Mathias Joaquin Mendoza Cruz

Azt hiszi, ilyen könnyen túljárhat az eszemen? Elég régóta vagyok már a szerkesztője ahhoz, hogy ne dőljek be a "nem láttam, hogy írtál, bocsi" trükknek, és legalább ilyen átlátszó a "lemerült a telefonom, úgy sajnálom!" szövege is. Tudom, hogy hiába hívnám, nem venné fel a mobilján, nekem viszont borzasztóan kell már az a nyomorult kézirat, mert a kiadó lassan egyre kínosabb helyeken szorongat, így hát kénytelen vagyok komolyabb lépésekhez folyamodni. Éppen a kabátomba bújok bele, amikor betoppan Sara, kezében a vezeték nélküli telefon, tenyerével lefedve tartja a kagylót. Láthatóan meglepődik, hogy az előszobában, talpig felöltözve talál.
- Te meg hova mész?
- Munka. El kell mennem egy kéziratért, egy óra és jövök.
A kilincsért nyúlok, de a hangja megállít.
- Most? Háromnegyed kilenc múlt!
- Ó, biztos vagyok benne, hogy nem alszik az a kis vakarcs... - morgom az orrom alatt, s közben arcomon lassan szétolvad önelégült, szadista mosolyom. A fülénél fogva rángatom haza a kéziratért, még ha fel is kell túrnom New York összes szórakozóhelyét miatta. Egy farkas éles szaglásával és Aires jellegzetes illatával semmi az egész.
A húgomnak végre eszébe jut, mit akart tőlem; látom, hogyan komorul el az arca egyetlen pillanat alatt. Mintha jeges kéz markolna a gyomromba, ujjam tétován lesiklik a kilincsről. Kérdő, türelmetlen pillantással faggatom, pedig pontosan tudom, mit fog mondani. Túl jól ismerem már az arcára kiülő fájdalmat, könnybe lábadó szemét.
- A falka?
- Matt, oda kell menned... Kérlek... - mond még valamit, de már nem hallom. Az ajtó becsapódik mögöttem. Az autó persze nem indul, köszönhetően az egész napos fagynak, habár a havazásban úgysem jutnék messzire. Gyalog vágok neki Manhattan utcáinak, teljesen megfeledkezve eredeti célomról, a kéziratról, Airesról és minden másról. Csak egyetlen dolog jár a fejemben: egy nemlétező Istenhez imádkozom, hogy a bátyámnak és a falkának ne essen baja. Ne legyen késő, mire odaérek!
Nem sokra emlékszem abból az éjszakából. A fehér hótakarót vörösre festette a vér, sérült, széttépett, emberi roncsok hevertek mindenütt. Nem engedtem, hogy az öcsém így lássa őt; számunkra nem csak alfa volt, nem egyszerű falkavezér, hanem a fivérünk, aki etetett, pelenkázott és iskolába hordott minket, aki mesélt az ágy alatt élő szörnyekről és aki legyőzte őket, aki ott volt az első átalakulásunk során, aki eltemette apánkat és enyhítette a gyászunkat. Nem akartam, hogy átharapott torokkal, a hóban lecsupaszítva lássák, ezért hazaküldtem Christ, hogy vigyázzon a húgunkra és tartsa őt távol innen. A bátyánkat az elmúlt évek során többször is kihívták már párharcra az alfa címért, de sosem láttam még ilyen véres küzdelmet. Elöntött a harag.
- Mathias? - Ismerős hangot hallottam a hátam mögül. Felegyenesedtem fivérem holtteste mellől, hogy szembenézzek a bétával, a falkánk egyik legidősebb tagjával. - A falka a tiéd.
Így lett volna. Pár évtized múltán, amikor a bátyám családot alapít és kiöregszik a harcból; amikor haját őszre festi az idő, és amikor gyerekek kacajától válik hangossá a ház. Én örököltem volna a falkát, én vittem volna tovább a csapatot; ezt vették el tőlünk, és ezért keservesen meg fognak fizetni.
- A falka a tiéd - ismétli türelmetlenül, mintha várna valamire. Nem állok még készen. Ekkor hallom meg azt a vérszomjas, hátborzongató hangot.
- Már ha el tudod venni tőlem, kölyök.
Egyenesen rám néz. Az imént változott vissza, meztelen bőrén megtapadt a hó. Míg kihívó mosolyával engem méreget, kézfejével hanyagul letörli ajkáról a vért.
A bátyám vérét.
Csontjaim hangosan ropogva törnek darabokra a testemben, négykézlábra kényszerít ez az ősi, vad erő, ahogy átadom magam a hold hívó szavának és szabadjára engedem a végtelen dühöt, a halált, mely farkasbőrben érkezett.

- Fáradtnak tűnsz.
Bögre koppan az íróasztalom sarkán, a kávé édes aromája egyből betekergőzik az orromba. A legelbűvölőbb mosolyommal hálálom meg a gesztust, mire a kolléganőm zavartan elkezdi az ujja köré tekergetni egy tincsét. Oh, szóval bejövök neki? Talán el kéne hívnom a karácsonyi partira...
- Csak sok a dolgom mostanság. Munka, családi ügyek... ki képes rendesen egyensúlyozni köztük?
Egyszerre nevetünk fel, és ezzel már el is dőlt: meghívom a partira, előtte pedig kikérem a véleményét néhány kézirattal kapcsolatban, az ágyamban, meztelenül...
Tekintete a monitoromra siklik, beleolvas az éppen megnyitott fájlba.
- Sikerült munkára bírnod azt a naplopót?
Őszinte csodálkozás csendül ki a hangjából, amely csak fokozza a büszkeségemet. Aires igazi legendává vált a kiadó falain belül, a maga névtelen, túldramatizált módján. Csak egy kis fondorlat, türelem és sok-sok csokoládé, ennyire egyszerű az egész.
- Néha történnek még csodák - felelem, nagyot kortyolva közben a kávéból. A bögre felett még összemosolygunk egyszer, majd hátat fordítva visszaindul az asztalához. Már nem láthatja zölden felvillanó szemem, sem azt az ellágyuló, sejtelmes mosolyt az arcomon, mellyel visszafordulok a monitoromhoz.