegnap lehet akár ezer évvel ezelőtt is, az emlék nem kopik. Egy angyal csak akkor tér a Földre, a halandók és halhatatlanok közé, ha küldetése van, Eiran azonban a küldetést állandóan cselekszi, Ő védelmez, oltalmaz, olyan akár én, sosem szűnik meg a munkáját végezni.
- Hát szia te. Hol van a gazdád, huh? Egy aprócska kölyökkutya. Eiran szerint nem lehet több fél évesnél, így el nem tudja képzelni, hogy vajon hogy kerülhetett ide, a játszótérre egyes egyedül, ilyen késői órán. Hisz a nap már egy ideje eltűnt a látóhatáron, és az utolsó családok is épp csak egy fél órája mentek haza, hogy kipihenjék a nap fáradalmait. És az ember fia, vagy jelen esetben az úr angyala azt gondolhatná, hogy akkor viszik magukkal a házikedvenceiket is. De ezek szerint nem. Ez az aprócska lény még most is itt van. És tulajdonképpen szinte megfagy. Hisz nincs még olyan meleg, nem mellesleg még éjszaka is van, ez az állat meg még nagyon fiatal. Még az idősebbek is, vagy esetleg a nagyobb termetű állatok is ilyenkor egy melegebb, és széltől védettebb helyet keresnek, és nem mászkálnak nagyon kint. Ez az pici, fehér szőrcsomó azonban minden bizonnyal még nem tanulta meg, hogy ilyenkor nem szabad kint lenni. Az is lehet, hogy elszökött otthonról... És most a gazdája, vagy épp gazdái kétségbeesve keresik. Eiran lelki szemei előtt is megjelenik a kép, ahogy a szülők az utcákat járják, míg a gyerekek a nagyszülőkre bízva otthon szomorkodnak, hogy az új kiskutyájuk nem szereti őket, és ezért szökött el. De csak nem... Hisz még csak nyakörve sincs ennek a... Kissrácnak - mint utóbb kiderült, mikor felemelte őt, hogy az ölébe tegye. Márpedig az ember első dolga talán, miután persze elviszi az állatorvoshoz kivizsgáltatni, hogy nyakörvet tesz rá, legtöbb esetben a kis dög nevével felcímkézve, talán még chippel is ellátva. De semmi ilyet nem lát rajta. Talán az egyik hajléktalan kutyájának születtek kölkei, és abból az alomból vándorolt el buta módon ez a kis csöppség. bár ki tudja... Az biztos, hogy az angyal áldott jó szíve nem hagyja, hogy itt fagyoskodjon szegény, így is remeg mint a nyárfalevél. - Nem hagylak megfázni, ne aggódj... - még meg is simogatja a buksiját, ahogy dzsekije cipzárját lehúzza, hogy így ölelve magához azt a pici szőrmókot védje a széltől, miközben az egyik hintára is leül, és lustán kezdi magukat lökni. - Megkeresem neked a gazdid, jó? - pillant le a kutyára, miközben kicsit felhúzza a cipzárt. Már amennyire az a lepillantás lehetséges, hisz az állat szinte teljesen a másikhoz bújik, és állandóan mocorog, és Eiran még így is tisztán érzi rajta, hogy remeg.
Vendég
Vendég
Re: Játszótér ↠ Kedd Jan. 10, 2017 7:53 pm
Játék Vége!
Vendég
Vendég
Re: Játszótér ↠ Pént. Dec. 09, 2016 12:56 pm
Connor & Zephy
Nem sokon múlt, hogy kis időmben végre kibonthassam a drága ajándékom és szerelembe eshessek a ninjateknőskémmel. Ahw, ha láttatok már csodát, amit mondén agy szült, na, ők azok. Sajnos az ő létezésük valódiságáról még én sem tudok ellenkezőt állítani, bár abban biztos vagyok, hogy a jó oldalon állnának és segítenének nekünk. Nekem meg pláne, úgy összebarátkoznék velük. Éppen nagyon szerelmes pillantásokat lövellek a figurámra és nyelem le a falatot, amikor felfigyelek az előttem zajló eseményekre. Én meg ugye képtelen vagyok kimaradni bármiből, így hamar rohanva, íjjal a kezemben találom magam. Még azzal sem törődöm, hogy a hintába akadva időt vesztek és egy nyilacskát. Szerencsétlen egy teremtés tudok lenni, tény ami tény. Nagyot sóhajtok, ahogy szemeimmel keresem hova lettek fél pillanat alatt, de egy bokros részre bukkanok, mai mocorog. Közelebb lépdelve a morranásokat is tisztán hallom már. A gombóc növekedni kezd a torkomban, érzem, ahogy izzad a tenyerem és remegnek térdeim. Kibiztosítom fegyverem és az első nyíl után, ami a fában végezte, a következő a farkas másik oldalára a földbe szúródik. Őszinte kell legyek, ezt tényleg nem is szántam neki, ez lett volna a figyelmeztető, mivel lenyugodni látszott. Féltem, sőt, belül talán rettegtem is kicsit, ahogy egyik lábam követte a másik, majd lassan egy méteres közelségébe értem a farkasnak. Most beszéljek hozzá? Meg fogja érteni? Nem fog megenni? Annyira rossz lenne magam abban a mesében találni, amiben a csúnya farkas egészben nyelte le szegény áldozatait, akik eleinte mit sem sejtettek. Nagyot nyeltem végül és kicsit dadogósan kezdtem bele. - Ma-maradj ott, kérlek. Va-vagyis menj el, ne bánt senkit, légyszi. – Persze, mert egy farkasnak elég csak a szépen kérő varázsszó és mindjárt kiskutyává válik nekem, aztán hamarosan a füle tövét vakargatva nevethetek az egészen. Nem. Nem fogok, én is érzem, ő is tudja. Arról viszont fogalmam sem volt most mit csináljak. Én képtelen lennék hidegvérrel bántani, addig pedig, amíg nem mozdul támadásra, nem morran rám, mit tudok tenni? Őrzöm az álmát? Vagy arra várok, mikor tépi le a fél karomat, aztán majd utána eszembe juthat lenyilazni? Egy kész káosz az, ami a fejemben volt. Óvatosan fújtatva egyet léptem oldalazóan, hogy a háta mögül mellé kerüljek, én sem akartam rá fenyegető lenni, vagy nem is tudom. Már azt sem értem ki a jó, ki a rossz és miért mindig én bénázok el mindent. A nyilat srégen eltartottam a bokor felé, így nekem is volt esélyem, ha mégis elkattanna, de ő is láthatta, hogy nem legyilkolni akarom. Inkább el akartam kergetni a közelből is. A korábban kimondott szavaimon se tudtam még én sem eligazodni. Ekkor viszont egy távolabbi bokor is megmozdult és szinte automatikusan emeltem oda a tekintetem, még a szám is nyitva felejtve és védtelenné téve magam.
Megint egy szagot követek, az orrom túl jó, de az viszont annyira nem jó, hogy most egy farkas után vetem magam, farkas formában. Néha imádom a bundát, meleg, és nem fázom miatta, máskor utálom, kijön rajtam a vakarózás, mitnha bolhás lennék, aztán lehet, hogy ez tényleg így is van, és mikor emberré változok vissza, akkor kikerülnek belőlem. Ilyen gyorsan letelepszenek? Vagy mi? Nem ezzel foglalkozom ez igaz, vagyis nem kellene ezzel foglalkoznom, mert elvesztettem a farkast, nem látom sehol, de a szaga itt leng körülöttem, érzem mindenhol, de meg kell találnom azt, ahonnan tényleg jön. A forrás kell nekem. Nem tudja magát kontrollálni, az előbb is majdnem nekiment valakinek, ezért vagyok itt, onnan elkergettem, és most követem. Egy olyan helyre kellene kergetnem, ahol senkinek sem árt, közben nekem sem kellene senkinek sem ártanom, de nem tudom melyik lesz a nehezebb. Én még az eszemnél vagyok, még, aztán lehet megint elkapok egy illatot, és utána vetem magam. Igyekszem nem eljutni ide, észben kell tartanom azt, hogy most nem én vagyok a veszedelem, hanem az a másik farkas, aki valahogy ide keveredett. Aztán lehet nem is eszeveszetten akart nekitámadni valakinek, hanem teljesen direkt. Tudom, hogy vannak olyan farkasok, akik nem jószándékúak, de sosem gondoltam erre, mindig a jobbra gondolok, aztán szépen pofára esek majd. A játszótér felé vetem magam, onnan jön a szag, de megállok a bokrok között, mikor mást is megérzek. Egy másik ember illata, így busa fejemet kapkodni kezdem a csúszda és a lány között. Fiatal lány, nem tudom ki az, de azt sem akarom, hogy a rejtekében szunnyadó farkas nekiugorjon, így mielőtt lépne előrebb mozdulok. Túl közel a bokorhoz, így megrezzennek az ágak hangosan, és ez a pillanat az utolsó előtti, így kiugrom a bokorból és morogva nézek a csúszda alá. Az ottani farkas megmozdul, én meg utána iramodok, fogaimat villogtatva morgok, és csak egy pillanatra állok meg, amikor kisebb csapdába csalja magát. Támadóállásba helyezkedem, minden erőmet egybevetem, és rá is ugranék, mikor egy nyíl süvít el felettem, én pedig a lányra pillantok, aki eddig a padon ült. Más ember elmenekült volna, de ő nem, ő fegyvert ragadott és rám lőtt. Mesés. Miért rám? Fejemet elfordítom róla, és újra a másik farkasra emelem, aki ekkorra eltűnik, én meg morranok egyet csalódottságomban. Orromat a talajhoz nyomom, úgy szaglászom, de a szagot is elveszítem, nem találom, közben menekülni is kellene a lánytól, nem tudom eldönteni, hogy figyelmeztető lövés volt-e ez, vagy sem, de az biztos, hogy nem akarom megtudni. Testhelyzetem megváltozik, minden fenyegetést kirázok magamból, nem akarom, hogy támadásnak vélje, nem akarok neki esni, csak azt akarom elkapni, aki most szaladt el.
Zephy && Connor
what the heck? I didn't do anything
Vendég
Vendég
Re: Játszótér ↠ Vas. Nov. 27, 2016 8:13 pm
Connor & Zephy
Ködfátyolos esti fények tarkítanak mindent, az utcai lámpa pislákol fejem felett; kísér egy darabig, majd halvány sugarak világítják be az utam a játszótérig, ahol egy félreeső padon telepszem le. Miközben büszkén ballagtam kezeim között a happy meal menümmel, melyért megküzdöttem, elgondolkodtam, hogy a mondének mennyire tuskók tudnak lenni, és akkor még én vagyok az alvilági, a rossz. Bár oké, kezdjük az elején, hisz nem véletlen ez az ellenérzésem, első sorban majdnem ki sem szolgált a lány, aki a pénztárban volt. Azt mondta fura vagyok, milyen már a ruhám, és még a hajam is kritizálta. Szomorúan végül, de szó nélkül faképnél hagytam és inkább kivártam a hosszabb sort. Itt egy idősebb férfi volt, aki szó nélkül felvette a rendelésem. Mekkora szerencse már. Dugig volt a McDonald’s, így nem is volt kérdés, hogy elvitel lesz, na meg úgy terveztem, hogy megeszem a parkban, aztán hazamegyek. Az otthonomba, az Udvarba. Most nincs suli, hétvége jön, nincs kiképzés, amúgy se tartanak rám igényt, kell egy kis szusszanás. De már ezen szép terveim is egy újabb vita húzta keresztül, mikoris nem volt hajlandó nekem Michelangelot adni Donatello helyett, ugyanis a teknőcök voltak az ajándékok. Szeretem őket, ne ítéljetek el. Végül egy kis szájkarate után megértette, hogy engem nem érdekel más, csak hogy becsomagolja és mehessek. Annyira heves lettem hirtelen, hogy majdnem el is szóltam magam dolgokról, de szerencsére a csavaros eszemnek, időben eltereltem a szavaimat. Most pedig csak kissé mérgesen eszegetem a sültkrumplim a fagyim mellé, amit a várakozásét adtak ajándékba, miközben a padon ülve körülnézek. Nem fúj a szél, senki nem jár itt mégis mozognak a hinták, a csúszda alatt meg mintha motoszkálna valami, valaki. Egy perc alatt félrenyelem a krumplit, amikor hirtelen egy távoli bokorból, valami kutya ugrik ki és az előbb nézett pont felé veszi az irányt. De ez bizony nem kutya. A morgás, a mérete, a mozgása… érzem. Köpni-nyelni nem tudtam, mondani se kell, még lélegezni is elfelejtettem egy percre. Hirtelen minden kezemben lévő holmit a padra söpörtem, feloldottam a fegyvereim elrejtését, és rohanni kezdtem. Persze utána, nagy nehezen halásztam elő az íjam a hátamról, de meg is vágtam közben az ujjam. Remek, ez már dicséretes, tökre. A következő lépésként meg elhagytam az egyik nyilam, ekkor kezdtem remegni és minden hitem elveszteni magamban. De nem szabad feladni. Azt se tudom kit kergetek, azt sem miért, sőt, semmit. Meg kell állnom egy pillanatra, tenyereimmel térdeimbe kapaszkodom, ahogy előre hajolok, felnézek, akkor látom, amint támadni készül a farkas. Bárkire vagy bármire is fájjon a foga, nem hiszem, hogy ezt kéne tennie, így kihúzom a nyilat, és útjára indítom. Nem, pontosan lőni nem tudok, de ha bárki megkérdezi, direkt lőttem a fába, és hagytam mellette elsuhanni…