Gideon Aldertree

20 ~ Árnyvadász ~ Jeon Jung Kook

- Gyerünk fiam, ne legyél már ennyire puhány! – vágott rá kettőt apám a hátamra, én pedig rögtön felegyenesedtem. Büszke voltam az árnyvadász vérre, ami az ereimben folyik, s pont ezért akartam a legjobb teljesítményt nyújtani, ami csak tőlem telt. Nem számított, hogy több sebből vérzek, hogy ez csak egy egyszerű edzés, de én úgy nézek ki, mintha legalább három démonnal küzdöttem volna meg az elmúlt fél óra alatt. De nem zavart, ahogy a tagjaimba nyilalló fájdalom se. Ha most összeesek belelép a sebembe. Eltaszít. Azt mondja nem vagyok méltó a családnév viselésére. Az, hogy hét éves vagyok és sokkal gyengébb nála, nem számít. Hiszen ha majd démonok támadnak rám, akkor lehet, hogy hozzájuk is kevés leszek. Ha nem tartok ki meghalok. Ilyen az Angyal által ajándékba kapott élet, nagyon illékony és törékeny, mint a legvékonyabb szirmú, hártyás cseresznyefavirág, amit akár egy erősebb szellő is letéphet. Nem tudjuk mikor halunk meg, mikor van vége mindennek, de talán pont ettől vagyunk annyira gyönyörűek, mint egyetlen földi lény se. Minden napunkat úgy éljük, mintha az utolsó lenne. Nem vagyunk örökéletű, éjszakába taszított vámpírok, vagy az örökkévalósággal megátkozott boszorkánymesterek. Mi csak Árnyvadászok vagyunk, angyali harcosok, törékeny élettel, amit muszáj védelmeznünk.
Ezek mind édesapám tanításai voltak, amik arra sarkalltak, hogy a kardomat a földbe szúrva, a fogamat összeszorítva feledkezzek meg a véres testemről, arról, hogy mindenem sajog. Majd jobb lesz ha kapok egy iratzét. Megvan az esélye annak, hogy tanulok valami újat, ami később a démonölésben segíthet majd. Talán a mai lecke annyira fontos lesz, hogy majd megmenti az életemet. És pont ezért emelkedtem egyre feljebb, centiről centire, amíg először térdelőtámaszba, aztán fél térdre, végül pedig bizonytalanul billegő, de álló helyzetnek mondható valamibe küzdöttem magam. Szédültem a vérem és az izzadságom szagától, az agyamban furcsa gondolatok kavarogtak arról, hogy ha nem hagyom abba, akkor most azonnal összeesek és meghalok, de minimum három hétig ágyban fogok feküdni. De mégis felálltam, apám miatt. A vizsgáló tekintete mindig cselekvésre késztetett, azt szerettem volna, ha egyszer büszke lenne rám.
- Ez az, Kölyök. – vigyorodott el, aztán egy könnyed mozdulattal emelte fel a kardját. Időközben a gonosz fajtája meggyógyította az arcára ejtett sérülést, amit én ejtettem rajta. Ez volt az első alkalom, hogy hozzá tudtam érni. Szégyentelennek tartottam ahogyan az orrom alá döngöli a gyengeségem. Ez csak még jobban feltüzelte a harci kedvem. Hirtelen biztosabb kézzel markoltam az angyali pengét, és alig vártam, hogy az ajkaim zengő hangjára izzon fel a fegyver, amikor kimondtam a nevét.
- Fiúk, kész az ebéd! – kiáltotta anya, én pedig minden egyes szitokszót felsorakoztattam magamban, amit a testvérem miatt ismertem. A kurva életbe, bassza meg, és társai… Gyűlöltem az ilyet. Anyának olyan érzéke van ahhoz, hogy megzavarja a harcunkat, hogy az valami hihetetlen. Valamiért, teljesen véletlenül mindig akkor lesz készen az ebéd, amikor fel akarok állni… Én is tudom hogy ez szándékos és bosszantó, hiszen ő maga is tudja, hogy édesapa milyen bélpoklos… És igen, ez az a helyzet, amikor az anyai törődést nem tudom értékelni, mert ez egy harc két férfi között, amit mindig ilyenkor szakít meg… Hallatlan.


- Állj fel! – markoltam a lány hajába erősen, és húzni kezdtem. Talán úriembernek kéne lennem vele, de ennyi plusz fájdalmat talán kibír, sőt még jót is tesz neki, mert legalább egy picit eltereli a figyelmét a hasán tátogó hatalmas harapás okozta, szemmel látható, iszonyatos kínszenvedésről. Nem volt nehéz felrántani, aminek talán az lehetett az oka, hogy szegényem vasággyal együtt van vagy harminc kiló, én sem vagyok éppen gyenge, meg amúgy is emelkedett a kezemmel együtt, hogy ne tépjem ki a haját, és kevésbé rángassam. Tökéletes indokom volt arra, hogy miért húzom magammal így: egy kurva nagy féreg üldöz minket és mind a ketten több sebből vérzünk, na meg az sem utolsó szempont, hogy megsérült, és minél hamarabb el kell vinnem innen, mert nekem már csak ennyire jó szívem van.
- Ne rángass – jött egyből egy cérnavékony, egérke hangjára emlékeztető rikoltás formájában a válasz, és az erőtlen rúgkapálás. Tudtam, hogy nem ér el addig, ahol én vagyok, hogy csak próbálkozik a „vak tyúk is talál szemet” féle elv alapján, de még így is felbőszített, hogy ennyire nem képes nyugton maradni. Ez a lány úgy néz ki erre született.
- Jó, akkor ha ennyire zavar a segítségnyújtásom, szívfájdalom nélkül itt foglak hagyni, és a bátyád seggébe szúrom a kardom – mondtam neki amúgy halálosan nyugodt hangon, aztán a sarokba hajítottam az apró testét és egyedül álltam ki a kígyó ellen. Hidegvért erőltettem magamra, higgadt, racionális gondolkozással indultam harcba. Az elrugaszkodásom tökéletes volt, és mivel sikerült kitérnem a csapása elől, időt is nyertem magamra arra, hogy pillanatok alatt tegyem el a szeráfpengém és eresszek egy nyílvesszőt a testébe. Most csak ketten vagyunk, a lány volt a távolságbeli harcos, de őt lekapta ez az undorító, nyálkás cucc. Mondhatni magamra vagyok utalva, szóval nem szeretem az íjat, de kénytelen vagyok használni. Nem volt teljesen pontos a lövésem, de amikor meghallottam a lény borzalmas visítását, elégedetten érkeztem meg a földre, majd egy szaltó kíséretében vetettem rá magam és hasítottam végig a puha húsát a pengémmel. Gondolom nem örült neki, erre legjobban az ismét felhangzó, szörnyű hangja mutatott rá a leginkább, de engem csak elégedettséggel töltött ez el. Randalírozzon a saját elcseszett dimenziójában.
- Ennyi lett volna, azt hiszem feleslegesen hoztalak magammal – mondtam neki felvont szemöldökkel, aztán felnyaláboltam a földről és a hátamra vettem. Azért nem vagyok teljesen bunkó,még a fájdalmas sziszegésem sem jutott el a nyelvem hegyénél tovább, ugyanis erősen beleharaptam a számba. Nem fogok senki előtt gyengének mutatkozni, túlságosan is büszke vagyok hozzá. Akkor is, ha negyven kilót cipelek félig lesántulva.


- Szóval nem jövök be neked – nyugtáztam egy apró bólintással, és habár az ajkaim nem mosolyogtak, a tekintetem végig arról árulkodott, hogy kifejezetten mulatok a helyzeten, ami mi tagadás, így is volt – Nem jövök be neked, de valamiért mégis megbűvölve nézed ahogyan edzek és az öltözékem hiányos.
Utaltam itt az eldobott, összeizzadt ruhadarabra, ami a földön hevert már bő fél órája. Reggel óta itt vagyok és gyakorlok, mert eddig más dolgom nem akadt, szóval gondoltam miért ne? Legalább nem esek ki a rutinból, a testem karban van tartva és minden királyul megy majd tovább. Mindenesetre arra nem számítottam, hogy talán vendégeim is akadnak, akik nem tudják levenni a kidolgozott felsőtestemről a pillantásukat. Elhiszem, hogy szexi ahogyan megcsillan rajta a verejték, de azért ez senkit nem jogosít fel arra, hogy letagadja a nyilvánvalót. Mivel a lány még mindig nem szólt semmit, kaján kis vigyorral az arcomon hajoltam közelebb hozzám és vontam a tenyerét a mellkasomra.
- Ezt szeretted volna, nem? Megérinteni a forró bőröm – suttogtam egyenesen az ajkaiba és már épp arra készültem, hogy meg fogom csókolni, amikor orbitális ordítás törte meg a csendet.
- GIDEON HYUN BIN ALDERTREE! – hallottam, mire még szélesebb lett a mosolyom.
- Most mennem kell cicus, de majd hívj fel, vagy mi – nyomtam végül egy apró kis puszit az arcára és kilőttem, mielőtt még a bátyja elkapta volna a grabancom. A nagytesókkal csak a gond van.