Vagy nyolcszor indultam el, és hétszer mentem haza, amiért valamit mindig otthon hagytam. Vagy a telefonom, vagy az egész táskám, vagy a pénztárcám... vagy magamat, az eszemet. Csak mert fogalmam sincs miért feszengek ennyire attól, hogy valakivel találkoznom kell a szalonon vagy a hajszobrászaton kívül. Nekem valahogyan, de biztosan kimaradt a kapcsolatépítés az életemből, ami szörnyű lenne, ha nem szoktam volna hozzá. Elvagyok a kuncsaftjaimmal, aztán viszontlátásra. De Aidan valamiért más, megfogott, hogy titkolózik, hogy nem mond mindent nyíltan, mégis beszél. Meg is hallgat mindig, és szinte már nincs olyan dolog amit ne tudna rólam. Tudja, hogy mennyire szeretem az állatokat, szerintem pont azért hívott el ide, hogy együtt nézzük meg. Nem jártam még itt, mivel nem volt ki elvigyen. Vagyis de, egyszer, régebben apuval voltam itt, de ma már nincs ideje ezekre, meg neki unalmas is lenne. De végre úton vagyok, nem is kések, arra figyeltem, hogy az esetleges szerencsétlenkedésem miatt ne késsek, hiába mondják, hogy nőiesen stílusos késni a találkozóról. Szerintem ez hülyeség, és csak az idióta nők mondják ezt, hogy véletlenül se verjék rájuk a felelősséget amiatt, hogy lekésték a mozivetítést, vagy éppen emiatt kell a sorban szenvedni. Az egyetlen dolog, ami még több időt vesz el tőlem, az az, hogy a tömegben megtaláljam. Mindenkire nézelődök, de nem merek odamenni ahhoz, aki hasonlít rá, nehogy beégessem magam egy idegen előtt, hiába nem találkoznék vele valószínűleg soha többet. Jobb a békesség, így megvárom, amíg felismerem ténylegesen az arcát, majd sietősen odalépdelek hozzá, és magamhoz ölelem. Nagyon magas, az én százötvenöt centimhez biztosan. - Szia! - vigyorgok rá, és a közelében most már úgy érzem tényleg nincs okom aggodalomra. Ugyanazt fogjuk tenni, mint amiket szoktunk, beszélgetünk, elvagyunk, csak most nem festegetem a haját. - Sokat vártál? Mert ha igen, akkor menjünk is, és előbb a koalákat keressük meg - nevetek fel, én teljesen rápörögtem arra, hogy itt állatokat fogunk látni, hogy már alig bírok egy helyben maradni.
Muszáj volt valahova elhívnom magammal, de nem akartam, hogy túlságosan is randinak tűnjön a dolog, mert még én magam sem hiszem, hogy ez a lenne. Vagy hiszem, csak nem vagyok benne biztos, nem tudom, annyira bizonytalan vagyok, ha róla van szó, mivel láttam már milyen a vendégeivel, pont ugyanolyan velem is, és én nem szeretnék annyira kétségbeesetttnek tűnni, mint a többi. Mondjuk, egészen mindegy már, hizen megbeszéltük az állatkertet, én pedig már itt várok rá, egy ideje. Nem, nem ő késett, én siettem el a dolgot, mert nem volt kedvem, a véraláfutásos képemet nézni. Igen, tegnap az edzésen nagyon ügyes voltam, benyeltem egy öklök, és a szemem alatt, most hatalmas lila volt éktelenkedik, de emiatt nem mondtam le. Nem akartam lemondani arról, hogy vele lehessek egy picit, többet, és nem csak a festék miatt. Nagyon sokat vagyunk együtt, kéthetente órákat festi a hajamat, beszélgetünk, meg midnen, de ide még sosem jutottam el. Általában vissza kell mennem a többiekhez estére, így még sosem maradtam ki, de nem egyszer megfordult már a fejemben, hogy maradni kellene. Egyik lábamról a másikra helyezem a súlyomat, ahogy elveszek újra a gondolataim tengerében, és töprengeni kezdek, ahogy az embereket figyelem. Én annyira nem szoktam észrevenni, ha mások, mármint, persze, látom, hogyha szembetűnő a dolog, de én valószínűleg a világ legborzalmasabb árnyvadásza vagyok, aki nem mellesleg nem is akar az lenni. Hihetetlen, hogy azután a hiba után sem lettem kitagadva, vagy valami, egy árnyvadász miattam vált vérfarkassá, így az lett volna a minimum, ha engem is elküldenek vele. Igyekeztem jobb lenni, tényleg, de nkem ez nem való, közelharcban jó vagyok, verekedni tudok, de az nem sokat segít, ha egy farkas vicsorog rám valahonnan. Körbenézve, alakját felismerni véltem, és le sem vettem róla a tekintetem, amint ténylegesen beazonosítottam. Hihetetlen, de ő pontos volt, én meg előbb érkeztem, ez amúgy nagyon rossz szokásom, remélem vele ez nem lesz majd baj.
Amikor meghallom az állatkert szót, akaratlanul is egy mosoly jelenik meg az arcomon. Ha pedig a szavacskához hozzájárul az a mondatköret, hogy megyünk, a bennem rejlő állatimádó kislány ugrándozni kezd, kikiabálva minden járókelőnek, hogy az állatkertbe látogatnak. Hiszen, hadd tudja mindenki! Kiskoromban rengeteget jártunk a szüleimmel, leginkább gyereknapokon, de mindig nagy mámor töltötte el aprócska lelkem. Ezért is dobtam be a mostani legjobb barátomnak, hogy, mivel neki el kell terelni a figyelmét, nehogy magába roskadjon, látogassuk meg az emberek kéje miatt fogságba ejtett kisebb, s nagyobb állatkákat. Ahogy magunkat ismerem, nagyon jól fogunk szórakozni, végül is, lesznek mókás kis lényecskék, akiknek a legapróbb megmozdulásán is kitör belőlünk a nevetés. Remélem, lesz ilyen. A kedvenceim mindig is a majmok voltak. De az ilyen picikék. Kiskoromban is, emlékszem, lehetett őket simogatni egy apró lyukon, ahol kidugták a kis kezeiket, lábaikat, s ételt vártak. Én persze folyton csak a selymes kis bundájukat akartam érinteni, mivel szüleim arra hivatkoztak, elég bámészkodó eteti őket, nekem nem kell, nehogy megharapjanak. De az én kis üregemhez nem jöttek, mert nem volt nálam étel. Így hát, a kis, egyszerű, akkoriban nagyon menőnek tűnő mobiltelefonom elővettem, és beszuszakoltam a kis lyukon - gondolva erre biztos rákapnak. Meg is történt. Az egyik majom megfogta, és elszaladt vele. Én pedig toporzékolva kiabáltam, hogy azonnal hozza vissza a telefonomat. Egy külföldi házaspár próbált nekem segíteni, ameddig szüleim erről mit sem sejtve álltak a perecesnél, hogy szerezzenek nekem valami nassolni valót. Persze, a majom vissza nem adta, amit szerettünk volna, de már mindegy volt. Szüleim is megérkeztek lassan, s megkérdezték hova tűnt a mobilom. Egyszerűen, mérhetetlen őszinteséggel mutattam a lyukacska felé, annyit válaszolva, hogy "az a majom elvette." Persze, mind anyám, mind apám bőszen keresték azt a majomnak nevezett úriembert, vagy hölgyet, akire mutathattam. El sem akarták hívni, hogy ténylegesen elkobozta egy majom az értékeimet, de hát ennél jobban nem tudtam volna elmondani. A telefon nem került elő, de ez sosem szegte kedvem az állatkerttől. Ezért is örülök, hogy Cam igent mondott, pedig késésben vagyok, már öt perce. Hátrafelé pillantgatok, hátha meglátom és odahívhatom magamhoz, de nem pillantottam meg. A sor pedig jó lassú - de vattacukor mindig kell! A két nyalánksággal a kezemben kerestem őt, majd szapora léptekkel vettem felé az irányt, mikor ismerős alakká vált. - Szia! - széles vigyorral a számon elé léptem, bár aligha látszódtam ki a nagy rózsaszín, illatozó cukorka mögül. - Ne haragudj, hogy késtem, csak sokan voltak a sorban - kuncogtam, s felé nyújtottam a neki szánt vattacukrot. Eredetileg csak neki akartam venni, hiszen az édesség mindig segít az összetört szíven, de hát... Vattacukor! Nekem is kellett egy. - Indulhatunk? -biccentettem a bejárat felé, majd, ha azt felelte igen, el is indultam, vele az oldalamon.- Egyébként... - pillantottam rá, miután lenyeltem a kis cukorfalatkát.- Hogy vagy? Mesélj - mosolyogtam rá kedvesen, biztatóan, hogy bármikor megnyílhat felém. Remélem ezt érzi is, és azt is, hogy fontos ember az életemben, nem akarom elveszteni, nem akarom, hogy szenvedjen. Nem érdemelte azt, amit Han csinált, de majd kiszedem a barátnőmből mi is történt teljesen, mert valami nem stimmel a sztorival.
Vendég
Vendég
Re: Állatkert ↠ Szer. Júl. 20, 2016 12:34 pm
Dim && Cam
benyúlni veszélyes. bökök, szúrok, harapok.
Állatkert, állatkert, állatkert! A kisgyerek bennem most úgy tombol, mintha mindjárt felrobbanna, annyira örülök annak, hogy állatkertbe megyünk. Hosszú ideje nem voltam már, és kis koromban sem voltam olyan sokat, mert a szüleim nem értek rá arra, hogy engem ilyen helyekre hurcoljanak, de a nagyszüleim mindig vittek. A lajhárok a kedvenceim, olyan aranyosak, és lassúak, komolyan akarok egyet otthonra, hogy figyeljem, amint a dróton mászik, majd félúton elalszik. Vajon minden lajhár narkolepsziás, vagy egyszerűen csak annyira lusták, hogy nem akarják elérni a végcélt, jó nekik ott is ahol vannak? Szívesen tanulmányoznám őket, de nem, nem kísérleteznék, nem szeretem, ha állatokon tesztelnek dolgokat, és kísérleteznek, az nem jó nekik, fáj az állatoknak, és lélekben is szarul esik nekik. Komolyan, mindenkinek vannak érzései ezt nem kellene elfelejteni, egy kutya is érez, éppúgy, ahogy egy macska is, vagy egy patkány. Oké, a bogarakat nem kedvelem, azok ha éreznek is nagyon pofátlanok, és nem aranyosak. Csak a muslincákat sajnálom, olyan kis picik, és védtelennek tűnnek. Nem mentem még be az épületbe, a nagy kapuk előtt állok, és Dim-re várok, hiszen vele akarok oda bemenni, annyira sokat jelent nekem, hogy itt van mellettem, még egy ilyen helyzetben is, amikor nem vagyok a toppon. Úgy érzem magam, mintha hullámvasutaznék, hol nagyon jól érzem magam, hol taccson vagyok, és örülök annak, ha kajáért ki tudok vánszorogni. Mintha bipoláris zavarom lenne, vagy olyan nem lehet a vérfarkasoknak? A franc se tudja, de az ezer százalék, hogy nem teljesen érzem magam jól, csak akkor, ha Dim mellettem van. Fura érzés, hogy mellette érzem jól magam, amikor a barátnője nem rég dobott, de nem érzem, hogy ezt szégyellenem kellene. Van valami jó abban, hogy ő itt van nekem, és nem akarok szétesni, teljesen tönkremenni, és egyedül lenni. Ezt nem akarom csak, és Dim ezt segít megelőzni. A telefonomat előveszem, és az azon lévő digitális órára pislogok. 12:35 Hamarosan itt kell már lennie, mármint úgy emlékszem, hiszen fél egyre beszéltük meg az időt, és az öt perce eltelt. Mióta állok én itt egymagamban? Tiszta örökkévalóságnak tűnik, pedig annyi még biztosan nem telt el. Végigsimítok államon, a szakállam még nem nőtt ki, tehát az örökkévalóság biztosan nem igaz.