Monsters

Az idegeimen táncol. Nem vagyok egy türelmes szerzet, mellette mégis visszafogom magam, újra és újra türtőztetem a bennem lakozó démont. Hogy miért? Jó kérdés. Mondanám, hogy nőket elvből nem ütök meg, de ez nem igaz. Az a tény sem zavar különösebben, hogy árnyvadász. Egyszerűen csak van bennem egy gát, egy halk, de határozott hangocska, ami mindig megállít, ha elkapna a dühroham - néha azonban Jas ordibálása elnyomja ezt a belső intelmet, és olyankor elszabadul a pokol.
Felszisszenek, ahogy csavar egyet a kezemen. Érzem a csontok roppanásán, a feszülő ínszalagokon, hogy ezt bizony komolyan gondolja. Szikrázó pillantásom egyenesen az övébe fúrom, a hisztéria egyszerűen kiborít. Elegem lesz. Ahogy ökle felém lendül, megragadom azt, és egyetlen határozott mozdulattal a falhoz csapom, megremegtetve az összes dísztárgyat és képet rajta. Nem érdekel, ha a kellemetlen ütközéstől benn akad a lélegzete, vagy ha netán beveri a fejét. A karjánál fogva nekicsapom és egészen közel hajolok, hogy mondjak valamit.
Végül azonban nem szólok semmit, ujjaim szorítása enyhül a vállán, majd megadón elengedem, de nem állok félre. Vállunk összeütközik, ahogy elrobog mellettem, ajkaimat összepréselve, némán szitkozódom. Kell az a jó negyed óra, hogy lehiggadjak (sokat segít, hogy a varázserőmmel lesöprök és felborogatok ezt-azt).
- Örömmel hallom, hogy ugyanolyan makacs és értetlen vagy, mint eddig - sziszegem sértetten, de ezennel fel is adom, hogy megpróbáljam meggyőzni az igazamról. Nem az én gondom, ha a bosszúvágy sem motiválja eléggé ahhoz, hogy kilépjen a komfortzónájából, és megmutassa a... hát, elég sok mutogatnivalója van, és itt nem csak a belső értékeire célzok. Azt nem tudom úgy megbámulni, mint a fenekét.
Jól sejtettem, hogy a portált nem a tűsarkújának tervezték. Elkapom, míg megleli az egyensúlyát, aztán hagyom, hogy a maga útját járja. Negédes mosollyal követem, de ahogy hátat fordít nekem, bosszúsan döfködöm a hátát a tekintetemmel.
- Csak nehogy rosszul célozzak... mily' sajnálatos lenne rossz démont eltalálni... - morgom az orrom alatt, ahogy utána eredek. Nagy a csábítás, hogy ezt az angyalbőrbe bújt bestiát végezzem ki, de tudom, hogy a harag rossz tanácsadó. Figyelem, mit susog a biztonsági őrrel, és ahogy megnyitja előttünk a bejáratot, elismerő pillantással követem.
- Nem is rossz, Harrise, távolról sem rossz. De még nem tökéletes. Valami hiányzik...
A könyökénél fogva húzom vissza magamhoz. Felsőm zsebéből gyönyörű, Viktória korabeli ékszert varázsolok elő, díszes medált, közepén tengerkék ékkővel. Akár tiltakozik, akár nem, mögé lépek és a nyakába akasztom, összekapcsolva a tarkóján a finom szemű ezüst láncot.
- Csekélység... Tekintsd ajándéknak. Garancia, hogy ne nyiffanj ki a felügyeletem alatt - incselkedő mosollyal mérem végig a nyakékkel kiegészült öltözetét. - Jelzi, ha démon mászkál a közelben.
Mire óva int attól, hogy leigyam magam a sárga földig, már ott van két pohár pezsgő a kezemben, amit menet közben emeltem le egy felszolgáló tálcájáról. Az egyik poharat, benne az aranyló buborékokkal, a lánynak kínálom.
- Ne feszengj annyira! Te vagy a leggyönyörűbb lány az egész bárban, Jasmine Harrise, és pontosan ezt fogjuk kihasználni, szóval viselkedj is úgy, mint aki tudja ezt magáról! Prosit! - koccintok, mielőtt pár kortyra felhajtanám az italt. Elégedett sóhajjal indulok tovább a tömegben, tekintetemmel a körülöttünk hullámzó, különféle szerzeteket vizslatva. Akad itt tündér, vámpír, vérfarkas, boszorkánymesterek... kendőzetlenül, mindenki a legsötétebb, legigazibb énjét mutatva. Szarvak, farkak, pikkelyes, kék bőrök, éles agyarak vibrálnak a neonfényekben. A véremben érzem lüktetni a zene ritmusát.
- Látod azt a fickót a pultnál? - megérintem a derekát és úgy fordítom, hogy a látóterébe kerüljön az említett alak. - Annak a Pokol hercegnek a kutyája. Ha sikerülne valahogy kicsalnunk innét, talán kifaggathatnánk arról, melyik nagykutya intézte el a szüleidet. Utána már "csak" meg kell idéznem, és kész is.
Elkapom a kezét és magamhoz húzom, arckifejezése láttán csak önelégült, kaján mosolyt eresztek meg felé. Eltüntetem kezünkből a poharakat és közel fogom magamhoz annyira, hogy érezzem testét a szűk ruhán át. A zene ritmusára ringatom magunkat.
- Menni fog? Gyanús lenne, ha a közeledben maradnék. Ha ki tudod csalni a klub mögé, ott fogok várni rátok...
Ajkam a nyaka felé közelít, a sorsomat kísértem, amikor bátorkodom csókot égetni finom bőrére, kezem pedig lejjebb vándorol a derekáról...

most legyen nagy a szád || ♫

Meg akarom ütni. Óh, igen! Mindennél jobban vágyok rá jelenleg, hogy a falhoz kenjem és eltörjem a bordáját, a karját, fájdalmas nyögéseket csaljak elő belőle. Mélyről, a lelkének abból a részéből, amit senki nem érintett még!
Dühtől reszketve figyelem és próbálom türtőztetni magam. A francokat! Még mit nem! Állítólag dühkezelési problémáim vannak...állítólag. De azok a barmok, akik ezt mondják, semmit nem tudnak rólam!
Egy ártatlan, törékeny és rendíthetetlen nyugalommal rendelkező lány vagyok...még akkor is, amikor megcsavarom a csuklóját, keményen, határozottan, tépve az ínszalagokat, a csontja roppanását akarom! Nekem zenéljen a fájdalmas szisszenés! Mondtam, hogy nincs igazsága a mendemondáknak!
- Tudod mit?! Leszarom az eladó hölgyet, leszarom a démonvadászatodat, igazából leszarok mindent! Téged is! Még ha az életemet mentené meg ez a gönc, akkor se venném fel! Soha a büdös életben! - hörgöm felé, rántok egyet a kezén. Ismét. Fröcsögöm a szavakat. Mérgem árad a bőrömből, a testem gesztusai agresszívan csapódnak rá.
- Szűzlányos?! - elborul az agyam. Hát képes ezt is ellenem fordítani? Tényleg volt képe ezt kimondani, a fejemhez vágni?! A pokolban fogsz rohadni, Rutherford, teszek majd róla!
Elemi erővel csattan a mondata után az öklöm az arcán, ha csak meg nem állítja az ütésemet. Remegek. Az adrenalintól, a szégyentől, a gyűlölettől, amit a ruha, a szavai váltanak ki belőlem.
- Menj a francba! - úgy tűnök el mellőle, mintha meg se történt volna ez a fél óra. Magára hagyom, bevágom az ajtót, a félfánál megreped a festék a csapódástól. Dübörgő léptekkel távolodok el a szobámtól.
Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telik el, mire visszaindulok hozzá. Egyetlen dolog zakatol bennem. Most.Senki.Ne.Lásson.Meg.SENKI! Nem óhajtok állkapcsokat törni, vérben fürdeni...mi lenne akkor a szépséges ruhámmal? A kurva életbe...ezen még az se segítene! Undorító!
- Elégszer bebizonyítottad már, hogy süketebb vagy bárkinél, akit eddig ismertem! - vicsorgok felé, igyekeznék távolodni, de érintése megállásra késztet pár másodperc erejéig. Kitépem a csípőm az ujjai puhasága alól.
- NE MERJ HOZZÁM ÉRNI! - zavartan toporgok mellette, kezére ütök, mint egy perverz tanítónéni, tudja, hol a helye! Nem az én bugyimban! - Ne merj közeledni! - folytatom, miközben elrejtem a fegyvereimet. A tangámba is kéne rejteni párat? De mégis hova lehetne? Isabelle hova dugdossa őket? Istenem...ugye nem?!
- Ha ismersz és így hoztad ide nekem EZT - bökök jelentőségteljesen a rajtam feszülő csipkecsodára - akkor még nagyobb szarban vagy Rutherford! - morgom, szemem forgatom és felé lépek kettőt.
- Csak azért nem verlek el azzal a lámpával ott, mert fontos emlék! De hidd el, hogy erősen gondolkodok rajta...-mielőtt még folytathatnám, már nyílik a portál. Egye fene, megyek vele! De meg nem fogom a kezét. A végén még azt hiszik, hogy együtt vagyunk...vajon az tényleg ennyire rossz lenne?
Combjaim remegnek a tűsarkúban, idegesen húzogatom lejjebb a fenekemen a ruhát, de pár perc alatt feladom a próbálkozást...NEM. EZ NEM FOG LEJJEBB CSÚSZNI! A büdös életbe!
Ellep a förgeteg, hányingerrel küszködve lépek ki rajta, karja után kapok, bokám megbicsaklik. Egyetlen pillanat az egész. Úgy tépem el magam tőle, mintha égetne az érintése.
- Rutherford! Ugye te se gondolod komolyan, hogy túl tud járni az agyamon egy démon?! - suttogom felé, hangom felér azonban egy kegyetlen üvöltéssel. Nem mesélek neki arról, hogy a legutóbb, mikor ilyen démonnal hozott össze a sors, meztelenül táncoltam egy bár asztalán. Nem. Ez maradjon az én titkom.
Ott hagyom. Megkerülöm a kordont. Én nem fogok sorba állni! Nem Jasmine Harrisenek találták ki. Félő, hogy megtépnék pár tökéletesen beállított frizurát.
A biztonsági őrnek dőlök, édesen suttogok, ha a boszorkánymester nagyon figyel, mindent hallhat. Szabad az út a klubba.
- Gyere már! - dörrenek rá, még mindig húzogatom azt a nyüves textilt a lábaimon. Nagyon csúnyán el fogom verni a férfit, ha végeztünk, dühkezelési problémák ide vagy oda...nem érdekel!
Elkapom a kezét és rántom magammal. A zene dübörög, a fények ránk vetülnek, mintha csak reflektor lenne...íme megjöttünk! Ki kér pár jobbost? A balosom is finom! Ne nézz már engem te rohadék, ott a sarokban! Kitépem a golyóidat!
- Lehetőleg ne piálj ma éjjel! Nem óhajtok bébiszitterkedni! - harsogom túl a zenét és megállíthatatlanul haladok előre. Egy álomvilágba csöppenünk. Kérdés, hogy mi az igaz a helyből és mi a hazugság. Már lehet, hogy a kapun kívül elkezdődött az illúzió? Álmodunk? Remek...igazi rémálomban lesz ma éjjel részünk!

Unottan forgatom a szemem abban a reményben, hogy előbb vagy utóbb megunja az ordibálást, vagy legalább elmegy a hangja. Egyetlen csettintésembe kerülne előidézni az utóbbit, de úgy döntök, nem öntök olajat a tűzre, már így is elég nagy lángon ég, az kéne még, hogy az egész Intézet miattunk gyulladjon ki. Akkor aztán tuti, hogy többet be sem engednek ide - nem mintha szükségem lenne az engedélyükre, de jócskán kényelmetlenebbé tenné a dolgokat, ha fű alatt kéne bejárogatnom.
- Örülj neki, hogy eltaláltam a méretedet! Az eladó hölgy szerint ez a szín remekül kiemeli a szemed színét. A biztonság kedvéért azért felpróbáltattam vele... - sunyi mosolyom árulkodó, nem csak ennyi történt köztünk aznap, a próbafülke csendes magányában... De hát van, amihez nem kell varázslat. a sármom természetesebb, mint Taylor Swift hangja valaha is lesz, de ezzel hiába hencegnék, kötve hiszem, hogy a kicsi nephilimem tudná, miről beszélek.
- Életem, ez nem másodikos számtan óra, hogy papagájként ismételgessem magam! Már elmondtam, hogy démonvadászatra megyünk, és tudom, hogy szexi vagyok és bármelyik démont levehetném a lábáról, de egyrészt szeretem a csapatot, amiben játszom, másrészt pedig neked sokkal jobban áll a csipke, mint nekem. Egyéb kérdés?
Naná, hogy van, mert hiába mondtam már el ezerszer, tovább akadékoskodik. Mintha azt hinné, csak szívatom ezzel az egésszel, pedig tényleg olyan helyre megyünk, ahova magas nyakú kardigánban be sem engednék... Na jó, talán kissé túlzásba vittem a kurvás megjelenést, de egy icipici öröm azért nekem is kijár, ha már vásárra viszem a bőrömet egy angyalvérű miatt.
- Jól van, vágd be a durcát és hagyd csak! Vedd fel a szűzlányos gönceidet, én majd elintézem az egészet egyedül, te meg minden erőddel őrizheted a bejáratot addig, nyuszifül... - gúnyolódom, azt remélve, sikerül felpiszkálni a harci kedvét és nem hagyja annyiban, hogy kizárjam a buliból. Ha nem is a szavaim hatására, de végre eltűnik a fürdőben, és cipeli magával a szerelését is. Morcosan fújtatok - na végre, csak egy órámba telt! Ha így folytatjuk, zárásra talán odaérünk a klubhoz...
Kicsivel később nyílik az ajtó, és már épp kiosztanám, mégis mi tartott eddig és tényleg itt hagyom most már a fenébe, amikor megpillantom őt. Hirtelen benn akad minden szó, minden csípős, gúnyos megjegyzés, még levegőt is elfelejtek venni, ahogy tekintetem újra és újra végigsiklik a finoman csipkézett anyagon, mely tökéletesen kiemeli gyönyörű alakját. Az eladónak igaza volt, ez a szín remekül áll neki, és azok a combok... hosszan legeltetem rajtuk a szemem, mire elég erő gyűlik bennem ahhoz, hogy a szemébe nézhessek.
Már megint üvölt. Milyen kiábrándító!
- Nem vagyok süket, tudod? Megértem akkor is, ha csak suttogsz - mutatóujjammal rábökök, mielőtt macskás léptekkel elindulnék felé. - Sőt, még akkor is értenélek, ha egy árva szót sem szólnál. Tudom, mi jár abban a csinos kis fejedben, hiszen jártam benne, emlékszel? Ismerem a legtitkosabb vágyaidat, a legnagyobb félelmeidet...
Óvatos félkört írok le körülötte, félig mellé, félig mögé lépek olyan közel, hogy ajkaim szinte érintik a fülét, ahogy odahajolva, suttogva beszélek hozzá. Kezem a csípőjére vándorol, ártatlanul megpihen ott, ha engedi.
- Bosszút akarsz állni. Darabokra akarod tépni azt a szörnyeteget, aki megölte a szüleidet, és mi ketten pontosan ezt fogjuk tenni ezen a gyönyörű, holdfényes éjszakán. Megkeressük, csapdába csaljuk és elpusztítjuk. Ehhez kell ez a ruha, szépségem, csupán ehhez. Ne szégyelld magad azért, mert nemes cél hajt!
Ellépek tőle, ha még nem herélt ki, a kezemet is visszahúzom, hogy aztán felkínáljam neki jobbomat. Akár elfogadja, akár nem, bal kezemmel portált nyitok a falon, és átlépve rajta mutatom az utat.
A klub mellett kötünk ki, ügyesen lépek ki a szélsebesen aranyló örvényből. Felkészülök rá, hogy elkapjam, ha a tűsarok kifogna rajta, de közben elégedetten szemlélem a bár körül gyülekező tömeget, hallgatom a bentről kiszűrődő zenét.
- Ne feledd, szívem, egy nagyobb démonnal van dolgunk, aki mestere az illúziókeltésnek. Mindig légy résen, és ne veszítsd el a józan eszed!
Rávillantom a legelbűvölőbb mosolyomat, majd a karomat kínálom felé, hátha elfogadja és engedi, hogy elkísérjem a bejáratig. Véres estének nézünk elébe, a hold teljes alakjában ragyog az égbolton, és lágy, csípős szellő táncol - tökéletes időpont egy kis démonvadászatra.

csak utánad, szívem

- Mégis mi a fenét képzelsz te magadról, Rutherford?! - elképedve emelem rá a tekintetemet, miközben az ujjaim közé csippentem a csipkés combfixet és undorodva dobom felé. Még mit nem! Az a ruha talán még a fenekemet se takarná! A melltartóról ne is beszéljünk! Nem vagyok én egy olcsó kurva!
Hirtelen termek mellette, oldalra döntött fejjel figyelem és nem tudom eldönteni, hogy a szájába gyömöszöljem-e a harisnyát, vagy épp eltörjem-e azt a kezét, amivel ezeket vásárolta nekem. Az Angyalra is! Mi a francot képzel magáról? Hát ennyire olcsónak tűnnék?! Még, hogy démonvadászat! Ahhoz miért nem megfelelő a tornacipőm, a bőrnadrágom és a kényelmes fekete pólóm?! Miért?! Miért?! Miért?!
- Na ide figyelj! - fél órája állunk egymással szemben és harcolunk, hajtogatjuk a magunk igazát. - Soha az életben nem fogom ezeket itt felvenni! De ezt tudhattad, amikor megvetted! Mondd már el nekem, mi a francot akarsz? Hova megyünk egyáltalán? A főútra stoppolni? - vicsorgok felé és megszorítom a karját. Nem akarom elengedni. Érezheti az erőmet, láthatja a megfeszült állkapcsomat és tudhatja, hogy nagyon túllőtt a határon most.
- Nem! Biztos, hogy nem! És el ne mondd még egyszer a hülye kifogásaidat! Leszarom, hogy mire gerjednek az alvilágiak! - dobom erővel az ágyra az aprócska fehérneműt és ott hagyom. A fürdőbe igyekszem. Megtorpanok az ajtóban. Visszafordulva felmarkolom az összes holmit, amit hozott nekem.
Dühösen fújtatva robbanok ki az ajtón. A csapódása félelmetes.
Percekkel később magamat bámulom a tükörben. Szemezek azokkal a nyomorult ruhákkal. Mit ruhákkal?! Hiszen egy olcsó lotyó nem visel ilyeneket!
Az arca jut eszembe. A mosolya...mi lenne, ha? Nem! Soha! Nem is olyan rossz...Dehogynem!
A számat figyelem. Vörös rúzst kenek rá. Felhúzom a combfixet, bekapcsolom a melltartót, és magamra öltöm azt a pink, förmedvényt . Mi van velem? Most komolyan...még csak nem is tetszik Rutherford...vagy mégis?
Magabiztosnak tűnve, de annál rémültebben lépek vissza a szobába. Kerülöm a tekintetét, nem akarom, hogy rám nézzen, csak indulni szeretnék. Mégis hova a f*szomba rakjam most az irónomat és a fegyvereimet? Egy a melltartómba, egy a bugyi vonalához.
- Ne nézz rám! AZT MONDTAM, NE NÉZZ RÁM! INDULHATUNK?! - dühösen fújtatva bámulok végre a szemeibe, de meg is bánom azonnal, érzem, hogy pirulok, így ráfókuszálok az ajtóra.
Ha nem indulhatok el most azonnal, akkor letépem magamról ezeket a vackokat és megy egyedül a démonvadászatra, mert nagyon hamar meg tudom ám gondolni magam. Egyetlen rossz megjegyzés és már vége is van a bulinak!
Testtartásom agresszív, gondolatban épp fojtogatom, de kit érdekel? Várnak minket a démonok!