Eiran

Az emberek csodás lények. Legalábbis Eiran szilárd meggyőződése ez a tény, amit soha senki nem tudott megdönteni az elmúlt évezredek alatt. Mindig is csodálattal figyelte őket, a mindennapjaikat, észrevétlenül elvegyülve ott volt minden fontos eseménynél. Gyakran pedig csak csendben figyelte őket és a szokásaikat, és ahogy telt az idő, úgy szerette meg őket egyre inkább. Még az a rengeteg negatív történelmi esemény sem rendítette meg a hitében, amit hosszú élete alatt látott... Mert ott volt mindenhol...

****************


Ott volt akkor is, mikor az ártatlant ítélték halálra, mikor az őrjöngő tömeg az ő nevét kiabálta, és minél hamarabbi halálát követelte; amikor a katonák kegyetlenül megostorozták, és a töviskoszorút a fejére téve alázták meg. Halálra ítélték; pedig nem volt nagyobb bűne, csak hogy szabadon a szájára vette az Úr nevét, és hirdette tanításait. Eiran nem értette, miért ilyenek az emberek. Hogy miért kell ezt csinálni egy társukkal, aki semmi rosszat nem tett. Legszívesebben közbe akart avatkozni, meg akarta volna akadályozni, hogy megtörténjen, ami már eleve elrendeltetett volt, de nem tehette. Csak állt ott a tömegben, némán, az arcába húzott csuklyája alól szemléli éjfekete íriszeivel ahogy a vállára helyezik a keresztet. Végigkísérte az útját egészen a Golgotaáig, és ott szinte ledermedt. El sem tudta képzelni, mekkora szenvedésen mehetett keresztül ez a szegény ember, és hogy milyen megaláztatásban lehetett része a gyűlölködő tekintetek kereszttüzében. Már nézni sem tudta; elfordult, s csak a szenvedés hangjait hallotta. És ez elég, hogy elkezdje magát ostorozni, és saját fajtársait, amiért nem képesek rajta segíteni. Az idő szinte megállt körülötte, s már csak akkor eszmélt fel újonnan, mikor a fények kihunytak. A Nappal együtt a tömeg is eltűnt már, csupán csak Mária térdel fia előtt, keserves sírása töltötte be a hideg éjszaka csendjét. Eiran pedig szíve szerint odamenne az asszonyhoz, vállára simítaná tenyerét, és megvigasztalná. Mondaná neki, hogy nem lesz semmi baj, hogy minden rendbe fog jönni; mégis, ehelyett a másik irányba indul el, hogy minél hamarabb messze kerüljön eme borzalom helyszínétől.

****************


Egykor ezen a mezőn még zöldellt a fű, színesebbnél színesebb virágok díszelegtek, és apró állatok szaladgáltak és öntudatlanul élték mindennapjaikat. És most? Most már egyetlen állat sem merészkedik ide, már napok óta; A zöld füvet és a gyönyörű virágokat pedig teljesen letaposták a vágtató lovak; néhol már nincs is más, csak a kopár föld, egy-egy ló patájának az elmosódott nyomával. És megannyi ember már élettelen, hideg teste. Eiran pedig csak áll ennek a mezőnek a közepén, és nézi a pusztítást, a brutális kivégzést, amit azok a számára oly' csodás lények voltak képesek véghez vinni. Egy világ törik össze az angyal szívében, mikor meglátja, ezt a borzalmassá vált tájat. Nem érti, hogy képesek az emberek egymást ölni a hitük, és az Uruk nevében. Egyszerűen abszurdnak találja az egészet, és ez egy teljesen absztrakt képet nyújt arról a világról, amit megismert. Hisz látott már annyi szépet és jót, látta, hogy az emberek mire lennének képesek, ha nem vakítaná el őket a gonosz (mert hiszi, hogy csak ez állhat a háttérben), és nem ölnék egymást. A mai vérengzést látva pedig mintha kezdene megrendülni a hitében. Keresni akar valami kézzel fogható okot az emberek viselkedésére, de bárhogy is gondolkozik, nem jut az eszébe semmi. Csak nézi a vérrel vörösre festett fűszálakat, és az élettelen testeket, talán még órákig is, mire végre össze tudja szedni minden erejét, hogy otthagyja a csatateret.

****************


Tömegsír... Megannyi ártatlan ember végső nyughelye, akiknek csak annyi volt a bűnük, hogy rossz családba születtek. Egy olyan családba, amit az ország népe, és a vezetőjük mélységesen elítél. Pedig nem az ő hibájuk, hogy abba a családba születtek amelyikbe, mégis ők azok, akiket megkínoznak, borzalmas körülmények között tartanak zárva, hogy aztán mérges gázzal, vagy egy egyszerű fejlövéssel a túlvilágra küldjék. És aztán csak bedobják őket egy mély gödörbe, hogy a férgek lakmározhassanak a testükből; a többségüket aztán már soha nem találják meg, jobb esetben is csak egy eldugott, jelöletlen sírba kerülnek, amit aztán egy idős nénike gondoz, míg ő is álomra nem hajtja a fejét örökre. Eiran pedig már csak teljesen érzéketlenül áll az egyik elhagyott tömegsír felett. Már nem tudja meghatni ennek a rengeteg embernek a látványa, egyszerűen nem érez semmit; és nem érti, hogy miért. Talán az előző világháború emléke még nem tisztult ki teljesen elméjéből, az idő még nem szépítette meg azt, ahogy azt tette a számos másik emlékkel is. Sajnálja őket; mint ahogy eddig mindig is, de most már nem hullik darabokra a szíve minden egyes alkalommal, mikor végignéz egy-egy kivégzést, már nem gyűlnek könnyek a szemébe tehetetlensége miatt. Mert már tudja, hogy az emberek már csak ilyenek... És ez ellen nem tud semmit tenni.


****************


Ezen emlékek csak néhányak voltak a sok közül, a számos kiábrándító cselekedet közül, amit az emberiség elkövetett az évezredek alatt. Eiran mégis szentül hiszi, ennek ellenére is, hogy az emberi lény a világ legcsodálatosabb teremtése, amit az Úr teremtett egykor. Hisz ott van a megannyi szép emlék, a sok nevetés, barátságok, szerelmek, és mulatságok, amik széppé teszik mindazt, amit a háborúval elrontottak. Na meg persze az a rengeteg felfedezés, ami az emberek agyában megfogant.

****************


A kis falucska poros főterének közepén egy apró szökőkút áll. És most ez a szökőkút is fel van díszítve színes virágokkal, és szalagokkal, a macskaköves út is tisztára van sikálva; az egész falu ünnepi díszbe öltözött, hogy köszöntsék a tavaszt. Nagy ünnepség ez, amire a szegény emberek már hetek óta készülnek. Hisz ez az utolsó nap, mikor még lazsálhatnak, holnaptól ki kell menniük a szántóföldre, dolgozniuk kell, hogy a családjuk ne halljon éhen. De ezt az utolsó napot méltóképp elbúcsúztassák. És Eiran is ki szeretné venni a részét a mulatságból. Fent már nagyon unatkozott, és mindig is szerette nézni a vidám embereket, akár még szárnyait elrejtve részt venni a szórakozásban. Mert ettől csak ő is boldogabb; ahogy nézi a táncoló felnőtteket, a vidám dallamokat játszó zenészeket, és a kisgyerekeket, akik önfeledten játszanak, és néha magukkal hívják fogócskázni az angyalt is, egyre inkább megbizonyosodik afelől, hogy az embernél érdekesebb, és csodálatosabb lény nincs is a földön.


****************


Az apró, sötét terem hátsó sarkában húzódott meg Erian, csuklyájának takarásából nézi a még tiszta vásznat, és az előtte álló testvérpárt. Ahogy az itt megjelent emberek, ő is kíváncsi, mit sikerült megalkotniuk annak a két embernek, akinek a ténykedéseit egyébként már hónapok óta figyelemmel követi. Mondhatni csak miattuk jár a földre; teljességgel lenyűgözi őt a két fiatal kíváncsisága és találékonysága. És most végre elértek valamit; Erian pedig első kézből szeretné látni, hogy mit. Aztán a fények kihunynak, és elkezdődik a film. Az első film az emberiség történetében. Erian először nem is akar hinni a szemének, talán kicsit még meg is ijed a mozdonytól, ahogy azt az emberek is teszik, de arcara hamar kiül egy széles mosoly, ami a csodálkozását követi. Ha akarná sem tudná titkolni, mennyire le van nyűgözve.


****************

Így teltek az évszázadok, ezredek, és bármennyi rossz is volt a világon, az emberekbe vetett hite soha nem tűnt el teljesen. Még ma is gyakran lelátogat a Földre, hogy csodálja azt a rengeteg remekművet, ami Isten legféltettebb kincsének keze munkájából épült fel. Noha érzi, hogy talán nem sokáig lesz minden ilyen nyugodt.