▄▀ new york
Tartózkodási hely :
2016. Aug. 09.
Csatlakozás ideje : | Re: Evelyn Heallight ↠ Vas. Dec. 25, 2016 6:35 pm |
Elfogadva! Palvin Barbi. Jahj, nagyon szeretem őt, egyszer nekem is volt vele karakterem, imádtam.^^ Szóval örülök annak, hogy jött az oldalra valaki Barbi arcával, még hozzá egy ilyen gyönyörű névvel, szerintem nagyon passzol.*-* Eleve az Evelyn az egyik kedvenc női nevem. Árnyvadászokból pedig sosem elég. Ma eleve eléggé érzékeny hangulatom van, képes vagyok mindenen elsírni magamat és a lapodat is sikerült megkönnyeznem. Olyan jól sikerült átéreznem, szinte átéltem a fájdalmat amit te és a testvéred érezhettetek... Úgy sajnálom ami történt veletek, tudom, hogy nehéz egyedül lábra állni ebben a világban... Sajnálom, hogy várnod kellett, de most már elvagy fogadva, nyomás foglalózni, esetleg hirdetni aztán vesd bele magad a játékokba. |
|
| Evelyn Heallight ↠ Szomb. Dec. 24, 2016 4:00 pm |
Evelyn Heallight - Anya, apa, mikor jöttök haza?– kérdeztem könnyes szemekkel, miközben a bátyám kezét szorongattam. Fájdalmas volt a búcsú, nem akartam, hogy anyáék megint itt hagyjanak minket, hiszen így is olyan sokat voltak távol! Szerettem volna velük játszani, vagy edzeni, vagy bármit csinálni, erre nekik megint el kell menniük… Amikor tegnap meghallottam ezt, nem akartam elfogadni. Toporzékoltam, hisztiztem, fenyegetőztem, bármit képes lettem volna bevetni az érdekében, hogy itthon tarthassam őket, de nem jártam sikerrel. A dühöm végül az este folyamán csillapodott, s most már csak a mérhetetlen szomorúság emésztette szívemet. Miért mindig őket küldik ki, ha magas valahol a démoni aktivitás? Olyan sok más árnyvadász van még Alicantéban, harcoljanak ők, és ne az én szüleim! - Ne aggódj, kicsim – puszilt homlokon anya -, alszol egyet-kettőt, és mi már megint itt leszünk, jó?– Hangja biztató és kedves volt, amitől normál esetben meg is nyugodtam volna, de akkor miért volt olyan érzésem, hogy ez a végső búcsú? Hogy többet nem látom majd őket? Szívem még jobban összeszorult, de lenyelve a gombócot a torkomban bólintottam egy aprót. Már nagylány vagyok, erősnek kell lennem, hogy anyáéknak ne kelljen aggódniuk miattam. És itt van még Josh is, rá is vigyáznom kell, ezért nem engedhetek meg gyengeséget, de mégis… akkor miért folynak a könnyeim? Még apa is elbúcsúzott tőlünk, biztosítva minket arról, hogy hamarosan megjön a nagybácsi, hogy felügyeljen ránk, amíg ők nincsenek itthon, és az unokatesóinkkal is játszhatunk, gyakorolhatunk majd, szóval viduljunk fel. De képtelen voltam erre. Valami megmagyarázhatatlan érzés telepedett minden porcikámra, ami még félelmetesebbnek hatott, amikor anyáék becsukva a bejárati ajtót, magunkra hagytak minket a hatalmas, immáron üres házban. - Josh– szólaltam meg félénken egy idő után, miközben továbbra is ott álltunk mozdulatlanul, ahol az előbb is -, te is érzed ezt? Szerinted se fognak már visszajönni többet? Josh nem válaszolt a kérdésemre, csak erősebben megszorította a kezem, ezáltal adva tudtomra válaszát. Nem, nem fognak.
„This world that I live in is empty and cold/the loneliness cuts me and tortures my soul.”
- Josh, Josh! – rontottam be kora reggel bátyám szobájába, aki még mindig álomországban járt, de nem foglalkoztam ezzel. Ráugrottam az ágyára, és durván a vállánál rázogatni kezdtem, hogy mielőbb felébredjen. - Mi az, Ev? – kérdezte, szemeit dörzsölgetve, még mindig valahol az álom és ébrenlét közötti állapotban. Én viszont nem is vártam másra, csakis erre a kérdésre, már napok óta! - Visszatértek! Visszatértek az árnyvadászok, akikkel anyáék is elmentek! – újságoltam boldogan, miközben leszálltam az ágyról, és örömömben ugrálni kezdtem. Szám a fülig ért, szívem pedig reményekkel telt meg. Újra viszont láthatom a szüleimet! Még nem telt el sok idő, de már alig vártam, hogy eljöjjön ez a nap, és bebizonyosodjon, hogy a távozásukkor érzett baljóslat nem fog beteljesülni. Mert biztos visszajöttek, elvégre ők az én nagyszerű szüleim! Holmi néhány démon nem jelent rájuk semennyi fenyegetést sem, elég rájuk nézniük, és már el is pusztultak! Híreimet hallva Josh szemei is felpattantak. Láttam rajta, hogy ő is ugyanannyira izgatott, mint én, ezért gyorsan magára kapta az első ruhát, ami a keze ügyébe került – az én esetemben ez felemás cipőt és zoknit, valamint egy szép szoknyát jelentett -, és már rohantunk is az Angyal Terére, hogy ott várjuk be szüleinket. Általában mindenki oda szokott gyűlni, leginkább gyerekek, hiszen a visszatérő árnyvadászok biztos elhaladnak ott legalább kétszer, mi pedig általában túl türelmetlenek vagyunk ahhoz, hogy otthon várjuk meg őket. Jobb mielőbb látni őket, és megbizonyosodni, hogy épségben megjöttek, mi pedig nem jutunk arra a sorsra, amire néhány gyerek szokott, amikor valamelyik szerette végül nem tér vissza… Rekordidő alatt az Angyalok terén voltunk, ahol már tűkön ülve vártuk, hogy a tömegben felbukkanjon a két ismerős arc. Már láttam gyerekeket, akik szüleik karjában lógtak, a viszontlátás öröme engem is meghatott volna, ha éppen nem azon izgulok, az én drága anyukám és apukám mikor tér vissza. Eltelt 10 perc. Fél óra. 1 óra. 2 óra. 3 óra. De a mi szüleink nem jelentek meg.
„The loneliest moment in someone’s life is when they are watching their whole world fall apart, and all they can do is stare blankly.”
- Joshua és Evelyn Heallight – kezdett bele a konzul mély, érzelemmentes hangján, amitől még a víz is kivert volna normál esetben, de ez a mai nem ezek az alkalmak közé tartozott. Dühös voltam, fel tudtam volna robbanni, és legszívesebben mindenre fittyet hányva neki estem volna a konzulnak is, csakhogy azt mondja, vicc az egész, és a szüleink élnek és virulnak. Nem akartam hallani azokat a bizonyos szavakat, amik ennek az ellenkezőjére utalnak. – Sajnálattal kell közölnöm, hogy a szüleik, bajtársaikat védve, életüket adták a New York-i küldetésük során. Igazi, bátor és hősies árnyvadászok voltak, nevüket örökre tisztelet és hála fogja övezni. De ezek a szavak olyan üresek voltak, mint amilyen az én szívem most. A düh pillanatok alatt elpárolgott, és nem maradt semmi más, csak a hitetlenség. Mert nem akartam elhinni, hogy amit a konzul mond, az igaz. Hiszen az én szüleim olyan erősek voltak, mint senki más a földön! Akkor meg, mégis miért…? Egyáltalán hogyan lehetséges ez? Kétségbeesett pillantást vetettem bátyámra, hátha ő tud valami magyarázattal szolgálni nekem, hátha ő megnyugtat, de nem így volt. Arcán ugyanúgy láttam a fájdalom jeleit, de mégis, képes volt uralkodni magán, vonásait nem torzították el érzelmei, mint nálam, hanem komolyan és felelősségteljesen ült ott, hiába volt csak 13 éves. Ő lett a család rangidős tagja… - Itt maradhatunk Alicantéban, a nagybácsinknál, vagy egy intézetbe küldenek minket? – kérdezte Josh, amit hallva én még jobban összehúztam magam a székben. Nem akartam elmenni, nem akartam anyáék nélkül lenni bárhol is! - Raymond Thunderstorm nem vállalta a gyámságot, ezért a New Yorki intézetbe kerültök – válaszolta a konzul. Szavai élesen fúródtak a szívembe, hiszen nem elég, hogy most veszítettük el a szüleinket, de még egy teljesen ismeretlen helyre is küldenek minket, ahol senkit nem ismerünk! Itt voltak ismerőseink, voltak barátaink, voltak rokonaink… De a nagybácsi miért utasított vissza minket? Miért nem kellünk neki?
Tényleg, teljesen magunkra maradtunk Joshsal ebben a világban. ◆ PALVIN BARBARA ◆ ◆ 21 ◆ ÁRNYVADÁSZOK ◆ ◆ IDRIS, ALICANTE, 1995.05.21. ◆ ◆ DÉMONVADÁSZAT ◆
A hozzászólást Evelyn Heallight összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Márc. 04, 2017 1:13 pm-kor. |
|