Megannyian vetnének véget a kapcsolatunknak, ha tudnának róla. A tündérek királynője nem egy szívmelengető személy, gonosz és tele van romlottabbnál romlottabb tervekkel. Az se lepne meg, ha a sajátjait is leölné ha a saját érdeke kívánja azt. És igen, megvan az okom arra, hogy féljek tőle és a hatalmától, mert minden épeszű ezt teszi. De leginkább Roxit féltem, mert ha kiderül, hogy velem van, lehet megbüntetik. Nem mellesleg, a királynő érdeklődik irántam, próbál manipulálni, meg akar szerezni magának, de magam sem értem miért. -Nocsak! Igazán? Mit is mondhatnék erre, ha nem azt, hogy ez kölcsönös. Minden értelmes, józan eszem menekülőt fúj, amikor megpillantalak. Lehet, hogy nem dobog a szívem, de élőnek érzem magam melletted. Tudom, nem vagyok egy szónok, de remélem érted mire akarok kilyukadni. - nevetek fel. Csak rápillantok, a szeme megigéz, pedig én volnék a vámpír, aki eme trükkel élhet, de Ő mégis megbabonázott. Akkor kincsé nőtte magát, hogy az elvesztése nagyobb törést okozna bennem, mint talán bármi más. Voltam már szerelmes, elég hosszú ideig, hogy úgy mondjam, bár az nem számított kapcsolatnak, egyoldalú volt. -Hát akkor ez csúnya egy patt helyzet. Talán gátat kellene szabnunk a meggondolatlanságunknak és egy megfelelő helyen és időben adni esélyt a helytelennek. - kuncogtam. Teljesen megőrjít, az illata, a szépsége, a jelleme, minden. Talán ez egy tündérbűbáj volna? Ha az volna se bánnám, mert ilyen önfeledt és boldog sohasem voltam, még akkor sem amikor megkaptam apámtól az első videójátékom, amiért annyit könyörögtem. Hülye egy hasonlat, tudom. A komoly tónus a hangjában egy pillanatra megriasztott. Legördült rólam én pedig felé fordultam a könyökömre támaszkodva, hogy közben a szabad kezem nyakának hajlatát simogathassa lágyan, akárcsak egy fuvallat. Mindennél fontosabbá vált a számomra, tudom, ez a béke nem csomagolható és hordozható és a virradattal megindul a küzdelem, a kettőnkért való harc és azért, hogy a természetfelettiek háborúja ne tehessen tönkre mindent, amely épülőben van. -Én ígérem, hogy az életem árán sem hagyom, hogy elválasszanak téged tőlem. Szeretlek. - mosolyodtam el. Kezeink szorosan egymásba kulcsolódtak, mint egy pecsét, amely örökre együtt tart minket. Hinni akartam benne, hogy nem lesz olyaan erő, ami elragadhat tőle.
Ha az ember visszavonhatatlan érzelmeket táplál valaki iránt akkor hajlamos mindent és és mindenkit figyelmen kívül hagyni a szeretett férfin kívül. Én viszont azért is vagyok halmozottan hátrányos helyzetben, mivel ezt a luxust nem engedhetem meg magamnak. Ugyanis az én esetemben még a fáknak és bokroknak is fülük és szemük van, de a szó legszorosabb értelmében. A nagynéném szereti minden tündérét szemmel tartani és máskülönben ez nem menne neki. Arról már nem is beszélve, hogy akkor miként lenne mindenről olyan nagyon jól informált, ha nem vetne be egy kis tündér mágiát. Persze mindent ki lehet játszani, ahogyan a mi képességeinket is. Éppen ezért ha arról lenne szó, akkor Simon-t mindenáron megvédeném. Ha kellene akkor még önmagamtól is. De egyenlőre csak a saját hormonjaink vannak ránk veszélyes hatással. Hiszen egy park kellős közepén estünk egymásnak. Úgy faljuk egymás ajkait mintha csak az életünk múlna rajta. Mint ha minden csókban eltöltött pillanatért újabb nap járna a paradicsomban. - Amikor veled vagyok, hajlamos vagyok megfeledkezni a józan eszemről. - kuncogom én is jókedvűen, miközben megtámasztom magam a mellkasán. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy csupán a véletlennek köszönhetem ezt a csodát ami életemben először tényleg megtörténik velem. Nem azt mondom, hogy nem volt még kapcsolatom, vagy bármi ilyesmi, de Simon más. Amikor vele vagyok, hevesebben kezd el verni a szívem. Minden alkalommal amikor megpillantom, vagy csak a bőrömön érzem a tekintetét , meghallom a hangját, vagy a szél felém sodorja az illatát pillangók kezdenek heves táncba a gyomrom mélyén. A csókjától és minden apró kis érintésétől jóleső libabőr jelenik meg rajtam. Ő tipikusan az a fajta férfi akiről tudod, hogy nem kellene őt szeretned, de ha nem teszed akkor abba belehalsz. Másnak lehet, hogy nem Ő jelenti a világot, de nekem Ő a saját misztikummal átitatott világom csúcspontja. Ez alatt a rövid idő alatt amióta ismerem megváltoztatta a világomat és újra kezdek hinni abban, hogy még a tündérek számára is van esély arra, hogy tényleg szívből szerethessünk és valaki viszont szeressen. - Hmm... Ami azt illeti, teljesen elvetted az eszem. Úgyhogy nem hinném, hogy használható ötletekkel állnék elő. - mosolygom rá szégyenlősen, miközben Ő jókedvűen játszadozik az egyik hajtincsemmel. Az angyalokra! Hogy lehet valaki ennyire édes és szexisen jóképű egyszerre? Egész egyszerűen nem is értem mivel érdemeltem ki azt a reménysugarat amit Simon felém irányuló szerelme jelképez. - Figyelj csak... - kezdek bele a kis mondókámba, miközben legördülök róla és mellé fekszem a fűbe. A felettünk elterülő égbolton úgy ragyogtak a csillagok mintha a holdat szeretnék túlragyogni én pedig nem akartam arra gondolni, hogy mi lesz ezután. Az csak tönkretenne mindent, viszont jelen pillanatban, csak az itt és a most számít. Sem a tündérek, sem a vámpírok, az árnyvadászok, vagy éppen az elkövetkezendő háború. Csak mi és az amit a másik iránt érzünk. - Ígérjük meg, hogy nem lesz semmi és senki aki ezt tönkreteheti kettőnk között. - fordítottam a fejem felé, miközben kutató ujjaimmal rátaláltam a kezére és összekulcsoltam az ujjainkat.
a játékos évődés, ami közöttünk zajlik nagyon boldoggá tesz. Hol viccelődünk, hol komolyan megbeszéljük az érzéseinket és egyikünk sem fél kiteríteni a lapjait. Legalábbis nekem nincsenek előtte titkaim, ahhoz túlságosan akarom, hogy működjön a kapcsolatunk, ami olyan illékony vonalon táncol hisz friss és ropogós még. Ezért is tartok attól, hogy valamit csúnyán elbaltázok majd, mert én erre nagyon is képes vagyok. -Ez az én nagy hibám, hogy elfogult vagyok, de hidd el, kedvelni fogjátok egymást. - bólogattam hevesen. Ebben én tényleg hiszek. Clary a mondén életem teljes egészét birtokolja, azonban Roxié az alvilági énem. És ez a kettő együtt tesz ki engem, ez vagyok én. És a két részem szeretném, ha jóban lennének egymással. Persze, ha nem így alakulna sem eshetek kétségbe, mert mindenre van megoldás. Legalábbis Luke szerint van, túlságosan is optimista fickó. -A szerénységet rólam nevezték el annak. - vigyorogtam. Persze a jókedvet mintha elvágták volna, rögtön jött a megbánás és a szégyen érzet. Megharaptam Roxit és ezt nem tudom csak úgy egyszerűen visszacsinálni. Ő ebből nem csinál nagy ügyet, de nekem igen is van jelentősége és rosszul is érzem magam miatta. De igyekszem a jókedve érdekében kevésbé a szánalmas vámpír tekintetett rá mereszteni. -Anyu imádni fog téged, ezer százalék. - Vigyorogtam ezer wattos mosollyal rá. Próbáltam nem állandóan arra gondolni, hogy megharaptam, de elég komolyan probléma volt ezzel megküzdeni. Végül még azért elnézést kértem párszor, amiért letorkollt. Érthető. -Lehet az akkora baj nem is lenne...- vigyorogtam rá és kezdett visszavánszorogni a jókedvem. Ezután egy csókba bonyolódunk, ami nem várt érzéseket kelt bennem, de szerintem Roxiban is. Ennyire még nem kerültünk egymáshoz közel, nem mintha sok alkalmunk lett volna tekintve, hogy az első csókunk úgy egy órája csattant el... A vérszomj miatt főként, nagy nehezen kinyögöm, hogy álljunk le, azt hittem Roxi osztja majd a véleményem, de nem és szinte azonnal visszacsókol. Hanyatt dőlök a puha fűbe Ő pedig rajtam fekszik. Elkuncogom magam a helyzet abszurditásán, de hamar eltűnik a mosoly, mert a dolog véresen komolyan. És ha egy mondatban szerepel a vér és a komolyság, ott tényleg nem illik viccelődni. -Az a gond, hogy én sem akarom abbahagyni...- kuncogok. - de itt mégsem okos ötlet, nem? - nézek körbe még mielőtt egy puszit nyomnék az ajkaira. - Van egy használható ötlete a szépséges tündéremnek? - érdeklődöm játszva közben az egyik hajtincsével ami göndören omlik alá és csiklandozza az állam. Hirtelen elmosódik a realitás határa, eltűnik a vérszomj, az alvilág, a park, csak két fiatal vagyunk, akik nagyon szerelmesek.
- Háááát... - vigyorogtam rá huncut játékossággal. Egyszerűen leírhatatlan mennyire jól érzem magam amikor Simon a közelemben van. Felszabadult és mindenre nyitott vagyok.Tudom, sokan azzal traktálnának akiknek ezt elmondom, hogy a rózsaszín köd ráereszkedett az agyamra. De ez nem így van. Máskor is voltam már szerelmes. Vagy leglább is azt hittem, hogy voltam már szerelmes. Viszont ez egy teljesen új és eddig még felderítetlen terep a számomra, amin nagyon élvezem a felderítését még akkor is ha egy óvatlan pillanatban még meg is sérülhetek. Végtére is mit soktak mndani? Úgy szép az élet ha zajlik!? - Bízom az emberismeretedben, még akkor is ha egy kicsit elfogult is vagy vele szemben. - válaszoltam mosolyogva miközben a csomagunkkal bíbelődtem. Most már igazán kíváncsi vagyok, hogy milyen is lehet valójában Clary. Annyi minden hallottam már róla, viszont nem tudnám elképzelni, hogy mondjuk leüljek vele és megigyunk mondjuk egy kávét vagy valami hasonló, esetleg csajosabb programot. Egész egyszerűen nem hiszem, hogy az menne nekünk. Nem csak azért mert nem igazán vagyok túl csajos csaj, hanem azért is mert, amiről ugyan Ő mit sem tehet, az apja felelős az enyém haláláért. - Na meg határtalanul szerény is vagy. - nevettem el magam egy pillanatnyi komolyság után, mert több ideig nem voltam képes megjátszani magam. Jókedv ide, jókedv oda, azért nem árt az óvatosság. Persze a nagy jókedv és felhőtlen szórakozás hevében erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni ami részemről nem jelent akkora tragédiát, viszont Simon sikeresen a lelkére tette azt az aprócska sebet amit akár még én is okozhattam volna magamnak egy óvatlanabb pillanatomban. - Csupán egy buta véletlen volt. Ne csinálj már ebből ekkora ügyet. Nem a fejemet akartad leharapni. - mondtam nyugtatólag, kisebb nagyobb sikerrel. Bár onnantól kedve, hogy elsütötte azt a gyengécske kis viccelődést az anyukájával, már tudtam, hogy jó úton haladok. - Na jó... Azt hiszem ezzel azért még megtudok valahogy bírkózni. - mosolyogtam rá szerelmesen, majd egy picit durcásan folytattam. - Simon Lewis, ha még egyszer bocsánatot kérsz, komolyan mondom, hogy elfenekellek. - nevettem el magam majd egy olyan csókba bonyolódtam bele ami nem várt érzéseket hozott ki mind a kettőnkből. Annyira jó érzés volt a közelében lenni. Érezni az illatát, a bőrének tapintása, a sötét hajtincseinek csiklandozása egyszerűen nem tudtam betellni vele. Egyre csak többet és többet szerettem volna kapni belőle és ez ellen nem voltam képes küzdeni. - Kellene... De nem akarom... - motyogtam az ajkaiba, miközben tovább csókoltam. Holott tudatában voltam annak, hogy nem lenne szabad ilyesmire gondolnunk, de igazából nem érdekelt. Szeretem átlépni a határokat és ha mindez azzal jár, hogy egy kicsit el kell rejtőznünk akkor állok elébe. Persze csak akkor ha Simon is úgy gondolja. Nem szeretnék semmit ráerőltetni, meg amúgy is ki vagyok én, hogy így rávessem magam egy ennyire vonzó srácra, mint Simon Lewis.
Hogy is mondjam, hogy ne legyen ez rám nézve nagyon kínos, de a lányokkal valahogy sosem sikerült egy hullámhosszra vergődnöm. Ott volt a gitárosom, szép lány, de sosem fedeztem fel, hogy vonzódik irántam, mert vakon csak Claryt láttam. Aztán ugye ott van Clary...nekünk ez nem igazán jött össze és már tudom, nem az én hibám az egész, bár igaz, nem én vagyok a csajok álma. És akkor itt van Roxi, amikor először megláttam a lélegzetem is elállt. Létezhet ennyire gyönyörű lány? És a személyisége, Roxi egyszerűen tökéletes és fogalmam sincs miért érdemeltem ki Őt. -Mindenképp, remélem másra sem számítottál. - mosolygok. A ma este mást sem csináltam csak vigyorogtam, mint akinek minden rendben az életével holott azért ez nem így van. De Roxi mellett nem mondhatnám azt, hogy annyira érdekel az életem árnyasabb oldala. Vele csak a fényre tudok gondolni. Mintha Én magam is a fényben járnék. -Majd megismered, ez elkerülhetetlen és akkor eldöntheted mit gondolsz róla. Nem akarom megmondani egyikőjüknek sem, hogy most akkor legyetek jóban, mert én azt mondom. Bár tény, elég zavaró lenne, ha nem kedvelnék egymást. Fogalmam sincs miért vagyok ekkora vészmadár, hiszen még nem is találkoztak. Clary kedves, vicces lány, már ha épp nem felhősödik el minden a feje felett. Roxi is egy kedves, vicces, édes lány, mi gond lehet? -Oh, hát nem akartam én kimondani, de igen, ez mind én vagyok. - nevetek hangosan. A jó kedvem azonban nem tart sokáig és igencsak elkeseredem és dühös leszek magamra. Hogy haraphattam meg? Idióta szemfogak, viselkedjetek már! Eltakarom a számat is, a szemfogaim hosszúak és hegyesek. Veszélyes vagyok és ezt elég nehéz elhinni miután 18 évig én voltam az, akire minden és mindenki veszélyes volt. -Nem vérzik, de akkor is megharaptalak. - sóhajtom. Lehajtom a fejem és egyszerre szégyenlem magam és vagyok roppant mérges magamra. Amikor közelebb hajol kénytelen vagyok a szemeibe nézni, mert nem ad más lehetőséget. -Te pedig a legfontosabb nő az életemben, persze csak anyu után. Mert ha megtudja, hogy második helyre csúszott kiakad. - viccelem el a végét és végre elmosolyodom. - Tényleg ne haragudj, nem akartam. - mondom el még egyszer, bár ezt a bocsánat kérést is legalább ezerszer akarnám újra mondani. A csókja egyre követelőzőbb és örömmel adom meg neki amire vágyik, amire mindketten vágyunk. Az ölembe fészkeli magát én pedig felnyögök a közelségétől. Az arcom kezei közé kerül és immár esélyt sem kapok a szabadulásra, na nem mintha én ezt szeretném. A vérszomj mellett már másra is vágytam, de tudtam, hogy ez két okból sem jó ötlet, egy, mert a vér iránti szomjam veszélyes, kettő, azért mégiscsak egy nyilvános parkban vagyunk, három, mert ez az első randink! Ja, akkor nem is két okból, hanem háromból is nem jó ez. -Hm...ezt abba kell hagynunk. - nevetek erőtlenül. Miért nehéz azt mondani amit nem akarunk? Nem akarom abbahagyni.
- Ne is! - mondtam ki vigyorogva a ahogy a szemeibe néztem. Ennyire rövid idő alatt még soha nem sikerül ennyire megszeretnem senkit, de Simon egy különleges személy. Hozzá hasonló férfival még soha nem volt dolgom és reményeim szerint már nem is lesz többel. Bár addig ameddig arra a végzetes pontra eljutunk még sok minden megtörténhet. Többek között az is, hogy a nagynéném vagy Raphael beleüti az orrát a dolgainkba. - Reménykedtem benne, hogy valami ilyesmit fogsz mondani. - mosolyogtam mint a vadalma, majd belekortyoltam az italunkba. Simon Lewisteljesen elvarázsolt és elvette az eszem. Ha nem tudnám, hogy ez lehetetlen akkor azt mondanám, hogy megbabonázott,de így csak szimplán úgy gondolom, hogy egész egyszerűen csak levett a lábamról a személyiségével. - Hát, ha tényleg annyira jófej és barátságos, mint ahogy te és Minna is állítjátok. akkor akkor minden bizonnyal így van. - válaszoltam neki elgondolkodva. Bevallom őszintén egy kicsit körbe szimatoltam a Fairchild lány kapcsán és igazából semmi olyat nem tudok felhozni az ellen, hogy miért is ne legyek vele jóban. Úgyhogy most már izgatottan várom, hogy végre tényleg megismerhessem őt és ne csak a "mendemondákból" tudjam ki is Ő. - Nagyon is jóképű vagy és iszonyatosan kíváncsi. - nevetem el magam, miközben, belül a lelkem mélyén próbáltam magam meggyőzni arról, hogyan mondhatnám el a titkomat neki, ami azóta is nyomja a lelkem amióta megtörtént. - Hééé, nyugi már. Nem történt semmi végzetes. Látod, már nem is vérzik. - Nyúlok oda és érintem meg újra a parányi sebet. Annyira aranyos amikor ennyire meg van rémülve. Ez csak egy picike sérülés, amit akár még én magam is okozhattam volna, egy óvatlanabb pillanatomban. Éppen ezért is mozdulok az irányába és mosolyogva hajolok hozzá elég közel ahhoz, hogy ne tudja kizárni a jelenlétem. -- Simon Lewis! Te vagy a valaha volt legfontosabb férfi az életemben. Szerinted egy ilyen apróság kedvemet szegheti? - Néztem bele mélyen a szemeibe, majd még az eddigieknél is közelebb hajoltam és lágyan csókolni kezdtem. Minden pillanattal egyre elmélyültebben és szerelmesebben, még végül a csókunk alatt bele nem másztam az ölébe és ott ülve, az arcát kezeim közé fogva csókoltam őt, egészen addig ameddig el nem felejtette az önostorozást.
-Ebben egy percig sem mertem kételkedni. - húzom ki magam és tekintek rá komolyan, majd elmosolyodom. Ez több annál, mint hogy tudom, a tündérek nem képesek hazudni. Hiszek Roxinak és bízom is benne, végül is erről szól egy kapcsolat nem? Hogy bízunk a másikban, ha nem így lenne, akkor az egésznek semmi, de semmi értelme. Én bízom benne, már csak az a kérdés, Ő bízik-e bennem. Én igyekszem őszinte lenni és nem eltitkolni előle semmit sem. Amúgy sem az a srác vagyok, akinek titkai vannak, vagy éppen sötét múltja. Én az az átlagos típus vagyok szennyes alsókkal teli kosárral és némi vérrel a hűtőben...semmi extra. -Akkor egy valamiben teljesen egyetértünk, én sem engednélek el még mielőtt bolondulásig egymásba nem szeretünk, utána pedig pláne nem. - gondoltam ezt így még a végére odabiggyesztem. Fontos, hogy tudja, nem akarom Őt elveszíteni. Igaz kb egy órája számítunk egy párnak, de az idő hamar telik, és nekem mindegy, hogy egy perc vagy egy élet, nem akarom elveszíteni. -Majd ha megismered Claryt rájössz miért vagyunk barátok, ez már ókori történet, de szerintem kedvelni fogjátok egymást. - villantok rá egy szemfogas vigyort. Clary sokat jelent nekem, ahogy Roxi is, ha nem jönnének ki egymással az maga volna a pokol. Végül is nem tudnám mit tegyek. Ezért reménykedem benne nagyon erőteljesen, hogyha megismerkednek egymással jó véleményt alkotnak meg a másikról. -Áhh, azt értem, hogy egy ennyire jóképű vámpírral sem, na de velem azért mégiscsak jó lenne, én annyira nem vagyok jóképű. - nevetek. Mindenkinek vannak apróbb titkai, és nem is firtatom, ha van amit elszeretne mondani meghallgatom, ha nem szeretné azt pedig tiszteletben tartom. Mosolygok mikor megcsókolom és eperízű a csók, de hamar leolvad a vigyor az arcomról mikor látom, hogy véres az ajka...megharaptam.... Elborzadok, nem attól amit tettem, attól is, de magamtól is. -Annyira nagyon sajnálom...én..én..nagyon sajnálom, bocsáss meg, kérlek...tudtam, hogy ezt nem szabadna...már innom kellett volna, de gondoltam kibírom...hát látszik nincs mivel gondolkodnom. - habogok össze vissza és mérges vagyok magamra. Sérülést okoztam, pedig nem akartam. Ha egy egyszerű csókkal veszélyes vagyok ránézve...Magamba roskadok. Elmúlik a dühöm, de csalódottság váltja fel, sosem leszek teljesen normális.
- Tudod, hogy nekem mindig igazam van. - mosolyogtam rá. Furcsán hangzik így kimondva, de ez az igazság. MI tündérek nem tudunk hazudni, fizikai képtelenség. Csupán annyira vagyunk képesek, hogy addig csűrjük, csavarjuk a dolgokat ameddig meg nem kapjuk a magunk igazságát. Sokszor ez a legidegesítőbb a tündérlétben, de van amikor meg a legegyszerűbb. Minden csak a helyzettől és a szituációtól függ. Mindenesetre Simon és köztem olyan kötelék kezd kibontakozni amit semmi esetre sem szeretnék elrontani azzal, hogy játszadozom az igazsággal. Úgyhogy tőlem mindig az őszintét és csak is a legigazabb valóságot fogja hallani ezt megígérhetem. Ha kell akkor mindenre és mindenkire megesküszöm aki szent és sérthetetlen a mi számunkra. - Ugyan már, Simon. Clary igazán kedves lánynak tűnik, még akkor is ha vak és nem vette észre mennyire szereted. Ezt pedig örömmel hallom. Nem szívesen engednélek el, még az előtt, hogy igazán egymásba habarodtunk volna. - vigyorogtam rá játékosan. Tudom mennyit jelent neki Clary és ezt tiszteletben is tartom. Tudom, hogy azzal csak magam és a kapcsolatunk alatt vágnám a fát, ha megpróbálnám Őt elidegeníteni a gyerekkori barátjától. Mindazonáltal én se hiszem, hogy jól viselném ha megpróbálnának elszakítani Minától. - Kis titokról volt szó. Plusz azért ennyire nem is sötét, de nem szívesen osztom meg senkivel, még egy ennyire jóképű vámpírral sem. - kacsintottam rá játékosan és amikor arról kezd el beszélni, hogy Ő mindig jó, kivéve amikor nem, na akkor előtör belőlem a nevetés. Az eper amivel eddig babráltam éppen jónak bizonyult ahhoz, hogy végül beleharapjak és az édes, piros leve cukormázként borítsa be ajkaimat. Mire erre én is ráébredtem, már Simon beelőzött és lecsapott az ajkaimra. Gyors és ellentmondást nem tűrő kis csók volt ami a pillanat tört része alatt képes volt kikapcsolni az agyamat. Talán emiatt is nem vettem észre először azt az enyhe fémes ízt ami szám belső oldalától szivárgott. Önkénytelenül is odanyúltam és amikor végighúztam az ujjam azon a ponton már tudtam is mi történt. Simon egyik szemfoga megsértette a vékony bőrt az ajkamon. - Attól tartok egy picit óvatosabbnak kell lennünk, a heves csókokkal. - mondtam ki hangosan a gondolataimat, miközben elvéve a kezem az arcomtól, megmutattam neki a vértől csillogó ujjam.
-Igazat beszélek, a legnagyobb mértékben. - ezt alá is támasztom egy őszinte mosollyal. Ő valóban nem egy egyszerű tündér, sőt, különleges, az én számomra mindenképp. Volt már szerencsém tündérhez és azt hittem jobb, ha egyet se ismerek közülük, tévedtem. Nem akarok gondolni sem arra mennyi nehézség várhat ránk, én vámpír vagyok, Ő tündér, lehet, hogy alvilágiak vagyunk, de ez a két faj még szövetségbe se tud lépni egymással anélkül, hogy valamelyik teljesen ki ne pusztulna. És félek attól, hogy elindítunk egy lavinát, ami elsodor majd mindenkit. -Köszönöm, igazad van, amit tudok megteszek. - belefektetem a fejem a tenyerébe, az érintése jól esik, megnyugtató és eloszlatja a kételyeimet. A puszi az arcomra mosolyra késztet és én is odahajolok, hogy viszonozzam a gesztust. Ha kiállunk az elhatározásunk mellett baj nem lehet. Őszinték vagyunk, és lehet, hogy nem egy fajba tartozunk, de ez az érzéseinket semmit sem változtat. Az enyémeken biztosan nem. Tudom mit szólna Raphael és a többi vámpír ehhez, Claryvel való barátságom is olyan volt nekik, mintha a pestis közeledne. Vakok mind, nem tudnak az orrukon túl látni, pedig az alvilágiak erősek volnának együtt, az árnyvadászok fiatalabb generációi pedig igenis mellettünk állnának. De amíg ez nem következik be, a kapcsolatunk is veszélyben van. -Köszönöm, hogy megérted, Clary az életem része, olyan mintha mindig is mellettem lett volna. Ettől azonban amit irántad kezdtem el érezni nem változik. - próbálok megnyugtató lenni. Nem akarom, hogy ez az egész közénk tudjon furakodni. Mindent megpróbálok megtenni, hogy Roxi ne érezze rosszul magát, de a barátságom is megmaradhasson Clary-vel, mert egyik nélkül sem tudnék tovább létezni. Mindent meg lehet oldani, ha igazán akarjuk. -Sötét kis titkok? Hmm...lehet, hogy igazából egy hullát tartasz a fagyasztódban almával a szájában? - tettetek elborzadást. Tisztában vagyok vele, hogy senki sem tökéletes, de nem érzem úgy, hogy Roxi bármiben is rossz lehetne vagy éppen annyi rossz tulajdonsággal volna megáldva. -Oh, hát én mindig jó fiú vagyok. -Villantok egy hatalmas vigyort felé. - Kivéve amikor nem. - teszem még hozzá vigyorogva. Nézem, ahogy beleharap az eperbe és kedvem támad megcsókolni, csak úgy, random és meg is teszem. Gyorsan lecsapok az ajkaira, az ízük eper és valami különleges, ami épp annyira édes. Amilyen gyors volt a kezdés olyan gyorsan szakítom meg a csókot. -Eper, szeretem az epret.
- Miket nem mondasz... - nevettem el magam az iménti állításán. Tény, hogy nem vagyok egy átlagos tündér, de azért ez kijelentés mégis csak viccelnek hat. Iszonyatosan jól érzem magam Simon társaságában és ehhez nem kell különösebben semmi. Jól megértük egymást és eszünkben sincs semmi olyan gondolat, hogy mikét külön fajba tartoznánk. Csupán két fiatal, szerelmes tini vagyunk akik élvezik a másik közelségét. - Minden csak nézőpont kérdése Simon. - mondtam, miközben lágyan az arcára tettem a kezem. - Hidd el nekem ameddig mellette tudsz állni és szereted addig nem lesz baj. Ha pedig neked kell segítség ahhoz, hogy ezt megtedd akkor arra meg itt leszek neked én. - mondtam mosolyogva, majd közelebb hajoltam hozzá és adtam egy puszit az arcára. Szeretnék részese lenni az életének minden területén. Annyira szeretném ha működhetne ez a dolog és tényleg mi lehetnénk az a pár akire a többiek felnéznek. Egy olyan pár aki mindent kiáll a szerelmükért, és ezen felül mindenben számíthatnak a másikra. Én szeretném ha ez sikerülne és valóság lenne, nem csak egy gyermeteg elképzelés. - Nem is gondoltam mást. Elég gyakori ez a legjobb barátok között. - válaszoltam egy halovány kis mosoly kíséretében. Nyilvánvaló, hogy nem lesz jó Clary-t ott látni mindenhol, de tisztában vagyok azzal, hogy Ő is része Simon életének. Még akkor is ha Ő nem teljesen ugyan úgy élte meg a dolgokat, mint Cukipofi. Ennek ellenére, vagy éppen pont emiatt nem lehetek rá féltékeny, hiszen a múltat nem lehet csak úgy kitörölni az ember életéből. - Csodának nevezni azért túlzás. Neki is megvannak a maga sötét kis titkai. - vallottam be kicsit szégyenlősen. Nem szeretném ha azt gondolná, hogy én hibátlan és tökéletes vagyok, mert ez egyáltalán nincs így. Nekem is megvannak ugyan úgy a kevésbé vonzó dolgaim mint bárkinek, csupán én megtanultam azt a látszatot kelteni, hogy különleges vagyok és az én életem maga a tökély. - Hát... Igazából úgy tudnám jellemezni, hogy olyan mintha valami töményet innál. Egész könnyen bódult állapotba kerülsz tőle. - válaszoltam elmélkedően, hiszen volt szerencsém már ilyen állapotban lévő vámpírt látni. Nem biztos, hogy még egyszer szeretnék, még akkor sem ha éppen Simonról van szó. - Talán, majd egyszer ha jó fiú leszel, meghívlak egyre, hogy kipróbáld mennyire különleges. - mondtam mosolyogva, miközben beleharaptam egy eperbe.
-Nem is tudom, rossz kislánynak tűnsz. - néztem rá elgondolkodó ábrázattal, de nem sokáig bírtam még mielőtt elnevettem volna magam. Még Clary társaságában sem voltam soha képes ennyit nevetni, pedig az egész életünk arról szólt, hogy minden szarságot elvicceltünk és így léptünk túl rajta. Roxival merően más minden, nem csak abból kifolyólag, hogy ez a szerelem kölcsönös, hanem mert mellette még inkább önmagam vagyok. Talán tekinthetek erre úgyis, mint mondjuk egy újabb fejezetre az életemben, de ez a fejezet remélhetőleg sosem fejeződik be. Clary volt az emberi életem középpontja, minden, amire vágytam, aminek örültem. De vámpír lettem és ez az új énem mindeddig nem találta önmagát, aztán jött ez a tündérlány és hirtelen minden a helyére kattant. -Na látod, nem is lehet, ez tény, szállóige és nyomtatott formában is megtalálható. - bólogatok hevesen, de ráz a nevetés közben. Még viccnek is rossz a csáberőm, egyszer próbáltam, az eredménye az lett, hogy kiröhögtek a bárban, Jace reménytelen pillantást vetett felém, Maia meg inkább meghívott egy ingyen italra.. Tehát ez a dolog nem működik, bár, ha magamat adom úgy látszik beválik, Roxi legalábbis lát bennem valamit. A taps előtt meghajlok, mintha valóban tettem volna valami olyasmit, amit érdemes üdvrivalgásban ünnepelni. Egy vámpírnak a reflexei, nos, az életben maradás szükséges velejárói. Bár én még mindig ügyetlen vagyok és remélem ez azért változni fog. -Kétségtelen, hogy nagyon erős nő, mindig tartotta magát, apa halála zökkentette ki kissé és azóta félek, hogy visszaeshet abba az állapotba. Ha megtudja, hogy halott vagyok...Is..Iste...a francba hogy nem tudom kimondani a nevét. - sóhajtok. Raphael szerint isten nevét majd kitudom mondani hosszú évek gyakorlása után. Utána felhozom, hogy találkozhatna anyával, örülnék neki és anya is biztosan. Mindig is tudta, hogy szerelmes vagyok Clary-be, na persze nem tőlem, de szemfüles anya és rögtön látta. Örült mikor egyik zenész társammal összejöttem, de az is pár napig tartott vagy még annyi se volt? Ha hazaállítanék Roxival rögtön láthatná ez mindegyik kapcsolatomat fölül múlja. -Jaaaj, abból nagyon sok van, bár a legtöbb közös Clary-vel, össze voltunk nőve mint két tojás. - mondom egy félmosoly kíséretében. Persze nem akarom, hogy Roxi rosszul érezze magát, de tény, hogy Clary minden kiesett fogamnál ott volt és a párna alá rakta azokat és másnap csokival helyettesítette. Ott volt akkor is mikor eltört a karom, mert profi gördeszkásnak képzelve magam leszánkáztam az egyik domboldalról. Az életem része, amit nem akarok eltörölni, bíznia kell bennem. -De most már velem van a megfelelő személy és remélem marad is, mert egy igazi csoda. - mosolygok rá. Teljesen, fülig belezúgtam Roxiba, nem lehet Őt nem szeretni, csodálatos lány, vicces, édes, aranyos, gyönyörű. És persze tudja értékelni aki vagyok és nem tart sem bosszantónak sem elviselhetetlennek. -A plazma miben másabb? - naná, hogy kiragadtam a lényeget, na nem mintha annyira bulizós lennék, hogy kikötnék egy szórakozóhelyen. Csak abba a bárba szoktam menni ahol Maia dolgozik, ismerős arcok, kevés kellemetlen alak, kb ez a lényeg.
- Mernék én olyat tenni? - mosolyogtam rá játékosan. El sem hiszem, hogy idáig eljutottunk ennyire rövid idő alatt. Tudom, hogy a Clary iránt érzett szerelme elég erős és nem fog elmúlni egyik pillanatról a másikra. De azzal is tisztában vagyok, hogy ha elég erősen akarjuk akkor a mi szerelmünk is lehet legalább annyira erős, sőt még erősebb is mint Simon viszonzatlan szerelme a vadász irányába - Ilyen állításokkal nem szállhatok vitába. - nevettem el magam jókedvűen. Egyszerűen imádom ezt a játékos évődést ami kettőnk van. Annyira más mint amiben eddig részem volt és ez igazán izgalmas. Szeretek új tapasztalatokat szerezni és minden Cukipofival eltöltött pillanat egy újabb jó tapasztalat és szép emlék. - Kétség kívül - nevettem együtt vele és amikor elkapta a felé repülő szőlőszemet, elismerően hümmögök és egy kicsit még meg is tapsolom. szeretem azt amilyenné válok ha Ő a közelemben van. Megnevettet és elfelejteti velem mid azt ami amúgy a sötét valóságban zajlik körülöttünk. - Jaj Simon. Ne gyötörd ezzel magad. Én teljes mértékig biztos vagyok benne, hogy anyukád jól tudja kezelni a helyzetet. - mosolyogtam rá bátorítólag, Majd amikor előhozakodott az ötletével, miszerint szívesen bemutatna az anyukájának, ritka eset de nekem akadt el a szavam. Még soha nem volt egy olyan kapcsolatom sem, ahol ne ismertem volna már eleve a barátom szüleit, vagy egyáltalán eljutottunk volna erre a szintre. Ez egy teljesen új helyzet. Nesze nekem új tapasztalat. - Én pedig szívesen megismerném. Plusz kifaggathatnám minden kínos gyerekkori titkodról és megnézhetnék rólad minden ciki pici kori fényképet. - cukkoltam játékosan, miközben felnéztem rá egy huncut mosoly kíséretében. - Vagy csak eddig nem találkoztál a megfelelő személlyel. - mondtam ki ami először az eszembe jutott, miközben mélyen belenéztem azokba az igéző szemekbe. Egyszerűen elcsavarta a fejem ez a jóképű vámpír fiú. Nincs ezen mit sem szépíteni, sem szégyellni. Ez a valóság a maga minden gyönyörűségével együtt. - Igazából ez nagyon egyszerű. Minden vér más és más. Nem csak azért mert más a vércsoport vagy ilyesmi. Hanem azért mert mi mind mások vagyunk. Más lenne egy vadász vére, egy farkas vére vagy éppen egy tündéré, mint az enyém is. Egy sima mondén vére soha nem olyan, mint egy különleges lényé. Plusz a mondénok hajlamosak arra, hogy úgymond "rontsanak" a véren, a különböző plazma elvonással meg minden ilyesmi. Szóval ezen ne csodálkozz. Egyébként ha egyszer elmész valamelyik természetfeletti szórakozóhelyre, akkor a plazmával csak óvatosan nagyfiú. - beszéltem, beszéltem és csak beszéltem megállás nélkül, mint ha olyan nagy vámpírszakértő lennék. Mindenesetre amennyi tudás a fejemben van az üggyel kapcsolatban azt szívesen megosztom vele.
-Helyes, bennem nem szabad kételkedni. - kacsintottam. A hangulat hol vicces, hol romantikus és ez éppen így jó. Nevetünk és lopva egymásra pillantunk, egy egy pillantásba beleöntve minden érzelmet, ami csak a másik iránt lángol. Tudom, hogy ez elég hirtelen volt és, hogy nem rég még Clary viszonzatlan szerelme miatt szenvedtem, de ilyen ez, a szerelem hirtelen jön, de akkor ural mindent. Roxi az a lány, akire talán tudat alatt mindig is vártam. Megjegyzésére zavarba jövök és köhintek is egyet, de végül csak elnevetem magam és elviccelem a dolgot. Ehhez mindig is nagyon értettem, bármi kínos volt, bosszantó, szomorú..bármi, én magamat adtam és a dolgok valahogy kivirágoztak. -Ez egyszer biztos, olyan a csáberőm, hogy az már egyszerűen hihetetlen, Jace is próbált egy ideig versenybe szállni velem, de elbukott, nálam nincs tehetségesebb. - vágtam komoly arcot, majd bevetettem egy "én vagyok a világ legnagyobb nőcsábásza" arcot és elvigyorodtam. Reméltem ezzel megnevetettem a lányt. Köztudott, hogy lányok terén nem én vagyok az, akinek minden nap másik jut, na nem mintha erre vágynék. Anya szerint hihetetlen nagy szívem van, de nem tudom ebből mennyi igaz, mert Ő mégiscsak elfogult velem kapcsolatban, Én vagyok az Ő majmocskája. -Telhetetlen és hazudós? Pozitívan hangzik. - kacagok fel és én is kinyújtom rá a nyelvemet. A felém repülő szőlőért gyorsan mozdulok és végül a számban landol és diadalmasan levigyorgok a lányra. Igaza van, mert valóban semennyire sem élvezem az ételt, de annyira nem is lehetetlen, hogy megegyek belőle pár szemet. Azért főleg megéri, mert látom, hogy örül neki. -Oh, igen, anya erős nő, tényleg, bár sosem tettünk olyat, ami megnehezítené a dolgát, segíteni akartunk neki, mert apa elvesztése mindhármunkat nagyon lesújtott. Bár most megint nagyon maga alatt van, mert szinte sosem megyek haza, hiányzom neki és aggódik is értem, félek, hogy a pohár fenekére néz ismét..és miattam. Egy pillanatra már oda is a remek hangulat. Igen, vannak félelmeim, aggódom anyáért, egyedül van mióta a nővérem nincs otthon és hát már én sem. Lehet, hogy erős, de ki tudja meddig. -Szívesen bemutatnálak neki, kedvelnéd és biztos vagyok benne, hogy Ő is kedvelne téged. - mosolyodtam el széles, boldog mosollyal. Anya már csak azért is kedvelné Roxit, mert tudja, hogy engem boldoggá tesz, de azért is, mert ez a lány kedves, csodálatos, anya le lenne nyűgözve. Már fejben el is kezdtem tervezgetni mikor találkozhatnánk anyával. Persze a legutóbbi hazalátogatásom nem sült el remekül, Raphaelnek közbe kellett lépnie, de ezúttal óvatosabb lennék és csak egy vacsiról lenne szó, semmi több. -Olyan nem nagyon van, Raphael szinte élvezi, ha valami nem jön össze nekem, a vámpírokkal nem jövök ki valami jól. - vonok vállat. - Viszont, az mennyire normális, hogy a tasakos vér nem enyhíti annyira szomjam, mint mondjuk Raphael valamelyik kis készletgyűjteménye? - ezen már sokszor eltűnődtem, vér az vér, nem? Vagy egyszerűen finnyás lettem? Egy finnyás vámpír, csodás nem?
- Én, kételkedni, benned? Soha – feleltem mosolyogva. Valahogy mindig mosolyognom kell amikor Simon a közelemben van. Végső soron ez nem egy rossz dolog, sőt. Kimondottan jót tesz az ember lelkének, ha van olyan személy az életében akitől a napjai szebbé válnak és aki miatt megéri kimászni az ágyból. Egészen addig el sem jutott az agyamig, hogy Simon nem olyan srác akikkel eddig összeakadtam ameddig meg nem láttam a reakcióját arra az iménti megjegyzésemre. Ami belőlem csak egy nagy és jókedvű kuncogást csalt ki. Vicces volt látni mennyire megleptem és mennyire aranyos tud lenni amikor zavarba jön. - Nagyon tudhatsz, ha képes voltál magadba bolondítani egy tündért. – mosolyogtam rá, miközben végig az arcát tanulmányoztam. Clary iszonyatosan nagyot veszített azzal, hogy nem jött rá mennyire is szereti Őt Simon. Viszont én csak nyertem ezzel az egésszel, hiszen így enyém lett a leghelyesebb és legkülönlegesebb vámpír srác a földkerekségen. - Milyen kis telhetetlen vagy. – kuncogtam, miközben elővettem egy epret és oda nyújtottam a szájához, hogy ráharaphasson. - Hazudós – nyújtottam rá játékosan a nyelvem, miközben megdobtam egy szem szőlővel. Nagyon jól tudtam, hogy semmi szüksége nincs a szőlőre és tulajdonképpen nem is élvezi. Viszont az nagyra értékelem, hogy miattam mégis végig csinálja ezt az egészet. Ez egy iszonyatosan kedves gesztus tőle amit nem hiszem hogy egykönnyen viszonozni tudok majd neki. - Biztos igazán karakán személyiség lehet az anyukád, ha feltudott egyedül nevelni téged és a testvéred. Egyszer szívesen megismerném. – néztem rá egy kedves, lágy mosoly kíséretében, miközben egy kósza tincset a fülem mögé tűrtem. Tényleg érdekel milyen is lehet a családja. Milyenek a régi barátai, milyen volt amikor kicsi volt. Milyen lehetett a szobája, mielőtt vámpír lett. Szóval úgy nagyjából minden érdekel, de azt hiszem ez természetes dolog ha az ember fülig szerelmes lesz valakibe. Nem? - Hááát… Amennyire én tudom ez nem fog elmúlni, csupán valamennyire kontrollálható. Persze ezen a téren nincsenek tapasztalataim, szóval lehete olyan valakit kellene erről megkérdezni aki jártasabb a témában. – válaszoltam a kérdésére egy picit elpirulva, hiszen már az első kérdésénél nem tudtam neki a legjobb választ adni, akkor mi lesz itt még a komolyabb dolgoknál.
-Remélem nem kételkedsz ebben? - húztam fel a szemöldököm és vigyorogtam. Az utóbbi egy órában vagy tudja is mennyiben sokkal felszabadultabb voltam, mint egész idő alatt, amióta tudom az igazságot, mióta ismerem az árnyvilágot. Mindig a sarkunkban rejtőzött valami ismeretlen, valami kegyetlen, ami a halálunkra vágyik. Most nem érzem ezt a figyelő tekintetet, mintha visszahúzódott volna. Ez az egész őrület minden percünket átitatja és sakkban tart minket. Roxival valahogy mintha a sötétségben nyílna egy halovány kis fénysugár, ami arra elég, hogy védelmet biztosítson, hogy kettőnket egy burokba zárjon és oltalmazzon. Ha most lett volna valami a számban tuti kiköptem volna a kijelentésétől. Zavartan elnevettem magam, de a gondolattól is ezer fokban főttem. -Hát minden kiderül időben, azért vigyázz, képesség nélkül is igéző vagyok. - nevettem miután összeszedtem magam ahhoz, hogy ne habogva válaszoljak. Bár ez az egész randevú olyan mintha kiszakítana minket a valóságból, az éhségem ráébreszt arra, hogy sose lehetünk teljesen szabadok, ez már hozzánk tartozik, a részünk, mi az árnyak világában élünk. Kénytelenek vagyunk elviselni az ezzel járó következményeket. -Rendben, akkor ebben a sorrendben jöhet igazából minden. - kaptam fel egy darab szőlőt és a számba dobtam, bár régen szerettem most már se szükségem nincs rá, se semmi örömet nem okoz, talán egy kicsit még az éhségemet is fokozza, ahogy a szőlőszem megérinti a lüktető szemfogakat. Egy újabb szőlőszemet veszek a kezembe és felé nyújtom, hogy a szájába tegyem. -Finom. - kacsintok rá. Szeretnék többet megtudni Roxiról, de mindenre nincs időnk egy éjszaka folyamán. Nehéz elhinnem, hogyha erről a helyről távozunk, holnap ugyanitt folytatjuk, ugyanúgy ketten leszünk, ugyanúgy együtt leszünk. Álomvilágnak tűnik a mostani helyzet, nehéz lesz holnap elhinni, hogy ami itt történt nem csupán egy szép álom volt. -Mielőtt vámpír lettem szerencsétlenebb voltam egy kisbabánál, egy borfelnyitás felért egy felhőkarcoló megmászásával, mindig anya nyitotta ki a bort, ha ünneplésre adtuk a fejünket. - mosolygok. Hol van már az a Simon, aki voltam? Mintha nem is létezne már, megváltoztam és nem csupán én, de minden körülöttem. Akkor azt hittem, hogy mindent tudok, de ami most itt van, sokkal több annál, amit egy képzelet megszülhet. -Az elterelés is tetszik. - nevetek - Na de, először is, a vámpíroknál idővel elmúlik az a hogy is hívják...hm..hát állandó bizsergés, ha vérre szomjaznak? Vagy ez állandó? - magamban reméltem, hogy nem, kellemetlen állandóan más dolog közepette érezni, hogy sajog a szemfogad és hiányolod az üzemanyagot, hogy szebben fejezzem ki magam.
- Ohh, hát hogyne… – nevettem rá játékos huncutsággal. Szeretek vele lenni és jókedvűen bolondozni. Az, hogy Ő itt van nekem sokkal nyugisabbá és természetesebbé teszi a hétköznapokat. Előtte sem volt okom arra, hogy panaszkodjak, de mostanra döbbentem csak rá, hogy mennyire nem éltem az életemet. Nem használtam azt amit a természettől kaptam, most viszont rá kellett döbbennem, hogy mellette az lehetek aki lenni akarok. Egy olyan személy aki mindenre nyitott és úgy éli az életet, mint ha az lenne az utolsó pillanata. - Aztán majd jól ráveszel, hogy beengedjelek a bugyimba, mi? – húztam egy picit az agyát, hiszen nagyon is jól tudom, hogy ilyesmire sose használná az erejét. Látom rajta, hogy küzd az éhségével, és talán éppen ezért is kezd el motoszkálni egy kisebb gondolat az elmém mélyén. Ami nem hagy nyugodni és tudom, hogy előbb utóbb úgy is kéretlenül is a felszínre fog törni. - Van itt elég sok minden. Szőlő, eper, áfonya, szeder, meg egy kis gránátalma is, többek között. Nem igazán tudtam melyiket szereted, szóval hoztam elég sok mindent. – pillogtam rá egy kicsit szégyenlősen. Ami azt illeti elég sok mindent tudok már róla és Ő is rólam. Viszont tény, hogy vannak még olyan dolgok amiket nem volt alkalmunk megvitatni egymással. De ami késik nem múlik. Végül is erre valók a randik és az egyéb úton módon együtt töltött idők. - Ügyes, te legalább többre mentél vele, mint én. Tuti, hogy én eltörtem volna valamit, vagy elvágtam volna a kezem. A bornyitó és én, ősi ellenségek vagyunk. – kuncogtam szégyenlősen, mialatt elővettem két borospoharat és odatartottam elé, hogy töltse meg őket. Először meglepett a kérdésével. Végtére is nem én vagyok kimondottan az a személy aki nagy szakértője ennek a „csoportnak”, de persze amit tudok azt megosztok vele és segítek ahol csak tudok, hogy sikeresen beilleszkedjen a társadalomba és végre Raphael se szekálja őt folyamatosan. - Hát ha tudok akkor szívesen segítek. Bár gyanítom én se fogok tudni választ adni minden kérdésedre. De az olyanoknál majd jól elterelem a figyelmed a hiányosságaimról. – nevettem el magam jókedvűen, majd végül belekortyoltam a finom, testes vörösboromba. Miközben arra vártam, hogy elkezdjen bombázni a kérdéseivel.
-Én vagyok a szerénység élő és holt szobra. - Hajolok meg látványosan mintha épp dicsőítene egy halom ember. Roxival könnyen lehet nevetni, viccelődni és ez a legjobb, magamat adom és neki pont így kellek. A fura kocka srác a még furább vicceivel és az agyament szóhasználataival. Amióta megismertem - nem olyan régen - volt valami, ami már akkor vonzott felé, csak remélni mertem, hogy barátok lehetünk, de, ami ma történt még a legvadabb álmaimban sem esett meg. Hogy itt vagyunk ketten, pont olyan érzés, mintha csak két, egyszerű, fiatal volnánk, két szerelmes fiatal akiknek a legnagyobb gondja az, hogy holnap vizsgázik vagy hogy megint nem rakott rendet a szobájában, amivel biztosan kihívja az édesanyja szigorát. A csók olyan, mint egy édes vallomás, szeretnéd újra és újra lejátszani, mert jólesik. Most nem üldöz bennünket senki, nincsenek szabályok, kötelességek, csak ketten vagyunk, nincs mitől félnünk, ma van, holnap ráérünk félni a valóságtól, attól, hogy nem nézik majd jó szemmel, egy videójáték mániás vámpír, és egy csodaszép tündérlány kapcsolatát. -Talán most még nincs, de gyakorlom a vámpírigézést, a szexi pillantást, hidd el, amint profi leszek, nincs hová menekülnöd. - Kacagok fel ördögien. Tény az, hogy iszonyatosan béna vámpír vagyok, egy afféle életképtelen lény. Raphael előszeretettel világosít rá, hogy mennyire nem illek a vámpír kultuszba, de hát mindenhol akadnak selejtek. A vér iránti szomjamon próbálok uralkodni és csak remélni merem ez nem rontja el az esténket. Ezen még dolgoznom kell, idővel majd menni fog, állítólag. Örülnék neki, ha a barátnőm közelében nem folyton a vénáján járna az eszem... -A gyümölcs jöhet. - Vágom rá rögtön. Mellesleg egy vámpírnál számít milyen vallású? Csak mert abszolút nincs erről fogalmam. Jócskán kell még tanulnom, mert sok mindent nem tudok. Átveszem az üveg bort és a bornyitót, majd minden erőfeszítés nélkül pukkan egyet és lám, ki is nyitottam a bort. -Lehet pár kérdésem? Mármint vámpírokkal kapcsolatos, talán te többet tudsz. Raphael szeret homályban hagyni, hogy tapogatózzak és nyugodtan essek orra. - Nevetem el magam.
Úgy bújtam bele a simogatásába, mint egy szeretetre éhes kiscica. Annyira régóta vártam már arra, hogy kiderüljön Ő miként is gondol rám. De most végre tudom és hálás vagyok a sorsnak azért, hogy Simon velem lehet. - A szépségednél, pedig csak a szerénységed határtalanabb. – cukkoltam játékosan, miközben mosolyogva megcsóváltam a fejem. Annyira jó volt ennyire fesztelennek és kötetlennek lenni. Nem kellett arra figyelnünk ki mit gondol. Most nem voltak szabályok, kötelességek vagy bármi ilyesmi. Most csak két szerelmes fiatal voltunk, akik vágynak egymás társaságára. Ahogy ajkai édesen, puhatolózva értek hozzá az én ajkaimhoz, szinte repkedni tudtam volna. Valami olyan földöntúli boldogság járta végig a testem, amit eddig még sosem volt alkalmam megtapasztalni. Különleges és meseszerű volt az egész, ettől pedig csak még inkább vigyázni és óvni akartam a pillanatot. - Próbálkozz csak. Nincs hatalmad felettem. – válaszoltam az imént kijelentésére. Majd végül azt is hozzáfűztem, hogy legalább is fizikailag nincs hatalma felettem. Hiszen a szívem az övé és ezáltal bármit megtehet velem, amit csak akar. Sebezhető, védtelen és kiszolgáltatott voltam vele szemben és ez bármennyire is a kedvemre való helyzet volt, egy parányit azért mégis megrémít. A hírtelen bekövetkező helyzetváltás nem kerülte el a figyelmem és egy pillanatra elgondolkoztam azon mennyire lehet ez furcsa Simon számára, de nem szerettem volna ha bármit is félreértelmez a picike szünetből, így aztán idézőjelesen megráztam magam és folytattam az esténket ott ahol az előbb abbamaradt. - Hát van itt egy-két finomság. Nem tudom hogy állsz a gyümölcsökkel és az olasz kajával. – néztem rá gyanakvóan, mivel a menün szerepelt egy kis Szicíliai paradicsomos húsgombóc spagettivel, egy kis vörösbor és némi gyümölcs. Nem én voltam a főszakács, őszintén bevallom. Hiába, hogy szeretek főzni, de ez a számomra ínycsiklandó vacsoraköltemény a kedvenc éttermemből van. Gondoltam, ha már lúd akkor legyen kövér. Aztán abban meg csak reménykedni tudok, hogy Simon nem akad ki az olaszos menü miatt. - Gyanítom nem erre vágysz igazán, de jelenleg csak ezekkel tudok szolgálni. Na meg persze az „káprázatos” személyemmel. Bocsi. – tettem hozzá grimaszolva, majd vigyorogva odaadtam neki a borosüveget és a bornyitót, hogy legyen olyan kedves és tegye magát hasznossá ameddig én előveszem a vacsinkat.
-Semmi szükség arra a transzparensre, ha itt vagy mellettem. - Mosolyogtam és végig simítottam az arcán. Fura érzések kerítenek a hatalmába a közelében, megmagyarázhatatlan. Az hazudott, aki azt mondta egy vámpírnak nincs szíve sem lelke, képtelen szeretni, mert Én igenis tudok, és szerelmes vagyok. Ez a két szó végig bizsergeti a tagjaimat és elmosolyodom, igen, szerelmes vagyok, ennyire erősen soha nem szerettem még, még Claryt sem, ez más, ez fajta kötődés. -Nincs mit megköszönnöd és igen, nincs nálunk szerencsésebb pár, ebben teljesen egyetértek, Én szép vagyok te pedig okos. - Vicceltem el a végét és felkacagtam. Muszáj volt ismét megcsókolnom, lágyan és finoman, mintha csak egy porcelán lenne, ami bármikor eltörhet. Tudom, hogy nem az, erős tündérlány, bátor, okos, csodálatos és én egy nagyon mázlista vámpír vagyok. Ha mondén maradtam volna soha nem élem át ezt, amit most. Ez a délután volt a fordulópont, de nem számítottam rá, hogy így alakul majd, az biztos, hogy már legelső alkalommal is kedveltem Roxit, nagyon is. Tele van élettel és jókedvvel, valahogy Én is felvidulok mellette és pont ez a lényege a szerelemnek, hogy mindkét fél boldogabb legyen a másikkal. -Naná, hogy felkészültem, még semmire sem voltam ennyire kész. - nevettem, de hamar abba is hagytam, a hely maga teljesen elvarázsolt. Viszont megint csak nevetnem kellett mikor azt mondta talán sose tudom meg, hogy ez tündér birodalom-e vagy még a mondén világ csodája. -Úgy is elérem, hogy elmond, majd meglátod. - Húztam magamhoz közelebb és magamhoz öleltem, hogy aztán a fülébe suttogjak. - talán addig csiklandozlak míg be nem vallod. - mondtam és egy apró csókot nyomtam a nyakára, éreztem a lüktető eret, amely szívének heves dobbanására verte az ütemet. Elhajoltam gyorsan és elengedtem. -De bizony, éhes lettem, mi lapul a kosárkában Piroska? - Mosolyogtam, de az iménti zavar még tükröződött az arcomon. Lehet, hogy Roxi is alvilági,d e vámpír vagyok, a vér az vér, mindegy kinek a vére. A szemfogaim hegyesek és szúrnak. Kérlek ne rontsátok el ezt a csodás napot, kérlek, kérlek, kérlek. Vámpírnak lenni annyit tesz, hogy sosem tudhatod mikor emelkedik föléd a vér iránti szomjad. Nem félek attól, hogy bántani fogom, nem, arra képtelen volnék, de a hangulat lehűlhet emiatt és ezt nagyon nem akarom.
- Ha ettől jobban érzed magad, akkor megteszem, amit csak szeretnél Simon. – mosolyogtam vissza rá egy icipicit szégyenlősen. Fogalmam sincs, hogy miért érzem magam zavarban amikor a közelemben van. Ilyenkor teljesen megkergülök, és abszolút irracionálisan viselkedem. Amikor pedig hozzámér egy pillanat alatt jóleső bizsergés lesz úrrá az egész testemen és úgy érzem magam, mint aki valamiféle kábulatba esne. Ez az érzés egyszerre villanyoz fel és egyszerre rémiszt halálra. Egyszerűen nem tudom mit tegyek, hogy ez a kettős érzés elmúljon és csak az maradjon amire igazán koncentrálni szeretnék. - Köszönöm. – pillogtam rá hálásan miközben legszívesebben odabújtam volna hozzá, hogy jó szorosan magamhoz ölelhessem és érezhessem a felém áradó szeretetét. - Akkor ezek szerint mi vagyunk a földkerekség két legszerencsésebb szerelmese. – mondtam mosolyogva a puszink után. Egyszerűen fenomenális volt, ahogy a mai délután alakult. Fogalmam sem volt róla, hogy mire számítsak, úgyhogy csak reménykedhettem abban, hogy valami hasonló alakul ki ebből az egészből. De most szinte a fellegekben tudnék repkedni. Annyira boldog vagyok, hogy Simon ugyan azt érzi irántam, mint amit én érzek. Bárcsak korábban találkoztam volna vele és akkor már mind a ketten régóta élhetnénk boldogságban és szerelemben. De ahogy a mondénoknál mondani szokás, jobb később, mint soha. Mialatt a kezeim folyamatosan a szemeit takarták, a szívem úgy kalapált, mintha csak egy raboskodó kismadár próbálna meg kitörni a kalitka rácsi közül. Nem is értem mi van velem. Ilyet még sosem éreztem. De bevallom őszintén nagyon jó érzés ilyen téren ennyire kiszolgáltatottnak és sebezhetőnek lenni. Ijesztő, de mégis a legjobb dolog amit eddigi létezésem alatt megtapasztalhattam. - Felkészültél? – kérdeztem rá vigyorogva, miközben őt az én kis rejtekhelyemre. Imádtam itt tölteni az szabadidőm nagy részét. Itt valahogy mindig sikerült lenyugtatnom magam és megpihennem a nyüzsgő mindennapokban. A természet közelsége megnyugtat és felpezsdít. Valahol a lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy nem véletlenül találtam rá erre a kis területre. Ez valamilyen szinten a sorsom rész volt. A természet az én éltető erőm és itt az lehetek aminek igazából születtem. A természet egyik őrzője, akinek a sorsába van belevésve, hogy a természet részének kell lennie. - Talán. De ezt sosem tudod meg. – nevettem rá miközben odasétáltam a tó partjához. Az érintése és a gyengéd csókja olyan földöntúlinak hatott ebben a környezetben, hogy azt el sem lehet szavakkal mondani. Imádtam akkor és ott lenni. Tényleg boldog voltam és ezt semmi nem ronthatta el, semmi és senki. Csak Simon és én voltunk, minden más megszűnt létezni és ennek így is kellett lennie ahhoz, hogy tényleg kiélvezhessük azt ami megadatott nekünk. - Csak nem megéheztél? – néztem rá nagyon komolyan, majd miután már nem bírtam tovább elnevettem magam és óvatosan kibújtam a kezei közül, hogy a táskámból elővegyem az egészen picire összehajtható kis takarót amit a fűbe leterítve kész voltam elfoglalni.
Nem tudom, hogy miért, de mellette felszabadultabb vagyok, mint valaha, tudom, hogy Clary és Luke is elfogad olyannak amilyen vagyok, de csak Roxival érzem úgy igazán, hogy valóban nem számít neki mi vagyok, Ő inkább azt nézi ki vagyok, azt, hogy milyen vagyok és ez nagyon tetszik. Mit mondhatnék? Azt hiszem fülig belezúgtam ebbe a tündérlányba. -Köszönöm, tényleg, jól esik ,amiket mondasz. – és ezt így is gondolom, bár nehezebb megbarátkozni a dolgokkal, mert én nem ebbe születtem bele, csupán belecsöppentem, de akkor is rögtön a közepébe mindennek. Azt hiszem azzal már meg tudtam birkózni, hogy tüske vagyok a többiek szemében, az alvilágiak között is a vámpírok a leg nem kedveltebb lények, nekem persze sikeresen közéjük kellett csatlakoznom. -Hmm, rendben, akkor kérek egy hatalmas transzparenset amire az van írva, őrülten beléd vagyok esve Simon Lewis, te vagy a legjobb srác. – Nevettem el magam. – Ami a másik dolgot illeti, miről is volt szó? Már nem is emlékszem. – Mosolygok és lágyan egy elszabadult tincset a füle mögé simítok. Clary és Én mindent megosztunk egymással, ez régen és most is így van, úgy ahogy. De Roxi kedvéért egy szót sem fogok szólni erről, mellesleg ha ez az árnyvadászok körében kitudódik valószínű, hogy felhasználná a klávé és egy cseppet sem akarom, hogy ebbe az őrületbe belekeveredjen, amit ez az Aldertree fickó tervez. -Igen, azt hiszem ez elég nyilvánvaló, viszont az is teljesen biztos, hogy boldogabb és szerencsésebb vámpír sincs ezen a földkerekségen, mint én amiért a barátnőm vagy. – Vigyorogtam és a puszi amit kaptam olyan jól esett, hogy egy pillanatra muszáj volt behunynom a szemem. Mi tagadás, nem számítottam erre, oké, tudom mit jelent a randi, és tisztában is voltam azzal, milyen egy randi, mert akárki hiszi is, hogy nem voltam még randin az téved, randiztam már, igaz mind hatalmas lebőgés volt, de akkor is, az is számít, nem? Elindultam vakon előre és reméltem csak, hogy Roxi nem irányít egy nagy tuskónak, hogy ezzel is jelezze igazából tuskónak tart, teljes bizalommal felé hagytam, hogy minden vámpír érzékem kikapcsoljon és szünetre menjen, rábíztam magam. -Már nagyon kíváncsi vagyok. – Feleltem és csetlő-botló mozdulatokkal haladtam előre, éreztem a víz illatát, a tó. Néhány béka kuruttyolt nem messze tőlünk és amikor végre szabaddá vált a szemem tátott szájjal néztem körbe. Törzs gyökeres New York-i vagyok, de még életemben nem láttam ezt a helyet. -Ez valami tündér bűbájjal megáldott hely? Mert valami eszméletlenül különleges, sose láttam még. – Csodálkozva körbe jártam a kis területet és minden annyira varázslatosan hatott. Főleg Roxi, ennek az egész természeti szépségnek a közepén állt Ő és lenyűgözően festett. Odaléptem elé és kezembe fogtam az arcát. Lágyan megcsókoltam, megfogom Én ezt unni valaha is? Nem, tutira nem. -Na, piknik? – Nevettem el magam.
Amikor ilyen bolondos akkor nem tudom őt komolyan venni. Ennek ellenére mégis repes a szívem, hogy ennyire jól érzi magát és ennek én vagyok az oka. Legalábbis egy bizonyos fokig mindenképpen. Éppen ezért is vagyok legalább olyan jó hangulatban mint Ő, amiért csak még jobban szeretem. - Simon Lewis. Te egy nagyszerű személy vagy, legyél akár ember, akár vámpír. – próbáltam egy kicsit lelkesíteni és megdorgálni egyszerre, mialatt folyamatosan az arcvonásait tanulmányoztam. Nem tudhatom pontosan, hogy mi is játszódik le benne, de azt tudom, hogy nem lenne szabad ostoroznia magát. Az alvilág ugyan olyan ebből a szempontból, mint a mondénok világa. Mi is ítélkezünk mások felett és piszkálunk másokat, csupán azért, hogy a saját életünkről eltereljük a figyelmet. Éppen ezért is nem kell ezt olyan véresen komolyan venni. Ezt szeretném Cukipofival is megértetni, de az isten szerelmére olyan keményfejű a szentem. - Ezt sosem szeretném titokban tartani. Szeretek veled lenni és ezt az egész világnak szerte kürtöm ha azt szeretnéd. Viszont a másik részét tényleg ne mond el senkinek, még Clary-nek se. Jó? – néztem rá reménykedően. Tudom, hogy nem lenne szabad ilyet kérnem tőle. Viszont tényleg nem szeretném, ha mindenki ezzel nyaggatna és emiatt kerülnék esetleg egy-egy összetűzés miatt a célkeresztbe. Másra nem is vágyom kevésbé. Ellentétben azzal amennyire Simon közelségére vágyom. Egyszerűen nem is értem miféle vonzalom húz hozzá ennyire. De azt hiszem ezt nevezik lelkitársi kapcsolatnak, vagy valami nagyon hasonlónak. - Azt hiszem ez elég nyilvánvaló, nem? – pislogtam rá boldogan, de még mielőtt megszólalhatott volna folytattam a mondandókámat. - Én vagyok a legszerencsésebb tündér New York folyton nyüzsgő városában, hogy a barátnőd lehetek. – mosolyogtam rá majd közelebb hajoltam és adtam egy puszit a szájára, ahol a hegyes kis szemfogai látszódtak. - Jól hangzik. – csicseregtem vigyorogva. Lévén, hogy olyan boldog voltam, mint már nagyon régen nem. - Csukd be a szemed és odavezetlek. – feleltem még mindig vigyorogva ahogy mögé sétáltam és miután teljesítette a kérésem hátulról befogtam a szemét és úgy indultam el magam előtt irányítva a barátomat. Annyira furcsa ezt így kimondani. De nem az a bizsergető fucsa, furcs. Hanem az a kellemes, jóleső furcsa. Olyan amitől a szíved gyorsabban kezd verni és gondolataidra egy vattacukorpamacsra emlékeztető rózsaszín köd ereszkedik le. - Még két lépés és meglátod a Central park legszuperebb piknikező helyét. – suttogtam a fülébe, miközben bevezettem az eldugott, romantikus, bokrokkal ölelt, tóra néző kis részre.
-Ilyet elfelejteni, maga a legnagyobb sértés. – Mondom komolyan, de mint az esetek legnagyobb részében képtelen vagyok sokáig komoly maradni és elnevetem magam. Olyan könnyed Roxi val lenni, olyan egyszerű, mellette eltudom felejteni, hogy semmi sem fekete és fehér, hogy rengeteg dolog van, ami miatt aggódnom kell vagy ami mindenképp ártani akar nekem. Butaság volna álomba ringatnom magam azzal, hogy csak mert vámpír lettem semmi sem képes legyőzni, mert igen, képes, ugyanaz maradtam aki voltam csak némi speckó képességgel felturbózva amiktől még ügyetlenebb vagyok, tehát ennyit erről. -Hát kár, hogy Camille ezt a bizonyos különlegességet látta, lehet jobb lett volna, ha becsukja a szemét. – Viccelem el a végét pedig ez pont olyan téma, amit még Én magam sem érzek viccesnek. Amióta csak szemfogaim nőttek csőstül jön a baj a fejemre, megkaptam Raphaelt, aki rosszabb egy mogorva nagyinál, nem mondhatnám, hogy mindkettőnknek kényelmes megférni egymás mellett. És akkor ott van még az is, hogy, aki átváltozatott maga a Szörnyelladefrász, így egyben. -Lakat a számon, ha szeretnéd, még azt se tudják meg, hogy találkoztunk, nem akarnék bajt hozni rád, se azzal, amit tudok se azzal, hogy a közeledben vagyok. – mosolyodom el. Természetesen senkinek se álomkapcsolat az, ha titokban kell tartania az egészet, de lássuk be, mi minden miatt tatom már magamban az egész árnyvilágot. Anya semmit se tud, a nővérem sem, olyan titkolózni előttük, mintha el árulnám őket mégis a biztonságukért megteszem. Hazudok ha kell Roxiért is, lassan már folyékonyan megy a dolog. -Ezzel nem tudok vitába szállni, főnyeremény vagyok. – nevetek. De hamar átvált ez a fene nagy jó kedv valami mássá, tényleg komolyan gondolom amiket Roxinak mondok, tökéletes és aranyos lány és el tudnám képzelni vele, hogy többek legyünk barátoknál. Tudom, hogy semmiképp sem átlagos egy tündér és vámpír páros, de azt hiszem divatindítónak nem rossz, hátha végre feloszlik a vörös köd az alvilágiak szeme előtt és rájönnek, hogy nem egymásban kellene keresniük az ellenséget hanem sokkal inkább Valentine-ban vagy a Klávéban, mert például Victor nagyon böki a csőrömet, de tuti, hogy ebben nem én vagyok az egyetlen. A csók kezdetben olyan volt akár a frissen hullott hó, örömteli és teljesen új, tiszta, aztán persze örömmel öleltem magamhoz, határozottan nem csak barátok vagyunk már ez pedig hatalmas örömmel tölt el. Fura kis páros vagyunk, de talán annál is kitartóbbak. -Akkor leszel a barátnőm? – Kérdezem meg úgy, akár egy kiskamasz és közben mosolygok, persze ez egyrészt komoly kérdés másrészt butaság, mert való igaz e nélkül is együtt vagyunk már, de jó volna hallani, hogy válaszol. -Éééééés, mit szólnál hozzá, ha piknikeznénk is? – Költői kérdésnek szánom. – Hol is van az a remek, titokzatos hely, amit keresünk? – Próbálom a beszélgetést visszaterelni a megszokott medrébe, nem Roxi miatt, sokkal inkább magam miatt, nem akarom, hogy lássa zavarban vagyok, de még mennyire.
- Na persze, hogy is felejthettem el. – kuncogtam jókedvűen én is amikor meghallottam a szívből jövő nevetését. Annyira jól esett így látni Őt. hiszen amióta ismerem rengeteg alakalommal hallottam tőle, hogy sehová nem illik, őt nem lehet szeretni, stb., de ez nem igaz. Ő egy igazán szerethető személyiség aki néha egy kicsit bolondos, néha túl komoly, de mégis mindenből annyi van benne, hogy én tökéletesnek lássam. - Nem vagy selejt, és ezt Ő is tudta. Csupán különleges vagy. A különleges pedig jó dolog. Legalább is ha engem kérdezel. – nyilvánítottam véleményt az iménti mondandójáról. Azt ugyan nem tudhatom, hogy Camille pontosan miért is változtatta át Simont, de minden bizonnyal meg volt rá a jó oka. Legalább is nem hinném, hogy csupán kedvtelésből tette volna. Bár amennyire jól tudom így Simon egy igazán ritka és különleges vérvonal tagjává változott. Bár nem igazán tudok sokat a vámpírokról, de ez megragadt bennem. Ennek pedig mindenképpen oka kell, hogy legyen. - Ilyennel nem szokás viccelődni Simon. De ígérd meg, hogy nem nagyon híreszteled. Nem szeretném ha kiderülne a dolog és a nyakunkra hoznánk a bajt. Arról nem is beszélve, hogy igazából nem érdekel ez az egész. – mondtam el az igazságot ezzel a témával kapcsolatban. Egyszerűen nem is értem, hogy egyesek miért csinálnak ebből akkora ügyet. Még ha az lenne a felállás, hogy én leszek a következő királynő vagy valami ilyesmi. De erről szó sincs én is csak egy ugyan olyan tündér vagyok, mint a többiek. Maximum annyi különbséggel, hogy én jobban ismerem a királynőt, mint mások. - Ugyan. Te így vagy jó ahogy vagy. – válaszoltam halkan miközben sétáltam mellette. Őszintén szólva, én semmit nem változtatnék meg rajta. Szerintem Ő így jó ahogy van, és Clary vak, hogy ezt nem vette észre. Pedig nagyon sokat veszített azzal, hogy nem viszonozta Simon érzéseit. én ha az Ő helyében lettem volna akkor már rég más lett volna a helyzet. Abban az esetben Simon nem csak a barátom lenne, hanem A barátom. A válaszától egyszerre lódult meg a szívem és kezdtek el szélsebesen repkedni a pillangók a gyomromban. Olyan földöntúli érzés kerített hatalmába amit egészen addig sosem éreztem és talán ez sarkalt arra, hogy végül megtegyem az első lépést. Lágyan, gyengéden kezdtem el Őt csókolni, végig abban reménykedve, hogy ezzel nem rontok el mindent. De abban a pillanatban amikor visszacsókolt és a derekamnál fogva közelebb húzott magához, már tudtam, hogy nyert ügyem van. Annyira jó volt Őt csókolni, hogy legszívesebben sosem hagytam volna abba. Úgyhogy ameddig Simon a derekam köré fonta karjait én addig mind a két karomat a nyaka köré fontam és úgy csókoltuk egymást, egészen addig ameddig el nem fogyott a levegőnk és kénytelenek nem voltunk elválni. - Én is úgy érzem. –vigyorogtam én is vissza. Jól esett ennyire jókedvűnek látni. Főleg úgy, hogy ennek én vagyok az oka. Remélni sem mertem, hogy ez a randevúnk ilyen fordulatot fog venni, de nagyon örülök neki. Simon egy nagyon különleges személy aki megérdemli, hogy küzdjenek érte és szeressék. Úgy ahogy van, legyen ember vagy épp vámpír.
Kezdőlap
Re: Piknik ↠ Pént. Jún. 30, 2023 7:42 pm
|| 
