Spring Street - zsákutca - Evelyn&Zoey

Zoey & Ev

- Nem foglak megölni – szólaltam meg. Még magamat is megleptem azzal, hogy hangom milyen nyugodtan csengett, hogy nem tükrözött már egy szemernyi dühöt sem, holott az előbb még úgy éreztem, képes lettem volna csupán villámló tekintetemmel lyukat fúrni a vérfarkas testébe; ehelyett csak a fáradtság volt kihallható belőle, semmi más – mert pontosan ezt éreztem én is.
Az adrenalin és méreg, ami eddig fűtött belülről, most, a csata elmúltával ki is veszett az ereimből, nem hagyva maguk után semmi mást, csak a kimerültséget. Hirtelen még a szeráfpengémet is nehéznek éreztem, ahogy fájdalom nyilallt immáron nemcsak az oldalamba, hanem a vállamba is.
Tekintetemet felszegtem a holdfényes éjszakai égboltra, miközben vettem egy mély levegőt. Szükségem volt pár másodpercre, hogy lenyugtassam még mindig hevesen verő szívemet, és hogy összeszedjem magam annyira, hogy képes legyek mozdulni. Habár nem tartott sokáig, de ez a csata sokat kivett belőlem – főleg azért, mert nemcsak a saját túlélésemet kellett biztosítanom, hanem a vérfarkasét, illetve a mondén nőét is.
Teljesen figyelmen kívül hagytam a földön fekvő, meztelen alvilágit, helyette inkább előhalásztam a zsebemből az irónomat, és aktiváltam az iratzémat. Tudtam, hogy a sérülésem a vállamon túl mély és komoly volt ahhoz, hogy a gyógyító rúna egyből beforrassza a sebet, de a vérzést elállította rögtön, nekem pedig ez jelenleg tökéletesen meg is felelt.
Sóhajtottam még párat, miközben azon agyaltam, hogy mit kezdjek ezzel a vérfarkassal. Habár megérdemelte volna, hogy csak a sorsára hagyjam, de ahogy vetettem arcára egy pillantást, még nekem is meglágyult a szívem. Olyan szánalmasan nézett ki, ahogy próbálta bebizonyítani, hogy nincs igazam – valószínűleg sokkal inkább magának, mintsem nekem. Arra mindenesetre nem reagáltam semmit, amikor közölte, nem ő ölte meg a másikat, mert ez csak egy olcsó kifogásnak tűnt a számomra. Lehet, hogy nem ő ölte meg, de ő marcangolta szét a testét, és ha nem lett volna halott már a kezdetektől fogva, akkor az ő keze által lehelte volna ki az életét, ezt mindketten tudtuk.
Végül aztán úgy döntöttem, hogy ha már megkíméltem a szerencsétlen életét, akkor most, amikor a legnagyobb szüksége volt rá, nem hagyom magára. Nem azért cselekedtem így, mert annyira meghatott a szenvedésével és önmarcangolásával, hanem azért, mert tökéletesen tudtam, milyen érzés elveszettnek lenni, milyen az, amikor a korábban ismert világod egy pillanat alatt hullik szét és válik minden egyes eltöltött perc pokollá. Elképzelni sem tudtam, egy vérfarkassá válás milyen fájdalmas lehet, de a szüleim elvesztése pontosan olyan érzéseket váltott ki belőlem is, mint amin most ennek a lánynak is át kelhetett esnie.
Nagy nehezen feltápászkodtam a földről, és odaléptem a vérfarkas lányhoz. Levettem magamról a bőrdzsekimet, ami habár nem volt túl sok, de legalább ennyi ruhát tudtam neki adni, amivel betakarhatta a testét. A vállaira terítettem a kabátomat, majd ahogy megpillantottam, mennyire dől a vér az általam okozott sebből, egy újabb sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben letéptem a pólóm aljáról egy viszonylag vastagabb csíkban egy kis anyagot, majd azzal szorosan bekötöztem a sebét, hátha a vérzést tudom kicsit csillapítani. Nem igazán örültem volna, ha meghal azután, hogy lényegében még dühömben is képes voltam meghagyni az életét.
Amikor ismét arra kezdett el kérlelni, hogy öljem meg, csak figyelmen kívül hagytam a szavait, mert korábban már leszögeztem, hogy semmi ilyet nem fogok tenni, de amikor harmadszorra is megszólalt, elvesztettem a türelmemet. Erőteljesen pofon vágtam.
- Nem foglak megölni! – kiáltottam rá. – Úgyhogy fejezd be az önsajnáltatást, mert semmi nem lesz jobb tőle! Ha annyira meg akarsz halni, akkor légy elég bátor, és végezz magaddal ahelyett, hogy gyáva módon arra várnál, hogy más végezze el helyetted a piszkos munkát!
Tudtam, hogy szavaim nagyon nyersek voltak, és hogy valószínűleg még jobban felzaklattam velük, minthogy segítettem volna, de én alapból is hirtelen haragú voltam, az ilyen típusú személyek pedig, mint amilyen ez a lány is volt, különösen gyorsan fel tudtak idegesíteni. Én is sok nehézségen átestem már az életben, mégsem sajnáltattam magam soha, ilyen látványosan legalábbis biztosan nem. Fájt neki, ez rendben is volt, de az életben kapni fog még pár pofont, és ha erre nem készül fel és vértezi fel magát ellene, akkor tényleg megváltás lenne neki a halál.
Végül aztán ellazítottam izmaimat, és kisimítottam arcvonásaimat. Igyekeztem nyugodtságot erőltetni magamra, és nem még egyszer leordítani a fejét, de eléggé nehezemre esett így cselekedni.
- Figyelj, tudom, milyen érzés az, amikor mindent elveszítesz, amit korábban birtokoltál, amikor az egész világod a feje tetejére áll, de az, hogy megfutamodsz, nem megoldás semmire. Van két lábad, állj akkor szépen rájuk, és ne hagyd, hogy bárki is megtörjön, pláne nem a benned élő farkas. Fogadd el azt, aki lettél, és hidd el, utána már nem lesz olyan szörnyű ez az egész. A vérfarkas létnek is megvan a maga szépsége, csak meg kell tanulnod uralnod az ösztöneidet – magyaráztam neki. – És mielőtt azzal jönnél nekem, hogy te képtelen vagy erre, mert gyenge vagy, leszögezném, hogy ez nem igaz. Mindig egyszerűbb a könnyebb utat választani; azt, hogy nem küzdesz tovább, csak megadod magad, de mondd csak, tényleg ennyire nem akarsz már élni? Mert én úgy látom, hogy ha meg akartál volna halni, akkor már rég tettél volna róla, ezért hát kapaszkodj az életbe, és küzdj! Senki nem nyert még csatát anélkül, hogy ne küzdött volna. És hidd el, lesznek buktatók, nem egyszer fogsz újból a padlón kikötni, mint most is, de talpra fogsz állni, újból és újból, míg diadalt nem aratsz. Az élet folyamatos küzdés, ezt vésd az eszedbe!
Ahogy befejeztem a mondandómat, arcom és hangom komolysága eltűnt, és biztató mosoly terült szét arcomon, miközben lenyújtottam felé a kezemet, hogy segítsek neki talpra állni.
- Most pedig menjünk, és tüntessük el azt a holttestet, mielőtt a zsaruk a nyakunkba jönnek – kacsintottam rá.

words: 926 ● ©

Már csak egy pillanat...egyetlen másodperc, hogy végre megízlelhessem az alattam fekvő nő, törékeny testét, hogy átvegyem az uralmat a lelke felett, olyanná tegyem, amilyenné engem tettek. Bosszú lenne, hadjáratom? Igen...azt hiszem a bennem tomboló fenevad, csak elégtételt akar venni, az ő születése kapcsán. A világ az ellenségem, hát én miért ne tegyem magam azzá? Hiszen egyetlen pillanaton múlik az életünk...mint az enyém. Élhetném még mindig a gondtalan, mondén életemet, ha aznap éjjel, nem tépik fel a torkomat. Nem érdekelte őket halálsikolyom, a félelmem, a könyörgésem, csak a vérem hajtotta azokat az átkozott, nyomorult bestiákat! Védtelen testembe döfték a fogukat, a félelmem pedig csak fokozta vágyaikat. A pergő könnyeim a véremmel keveredtek, a halálhörgésemet senki nem hallotta...kivéve Narielt...Istenem, Nariel...
Lehunyom szemeimet, agyaraim édes bőrbe vájnak. Csak akkor eszmélek rá, hogy nem az ájult nőt sebzem, amikor íriszeim a vadászéba fúródnak. Szinte riadtan bámulok rá. A testembe fúródó fegyver megállásra késztet. Emberi gondolataim lassan, fertőzni kezdik tébolyult elmém. Értem amit mondd és a fájdalom nem csak az idegszálaimba fúródik, pengéje nyomán, hanem a lelkemet is tovább tépázza szavaival.
Elnyílik ajkam...mert, hogy a farkas testem lassan levetkőzve, csak az angyalszárny szemöldökű, védtelen, törékeny nőként fekszek előtte. Mielőtt kihúzná a szeráfpengét, még közelebb vonom magamhoz, egy gyors mozdulattal. Egyetlen milliméterre áll meg csupán a fegyver szívemtől, egyetlen pillanat választ el, a megnyugvást hozó, édes haláltól.
- Tedd meg! Ölj meg! - peregnek halkan a szavaim. Csak a tavaszi szél hozza őket, nem menekülhet előlük. Szinte könyörgök neki. Tudnia kell, mennyire vágyom a halált. A megváltást, a tisztítótüzet. Legyen az ítéletem! Legyen bátor és vegye el az életemet! Kérlek...
Vérem patakokban folyik végig mellkasomon, egészen a lábaimig, ahogy a földre zuhanok. Érzem, kihúzódni a pengét, fájdalmasan nyögök fel. Arcomon könnyek peregnek. Kezemet a sebre szorítom, ajkaimat összepréselem és megvonaglok a földön. A vérének az íze, mámorítóan olvad el a nyelvem hegyén.
A szövetek őrjítő, felismerhetetlen lassúsággal kezdenek összefonódni testemben, de ebből még mit sem érzek. Csak a kínt, a pulzáló fájdalmat, amit okozott.
Mezítelenül, védtelenül fekszek előtte, az ájult nő teste mellett. Tekintetemmel az övét keresem. Akarom, hogy lássa, nem vagyok szörnyeteg. Akarom, hogy tudja. Örökre az elméjébe vésse.
- Nem én öltem meg a másik nőt... - nyöszörgöm és érzem, patakokban folyik a könnyem. Úgy zuhan rám a valóság, a jelen, hogy tudom, nem bírják el a vállaim. Annyira mohón akarom bizonyítani az ellenkezőjét a mondatainak, hogy magam is megrémülök tőle.
Elfordítom a fejemet...nem merek ránézni. Az se érdekel jelenleg, hogy meztelen vagyok, egy idegen nő előtt. Látott már szerintem többet is, élete során, mint, hogy zavarba hozzam vonalaimmal.
Egy másodpercre, ahogy a sebem lüktetve ég fel újra, azon gondolkozom, hogy bár véget érne ez az éjszaka. Bár lenne mentségem arra, amit tettem...és lenne magyarázatom, vigaszom. Tényleg szörnyeteg volnék? Rosszabb az összesnél? Igaza van. Bántani akartam a nőt! Bántani, mert engem sem kíméltek...undorító szörnyeteg vagyok, aki halált érdemel. Örökös kínt a pokol legmélyebb bugyrában, a démonok között.
- Ölj meg...kérlek! Ölj meg! - fúrom újra pillantásomat az övébe és íriszeim végigfutnak rajta. Erősebb, mint én valaha is leszek! Bár lehetnék bátor...bár lehetnék önmagam ura! Ne veszteném el a kontrollt elmém felett. Istenem! Mit tettem? - Ölj már meg!! - ordítok rá, amennyire erőm engedi. Sikítani akarok, addig, amíg nem ér véget kínom. Amíg nem veszi el az életemet. Bár megtenné...legalább soha többet nem kellene szembe néznem magammal, felismernem a szörnyű gondolataimat, a félelmeimet. Elfelejthetném egy másodperc alatt azt a kínzó éjszakát. Őket...az agyarukat, a bűzlő pofájukat, a fájdalmat, amit okoztak.
Nem szólok már. Felkínálom magam neki. A lelkemet, a testemet...felkínálom pengéjének. Becsukom a szemeimet. Várom a halál édes, mindent elsöprő fuvallatát.

Zoey & Ev

Szitkozódni kezdtem magamban, amikor megláttam, hogy a viszonylag komoly sérülés, amit a vérfarkas hasán ejtettem, kicsit sem lassította le. Biztos voltam abban, hogy fáj neki, viszont úgy tűnt, az elméjére boruló vérszomj kizárt minden más ingert, ami érte őt, ez pedig csak még jobban megnehezítette a dolgomat. Hiába nem füllött hozzá a fogam, muszáj volt úgy megsebesítenem őt, hogy az életével játsszak – nem akartam mindent erre feltenni, túl sok forgott kockán, ugyanakkor azt sem hagyhattam, hogy kénye-kedve szerint itt tomboljon ez az alvilági a belvárosban. Arról nem is beszélve, hogy jelenleg én álltam az áldozati listájának a legtetején, így már csak önvédelemből is muszáj volt tennem valamit.
Óvatosan araszoltam arrébb, tartva a távolságot köztem és a farkas között, miközben tekintetemet végig az ő zöld íriszeibe fúrtam. Nem engedhettem egy pillanatra sem el, figyelmetlenségem ugyanis több életbe is kerülhetett volna, többek között az enyémbe is. Ezért csak vártam a megfelelő pillanatra, hogy ismét támadásba lendülhessek, ezúttal ugyanis kénytelen voltam én is okosan játszani, mint ahogy a vérfarkas is tette, miután – minden bizonnyal – benne is tudatosult, hogy nem épp egy gyengécske árnyvadász voltam. Nem tudtam volna eldönteni, hogy ennek örülnöm kellett volna-e, vagy inkább bánnom – mindkettőre meglett volna az okom.
Amikor újból támadásba lendült a vérfarkas, már én is készen álltam arra, hogy kivédjem a csapását, majd lezárjam a kettőnk kis harcát, azonban, legnagyobb megdöbbenésemre, az állat nemes egyszerűséggel csak kikerült. Csodálkozó, értetlen arccal követtem a farkas testének útját, majd amikor megtaláltam azt a mondén nő teste mögött, minden vér kiszaladt az arcomból.
Egyből megértettem a vérfarkas üzenetét, amit tekintetével adott át, s meg is keményítem arcvonásaimat. El akartam kerülni ennek a pillanatnak az eljövetelét, de nagyon úgy tűnt, hogy ez lehetetlen – az angyalok, a sors akarhatta így? Bármelyikről is lehetett szó, a válasz egy cseppet sem érdekelt. Elhatároztam, hogy kerül, amibe kerül, de azt a nőt nem hagyom meghalni, ehhez az elhatározáshoz pedig tartani fogom magam, ha kell, az életemet is adom érte!
Éreztem, ahogy a düh szétterjed ereimben, megállíthatatlanul, s mindet rá akartam zúdítani az előttem álló farkasra, amiért képes lett volna egy ártatlant is megölni azért, hogy nekem árthasson. Ez ugyanis számomra egy nagyon érzékeny pont volt, s habár tudtam, hogy a valódi harcban nincsenek szabályok, hogy nincs becsület, illetve hogy piszkosan játszik mindenki, akinek csak alkalma adódik rá, de egy ártatlan veszélyeztetése... Ez már sok volt nekem.
Ha egy tapodtat is mersz mozdulni, megöllek! – figyelmeztettem tekintetemmel az ellenfelemet, tökéletesen a tudtára adva pillantásommal, hogy nem viccelek, habár sejtettem, hogy nem lesz túl sok haszna ennek. Nagyon vékony volt a határ mindig is a szörny és az ember között, ez a vérfarkas pedig kezdte átlépni azt a vonalat, amit hogy ha tényleges elhagy, már többet nem térhet vissza – én pedig nem fogok habozni elvenni az életét, ha megteszi ezt, remélem tudja!
Az idő lelassult, ahogy a vérfarkas elszakította a tekintetét rólam, én pedig rögtön tudtam, hogy mire készül. Neki iramodtam. Láttam, ahogy a feje közeledik az ájult nő teste felé, szinte már hallottam is, ahogy összezárul az állkapcsa, ahogy a fogai egymásnak csattannak.... Meg kell állítanom!
Hirtelen felgyorsult minden, olyannyira, hogy az agyam képtelen volt lépést tartani a történésekkel, de ettől függetlenül a reflexeim pontosan úgy működtek, ahogy kellett.
Még épp időben robbantam be a vérfarkas és a mondén nő közé, ezáltal az alvilági állkapcsa az én vállamat harapta át. Éreztem, ahogy a fájdalom szétterjed a testemben, elviselhetetlen volt, de a düh még mindig ott tombolt az ereimben, valamelyest enyhíthetve a kínokat, amiket éreztem, így azzal párhuzamosan, hogy a vérfarkas megharapott, én belé mélyesztettem szeráfpengémet, pár centire állítva csak meg a szívétől.
- A választások, a tettek döntik el, hogy kiből lesz szörnyeteg, és kiből nem. Nem minden alvilági az, hiába folyik démonvér az ereikben, de te, te rosszabb vagy mindegyiknél! Egy igazi szörnyeteg vagy, aki nem érdemli meg az életet! – Minden szót jól kihangsúlyoztam, s csak úgy csöpögtek a dühtől, ami bennem is úrrá lett. Gonosz volt, amit mondtam? Lehet. Megérdemelte? Elvégre elvesztette a kontrollt, nem biztos, hogy tehetett róla... Igen, lehet, nagyon is lehetséges volt, hogy csak túl gyorsan vontam le következtetéseket, hogy anélkül ítélkeztem, hogy pontosan tudtam volna, mi zajlott le benne, de nem érdekelt, most nem. Mérges voltam rá, s ilyenkor nem szokott az foglalkoztatni, hogy mennyire vágok kegyetlen szavakat valaki fejéhez.
- Örülj, hogy életben hagytalak, alvilági – tettem még hozzá gúnyos, lenéző hangnemben, miközben kirántottam a szeráfpengét a farkas testéből.

words: 726 ● ©

Zoey & Ev

Egy pillanatra se eresztettem el a vérfarkas tekintetét, végig a gyilkolási vágytól fűtött íriszeibe bámultam, hogy kiolvashassam belőlük a következő mozdulatot, a következő támadást. Így amikor felém kezdett el futni, enyhén behajlítottam a térdeimet, és szorosabban megmarkoltam a pengémet, hogy aztán a megfelelő pillanatban egy precíz vágás kíséretében félreugorjak előle, harcképtelenné téve az ellenfelemet, egyúttal véget is vetve a harcunknak - nem akartam ugyanis túl sokáig időzni vele.
Mielőtt azonban teljesen elért volna hozzám a vérfarkas, elrugaszkodott a talajtól, amivel már kapásból elzárta előttem azt az utat, amit én is meg akartam tenni. Láttam, ahogy nyitott állkapcsa felém közeledik, majd mielőtt az összezárulhatott volna a vállamon, jobb lábammal hátraléptem, és elperdültem az útjából, majd gyorsan ismét biztonságos távolságot vettem fel.
Szívem a torkomban dobogott, és éreztem, ahogy az adrenalin gyors terjedésnek indul a testemben, ahogy tudatosult bennem, hogy hiába akartam én gyorsan végezni a harccal, az nem lesz olyan könnyű. A vérfarkas ugyanis játszott velem, bármennyire is sértett ez a gondolat, így volt. Az előbb, ha nem cselekedtem volna semmit, akkor is megúsztam volna sérülés nélkül, mert a vadállat már az elejétől fogva nem kívánt megharapni. Ez pedig nagyon veszélyessé tette őt a számomra, s még nagyobb óvatosságra intett, amihez ezúttal tényleg tartanom kellett magam, mert nemcsak a saját életem forgott kockán, hanem még kettő – a mondén nőé, meg a vérfarkasé -, illetve ki tudja még hány, ha nem fékezem meg most őt.
Ezzel a viselkedésével párhuzamosan azonban könnyű prédává is vált. Hogy miért? Mert alábecsült. Az állatok ugyanis harc közben csak akkor játszadoznak az áldozatukkal, ha tudják, az jóval gyengébb náluk, de ugyanez elmondható volt az emberekről is. Ennél nagyobb hibát azonban senki sem követhetett volna el velem szemben. Nemcsak azért, mert árnyvadász voltam, hanem azért is, mert én voltam Evelyn Heallight - és ezt most ennek a vérfarkasnak is a tudtára kívántam adni.
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy megpróbálok szavakkal hatni az emberi énére, hátha sikerül ezzel rávennem arra, hogy csak adja fel a harcot, és változzon vissza, de láttam a szemeit, amik arról árulkodtak, hogy mondhatnék én neki bármit, az hasztalan lenne. Meg ez egyébként sem volt az én terepem, ezért megmaradtam inkább az eredeti tervemnél - csupán arra kellett ügyeljek, hogy az életét ne oltsam ki.
Mert hiába támadtam rá jó okkal erre a vérfarkasra, hiába nyertem felmentést ezáltal a törvények alól, de az árnyvadászok és alvilágiak között már egyébként is olyan vékony volt a békét jelentő határvonal Valentine ügyködése miatt, hogy biztos voltam abban, a falka megtorolná a társuk halálát rajtunk, egy olyan háborút indítva el a két faj között, amire jelenleg cseppet sem volt szükségünk – feltéve, hogy tartozott egyhez.
Amikor legközelebb megindult felém, elrugaszkodva a téglafaltól, én könnyedén kitértem a szája útjából, s felfelé szúrtam a szeráfpengémmel, amit ha nem került ki a vérfarkas, akkor a hasa irányából a testébe hatolt a fegyverem. Természetesen ügyeltem arra, hogy létfontosságú szervét ne érintsem, mert vele ellentétben én nem kívántam kioltani az életét.
Még azelőtt kihúztam a pengét a testéből, hogy a mancsai földet értek volna, ezzel elkerülve azt, hogy magával sodorjon, illetve hogy egy nem túl kellemes helyzetben találjam magam.
Tudtam, hogy a vérfarkasoknak gyors a regenerációja, ezért összeszorított fogakkal figyelmen kívül hagytam az oldalamba nyilalló fájdalmat, és újból támadásba lendültem, időt sem hagyva az ellenfelemnek arra, hogy gondolkozzon vagy összeszedje magát az előbbi akcióm után.
A fegyverem ezúttal mindkét hátsó lábába vágott bele, én pedig gyorsan újból eltávolodtam tőle, és egy védekező pozíciót vettem fel, miközben agyam egyre csak azon kattogott, hogy hogyan csalogassam el a mondén elől – mert teljesen biztos voltam abban, hogy, hiába okoztam viszonylag komoly sérüléseket neki, ennyivel még nem sikerült eltántorítanom a céljától.

words: 603 ● ©

Zoey & Ev

A hold már magasan járt az égen, amikor én még mindig haza, az Intézet felé tartottam. Egy sürgős küldetés miatt küldtek minket ki Joshsal – valami épületet kellett kivizsgálni, ahol valami vagy valaki brutális módon gyilkolt le mondénokat. A jelekből ítélve démon lehetett, méghozzá egy nagyobb, ugyanis volt elég okos ahhoz, hogy a nyomait eltüntesse maga után, így mi hiába vetettük be az összes tudásunkat, nem sikerült semmi használható bizonyítékra lelnünk. Egyedül a gyilkolási módból következtettünk arra, hogy nem egy alvilági volt az elkövető. Aztán hogy Valentine-nak volt-e köze az ügyhöz, az számunkra is rejtély maradt. Ezt az eshetőséget mindenesetre semmiképp sem zártuk ki. Az a férfi képes bármire, ezért jobb a legrosszabbra is felkészülni, ért már minket elég meglepetés, ha róla volt szó.
Végül felgyújtottuk Joshsal magunk után az épületet, ugyanis ha a hatóság rátalált volna arra a sok hullára, biztosan elkezdett volna nyomozni, nekünk pedig kicsit sem hiányzott, hogy holmi mondén szervezet beleköpjön a levesünkbe. Meg egyébként is csak legyilkolták volna őket, azt pedig szerettük volna elkerülni, ha egy mód volt rá. Így lesz a legjobb – ebben állapodtunk meg a bátyámmal.
Miután végeztünk a ránk bízott feladattal, Joshnak még el kellett mennie valamit elintézni. Hogy mit, azt nem mondta, nekem azonban nagyon is gyanús volt a viselkedése. Újabban nagyon sokat titkolózott, és mindig eljárkált valahova, de hiába faggattam, ő makacsul hallgatott. Biztos egy nő van az ügyben – erre tudtam csak gondolni, bár akkor azt nem értettem, hogy miért nem akarta elmondani nekem. Nem mintha kigúnyoltam volna, vagy megtiltottam volna neki, hogy találkozzon azzal a lánnyal, ha netán nekem nem lett volna szimpatikus – na jó, az utóbbi azért esélyes volt -, de soha nem adtam okot Joshnak arra, hogy ne bízzon bennem. Most mégis ezt tette...
Inkább elkergettem ezeket a gondolatokat a fejemből, mielőtt újból felment volna bennem a pumpa, és inkább arra koncentráltam, hogy mielőbb hazaérjek. Már nem vágytam semmi másra, csak egy meleg zuhanyra, hogy megszabadulhassak az emberi holttestek émelyítő szagától, ami minden porcikámba beleivódott, amíg abban a raktárban tartózkodtunk, illetve a meleg ágyamra. Csak ezt a kettőt akartam, a sors azonban úgy döntött, hogy még nem kaphatom meg őket.
Amikor ugyanis befordultam az egyik sarkon, farkasüvöltés törte meg az éj csendjét. Egyből megtorpantam, ahogy rájöttem, egy vérfarkas garázdálkodik valahol itt, és biztosra vettem, hogy önkontroll nélkül fog tombolni, ha nem akadályozom meg ebben – a hangja ugyanis erről tanúskodott.
Teljes erőmből rohanni kezdtem a hangforrás felé, hogy mielőbb elkaphassam azt a kósza farkast, de nem értem oda időben. A vérfarkas fehér bundáját vér tarkította, ahogy épp egy embert marcangolt szét. Éles hallásának köszönhetően egyből megneszelhette a megérkezésemet, de nem cselekedett semmit.
Óvatos mozdulattal húztam elő a szeráfpengémet, felkészülve a harcra, a vadállat azonban csak mozgatta a fülét – hallgatózott, döbbentem rá -, majd másfelé szaladt el. Egy pillanatba telt, mire leesett, hogy egy újabb áldozatot talált magának. Hangosan káromkodni kezdtem, de ismét nekiiramodtam. Ezúttal muszáj volt megmentenem azt a mondént!
A nő torkát egy hatalmas sikoly hagyta el, ahogy a nagytestű farkas felé ugrott, most viszont még épp időben érkeztem. Elrugaszkodva a talajtól oldalról csapódtam neki a vérfarkasnak, és az Agilitás, az erőnövelő rúnámnak, illetve a lendületemnek köszönhetően sikeresen el is térítettem azt, majd mindketten nekirepültünk a sikátor falának.
Fájdalmasan nyikkantam egyet az ütközés hatására, főleg hogy olyan szerencsétlenül érkeztem, hogy a vérfarkas tökéletesen megkarmolta az oldalamat. Vérző sebemre azonban fittyet hányva már talpra is ugrottam, és biztonságos távolságot vettem fel, miközben szeráfpengémet védekezően tartottam magam előtt arra az esetre, ha a vérfarkas rögtön ellentámadásba kívánt volna kezdeni.
Egy fél pillantást vetettem a hátam mögött lévő nőre, ő azonban már e is ájult a sokk hatására, amiért én hálát adtam az égnek. Így biztos azt fogja hinni, hogy csak képzelődött, vagy hogy álmodott. De ettől függetlenül el kellett csalogatnom tőle a vérfarkast egy olyan helyre, ahol senki ártatlanban nem tehetett kárt.
Kemény pillantással fordultam vissza a farkas felé, hogy minden idegszálammal rá és az elkövetkező harcra koncentráljak.

words: 648 ● ©